8. fejezet

Gabriel –ha nem is igen mutatta ki, de- sok jó tulajdonság birtokosa volt, azonban a legelőnyösebb mégsem volt jellemző rá: méghozzá a türelem. Castiel még mindig farkasszemet nézett az arkangyallal, majd pár perc síri csend után Gabriel már nem bírta tovább.

- Nem lehetsz ennyire önfejű Castiel. A szavamat adom, hogy nem fogom bántani. Kell ennél több? – majd válaszra várva széttárta a karját.

- Ha átadtad az üzenetet, ígéred, hogy visszaadod Dean hangját? – szólalt meg Hope Cas háta mögül. Gabriel lassan jobbra dőlt, hogy a lány szemébe nézzen, azonban Castiel követte minden egyes mozdulatát. Az arkangyal, ezt látván megrázta a fejét, majd így szólt:

- Tudod, amíg a te kis őrangyalod útban van, addig nem tudok sok mindent tenni – célozgatott Gabriel, miután a lány elindult az arkangyal felé. Cas azonban megfogta Hope csuklóját és erősen megszorította.

- Nem tudod, mit csinálsz – jelentette ki Castiel.

- És ha igen? – suttogta a lány, majd az angyal szemébe nézett, mire ő elengedte Hope-ot.

Hope lassan Gabriel elé sétált. Meglepettségére, minél közelebb került az angyalhoz, Gabriel egyre lejjebb ereszkedett, míg a végén már szinte félig térdelt a lány előtt. A többiek feszülten és néma csendben figyelték az eseményeket. Amikor Hope-ot már csak egy lépés választotta el az angyaltól, Gabriel lehajtott fejjel –mintha valaki előtt tisztelegne- a lány felé nyújtotta a liliomot és így szólt:

- Örülj, kegyelmedbe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között. Ne félj, Isten veled van! – majd tekintetét a lányra emelte.

Hope azt sem tudta, mit tegyen. Még mindig Gabriel szokatlanul megfogalmazott, apró beszéde lebegett a szeme előtt. Végül elfogadta a liliomot, amely Hope kezében megtelt élettel: teljesen kinyílt és hófehér szirmai szinte beragyogták a nappalit. Ha tudta volna, hogy ezzel az apró kedvességgel megpecsételi saját sorsát, még a közelébe se ment volna az arkangyalnak. Azonban most már túl késő volt. Gabriel felállt, majd komoly arckifejezését sec perc alatt egy mosoly váltotta fel, de ez már nem egy gúnyos, hanem egy felszabadító, megkönnyebbült mosoly volt. Mély levegőt vett, majd mélyen Hope szemébe nézett, mintha valamit megköszönne neki, végül így szólt:

- Sajnálom, hogy így kell lennie. Az igazat megvallva, amikor ezt a bizonyos küldetést kaptam, nem akartam elfogadni. Már akkor tudtam, hogy nem lesz jó vége. Szükséged lesz minden erődre és kitartásodra – majd mielőtt elköszönt volna, visszaadta Dean hangját, aki csak köhögött. Egy szót sem mert kiejteni a száján, nehogy megint úgy járjon, mint az előbb.

- Oh, és Castiel – fordult az angyal felé. – Én mindig tiszteltelek, mint hűséges katonát és testvért. Vigyázz rá! – majd egy utolsó pillantást vetett a lányra, aki értetlenül a kezében lévő gyönyörű liliomot tanulmányozta, végül Gabriel bólintott egyet és eltűnt.

A szobában mintha megfagyott volna a levegő. Szinte majdhogynem mindenki tanácstalanul nézett Hope-ra, majd Dean megtörte a csendet:

- Hát ez… nagyon durva volt – majd elmosolyodott, hogy újra hallhatja a saját hangját.

- Ez nekem valahonnét nagyon ismerős volt – szólalt meg Sam. – Mintha valahol már olvastam volna.

Castiel nem szólalt meg. Némán, rezzenéstelen arccal a Hope kezében lévő liliomot bámulta.

- Szóval – kezdte Bobby. – Itt volt Gabriel…

- És? – kérdezte Sam. – Azt mi is láttuk Bobby.

- Nem, nem, nem. Gondolkozz Sam. Gondolkozz! Mégis honnét a fenéből lehet ilyen ismerős ez a dolog? Próbáld összerakni… Gabriel, liliom, furcsa, nem e kori köszöntés… és ami a legérdekesebb: Hope, mint asszony? – vonta fel a szemöldökét Bobby.

- Hé, hé, hé – hadonászott Dean ide-oda. – Nem igazán akarok beleszólni a dologba, de ezt én is olvastam valahol.

- Te? – nézett Sam a bátyjára.

- Most mi van?

- Mond csak, hány könyvet is olvastál el életedben?

- Fiúk, fiúk! Most nincs idő az ilyen dolgokra – csitítgatta Bobby a Winchester fivéreket. – Ha minden igaz, egy igen nagy problémával állunk szemben.

- Mint mindig - szólt közbe Dean keresztbefont karral.

- Várjatok! Azt hiszem, tudom, miért ilyen ismerős ez az egész… - majd megköszörülte a torkát és folytatta. – „Az Úr angyala köszönté a boldogságos Szűz Máriát…”

- „… és ő méhébe fogadá Szentlélektől szent fiát.” – szólalt meg nagy hallgatás után Castiel is, befejezvén Sam gondolatát.

- Telitalálat – vette le sapkáját Bobby és dühösen a földre vágta.

- Ezek szerint… ezek szerint akkor… - dadogott Dean. – Mond Hope, nem érzel valamit azon kívül, hogy a döbbenettől nem tudsz megszólalni?

A lány egy ideig még a liliomot bámulta, majd felnézett, egyenesen Dean szemébe:

- Öhm… Nem tudom. Ez olyan furcsa… - felelt Hope, majd hangja elcsuklott.

- Furcsa? Ha bármi más ’furcsát’ érzel, csak szólj. Okés?

- Rendben – bólintott a lány.

- Ez nem történhet meg. Már hogyan szállhatná meg a Szentlélek? – rázta meg a fejét Sam.

- Én sem találok benne sok logikát, hogy miért pont ő és miért pont most… de a mi világunkban nem is kell, hogy a dolgoknak logikája legyen, nem igaz? – mondta Bobby, majd felvette a sapkáját a földről és leporolta.

- És most mit csinálunk? Csak ülünk itt és várunk, hogy Hope teherbe essen? – ült le a kanapéra Dean.

- Már hogy lehetnék terhes? – kérdezte komoly hangon Hope, magához térve az iménti sokk után.

- Hát... öhm… úgy, hogy megszáll a Szentlélek – találgatott Sam.

- De ilyen nem létezik. Egy lány nem lehet terhes a …

- A Szentlélektől? Na, és Mária? Ő is 16 éves volt – mondta Bobby.

- De ez akkor sem lehet. Ahhoz, hogy valakinek gyereke legyen…

- Igen, tudjuk – mosolygott Sam.

- Egyszóval nem kell aggódnotok. Nem igazán vagyok az a fiú párti. Mondhatni, férfigyűlölő vagyok – mosolygott megkönnyebbülten Hope.

- Ohh, mondja az, aki jelenleg négy férfival tartózkodik egy nappaliban – vigyorgott Dean. – Inkább csak legyen három. Cas úgy is egy angyal – fordult Castiel felé. – Már nem sértésből mondom, de például tudtátok azt, hogy az angyalok hermafroditák, vagyis hogy a női és a férfi felük egyensúlyban van?

- Dean – szólt bátyjára Sam. – Hagyd már Cas-t. Ez nem volt szép tőled. – Castiel Sam-re nézett, majd pedig eltűnt, magára hagyva a fiúkat és Hope-ot. – Hát ezt jól megcsináltad! Cas legalább segíthetett volna, de hála neked…

- Jól van, na. Értem én. Nem kell leosztani, okés? Különben is, hozzátettem, hogy „nem sértésből mondom” – mondta szem forgatva az idősebbik Winchester.

- Amint tudsz, bocsánatot kérsz tőle.

- Hogy mi?

- Dean…

- Jó, jó, jó. Amint tudok, bocsánatot kérek tőle – adta meg magát Dean.

- Fiúk? – szólalt meg Hope. Sam és Dean a lány felé fordultak.

- Valami baj van? – kérdezte aggódva Sam.

- Nincs semmi baj, de… nem mehetnék el egy kicsit sétálni? Egyedül?

- Egyedül? Az kizárt – válaszolt keményen és határozottan Dean. A lány Bobby-ra nézett.

- Sajnálom, de ezek után nem lenne helyes döntés, ha…

- Értem – válaszolt szomorúan Hope. – Akkor esetleg magatokra hagyhatnálak benneteket? Muszáj egyedül lennem – majd megszorította a kezében lévő liliomot.

- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi butaságot – nézett mélyen Hope szemébe Dean.

- Megígérem. Csak szeretnék egyedül lenni.

- Nyugodtan menj be abba a szobába, ahol átöltöztél – szólalt meg Bobby. – Ott senki sem fog zavarni.

- Köszönöm – suttogta a lány, majd bement a szobába.

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, kitört belőle a zokogás. Könnycseppjei patakként folytak le az arcán, mígnem pár csepp a liliomot is elérte, és az újra felragyogott. Hope ezt látván már nem csodálkozó tekintettel nézett rá, hanem teljes szívéből megvetette és az ágy mellé dobta, majd leguggolt és zokogott tovább.

- Anya, apa – kezdte könnyben úszó szemekkel, majd feltekintett. – Miért hagytatok itt? Miért?! Olyan nehéz így… annyira, hogy el sem tudom mondani. Tudom, hogy erősnek kell lennem! Tudom, hogy nem torpanhatok meg, de… akkor sem vagyok rá képes. És ez az egész annyira hihetetlen… Minden rémálmom, mintha csak életre kelne: démonok, Michael, Gabriel és… - Hope még ki sem mondta Castiel nevét, épp hogy csak rágondolt, az angyal már ott is volt mellette. Persze a lány ezt nem vette észre, és tovább folytatta a szüleihez szóló monológját. - … és Castiel. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy ki is ő valójában, és hogy állhat ennyire közel hozzám. Ha ember lenne, biztos azt mondanám, hogy szeretem, de ez így butaság lenne – mosolyodott el a lány, mire újabb könnycseppek gördültek le az arcán. – Nem tudom, miért érzem úgy, de ha ő nincs itt, olyan, mintha nem lennék önmagam… mintha csak félig léteznék. Persze ez nem mindig igaz, mint például most. Olyan, mintha itt lenne. Szinte érzem – majd tekintete megakadt a liliomon. Megtörölte könnyes szemeit, majd felállt és az ágyhoz sétált, hogy felvegye a virágot. Ahogy felvette, leült az ágyra és újra tanulmányozta, mire a szemei ismét könnybe lábadtak.

Castiel még mindig az ajtónál, a lánnyal szemben állt. Mindig is tudta, hogy nagyon fáj Hope-nak a szülei elvesztése, de így, hogy szinte majdhogynem ő is átérezte a lány szavai mögött rejtőző fájdalmat, teljesen másképp viszonyult hozzá. Mind idáig csak egy 16 éves lányt látott, aki még ha szomorú volt, akkor is mosolygott, de most már egy kötelességekkel teli és meggyötört lány ült vele szembe, akinek majd megszakadt a szíve a fájdalomtól.

Az angyal még mindig nem akarta, hogy Hope észrevegye, ugyanakkor eszébe jutott a lány egyik mondata, amellyel nem tudta miért, de saját maga is így volt: „Nem tudom, miért érzem úgy, de ha ő nincs itt, olyan, mintha nem lennék teljesen önmagam… mintha csak félig léteznék.”