Ízelítő az 54. fejezetből

(...)

– Dean, minden rendben? – jelent meg Castiel az egyik autóroncs mellett. – Hallottam a beszélgetést, és… – majd megpillantotta a két fiatalt, akik láttán hirtelen elhallgatott. – Ti vagytok azok?

– Cas, vidd be Hope-ot a házba, és ne engedd, hogy kijöjjön a szobájából, amíg le nem rendeztük ezt az egészet.

– Cas, mármint Castiel? Az angyal? – kérdezte egy halvány mosollyal az arcán Lillianne.

– Figyelj, kislány, ez nem hiszem, hogy rád tartozna – mutatott a lány felé az idősebbik Winchester. – Cas, neked pedig nem kötelező válaszolnod rá.

Castiel, mélykék szemeivel megbabonázva meredt a lányra, miközben alig észrevehető mosolyát tanulmányozta.

– A gesztusaid, a mosolyod… – lépett közelebb a lányhoz elgondolkodva a férfi. – Annyira emlékeztetnek valakire.

– Sokak szerint teljesen olyan vagyok, mint anyu, amikor mosolygok. A szememet viszont aputól örököltem, vagyis tő…

– Hé, hé, hé! Ne csináljunk nagyobb galibát, okés? – kapta fel a fejét idegességében Dean. – Nem maradhattok tovább.

– Anyu esti meséje… az angyalról és az ő védencéről… Mind igaz! – emelte fel a hangját örömében Lillianne.

– Hogy érted? – Matthew megrázta a fejét, és húrága nézett, aki csak úgy sugárzott a boldogságtól.

– A történet, ami az új dalotokat is megihlette. Egy angyal és egy halandó kitartó szerelme. Apu és anyu szerelme – suttogta maga elé.

(...)

53. fejezet

Sioux Fallsban már alkonyat felé járt, amikor Castiel és Hope, Cupido segítségével épségben hazaértek. A roncstelep ”családját” alkotó félig vagy teljesen használhatatlan járműveit a nap lemenő sugarai szinte aranyként csillogóvá varázsolta. Ezek voltak az öreg vadász, Bobby büszkeségei, természetesen a két fia, Sam és Dean után. Hope-nak csak úgy repesett a szíve az örömtől, ahogy a rozoga kis házikón végigfuttatta a tekintetét. Alig egy-két hónapot töltött itt, mégis emlékek sokaságával gazdagodott ez alatt az idő alatt. Szája mosolyra húzódott, amit Castiel és Cupido is észrevett. A kövérkés pasas ismét kézen fogta a lányt őrangyalával együtt, és egy kettő-három autóroncsból alkotott kupac mögé vezette őket, ahol jól elrejtőzhettek a házban lévők elől. Mindketten kérdőn néztek rá.

– Mindezt értetek és a babáért tettem – kezdte halkan. – Nem épp ez lett volna a feladatom, sőt egyáltalán nem ilyen dolgokban utazom, de tudnotok kell, hogy egy darabig most nem mehetek haza. Ott fent valószínűleg azt hiszik, hogy én akarom megkaparintani a babát, pedig nem így van – hadarta gyorsan. – Nem kérek semmi mást, csak azt, hogy legyetek türelmesek. Csak idő kérdése, és magatokra hagylak benneteket, de addig is, figyelemmel kell lennetek az én jelenlétem következményeire is.

– Ami alatt mit is kellene értenünk? – kérdezett rá Hope, érdeklődő tekintettel.

– Inkább megmutatom. Várjatok itt – majd köddé vált, de Castiel érezte, hogy még mindig a közelükben van.

Épphogy nem vezérszóra Katie lépett ki Bobby házának ajtaján. A fából ácsolt bejárat nyikorogva csukódott be mögötte. A fiatal nő pár lépést tett, majd leült a lépcső legfelső fokára. Alsó ajkába harapott, és könnybe lábadt szemekkel a csillagos eget kezdte el kémlelni.

– Katie – suttogta Hope együtt érzően. – De hát, mi történt? – fordult Castiel felé.

– Remélem, nem az, amire gondolok.

– Micsoda?

– Mielőtt utánad mentünk volna, Andrea-ék kopogtattak az ajtón, és közölték, hogy szerintük Sally-t fogva tartja egy démon, aki egy régi barátjának a bőrébe bújt.

– Ugye nem…? – tenyerét a szájához emelte, és lélegzetvisszafojtva várta a férfi válaszát.

– Nem tudom pontosan.

– Nem kellene odamennünk hozzá?

– Cupido azt mondta, hogy várjunk itt. – Castiel épphogy kimondta az angyal nevét, egy lágy fuvallat lebegtette meg a lépcsőn szomorkodó lány szőkésbarna haját.

Katie egy másodpercre végigfuttatta tekintetét a ház előtt parkoló két, koromfekete Impalán, amik majdhogynem beleolvadtak az egyre mélyreható sötétségbe. Arcán egy halvány mosoly jelent meg, majd amikor ismét a csillagokra emelte kék szemeit, egy könnycsepp gördült le az arcán. Ebben a pillanatban egy középmagas férfi lépett ki a házból, kezében két félig tele pohárral. Dean Winchester volt az, kinek láttán Castiel nyugodtan könyvelhette el magában, hogy Gabriel most az egyszer valóban igazat mondott. Nem folyamodott semmi trükkhöz, hogy a szövevényes világában tartsa őket. Az idősebbik Winchester az egyik poharat a lány felé nyújtotta, aki egy pillanatra megijedt a fiú közeledésétől.

– Whisky? – kérdezte sírástól rekedt hangján Katie.

– Alkalomhoz illő ital. – A fiatal lány az alsó ajkába harapott, elfojtva ezzel az újabb könnyeket, majd bólintott, és elvette Deantől a neki szánt poharat.

– Mindig is azt akarta, hogy inkább bulizzunk, minthogy siránkozzunk, amikor… Ma lett volna 22 éves – majd hirtelen elhallgatott, és mély levegőt véve, könnyes szemekkel belekortyolt az alkoholos italba.

– Igazi vadászhoz méltó temetésben részesült, merthogy az is volt. Szabad? – mutatott a lány melletti helyre. Katie bólintott, mire Dean is leült a lépcsőre, és az eget kezdte el kémlelni. – Tudom, hogy néha úgy viselkedtem, mintha elegem lenne belőle, de azért be kell, hogy valljam, csíptem a csajt. – Szája félmosolyra húzódott.

Katie lelki szemei előtt megjelentek a majdhogynem égig érő lángok, amik lassan felemésztették Sally vérrel borított, fiatal testét. Temetése estéjén is ugyanilyen ragyogóan csillagos volt az ég. A lánynak már nem is volt olyan gyönyörű ez a természeti jelenség. Inkább elkapta tekintetét a csillagok nyújtotta látványról, és újra az Impalákra esett a pillantása.

– Andie teljesen kikészült… és már én sem vagyok messze attól, hogy… – suttogta sírástól remegve. – Megígértem neki, de egyszerűen nem tudok bulizni, miközben tudom, hogy ő már nincs velünk.

– Sajnálom. Tényleg – szólalt meg együttérzően Dean. – Nem fázol?

– Nem vészes – vont vállat a lány, aki felül mindössze csak egy lenge, világos színekkel tarkított, kockás inget viselt. A Winchester fiúnak ez a válasz épp elég volt ahhoz, hogy levegye a kabátját, és Katie hátára terítse.

– Köszönöm – nézett mélyen a fiú smaragdzöld szemeibe. Dean tekintete pedig ösztönösen a fiatal nő halványrózsaszín ajkaira tévedt. Nem akarta kihasználni a lány állapotát, de egyszerűen valami, ott legbelül arra késztette, hogy megtegye ezt a lépést. Egyetlenegy, hirtelen jövő, apró lendülettel egy lopott csókkal ajándékozta meg a lelkileg megtört lányt. – Sajnálom, de egyszerűen… – majd kínos csend.

Katie kissé összezavarodva nézett újra a fiú szemeibe. Talán még el sem ért a tudatáig az, ami az előbb történt vele. Másodpercnyi hallgatás után azonban mégis viszonozta a fiatal vadász csókját. Miközben a fiú hajába túrt, a hátára terített bőrdzsekiben megcsörrent az Impala kulcsa. Dean ekkor eszmélt fel, hogy valami nagyon nincs rendben egyikőjükkel sem. Mintha valami befolyásolná vagy irányítani akarná az érzéseiket. Gyengéden eltolta magától a lányt, és lesétálva a lépcsőn, tarkóra tett kézzel, fel-alá kezdett járkálni a kocsija előtt.

– Azt hiszem, jobb, ha nem nagyon megyek bárkinek a közelébe is – jelent meg hirtelen Hope mellett a még mindig Cas kabátját viselő férfi.

– Ezt te csináltad? – kérdezte tátott szájjal a lány.

– Igen, vagyis nem csak én. Én mindössze csak felszínre hozom az érzéseket. És arról nem tehetek, hogy ők ketten… – mutatott a lépcsőn üldögélő Katie, és az Impala motorháztetejének támaszkodó Dean felé. – Kölcsönösen vonzódnak egymáshoz. 

– Én mindig azt hittem, hogy Dean utálja Katie-t – jelentette ki Castiel összeráncolt homlokkal.

– A látszat néha csal – jegyezte meg Hope mosolyogva, majd bátyjára nézett, aki látszólag igencsak elgondolkodva meredt maga elé. – És mi lett volna, ha még pár percig a közelükben sétálgatsz?

– Valószínűleg kiszemelték volna az egyik Impalát, és beteljesítették volna a szerelmüket.

­– Vagyis lefeküdtek volna egymással? – fordított a saját nyelvére a lány.

– Pontosan.

– Hűha! Dean meg a szerelem… – vett egy mély levegőt, majd folytatta. – De ránk akkor miért nem vagy hatással?

– Valószínűleg a baba miatt. Eddig nem sokat tudtam meg róla, de az eddigi tapasztalataim azt sugallják, hogy a közelében szinte megsemmisül a természetfeletti erőm, ebben az esetben a kisugárzásom – nevetett fel hangosan.

– Ki van ott? – kiáltotta el magát Dean, fejét ide-oda forgatva.

– Muszáj előjönnünk. Nem maradhatunk itt – fogta meg Castiel kezét Hope, és a ház felé húzta. A férfi bólintott.

– Ne feledjétek, egy darabig a közeletekben fogok maradni. Látva vagy látatlanul –kacsintott az angyal, majd eltűnt.

– Dean! – szaladt ki a roncsok takaró hajlékából Hope, elengedve őrangyala kezét.

– Hope? Cas? Hát itt vagytok? – mosolyodott el széttárt karokkal az idősebbik Winchester, kinek hangjára a házból mindenki az udvarra sietett. 

– Nem mintha olyan régen láttuk volna egymást… – jegyezte meg viccelődve.

– Örülök, hogy újra látlak, Dean – szólalt meg mély hangján Hope háta mögött Castiel, majd az idősebbik Winchesterhez sétált, és kezét nyújtotta, hogy köszöntse őt.

– Ugyan már! Hagyjuk ezt a formalitást – nevetett fel Dean. – Én is örülök, hogy látlak, te, szerelmes angyalka – majd megragadta Castiel karját, magához rántotta, és erősen megszorongatva megveregette a vállát. Cas először értetlenül pislogott barátja kijelentésén, de jól tudta, hogy miért kapta ezt a becenevet. Végül elmosolyodott, és ő is szintén megveregette rég nem látott, öreg barátja hátát. Bármennyire is zavarba ejtette Dean szófordulata, hiányzott neki a fiú. A furcsa, néha megfejthetetlen favicceivel együtt. Castiel erre elnevette magát, mire Dean összeráncolt szemöldökkel eltolta magától, és egyenesen barátjára villantotta csibészes mosolyát. – Gyerekek! Történelmi pillanatnak lehettetek szem- és fültanúi. Castiel, a morcos ex-angyalkánk elnevette magát! Hová kell ezt felírni? – majd kacsintott, és Hope-ra nézett. – Nem tudom hugi, mit tettél vele, de amit csináltál, azt jól csináltad. – A fiatal lány erre láthatóan elvörösödött.

„Jobb, ha nem tudod, mert akkor egy örök életre cikiznél vele.” – válaszolt Dean kérdésére gondolatban.

– Jól van, Dean! – morrant rá Bobby viccesen a ház küszöbjéről. – Inkább gyertek beljebb, és ünnepeljük meg, hogy újra együtt a család.

***

Másnap reggel, Hope egy csésze teával kiült az apró teraszon pihenő, rozoga hintaszékbe, és a távolban lévő, rózsaszín virágokban pompázó, termetes fára esett a tekintete. Mélyen beszippantotta a levegőben terjengő, friss virágillatot. Érezte, amint a lágy, tavaszi szellő megérinti kipirult arcát. Még mindig Castiel csókja járt az eszében, miközben lassan végigsimított gömbölyödő pocakján.

– Bárcsak minden olyan egyszerű lenne – sóhajtott halkan. –, de ne félj! Mindketten vigyázni fogunk rád – mosolyodott el kedvesen. Az elején tehernek érezte a baba kihordását, de most, hogy beszélt hozzá, ez volt az első olyan pillanat, amikor elfogadta, és szíve mélyén akarta is őt. Tisztában volt azzal, hogy egy különleges gyermek növekszik benne, ami egy kis aggodalommal töltötte el, ugyanakkor büszkeséggel is. Tudta, hogy ez a fiú és Castiel fogja neki jelenteni a jövőbeli családját. Már alig várta, hogy a karjaiba tartsa őt. – Sajnálom, hogy nem találkozhattál a nagyszüleiddel. Nagyszerű emberek voltak – suttogta, mire egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcán. – De nem kell aggódnod. Itt is fantasztikus emberekkel leszel körülvéve! Tudod, amikor legelőször ide kerültem, nehezemre esett megnyílnom a fiúk előtt… de azóta már sok minden megváltozott! Rájöttem, hogy ennél szebb és jobb családot senki sem kívánhat magának – majd belekortyolt a gőzölgő teába, és egy pillanatra mosolyogva figyelte, ahogy kezeivel gyengéden végigsimít a pocakján. – Ha igaz, amit Gabriel mondott, akkor kisfiú leszel. És már tudom is, hogy foglak hívni – pillantott az égre és folytatta: – Édesapám nevét fogod kapni. Matthew – ejtette kis suttogva. – Igen. Matthewnak foglak hívni. 

Pár percre csend szállta meg Bobby házát és környékét. Hope olyan nyugodtnak és boldognak érezte magát, hogy egy pillanatra átadta magát az őt körül ölelő meleg, tavaszias napsütésnek. Végül álomba szenderült.

Dean, amint észrevette a pihenő lányt, keresztbe tett kézzel, mosolyogva megállt a küszöbön. Egy perc sem telt belé, Sam már a bátyja mellett termett, kíváncsian kémlelve az idősebbik Winchester mosolygásának az okát.

– Nagyon kimerülhetett – szólalt meg suttogva, hosszú hallgatás után Sam.

– Már azt hittük, hogy sosem kerülünk haza… épségben – rázta meg a fejét Dean. – El tudod képzelni mit éreztem, amikor láttam, hogy a hasa napról napra csak növekszik? – A fiatalabbik Winchester együttérzésképpen bátyja vállára rakta a kezét, majd megfordult, hogy visszamenjen a lakásba, amikor halk neszezést hallott meg a roncsautók felől.

– Te is hallottad? – nyúlt a pisztolya után Dean, majd Hope-ra nézett, aki a csörömpölésre felriadt álmából.

– Mi volt ez? – kérdezte kissé ijedten, és a pocakjához nyúlt. Úgy érezte, mintha a baba is nyugtalan lenne.

– Mindjárt kiderítjük – nézett öccsére, akinek kezében szintén egy pisztoly lapult. – Gyerünk, Sammy! – intett a zaj irányába. – Váljunk ketté – suttogta, miközben egyre közelebb értek a rozsdás roncsokhoz. – Te menj elölről, én pedig hátulról. – Sam bólintott, majd maga elé tartotta a fegyverét.

A fiatalabb Winchesternek nem kellett sokat gyalogolnia ahhoz, hogy az egyik autó összetörött visszapillantójában megpillantsa a másik kocsi mögött megbújó lányt. Sam, látva az ártatlan lányt, elrakta a fegyverét és közelebb lépett hozzá, a szőke hajú lány azonban meghallotta lépteit, és a fiatal vadász felé kapta rémült tekintetét.

– Téged ismerlek – szólalt meg Sam. – Te vagy az a lány, aki… – majd elhallgatott. – És hol van a testvéred? Ő is itt van valahol, igaz?

– Naná – hallotta meg háta mögött a fiatal fiú hangját, majd egy kibiztosított pisztoly kattanását. – Sosem hagynám cserben a húgomat.

– Ezek szerint akkor követtetek minket – fordult meg felemelt kézzel a fiatalabbik Winchester, hogy a fiú arcába tudjon nézni. Pár méterrel a fiú mögött látta, hogy bátyja közeledik feléjük, és csendre inti. Sam azon volt, hogy szóval feltartsa a fiút.

– Lilly akarta így – felelte kissé dühösen.

– És mi volt a szándékotok ezzel a bujdosással? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Csak szerettük volna látni… – kezdte a lány, de bátyja a szavába vágott.

– Lilly, csönd!

– Lilly, kit akarsz látni? – kérdezte kedvesen Sam.

– Senkit – vágta rá a fiú.

– Nem téged kérdeztelek. Szóval, Lilly… – fordult a lány felé.

– A-a! Meg se próbáld – hallatszódott Dean hangja a fiú háta mögül, aki Sam tarkójára próbálta helyezni a pisztolya csövét. – Én sem hagyom, hogy bántsák az öcsémet.

– Sajnálom – adta meg magát a fiú. 

– Szóval… – köszörülte meg a torkát az idősebbik Winchester. – Mit is kerestek itt valójában? És kik vagytok? Ha kell, tesztelünk is benneteket – csillant fel a szeme, amikor másik kezével végigsimított a démonölő tőr markolatán.

– Nem vagyunk démonok.

– Ezt bárki mondhatja.

– Legalább hadd mutassam meg – suttogta a fiú, majd felhúzta az inge ujját. A csuklóján egy jól látható tetoválás volt, ami azt a pentagrammát formázta, ami Dean és Sam mellkasán is megtalálható.

– És a húgod? – bólintott a szőke lány felé. A fiatal lány lassan felállt, és megadóan az idősebbik Winchester elé sétált, majd megfordult. Végül félrehúzta a vastag hajkoronáját, ami kitakarta a bátyjához hasonló tetoválását a nyaka hátsó részén. – Hát… – eresztette le tétován a fegyverét Dean, majd megvakarta a feje búbját. – Vadászok vagytok?

– Sőt, még annál is több – suttogta a lány, miközben félénken a testvérére nézett, nehogy valami rosszat mondjon, de a fiú bólintott, így tudta, hogy már nincs mit titkolni tovább. Sam és Dean kérdőn a két fiatalra nézett. – Hope a mi édesanyánk.

Ízelítő az 53. fejezetből

(...)

– Ugye nem…? – tenyerét a szájához emelte, és lélegzetvisszafojtva várta a férfi válaszát.

– Nem tudom pontosan.

– Nem kellene odamennünk hozzá?

– Cupido azt mondta, hogy várjunk itt. – Castiel épphogy kimondta az angyal nevét, egy lágy fuvallat lebegtette meg a lépcsőn szomorkodó lány szőkésbarna haját.

Katie egy másodpercre végigfuttatta tekintetét a ház előtt parkoló két, koromfekete Impalán, amik majdhogynem beleolvadtak az egyre mélyreható sötétségbe. Arcán egy halvány mosoly jelent meg, majd amikor ismét a csillagokra emelte kék szemeit, egy könnycsepp gördült le az arcán. Ebben a pillanatban egy középmagas férfi lépett ki a házból, kezében két félig tele pohárral. Dean Winchester volt az, kinek láttán Castiel nyugodtan könyvelhette el magában, hogy Gabriel most az egyszer valóban igazat mondott. Nem folyamodott semmi trükkhöz, hogy a szövevényes világában tartsa őket. Az idősebbik Winchester az egyik poharat a lány felé nyújtotta, aki egy pillanatra megijedt a fiú közeledésétől.

– Whiskey? – kérdezte sírástól rekedt hangján Katie.

– Alkalomhoz illő ital. – A fiatal lány az alsó ajkába harapott, elfojtva ezzel az újabb könnyeket, majd bólintott, és elvette Deantől a whiskyt.

(...)

52. fejezet

Azt hiszem, végre elérkezett az a pillanat, amire talán mindannyian vártunk. :) De nem szeretnék elárulni semmit sem előre. Jó olvasást kívánok Mindenkinek! És köszönöm azoknak az eddigi olvasóimnak, aki egy-egy hozzászólással bátorítottak a folytatáshoz! :) Puszi Nektek!

Megfejthetetlen érzés uralkodott el Castielen, amint védence minden egyes porcikáját végigmérte. Minél részletesebben merült el a látványban, ráeszmélt, hogy az a Hope, aki hónapokkal ezelőtt a karjaiban pihent, egy kicsit megnőiesedett. Talán a Gabriel által teremtett világ volt az oka, vagy az áldott állapota? Nem igazán tudta eldönteni, de abban biztos volt, hogy nélküle még egy lépést sem fog megtenni ezután.

Igaz, hogy arca nyugodtnak tűnt, de belülről teljesen eluralkodott rajta a kétségbeesés. Mi történt az ő Hope-jával? – merült fel benne a legelső kérdés, miközben türelmetlen tekintettel fürkészte továbbra is a fiatal lányt. Leginkább az bántotta, hogy nem lehetett mellette, ebben a nehéz időszakban. Jól tudta, hogy ez még csak a kezdet, mégsem akarta elhinni, hogy a rituálé, amit megakadályozottnak gondoltak, mégiscsak bevégeztetett.

Nem tudta, mit tegyen. Mélykék szemeivel csak úgy itta a látványt, ami látszólag a lányt is kezdte már zavarba hozni. A fiatalabbik Winchester arcán egy halvány, örömteli mosoly jelent meg barátja rejtett kíváncsisága láttán. Figyelemmel kísérte fürkésző pillantását, végül Hope törte meg a megfejthetetlen csendet:

– Mielőtt bármit kérdeznétek, nem Frederictől van.

– Ki az a Frederic? – tette fel a kérdést Sam.

– A drágalátos munkatársatok – temette két tenyerébe az arcát, és halk zokogás tört fel belőle, ami akarva-akaratlanul térdre kényszerítette. Castiel, mint aki rémálmából riadt fel, úgy tért magához a túl belsőséges gondolkodásból, és együtt érző tekintettel sietett a lány segítségére.

– Miért sírsz? – emelte le gyengéden a lány kezeit az arcáról Castiel.

– Annyira hiányoznak – szipogta Hope könnyes szemekkel. – De mindegy! Hagyjuk is, hiszen ti úgysem értenétek. Ti csak külsőre személyesítitek meg azokat az embereket, akik… akik az igazi családomat alkotják – majd hirtelen elhallgatott, és kihúzta kezeit a ballonkabátos férfi lágy szorításából, végül eltávolodott tőle. A szemeit törölgetve felállt a földről, majd lassan hátrálva a fehérre meszelt falnak támaszkodott.

A folyosót egyre halványabb fényforrás világította be. Olyan volt, mintha a plafonra felszerelt neoncsövek apránként, ugyanakkor gyorsan veszítenék el az erejüket. Hope fejében egy pillanatra sem fordult meg, hogy esetleg valami természetfeletti dolog lehet a háttérben, hiszen az itt eltöltött napokban csakis hétköznapi események követték egymást: a forgatás és az ezzel járó izgalmak. Sam és Castiel azonban tekintetüket ide-oda kapkodva pillantgattak körbe a szűk folyosón.

– Castiel, ez az a jel – suttogta a fiatalabbik Winchester, az önakaratából halandóvá váló angyal azonban nem figyelt rá. Minduntalan Hope könnyekkel áztatott arcát kémlelte. – Castiel – szólította meg Sam újra a férfit, egy kicsit erőteljesebb hangon. – Gabrielék megtalálták Deant – próbálkozott újra, majd szomorúan Hope-ra nézett, miközben Castielhez intézte szavait. – Ő… reménytelen… nem emlékszik ránk… Gabriel említette, hogy lehetnek következményei a…

– Nem hagyom itt – jelentette ki mély, magabiztos hangján a férfi.

– Castiel, kérlek. Indulnunk kell – kérlelte lágy hangon a Winchester fiú.

– Adj öt percet – suttogta maga elé Castiel, majd Sam felé fordult. – Te menj Deanékhez, és mondd meg nekik, hogy ha öt perc múlva nem leszek ott, menjetek haza. Nélkülem.

– Cas, ez őrültség! Dean sosem menne bele – ragadta meg Castiel felkarját Sam.

– Meg fogja érteni – jelentette ki lágyan. A fiatalabbik Winchester tudta, hogy amit Castiel eldöntött, az ellen már nem tehet semmit sem. Beleegyezésképpen bólintott egyet, végül magára hagyta a bukott angyalt és a védencét.

Castiel most először érezte úgy, hogy nem tud parancsolni az érzéseinek. Amióta halandó lett, az esze helyett sokkal inkább a szívére hallgatott. És ezzel egyre több megmagyarázhatatlan érzés tört a felszínre. Sokkal jobban ragaszkodott a Winchester fiúkhoz is, mint bármikor, angyali léte alatt. Igazi barátokként és testvérekként szerette őket. Így értette meg igazán, hogy a család valóban nem ér véget a vérvonallal. És az életében most egy újabb fordulat következett be, ami jól tudta, hogy Hope-hoz köthető. Már születésétől fogva ismerte, hiszen a szüleinek mindent megtett ahhoz, hogy ez a csoda megszülethessen. Csoda? Talán valóban az – fogalmazódott meg a gondolat Castielben, hiszen ez a lány valami újfajta érzéssel ismertette meg, amire leginkább az elmúlt hónapokban ébredt rá. Jól tudta, hogy helytelen, és ismerte a mai világban élő emberek előítéleteit is. Leírhatatlanul elképzelhetetlennek tartották azt a tényt, hogy egy 16-17 éves, fiatal lány miért lenne együtt egy olyan férfival, aki akár az apja is lehetne? Sokak szerint ez a fiataloknál szinte már betegségnek számított, amit a tudósok Odipus komplexusnak neveztek el. De miért is érdekelné mások előítélete? Ami miatt megszerette Hope-ot, az elsősorban nem a fiatal külseje, hanem a benne lakozó lelke miatt volt. Megmagyarázhatatlan nyugodtság töltötte el mindig is, ha csak a lány közelében lehetett. Nem számított, ha szótlanul ültek egymás mellett, vagy mindketten mással törődtek. Egyszerűen csak jól érezte magát, amit angyalként nem túl gyakran tudott megtapasztalni az ilyesfajta helyzetekben. Érezte, hogy fontos neki ez a lány, és ha kell, az életét is feláldozná érte. Akár itt is maradna vele, lemondva ezzel a barátairól, a családjáról…

– Misha – kapkodott levegő után Hope. – Nem érzem jól magam.

Castiel minden más gondolata elszállt, amikor a lány kínoktól gyötört arcára pillantott. Másra nem is tudott fókuszálni, minthogy segítsen rajta. De hogyan? Mit tehetne? Nincs angyali ereje, amivel meggyógyíthatná őt.

– Fájdalmaid vannak? – sietett a lányhoz, és tenyerét a hasára helyezte.

– Nem… – lihegte. – Nem kapok levegőt… Én… – Szemhéja egy másodpercre lecsukódott, ami Castielt majdhogynem halálra rémisztette.

– Hope, nézz rám – ragadta vállon a férfi, és gyengéden meg is rázta, mire Hope - lassan ugyan, de – kinyitotta a szemeit. – Nem lesz semmi baj. Hazaviszünk.

– Haza? – suttogta a lány. – Nem! – sikította el magát, majd eltaszította magától a férfit, és lekuporodott a fal tövébe. Szemei ismét könnybe lábadtak.

A percek teltek, de Castiel erősen kitartott a lány mellett. Képtelen volt arra, hogy itt hagyja őt.

– Nem ismersz meg? Én vagyok az, Castiel – közelített lassan Hope felé.

– Majdnem mindennap hallom ezt a nevet, de a személy, aki előttem szokott állni sosem… – majd arcát a tenyerébe temette.

– Esküszöm. Nem hazudok – suttogta a férfi, miközben levetette a kabátját. Nem akarta, hogy ismét elutasításban legyen része, ezért féltett mozdulattal a lány hátára terítette. – És tudom, hogy egyszer megígértem neked valamit.

– Nekem? – nézett fel Hope csodálkozva a mellette guggoló férfira.

– Úgy érzem, most jött el az ideje, hogy megmutassam neked… – válaszolt egyre elhalkuló hangon Castiel.

– Te sosem ígértél nekem semmit sem – jelentette ki egy kicsit félve.

– Misha talán nem, de Castiel igen.

– Castiel? – Hope még mindig rosszul érezte magát, de a légzése, miután kiejtette őrangyala nevét, csodás módon kezdett visszatérni az eredeti ritmusához.

– Tudom, hogy nem felejtettél el bennünket, csak egy kicsit megzavart ez a csúfondáros világ – suttogta Castiel, miközben egyre közelebb hajolt a lányhoz, mélykék szemeivel pedig megbabonázva meredt rá. – Emlékszel halloween másnapjára? – Hope nem adott visszajelzést, de olyan emlékek ébredtek fel benne, amitől a szíve kihagyott egy ütemet. – Aznap reggel ígéretet tettem, hogy ha eljön az ideje, megmutatom. Csak annyi az egész, hogy hinned kell bennem. – Mutatóujjával lágyan végigsimított a lány ajkain, egészen az álláig, amit aztán finoman két ujja közé szorított. Hope mély levegőt vett, de nem fújta ki, mert hirtelen szédülni kezdett a férfi érintésétől, legfőképp attól, hogy egyre közelebb és közelebb került hozzá. Pulzusa szinte már az egekig szökött attól a gondolattól, hogy valóban azt tette volna kissé illuminált állapotában a buli éjszakáján? Megcsókolta volna Castielt? Megpróbálta elképzelni azt az éjszakát, amikor, feltételezése szerint, ajka őrangyalának ajkával találkozott. Olyannyira hihetetlen volt számára ez az egész feltételezés, hogy alig észrevehetően megborzongott, és a gyomrában életre keltek talán azok a pillangók, amikre a mai napig nem emlékszik. Nem történhetett meg. Vagy mégis?

Lassan lehunyta a szemeit és várt. Nem akarta elrontani a pillanatot, ugyanakkor mégsem tudta biztosan, hogy Castiel mire is készül pontosan. Csak sejtette, és a szíve mélyén talán egy kicsit reménykedett is benne. Az első pár másodpercben csakis a légzésére koncentrált, de mire addig eljutott volna, hogy kontrollálni tudja, két finom és puha ajak találta meg az övét. A szíve eszeveszett ütemben dörömbölni kezdett a mellkasában, és valami kellemes bizsergés lett úrrá az egész testén.

  

Hasonlóan érzett Castiel is a lány édes ajkainak megízlelése közben. Megszűnt körülötte a világ, és csak úgy itta a lány csókjának mámorító ízét. Kettejük csókját már nem a tudatuk vezérelte, hanem az ösztöneik, amelyek a tudatalattiból támadtak fel arra vágyva, hogy még sokáig tartson ez a csodálatos kábulat.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogta két csók között Castiel, keze pedig egy lassú felfedezőútra indult a lány csípője körül, majd átkarolta, és egyenesen az ölébe húzta őt. Ez az apró mozdulat pár másodpercre időt hagyott arra, hogy mélyen egymás szemébe nézzenek. Hope kávébarna szemei még mindig könnyesek voltak, de most már nem a sírástól, hanem a örömtől. Castiel, látva a lány boldogságát, egy szívből jövő mosollyal átkarolta őt, és megpuszilta a feje búbját. – Együtt mindenre képesek vagyunk. Vigyázni fogok rád és a babára – szólalt meg újra, csupa érzelemmel a hangjában. Sosem gondolta volna, hogy egyszer majd eljön valaki, aki ilyen mélyreható érzéssel ajándékozza meg.

– A baba – fordult a férfi felé aggódó tekintettel Hope. – Miért nő ilyen gyorsan a hasam?

– Már a hatodik hónapban lehetsz – felelte nyugtalanul, majd gyengéden simogatni kezdte a lány növekvő pocakját, ami Hope-ot kellemes érzéssel töltötte el. Mintha nem is egy idegen, hanem a kettejük gyermekét hordaná a szíve alatt.

– Gabriel miatt, ugye?

– Igen – sóhajtott Castiel. – Sajnos, új szabályokat alkotott.

– És most… – kezdte kipirosodott arccal. – Mi lesz kettőnkkel? – Castiel óvatosan maga felé fordította a lány felsőtestét, és egy puszit adott a homlokára.

– Milyen forró a homlokod – tett egy megállapítást a férfi, mire Hope kipirult arcát elfordította őrangyalától. – Ne, kérlek, ne csináld ezt – mondta, majd mutatóujjával a lány álláért nyúlt és visszafordította. Így tekintetük újra találkozhatott.

– De… annyira… én mindig… – suttogta egy kissé dadogva.

– Hidd el, ez az érzés nekem is épp olyan furcsa, mint neked.

– Miért kellett ennyi ideig várnunk? – Bátorkodott feltenni a kérdést a fiatal lány.

– Ha tudnám a választ, valószínűleg ma nem ez történt volna meg. Sosem hittem volna, hogy ebben az elhagyatott állapotban fogok rád találni, de…

– Én örülök neki – fejezte be Castiel mondatát, majd mélyen befészkelte magát a férfi biztonságot sugárzó karjai közé.

– Én is – suttogta, és halványan elmosolyodott.

– Istenkém! A ti szerelmetek valóban természetfeletti – kiáltotta el magát mellettük egy mosolygós, kissé túlsúlyos középkorú férfi, akin látszólag nyoma sem volt annak, hogy valaha ruhát viselt volna. A Castiel és Hope alkotta pár láttán tapsikolni kezdett, nem mellékesen anyaszült meztelenül, ami teljesen hétköznapi dolog volt a számára. Hope elsikította magát a férfi láttán, és megpróbált minél közelebb bújni Castielhez, eltakarva ezzel a kövérkés pasas látványát. – Testvérem – tárta szét ölelésre a karjait, de Cas inkább szerelmét szorította magához, tudatva ezzel, hogy kissé nemkívánatos vendégként zavarta meg az együttlétüket.

– Oh, értem én – húzta el a száját a pocakos férfi. – Hihetetlen. Ezt senki sem tervezte, mégis megtörtént. Ez valóban egy csoda! – ujjongott örömében.

– Castiel – szólalt meg ijedten, ugyanakkor halkan a lány, majd lehúzta magáról a fakult ballonkabátot, és egészen a férfi lába elé dobta.

– Hope azt szeretné, ha felvennéd – utasította barátságosan a férfit, mintha csak a lány gondolatait továbbította volna.

– Miért? Talán zavarba ejtő? – mosolyodott el kedvesen. – Nincs mit szégyellnünk leányzó. Isten ilyennek teremtett minket. És a ruha különben is sok mindenben megakadályoz minket – kacsintott Hope felé, de a lány még mindig Castiel mellkasába fúrta az arcát. – Jó, rendben, megadom magam – majd felvette a kabátot, és ismét elmosolyodott. – Így már jobb? – Hope fél szemmel a férfira tekintett, majd halkan kifújta magát.

– Köszönöm – suttogta.

– Igazán nincs mit. Szabad? – guggolt le a lánnyal szemben, miközben a pocakja felé nyúlt. Hope félig-meddig ijedten Castielre nézett, mire a férfi nyugodt tekintetével sugallta, hogy nincs mitől félnie. Így Hope bólintott, az immár felöltözött pasas pedig tenyerét a gömbölyödő pocakjára helyezte. Egy-két percre síri csend ereszkedett rájuk. Az idegen férfi lehunyt szemmel pihentette a tenyerét Hope hasán egészen addig, amíg hangosan fel nem nevetett. – Milyen leleményes kisfiú vagy te! – majd kinyitotta a szemét és a lányra nézett.

– Mi az? – kérdezte Hope ijedten.

– Semmi-semmi – mosolygott a férfi, nevetéstől könnyes szemekkel. – Mindössze csak sok mindent megtudtam rólatok. Olyanokat is, ami szinte már túlontúl személyes. És mindemellett van egy kis szurkolótok is. – Hope és Castiel zavaros tekintettel egymásra néztek. – A kisfiú, aki benned növekszik, sokszor eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ti ketten…

– Úgy érted, hogy…? – kérdezett rá a fiatal lány.

– Pontosan – nevetett fel. – Sőt, egy kicsit még rá is segített a dologra. Nagyon megkedvelte Castielt.

– Várj – vágott közbe Hope. – Egyáltalán ki vagy te?

– Ő egy Cupido – válaszolt a férfi helyett Castiel, majd felsegítette a lányt a földről és mindketten felálltak. Gondosan leporolták a ruhájukat, és a Cupido felé fordultak.

– Végre, hogy felálltatok. Már azt hittem, sosem ölelhetlek meg benneteket – mosolyodott el játékosan, mire Hope egy grimaszt vágott, végül a férfi már ott is termett Castiel előtt, és jól megszorongatta őt.

– Én inkább kimaradnék belőle.

– Ugyan, ne ellenkezz. Még haza is kell vinnem benneteket.

– Neked? – kérdezte Cas kissé értetlenül.

– Úgy bizony. Az öt perc már vagy negyed órája letelt. Hallottam, amikor Samnek mondtad.

– Igaz – helyeselt a halandóvá lett angyal.

– Otthon minden rendben lesz – bíztatta őket a férfi, majd Hope-hoz lépett, és óvatosan megölelte őt is, vigyázva a baba épségére. – Indulhatunk is – kacsintott, és megfogta mindkettejük kezét.

Kedves Olvasóim!

Mindent megteszek annak érdekében, hogy gőzerővel belevessem magam újra a Fallen Angel (Supernatural-fanfiction) világába :)

Mostanában igencsak elhanyagoltalak Benneteket, amit nagyon, de nagyon sajnálok! Utólag is bocsánat!

Az elmúlt időszakban egy kis ihlethiánnyal küszködöm, amit elég nehéz megoldanom, még a - viszonylag soknak tűnő - szabadidőm ellenére is.

De hagyjuk ezt a negatív gondolkodást! A lényeg, hogy készül az új fejezet, amiben ha ügyesen szövöm a szálakat, Castiel és Hope ismét egy lépéssel közelebb kerülnek egymáshoz. 

Sok-sok puszi,

Hope