9. fejezet

A nappaliban Bobby és a fiúk lassan már minden könyvet fellapoztak, amit a házi könyvtár tartalmazott. Több mint fél óra kutatgatás után Dean már a homlokát dörzsölve dőlt hátra a kanapéban. A többiekkel ellentétben, ő már teljesen ki volt ütve. A kutatgatást sosem tartotta magához illőnek, az mindig a kis Sammy feladata volt. Bobby - látva a fiú reakcióját - becsukat az épp magánál lévő könyvet, és lerakta maga mellé a kanapéra, majd sóhajtott.

- Tippelek – szólalt meg Dean. – Szintén semmi. – Bobby bólogatott. – Ez több mint szívás. Sammy, nálad valami?

- Hát, nem igazán, de azért próbálok kombinálgatni.

- És mit eszeltél ki?

- Csak játszadoztam a gondolattal. Vegyük például Hope-ot.

- Igen? – dőlt előre Bobby a kanapén.

- Ugye azt már tudjuk, hogy 16 éves, viszont ennél többre kell, hogy képes legyen. Nem hiszem, hogy Jézushoz hasonló valakit kellene elképzelnünk, akivel majd várandós lesz.

- Hát akkor kit?

- Még nem tudom, de ahogy a mai démonokat meg angyalokat ismerjük…

- Lehet, hogy igazad van – szólalt meg Bobby. – Mi van akkor, ha ezek a természetfeletti lények mind őt akarják?

- Akkor nagy gáz van! – mondta Dean.

- De még mennyire - helyeselt az öreg.

- Muszáj lesz valahogy felkészítenünk – morfondírozott az idősebbik Winchester.

- Mégis hogyan? – kérdezte hüledezve Sam.

- Úgy, ahogy minket apa. Megtanítunk neki mindent, amit csak egy vadásznak tudnia kell. Holnap reggel már kezdjük is a kiképzést – mondta, majd egy csibészes mosoly jelent meg Dean arcán.

- Ez mind szép és jó, de mi van akkor, ha Hope ezt nem akarja? – tiltakozott Sam, de ekkor kinyílt a szobaajtó, és egy hang szólt ki a szobából:

- Benne vagyok! – felelte Hope teljes magabiztossággal, majd a fiúkhoz sétált, és haját copfba kötötte.

- Remek! – csattant fel Dean, majd felpattant a kanapéról, és elővette a zsebéből a kedvenc fegyverét. – Ha már itt van ez a kicsike – nézett a pisztolyra. - ... nagyon óvatosan kell ám vele bánni, például, ha…

- Dean, Dean, Dean – hadarta Sam. – Értem én, hogy imádod átadni a tudásod, de szerintem nem ez a legmegfelelőbb pillanat. Minden okés? – fordult Hope felé.

- Igen – mosolygott a lány. – Miért?

- Csak mert annyira vörösek a szemeid. Hihetetlen, hogy ez nektek nem tűnt fel – rázta meg a fejét Sam, majd Bobby-ra és Deanre nézett. – Sírtál?

- Nem, dehogy. – A lány még mindig mosolygott. – Csak kicsit erősebben megdörzsöltem. Valami miatt nagyon viszketett.

- Lehet, hogy allergiás valamire – vetette fel Dean.

- Akár – válaszolt Hope. –, de azért remélem, hogy nem – majd elmosolyodott.

- Értem. Szóval, Dean – fordult bátyja felé. – Jobb lenne, ha várnál reggelig a kiképzéssel.

- Ünneprontó – válaszolt Dean, majd keresztbe fonta a karját. – Bezzeg ha Cas itt lenne. – Dean, amint kimondta az angyal nevét, Castiel már meg is jelent a nappaliban.

- Dean… khm… - célozgatott Sam az angyalt megérdemlő bocsánatkérésre.

- Cas – fordult Dean az angyal felé. – Én nagyon sajnálom. Őszintén. Nem gondoltam komolyan.

- Erre most nincs időnk – vágott a fiú szavába Castiel, mire Dean minden szó nélkül elhallgatott. Nem csak ő, hanem a többiek is döbbent arckifejezést vágtak, kivétel Hope-ot, akit legbelül nem is érdekelte, hogy milyen hírt hozott az angyal. A puszta jelenléte megnyugtatta őt.

- Rendben, hallgatunk – szólalt meg Bobby.

- Az őszi napéj egyenlőség. Michael ekkor akar egy termékenységi rituálét végrehajtani Hope-on.

- Hogy micsodát?! – kérdezte döbbenten Dean. Az angyal kijelentésétől majdhogynem tátva maradt a szája. - És ezt mégis honnan..?

- Ez már nem titok többé. Gabriel látogatása szinte nyílttá tette a hírt. Már mindenki tud róla. Beleértve az embereket is.

- Az embereket? – hüledezett Sam.

- Igen, az embereket – válaszolta komoly hangon Castiel. – Persze először a lelkészeket érintette a hír.

- Ők meg gondolom, teleprédikálják a hívők fejét a sok baromsággal – jelentette ki idegesen Dean. - Na, és ahhoz mégis mit szólnak azok a szentfazekak, hogy az egyik drágalátos arkangyaluk meg akar rontani egy ártatlan lányt, ha?

- Félreértesz, Dean. Az emberek mindössze csak lelkesednek, hogy talán ez a gyermek megmenti majd őket a világvégétől. Michaelről fogalmuk sincs.

- Hát ez remek! – borult ki Dean. – Világvége? Már ez is? Egyre jobb.

- Kitől tudtál meg hirtelen ennyi információt? – kérdezősködött Sam. Bobby is feszülten figyelt.

- Az nem számít – válaszolta Cas, majd hirtelen az oldalához kapott, és felszisszent.

- De hisz te megsérültél – mondta ijedten Hope, majd az angyalhoz sietett, és közelebbről megnézte Cas oldalát. Ahogy félrehúzta a kabátját, szörnyülködve látta, hogy egy hatalmas, vérvörös folt éktelenkedik az angyal fehér ingjén.

- Ez semmiség – kapta ki Hope kezéből a kabátja szélét.

- Cas, ne hülyéskedj. Engedd, hogy megnézze – szólalt meg Bobby is, aki közben már kiszaladt egy törülközőért, és Hope kezébe adta.

- Nincs szükség rá, hogy… Áhh…

- Ezt most azonnal hagyd abba – parancsolt rá a lány aggodalmas tekintettel, majd ismét az angyalhoz sétált, és kezét a vállára helyezte. Dean szintén odament, hogy segítsen Hope-nak lefektetni Cas-t a kanapéra.

Dean óvatosan lesegítette húzni Castiel kabátját, így Hope közelebbről is megnézhette a hatalmas vérfoltot.

- Muszáj lesz kigombolnunk az ingjét is – szólalt meg Hope, kezében szorongatva a törülközőt.

- Cas, mégis milyen gyorsan gyógyulsz? - próbálta elterelni az angyal gondolatait Dean.

- Lassabban, mint hinnéd, ugyanis… áhh…

- Bocsánat – suttogta a lány, miközben már sikerült kigombolnia a véres inget. Ahogy felemelte a vékony ruhadarabot a sebről, Cas erősen összeszorította a fogát, és megpróbált nem törődni az oldalát égető fájdalommal.

- A sérülést egy angyalpenge okozta.

- Basszus, Cas. Lehettél volna óvatosabb is – szívta a fogát Dean.

- Mi az az angyalpenge? – kérdezte Hope, miközben törülközővel óvatosan megtisztította a seb kerületét.

- Az egyetlen olyan fegyver, amivel véglegesen el tudsz pusztítani egy angyalt – válaszolta Castiel fájdalmas tekintettel.

- És mégis kivel akadtál össze, hogy egy ilyen pengével támadtak rád? – kérdezte Hope.

- Csak egy kerubbal. Sajnos nem voltam elég gyors, hogy elmeneküljek. Amióta kitaszítottak a Mennyből, a kerubok szüntelenül azon vannak, hogy én oda még véletlenül se tegyem be a lábam. Eddig mindig sikerült megszöknöm előlük, de ezzel az alkalommal…

- Hát, Cas, nem mondom, hogy gyáva nyúl vagy, de a kerubokat azért kihagyhattad volna a buliból – idegeskedett az idősebbik Winchester.

- Dean, csak segíteni próbált nekünk… - fordult Hope a fiú felé. - … amit nagyon szépen köszönünk – mondta lágy hangon, miközben mélyen az angyal szemébe nézett. Sam a bátyjára nézett, majd elmosolyodott.

- Te meg min nevetsz annyira? – lökte oldalba Dean az öccsét.

- Mi? Hogy? Bocsi, nem figyeltem – köszörülte meg a torkát Sam.

- Örülök, hogy jó kedved van, Sam – mosolygott Hope Cas ápolása közben.

- Öhm.. már én is? – mutatott saját magára Sam. – Érzed, amit…

- Igen. Dean viszont még mindig egy kicsit ideges.

- És Bobby? – kérdezte Dean.

- Nála… hmm… sajnos nem érzek semmit. Azt hiszem, már elállítottam a vérzést. Viszont kellene valami fertőtlenítő. Valami, aminek alkoholtartalma van.

- Máris hozom – mondta Bobby, és már meg is fordult, hogy idehozza a vadászok italát.

Oh, az a bizonyos Jack Daniel’s! Amint Dean meglátta Bobby kezében az üveg whiskyt, nem bírta megállni szó nélkül:

- Komolyan, Bobby! Ilyen pazarló életmódot élni - majd megrázta a fejét.

- Remélem, ezt csak viccnek szántad – nézett a férfi a Winchester fiúra.

- Még szép – lökte oldalba Sam a bátyját.

- Naná – bökte ki végül Dean.

- Bobby, ide adnád? – szólalt meg Hope, Castiel mellett térdelve.

- Persze – majd átnyújtotta az üveg whiskyt.

- Ez egy kicsit csípni fog – figyelmeztette a lány az angyalt.

- Azt hiszem, már hozzászoktam a fájdalomhoz… áhh… - üvöltött fel Castiel, miután Hope egy kupica alkoholt öntött egyenesen a penge által vágott heg köré.

- Annyira sajnálom – rakta le az üveget Hope, majd ismét a törülközővel törölgette az angyal sérülését.

- Köszönöm – nyögte Castiel, mély levegővételek közepette. A lány nem szólt semmit sem, csak mosolygott, de közben érezte, amint az angyal mélykék szemei szüntelenül és minden zavar nélkül az ő arcát és mosolyát figyelik.

Hát akkor különcködjünk...

Tudom, hogy ez nem illik jelenleg a sztorihoz, de annyira megtetszett ez a kép, hogy muszáj volt megosztanom Veletek! :)
Hoztam egy gyönyörű zenét is hozzá. Ezzel kívánok Jó Éjszakát Nektek!
http://www.youtube.com/watch?v=gg4zxY1vF1w

Egy kis ízelítő...

(...)

- Muszáj lesz valahogy felkészítenünk – morfondírozott az idősebbik Winchester.

- Mégis hogyan? – kérdezte hüledezve Sam.

- Úgy, ahogy minket apa. Megtanítunk neki mindent, amit csak egy vadásznak tudnia kell. Holnap reggel már kezdjük is a kiképzést – mondta, majd egy csibészes mosoly jelent meg Dean arcán.

- Ez mind szép és jó, de mi van akkor, ha Hope ezt nem akarja? – tiltakozott Sam, de ekkor kinyílt a szobaajtó és egy hang szólt ki a szobából:

- Benne vagyok! – felelte Hope teljes magabiztossággal, majd a fiúkhoz sétált és haját copfba kötötte.

- Remek! – csattant fel Dean, majd felpattant a kanapéról és elővette a zsebéből a kedvenc fegyverét. – Ha már itt van ez a kicsike – nézett a pisztolyra. - ... nagyon óvatosan kell ám vele bánni, például, ha…

- Dean, Dean, Dean – hadarta Sam. – Értem én, hogy imádod átadni a tudásod, de szerintem nem ez a legmegfelelőbb pillanat. Minden okés? – fordult Hope felé.

- Igen – mosolygott a lány. – Miért?

- Csak mert annyira vörösek a szemeid. Hihetetlen, hogy ez nektek nem tűnt fel – rázta meg a fejét Sam, majd Bobby-ra és Dean-re nézett. – Sírtál?

- Nem, dehogy. – A lány még mindig mosolygott. – Csak kicsit erősebben megdörzsöltem. Valami miatt nagyon viszketett.

- Lehet, hogy allergiás valamire – vetette fel Dean.

- Akár – válaszolt Hope. – De azért remélem, hogy nem – majd elmosolyodott.

- Értem. Szóval, Dean – fordult bátyja felé. – Jobb lenne, ha mégis csak holnap állnál neki ennek a kiképzésnek.

- Ünneprontó – válaszolt Dean, majd kersztbe fonta a karját. – Bezzeg ha Cas itt lenne. – Dean, amint kimondta az angyal nevét, Castiel már a nappaliban is volt.

- Dean.. khm… - célozgatott Sam az angyalt megérdemlő bocsánatkérésre.

- Cas – fordult Dean az angyal felé. – Én nagyon sajnálom. Őszintén. Nem gondoltam komolyan.

- Erre most nincs időnk – vágott a fiú szavába Castiel, amire Dean minden szó nélkül elhallgatott. Nem csak ő, hanem a többiek is döbbent arckifejezést vágtak, kivétel Hope-ot, akit legbelül nem is érdekelte, hogy milyen hírt hozott az angyal. A puszta jelenléte megnyugtatta őt.

- Rendben, hallgatunk – szólalt meg Bobby.

(...)

8. fejezet

Gabriel –ha nem is igen mutatta ki, de- sok jó tulajdonság birtokosa volt, azonban a legelőnyösebb mégsem volt jellemző rá: méghozzá a türelem. Castiel még mindig farkasszemet nézett az arkangyallal, majd pár perc síri csend után Gabriel már nem bírta tovább.

- Nem lehetsz ennyire önfejű Castiel. A szavamat adom, hogy nem fogom bántani. Kell ennél több? – majd válaszra várva széttárta a karját.

- Ha átadtad az üzenetet, ígéred, hogy visszaadod Dean hangját? – szólalt meg Hope Cas háta mögül. Gabriel lassan jobbra dőlt, hogy a lány szemébe nézzen, azonban Castiel követte minden egyes mozdulatát. Az arkangyal, ezt látván megrázta a fejét, majd így szólt:

- Tudod, amíg a te kis őrangyalod útban van, addig nem tudok sok mindent tenni – célozgatott Gabriel, miután a lány elindult az arkangyal felé. Cas azonban megfogta Hope csuklóját és erősen megszorította.

- Nem tudod, mit csinálsz – jelentette ki Castiel.

- És ha igen? – suttogta a lány, majd az angyal szemébe nézett, mire ő elengedte Hope-ot.

Hope lassan Gabriel elé sétált. Meglepettségére, minél közelebb került az angyalhoz, Gabriel egyre lejjebb ereszkedett, míg a végén már szinte félig térdelt a lány előtt. A többiek feszülten és néma csendben figyelték az eseményeket. Amikor Hope-ot már csak egy lépés választotta el az angyaltól, Gabriel lehajtott fejjel –mintha valaki előtt tisztelegne- a lány felé nyújtotta a liliomot és így szólt:

- Örülj, kegyelmedbe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között. Ne félj, Isten veled van! – majd tekintetét a lányra emelte.

Hope azt sem tudta, mit tegyen. Még mindig Gabriel szokatlanul megfogalmazott, apró beszéde lebegett a szeme előtt. Végül elfogadta a liliomot, amely Hope kezében megtelt élettel: teljesen kinyílt és hófehér szirmai szinte beragyogták a nappalit. Ha tudta volna, hogy ezzel az apró kedvességgel megpecsételi saját sorsát, még a közelébe se ment volna az arkangyalnak. Azonban most már túl késő volt. Gabriel felállt, majd komoly arckifejezését sec perc alatt egy mosoly váltotta fel, de ez már nem egy gúnyos, hanem egy felszabadító, megkönnyebbült mosoly volt. Mély levegőt vett, majd mélyen Hope szemébe nézett, mintha valamit megköszönne neki, végül így szólt:

- Sajnálom, hogy így kell lennie. Az igazat megvallva, amikor ezt a bizonyos küldetést kaptam, nem akartam elfogadni. Már akkor tudtam, hogy nem lesz jó vége. Szükséged lesz minden erődre és kitartásodra – majd mielőtt elköszönt volna, visszaadta Dean hangját, aki csak köhögött. Egy szót sem mert kiejteni a száján, nehogy megint úgy járjon, mint az előbb.

- Oh, és Castiel – fordult az angyal felé. – Én mindig tiszteltelek, mint hűséges katonát és testvért. Vigyázz rá! – majd egy utolsó pillantást vetett a lányra, aki értetlenül a kezében lévő gyönyörű liliomot tanulmányozta, végül Gabriel bólintott egyet és eltűnt.

A szobában mintha megfagyott volna a levegő. Szinte majdhogynem mindenki tanácstalanul nézett Hope-ra, majd Dean megtörte a csendet:

- Hát ez… nagyon durva volt – majd elmosolyodott, hogy újra hallhatja a saját hangját.

- Ez nekem valahonnét nagyon ismerős volt – szólalt meg Sam. – Mintha valahol már olvastam volna.

Castiel nem szólalt meg. Némán, rezzenéstelen arccal a Hope kezében lévő liliomot bámulta.

- Szóval – kezdte Bobby. – Itt volt Gabriel…

- És? – kérdezte Sam. – Azt mi is láttuk Bobby.

- Nem, nem, nem. Gondolkozz Sam. Gondolkozz! Mégis honnét a fenéből lehet ilyen ismerős ez a dolog? Próbáld összerakni… Gabriel, liliom, furcsa, nem e kori köszöntés… és ami a legérdekesebb: Hope, mint asszony? – vonta fel a szemöldökét Bobby.

- Hé, hé, hé – hadonászott Dean ide-oda. – Nem igazán akarok beleszólni a dologba, de ezt én is olvastam valahol.

- Te? – nézett Sam a bátyjára.

- Most mi van?

- Mond csak, hány könyvet is olvastál el életedben?

- Fiúk, fiúk! Most nincs idő az ilyen dolgokra – csitítgatta Bobby a Winchester fivéreket. – Ha minden igaz, egy igen nagy problémával állunk szemben.

- Mint mindig - szólt közbe Dean keresztbefont karral.

- Várjatok! Azt hiszem, tudom, miért ilyen ismerős ez az egész… - majd megköszörülte a torkát és folytatta. – „Az Úr angyala köszönté a boldogságos Szűz Máriát…”

- „… és ő méhébe fogadá Szentlélektől szent fiát.” – szólalt meg nagy hallgatás után Castiel is, befejezvén Sam gondolatát.

- Telitalálat – vette le sapkáját Bobby és dühösen a földre vágta.

- Ezek szerint… ezek szerint akkor… - dadogott Dean. – Mond Hope, nem érzel valamit azon kívül, hogy a döbbenettől nem tudsz megszólalni?

A lány egy ideig még a liliomot bámulta, majd felnézett, egyenesen Dean szemébe:

- Öhm… Nem tudom. Ez olyan furcsa… - felelt Hope, majd hangja elcsuklott.

- Furcsa? Ha bármi más ’furcsát’ érzel, csak szólj. Okés?

- Rendben – bólintott a lány.

- Ez nem történhet meg. Már hogyan szállhatná meg a Szentlélek? – rázta meg a fejét Sam.

- Én sem találok benne sok logikát, hogy miért pont ő és miért pont most… de a mi világunkban nem is kell, hogy a dolgoknak logikája legyen, nem igaz? – mondta Bobby, majd felvette a sapkáját a földről és leporolta.

- És most mit csinálunk? Csak ülünk itt és várunk, hogy Hope teherbe essen? – ült le a kanapéra Dean.

- Már hogy lehetnék terhes? – kérdezte komoly hangon Hope, magához térve az iménti sokk után.

- Hát... öhm… úgy, hogy megszáll a Szentlélek – találgatott Sam.

- De ilyen nem létezik. Egy lány nem lehet terhes a …

- A Szentlélektől? Na, és Mária? Ő is 16 éves volt – mondta Bobby.

- De ez akkor sem lehet. Ahhoz, hogy valakinek gyereke legyen…

- Igen, tudjuk – mosolygott Sam.

- Egyszóval nem kell aggódnotok. Nem igazán vagyok az a fiú párti. Mondhatni, férfigyűlölő vagyok – mosolygott megkönnyebbülten Hope.

- Ohh, mondja az, aki jelenleg négy férfival tartózkodik egy nappaliban – vigyorgott Dean. – Inkább csak legyen három. Cas úgy is egy angyal – fordult Castiel felé. – Már nem sértésből mondom, de például tudtátok azt, hogy az angyalok hermafroditák, vagyis hogy a női és a férfi felük egyensúlyban van?

- Dean – szólt bátyjára Sam. – Hagyd már Cas-t. Ez nem volt szép tőled. – Castiel Sam-re nézett, majd pedig eltűnt, magára hagyva a fiúkat és Hope-ot. – Hát ezt jól megcsináltad! Cas legalább segíthetett volna, de hála neked…

- Jól van, na. Értem én. Nem kell leosztani, okés? Különben is, hozzátettem, hogy „nem sértésből mondom” – mondta szem forgatva az idősebbik Winchester.

- Amint tudsz, bocsánatot kérsz tőle.

- Hogy mi?

- Dean…

- Jó, jó, jó. Amint tudok, bocsánatot kérek tőle – adta meg magát Dean.

- Fiúk? – szólalt meg Hope. Sam és Dean a lány felé fordultak.

- Valami baj van? – kérdezte aggódva Sam.

- Nincs semmi baj, de… nem mehetnék el egy kicsit sétálni? Egyedül?

- Egyedül? Az kizárt – válaszolt keményen és határozottan Dean. A lány Bobby-ra nézett.

- Sajnálom, de ezek után nem lenne helyes döntés, ha…

- Értem – válaszolt szomorúan Hope. – Akkor esetleg magatokra hagyhatnálak benneteket? Muszáj egyedül lennem – majd megszorította a kezében lévő liliomot.

- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi butaságot – nézett mélyen Hope szemébe Dean.

- Megígérem. Csak szeretnék egyedül lenni.

- Nyugodtan menj be abba a szobába, ahol átöltöztél – szólalt meg Bobby. – Ott senki sem fog zavarni.

- Köszönöm – suttogta a lány, majd bement a szobába.

Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, kitört belőle a zokogás. Könnycseppjei patakként folytak le az arcán, mígnem pár csepp a liliomot is elérte, és az újra felragyogott. Hope ezt látván már nem csodálkozó tekintettel nézett rá, hanem teljes szívéből megvetette és az ágy mellé dobta, majd leguggolt és zokogott tovább.

- Anya, apa – kezdte könnyben úszó szemekkel, majd feltekintett. – Miért hagytatok itt? Miért?! Olyan nehéz így… annyira, hogy el sem tudom mondani. Tudom, hogy erősnek kell lennem! Tudom, hogy nem torpanhatok meg, de… akkor sem vagyok rá képes. És ez az egész annyira hihetetlen… Minden rémálmom, mintha csak életre kelne: démonok, Michael, Gabriel és… - Hope még ki sem mondta Castiel nevét, épp hogy csak rágondolt, az angyal már ott is volt mellette. Persze a lány ezt nem vette észre, és tovább folytatta a szüleihez szóló monológját. - … és Castiel. Sokszor megfordult már a fejemben, hogy ki is ő valójában, és hogy állhat ennyire közel hozzám. Ha ember lenne, biztos azt mondanám, hogy szeretem, de ez így butaság lenne – mosolyodott el a lány, mire újabb könnycseppek gördültek le az arcán. – Nem tudom, miért érzem úgy, de ha ő nincs itt, olyan, mintha nem lennék önmagam… mintha csak félig léteznék. Persze ez nem mindig igaz, mint például most. Olyan, mintha itt lenne. Szinte érzem – majd tekintete megakadt a liliomon. Megtörölte könnyes szemeit, majd felállt és az ágyhoz sétált, hogy felvegye a virágot. Ahogy felvette, leült az ágyra és újra tanulmányozta, mire a szemei ismét könnybe lábadtak.

Castiel még mindig az ajtónál, a lánnyal szemben állt. Mindig is tudta, hogy nagyon fáj Hope-nak a szülei elvesztése, de így, hogy szinte majdhogynem ő is átérezte a lány szavai mögött rejtőző fájdalmat, teljesen másképp viszonyult hozzá. Mind idáig csak egy 16 éves lányt látott, aki még ha szomorú volt, akkor is mosolygott, de most már egy kötelességekkel teli és meggyötört lány ült vele szembe, akinek majd megszakadt a szíve a fájdalomtól.

Az angyal még mindig nem akarta, hogy Hope észrevegye, ugyanakkor eszébe jutott a lány egyik mondata, amellyel nem tudta miért, de saját maga is így volt: „Nem tudom, miért érzem úgy, de ha ő nincs itt, olyan, mintha nem lennék teljesen önmagam… mintha csak félig léteznék.”

Ízelítő a 8. fejezetből

(...)

- Ha átadtad az üzenetet, ígéred, hogy visszaadod Dean hangját? – szólalt meg Hope Cas háta mögül. Gabriel lassan jobbra dőlt, hogy a lány szemébe nézzen, azonban Castiel követte minden egyes mozdulatát. Az arkangyal, ezt látván megrázta a fejét, majd így szólt:

- Tudod, amíg a te kis őrangyalod útban van, addig nem tudok sok mindent tenni – célozgatott Gabriel, miután a lány elindult az arkangyal felé. Cas azonban megfogta Hope csuklóját és erősen megszorította.

- Nem tudod, mit csinálsz – jelentette ki Castiel.

- És ha igen? – suttogta a lány, majd az angyal szemébe nézett, mire ő elengedte Hope-ot.

Hope lassan Gabriel elé sétált. Meglepettségére, minél közelebb került az angyalhoz, Gabriel egyre lejjebb ereszkedett, míg a végén már szinte félig térdelt a lány előtt. A többiek feszülten és néma csendben figyelték az eseményeket. Amikor Hope-ot már csak egy lépés választotta el az angyaltól, Gabriel lehajtott fejjel –mintha valaki előtt tisztelegne- a lány felé nyújtotta a liliomot és így szólt:

- Örülj, kegyelmedbe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között. Ne félj, Isten veled van! – majd tekintetét a lányra emelte és felé nyújtotta a liliomot.

Hope azt sem tudta, mit tegyen. Még mindig Gabriel szokatlanul megfogalmazott apró beszéde lebegett a szeme előtt. Végül elfogadta a liliomot, amely Hope kezében megtelt élettel: teljesen kinyílt és hófehér szirmai szinte beragyogták a nappalit. Ha tudta volna, hogy ezzel az apró kedvességgel megpecsételi saját sorsát, még a közelébe se ment volna az arkangyalnak. Azonban most már túl késő volt. Gabriel felállt, majd komoly arckifejezését sec perc alatt egy mosoly váltotta fel, de ez már nem egy gúnyos, hanem egy felszabadító, megkönnyebbült mosoly volt. 


(...)

7. fejezet

Kedves Olvasóim!

A 7. fejezet kissé rövidre sikeredett. Remélem, azért nem tántorít el benneteket a töri olvasásától! :)

Eltelt öt perc, tíz, majd végül egy teljes negyed óra, de Bobby még mindig a szekrényében kutatott. Hope csak mosolygott a férfi igyekezettségén, majd pár perc múlva Bobby felkiáltott:

- Aha! Tudtam, hogy itt vagy valahol – majd egy kis táskát vett elő a szekrény legaljáról és kipakolta tartalmát. Négy inget vett elő belőle, mind a négy hosszú ujjú és kockás volt, különböző színvariációkban. Volt itt a ’piros-barna-sárga’ kombinációtól egészen a ’fehér-szürke-kék’-ig.

Hope kritizáló tekintettel méregette a ruhadarabokat, melyet Bobby is észrevett és megszólalt:

- Tudom, kissé megviseltek, de biztos vagyok benne, hogy megtalálod a kedvedre valót – mosolygott.

- Hát... nem is tudom – kezdte a lány. – Igazából a bőröndömben is van egy-két dolog, amit felvehetnék… - jegyezte meg halkan.

- Ahogy érzed. Tudod mit? Hagylak nyugodtan öltözni, ha esetleg úgy döntesz… Ha kell valami, kint leszek a fiúkkal – bólintott az ajtó felé.

- Rendben. Nagyon szépen köszönöm – mondta Hope mosolyogva.

- Ugyan, semmiség – válaszolt Bobby, majd kisétált a szobából. Amint Bobby kiment, Hope az ágyon lévő ingekre pillantott. Egy ideig hozzájuk sem nyúlt, majd a pulcsiján lévő vérfoltokra pillantott. Azok láttán mégis úgy döntött, hogy elfogadja Bobby felajánlását.

- Találtatok valamit? – lépett Bobby a könyvet olvasó Castiel elé.

- Sajnos még semmit – szólalt meg Dean, mire Cas felkapta a fejét.

- Egy valamink azért van – jegyezte meg az angyal.

- És mégis mi lenne az? – érdeklődött Bobby.

- Cas-nak sikerült elcsípnie, amint néhány szárnyas barátunk valami új Messiást emleget – mondta összeráncolt homlokkal az idősebbik Winchester.

- Hmmm… új Messiás? Érdekesen hangzik.

- Nekünk mondod? Ezen még agyalni sem érdemes… - tört ki Dean-ből az idegesség. – Ilyen nincs.

- Dean, nyugi – tette bátyja vállára Sam a kezét. – Ha Michael valamire készül, azt előbb vagy utóbb úgyis meg fogjuk tudni.

- Az már biztos. Pláne az lesz a frankó, ha utóbb, minthogy előbb. De igazatok van… Cas, dobj ide egy könyvet. Felőlem a Biblia is megteszi – somolygott Dean.

Castiel körbenézett a nappaliban, míg a szeme meg nem akadt egy Biblia-másolaton a helyiség túloldalán. Felállt, majd a polchoz sétált. Amikor a könyvért nyúlt, a mellette lévő szoba kilincse megmozdult, majd az ajtó résnyire nyílt. Hope nézett ki rajta, szembe találva magát Castiellel. Az angyal és a lány tekintete ismét találkozott, ami miatt Hope zavarba jött és lehajtotta a fejét. Cas, mintha mi sem történt volna, visszasétált a fiúkhoz, majd odaadta Dean-nek a „Bibliát”.

Hope –még az ajtó mögött- lehunyta a szemét, mély levegőt vett, majd kilépett a nappaliba. A fiúk és Bobby tekintete egyből a lányra tévedt.

- Tyűha! – szólalt meg Dean, mire Hope kissé elpirult és zsebre tett kézzel rámosolygott. – Ilyen egy igazi vadászszerelés – nevette el magát az idősebbik Winchester.

- Oh, dehogy – szerénykedett a lány mosolyogva.

- Hidd el, ha Dean azt mondja, akkor úgy is van – szólalt meg Sam, majd elnevette magát. Hope megrázta a fejét, majd elmosolyodott és feltűrte könyékig az ing ujját.

- Örülök, hogy hasznát vetted az ingemnek – mosolygott Bobby úgyszintén. – Ez a pirosas ing jó választás. Nekem is ez volt a kedvencem… persze, amikor még jó volt rám. Ebben éltem túl az első randimat. Hehe… – Hope tekintete akarata ellenére Castiel-re siklott, aki úgyszintén a ’randi’ szó hallatára felnézett az épp olvasott könyv sorai közül.

- Helló, fiúk – Mint derült égből villámcsapás, úgy érte a nappaliban tartózkodókat az ismeretlen köszönés. Mindenki a hang irányába fordult.

- Te szemétlá…

- Hé, hé, fékezd a nyelved Winchester! –majd egy kézmozdulattal elnémította Dean-t úgy, hogy egy árva hang sem jött ki a száján, csak tátogott.

- Gabriel- állt fel dühösen Cas.

- Castiel – ejtette ki gúnyosan az angyal nevét. – Észre sem vettelek. Gondolhattam volna, hogy még mindig a Winchesterek pincsikutyája vagy. – Castiel ökölbe szorította a kezét.

- Azonnal add vissza Dean hangját – mondta dühösen.

- Nocsak, nocsak. Már parancsolgatunk is? Hmm? – Egy ideig Gabriel gúnyosan mosolygott Castiel-re, majd miután észrevette a lányt, arca komorrá vált. – Szóval igaz. A bukott angyal és az ő védence. Többre vihetted volna Castiel. Sokkal többre – nézett ismét az angyal dühös tekintetébe.

- Mégis miért jöttél? – kérdezte Cas, elengedve füle mellett az arkangyal imént említett szavait.

- Én kicsit pontosabban tenném fel azt a kérdést.

- Mit akarsz ezzel mondani?

- Nem hozzátok jöttem, hanem Hozzá – fordult Gabriel Hope felé.

A lány hátán, minden egyes alkalommal, amikor az arkangyal ránézett, a hideg futkosott. Gabriel észrevette a lány tekintetében az ijedséget, aminek láttán az angyal ismét gúnyosan elmosolyodott. Épphogy csak fél lépést tett a lány felé, Castiel –igazi őrangyalhoz méltóan- védence elé lépett és farkasszemet nézett Gabriellel.

- Ugyan már, Castiel! Nem akadályozhatod meg minden egyes alkalommal, hogy a közelébe férkőzzek… Különben sem akarom bántani. Mindössze csak egy aprócska üzenetet hoztam neki és persze egy kis ajándékot. – Az arkangyal a kabátja belső zsebébe nyúlt és elővett egy, még teljesen ki nem nyílt, fehér liliomot.

Castiel dühös tekintete helyére csupa értetlenség költözött. Sam és Bobby szintén nem igazán értették, hogy miért pont egy liliom? Dean –hangja híján- csak tátogott. Olyan volt, mintha kiabálna, csak hang nélkül, közben pedig dühös pillantásokat vetett Gabrielre. Hope-ot teljes biztonságérzet töltötte el, onnantól fogva, amikor Castiel eléje állt, hogy megvédje az arkangyaltól. Bármit el tudott volna képzelni, de ezt az egyet sohasem. Ekkor azonban eszébe jutott, amit az angyal oly sok alkalommal említett neki. Csak ekkor értette meg igazán, mit is értett Castiel az alatt, amikor ezt mondta: ”Bármi is legyen, én mindig a Te őrangyalod leszek!”