12. fejezet

2010. júliusa:

„Anyu, Apu!

Elmentem futni! Ha kell valami, tudjátok, hol találtok meg! Ígérem, vigyázok magamra!” – majd lerakta az aprócska papírdarabot az asztalra, amit gyöngybetűkkel így írt alá: Puszi: Hope.

A nappali faliórájára pillantva eszébe jutott, hogy az ipod-ját a szobájában felejtette. Gyorsan felszaladt az emeletre, ahol egyből kiszúrta az ágyon heverő unaloműzőjét. A hosszú, falitükör elé állt, felkötötte a haját, majd fülhallgatóval a fülében lekocogott a lépcsőn.

Igazi pezsgő, nyári péntek délután volt. Szinte majdnem mindenki kint töltötte az idejét az utcán vagy a szabadban. A szemközti családi házban épp grilleztek, míg máshol gyerekek nevetése hallatszott, amint egymást spriccelték vízi pisztollyal. Talán még sosem volt ilyen vidám és zajos ez a barátságos kisváros. Hope, amint kilépett a járdára, néhány helyi fiatallal találkozott, akikkel együtt járt a legközelebbi középiskolába.

- Szia, Hope – köszönt az egyik szőke lány barátságosan. – Nincs kedved eljönni velünk pingpongozni? Dan már mindent leszervezett – mosolygott.

- Nagyon szépen köszönöm Karen a meghívást, de most muszáj egy kicsit kiszellőztetnem a fejem – válaszolt a lány.

- Megint futni mész? – érdeklődött Dan mosolyogva.

- Igen – mosolygott vissza a lány a fiúra.

-  Hát, akkor talán majd legközelebb. Szia – majd az öttagú társaság már tovább is állt. A lányok egymásba karoltak és egy vidám pop dalt dúdolásztak a járdán, a fiúk pedig csak mosolyogtak a kevésbé tiszta hangú pacsirtákon.

Hope kiválasztotta a hangulatához leginkább illő dalt a listáról (Walking on sunshine), és egy lassú kocogással elindult a közeli kiserdő felé. A lány imádta, ahogy futás közben a szellő néha-néha megérintette az arcát, és ahogy a virágok friss illata szinte már mámorító érzéssel töltötte el. Több mint tíz perc kocogás után már az erdei tisztáson találta magát. A délutáni, kissé fárasztó futás végállomásaként mindig az erdő mélyén lévő, csobogó patakot választotta. Szinte felüdülés volt, ha megmoshatta az arcát, benne és lehűthette magát a majdhogynem tikkasztó hőségben. Habár az erdőben hűvös volt a fák lombja miatt, a szellő itt már kevésbé lengedezett.

- Még fél óra és pihi – nézett a lány az ipod-jára. Futás közben levetette magáról a melegítő felsőjét és a derekára kötötte. – Még negyed óra – vett erőt magán Hope.

Az utolsó tizenöt perc olyan gyorsan telt el, hogy észre sem vette. Ahogy a patakhoz ért, a térdére támaszkodott és kifújta magát. Kihúzta füléből az ipod-ját és belerakta a nadrágja zsebébe, majd egy kidőlt, mohás fatörzshöz sétált, ami épp hídként szolgált a patak két partja között. Ahogy a lány a patak hűsítő vizébe  mártotta a kezét, elmosolyodott, majd megengedte, hogy a zubogó patak vize kitöltse a tenyerében formált tölcsért. Végül megmosta arcát és egy-két helyen le is fröcskölte magát. Miután végzett és már teljesen felfrissült a patak hideg vízétől, az ipod-jáért nyúlt, de ekkor hirtelen halk ágreccsenés vonta el a figyelmét. Lassan lehajolt, mintha eligazítaná a cipőjét, de ehelyett felhúzta a nadrágja szárát, és egy, a lábszárára felrögzített tőrt vett elő, majd hirtelen megfordult és támadója felé szúrt vele. A férfi épp időben fogta meg a lány csuklóját, majd a másik kezét is megszorította, és erősen magához húzta. Hope kissé dühösen a férfi mélykék szemeibe nézett, majd elmosolyodott, amitől tekintete is vidámabbá vált.

- Ha még egyszer ezt csinálod, esküszöm, beléd döföm – mosolygott szünet nélkül.

- Épp most szalasztottad el a lehetőséget. A szüleid amúgy tudják, hogy tőr van nálad? – kérdezte a férfi mély hangján.

- Öhm, igen – hadarta a lány. A férfi tekintete kissé szigorúbbá vált, mire a lány mély levegőt vett. – Na, jó, nem tudják, de muszáj valamit magamnál tartanom, hogy meg tudjam védeni magam attól a sok rohadéktól. – A férfi meglepetten nézett Hope-ra a „rohadékok” szó hallatán, ami a lánynak is feltűnt.

- Oh, bocsánat, elfelejtettem, hogy kivel is beszélek – majd zavarában elpirult. – Hidd el, én egy tisztességes, katolikus lány vagyok… csak nem mindig látszik meg rajtam – mosolyodott el a lány. Hope-nak csak most tűnt fel, hogy a férfi egy cseppet sem távolodott el tőle, még mindig ugyanúgy fogja a csuklóját és mélyen egymás szemébe néznek. – Továbbra sem árulod el a neved? – suttogta a lány, mire a férfi elengedte a lány csuklóját és hátat fordított neki egy „Nem tehetem.” kíséretében.

- De miért? – kérdezte a lány, majd kezét a férfi vállára rakta. Az angyal ekkor hátra fordult és mélyen a lány szemébe nézett.

- Nem akarlak bajba sodorni. Téged sem és a szüleidet sem. Ha a nevem tudatában lennél, többé már nem lennél biztonságban.

- Egy név még nem a világ vége. És különben sem tudok sok mindent rólad. Csak azt, hogy az Úr egyik angyala vagy. Ne mond, hogy a neved még ennél is veszélyesebb lehet a számomra. – A férfi egy darabig még hezitált és minden egyes lehetőséget felmért, ami csak szóba jöhetett. Mindezt pillanatok alatt. Végül úgy döntött, hogy enged a lány kérésének, és felfedi előtte saját személyiségét:

- A nevem Castiel.

***

A lány szeme megtelt könnyel, ahogy lassan összerakta a képkockákat. Eszébe jutott az az éjszaka is, amikor Crawley azt javasolta Michaelnek, hogy vegye el az emlékeit. Vajon ezt csinálta Castiel is? Lehet, hogy hetente vagy akár naponta megtette ugyanezt a lépést? De miért? Miért fosztotta meg őt ezektől a közös emlékektől? Hope érezte, ahogy a düh szinte erősebbé teszi és egyre inkább azon járt az esze, hogy legyőzze Castielt. Az angyal nem értette, hogy a lány miért néz rá olyan boldog, de mégis dühös tekintettel. Hope még gondolkodási időt sem adott az angyalnak. Összeszedte minden erejét és kihúzta magát a szorításából. Az angyal ekkor ismét meg akarta fogni a lány kezét, mire Hope olyannyira megütötte Castielt, hogy még Dean sem érhetett a nyomába. Az idősebbik Winchester tátott szájjal figyelte, ahogy Hope megpróbálja földön tartani az angyalt. Sam és Bobby-ék szóhoz sem jutottak a látványtól.

Castiel megpróbálta gyorsan összeszedni magát, a lány azonban egy perc pihenőidőt sem adott neki. Újból megütötte, majd az angyalra ült, és kezeit a földre szorította. Cas mély levegőt vett, majd megadóan lehunyta a szemét és mikor kinyitotta, a lány csak úgy zihált a dühtől és a fájdalomtól.

- Hogy tehetted ezt?! – kérdezte szinte már ordítva az angyaltól. A férfi nem válaszolt, csak kérdőn Hope-ra nézett. – Kérlek, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy miről beszélek! – ordította könnyes szemmel a lány.

Dean érezte, hogy valami nagy baj van. Odasétált Cas-ékhez és megpróbálta megnyugtatni Hope-ot.

- Hope, csak nyugalom. Nincs semmi baj – majd megfogta a lány vállát és megpróbálta nem túl erősen leszedni a kissé zavaros tekintetű angyalról.

- Hagyj békén, Dean – zokogta Hope, és vállát kirántotta a fiú kezei közül.

Az idősebbik Winchester az öccsére nézett, majd bólintott egyet, mire Sam Cas-hez sietett és megpróbálta kihúzni a lány alól, miközben Dean a lány karja alá nyúlt és kissé nehezen, de leemelte az angyalról. Castiel egy kicsit még támolygott Hope erős ütésétől, így muszáj volt Sam vállára támaszkodnia. Amint kicsit magához tért és jobban érezte magát, a lányra nézett, akit már Dean vigasztalt igazi testvéri ölelések közepette.

Amióta Hope megjelent a Winchester fiúk életében, Deannek egyre inkább megmutatkozott a család centrikus énje: Sammy mellett Hope volt a másik olyan személy, akiért az életét is odadobta volna, csakhogy biztonságban tudja őt, illetve őket. Igaz, hogy még csak alig pár napja ismeri, de már akkor elfogadta őt, amikor Hope kijelentette, hogy majdhogynem már átéli a fiú lelkében lejátszódó érzéseket.

Dean, miközben Hope-ot vigasztalta, kérdő tekintettel a háttérben lábadozó Castielt figyelte és az öccsét, aki Bobby-ék felé segítette az angyalt. Amint Cas lábra állt, Rufus vadásztársa kezébe nyomta a sörét és úgyszintén megtámasztotta az angyalt, segítvén a fiatalabb Winchesternek.

- Sss, nincs semmi baj. Nincs semmi baj – vigasztalta Dean a zokogó lányt.

- Nem hiszem el, hogy ezt tette velem – fúrta bele arcát a fiú mellkasába, majd tovább szuszogott. Dean tudta, hogy ehhez az egészhez, úgy ahogy van, nincs semmi köze, mégsem hagyhatta szó nélkül.

- Hope, mégis… mi történt? – A lány a kérdés hallatán könnyes tekintetét Deanre emelte.

- Még magam sem tudom, csak érzem. Annyira fáj – majd ismét előtört belőle a zokogás.

- Akarsz később beszélni róla? – kérdezte Dean, mire a lány bólintott, majd hirtelen a hasához kapott. – Hope?

- Áúú… - nyomta meg erősebben a fájó testrészét.

- Hope, nézz rám! – emelte fel a lány fejét az idősebbik Winchester. – Mi a baj?

- Én… én azt hiszem… azt hiszem, nekem most hánynom kell – majd a szája elél rakta a kezét és amilyen gyorsan csak tudott, beszaladt a házba, egészen a mosdóig.

Dean döbbenten Bobby-ékra nézett, akiknek úgyszintén ugyanaz a gondolat fordult meg a fejükben: „Hope terhes!” Amint a lány beért a házba, Dean egyből utána sietett.

- Majd én megnézem – intette le Saméket, miközben elhaladt mellettük, akik éppúgy indulni akartak Hope után.

Hope a mosdóba érvén, becsukta maga mögött az ajtót és kulcsra fordította. Szemét lehunyta és mély levegőt vett, amitől már kevésbé érezte rosszul magát, de a hasa még mindig ugyanúgy fájt. A mosdókagylóra támaszkodott és egy picit megnyitotta a csapot, majd arcát megmosván a tükörbe nézett. Ismét mély levegőt vett és épp csak egy pillanatra hunyta le a szemét, de amikor kinyitotta, a tükörben Michael nézett vele farkasszemet. Hirtelen megfordult, de nem volt mögötte senki sem. Ugyanakkor az arkangyal még mindig ott volt és Hope-ot figyelte.

- A mai nap folyamán már kétszer találkozunk. Hmmm… milyen véletlen – suttogta az angyal mosolyogva.

- Hagyj békén! – ordította a lány, majd ökölbe szorította a kezét, és teljes erőből a tükör felé ütött vele, olyannyira, hogy az egyből összetört. Az üvegszilánkok nagyobb része hangos csörömpöléssel a mosdókagylóban hullott. A lány eltorzult arccal ismét belenézett a tükörbe, ahol már nem látta Michael gúnyosan mosolygó arcképét, majd felszisszent a kézfejét égető fájdalomtól. A még mindig ökölbe szorított kezére nézett, ami tele volt üvegszilánkokkal és vöröslő vére itt-ott kibuggyant a szilánkok által ejtett helyeken.

- Ez nem történhet meg. Ez nem történhet meg – ismételgette Hope halkan egymás után ezt az egy mondatot.

- Hope! Minden rendben? – kérdezte az ajtó túloldalán Dean, aki a lány szuszogását és suttogását hallva megpróbálta kinyitni az ajtót, de amint észrevette, hogy kulcsra van zárva, hangosan dörömbölni kezdett rajta. – Hope, azonnal nyisd ki az ajtót!

A lány gyorsan leöblítette a véres kezét és a mellette található törölközőbe tekerte, majd odasétált az ajtóhoz, és kinyitotta azt.

- Ugye nem csináltál semmi butaságot? – rontott be Dean a már nyitott ajtón. Tekintete először a törött tükrön akadt meg, majd a véres üvegszilánkokon, amik a mosdókagylóban hevertek. Kétségbeesett és kissé dühös arccal Hope-ra nézett, aki vörös szemekkel a fiú arcát fürkészte. – Mégis mit csináltál? – kérdezte Dean a véres törölközőt észrevéve a lány kezén. – Vagyis mégis miért csináltad ezt? Kérlek, ne hazudj…

Hope óvatosan meghúzta a keze köré tekert törölközőt és kétségbeesetten zokogni kezdett. „Nem hazudhatok többé! El kell mondanom az igazat!” A szíve e gondolat közben kihagyott egy ütemet, és hirtelen meg is szédült. Tudta, hogy ha bevallja ezt a kis balesetet, nem lesz több bocsánat, és Dean már sosem fog megbízni benne úgy, mint a legelején. Érezte, hogy nincs vissza út. Ha még több hazugságot halmoz fel, annál nehezebb lesz tovább élnie a Winchester fiúk közelében. El kell mondania! Ennek így kell lennie!

Ízelítő a 12. fejiből...

(...)

- Még fél óra és pihi – nézett a lány az ipod-jára. Futás közben levetette magáról a melegítő felsőjét és a derekára kötötte. – Még negyed óra – vett erőt magán Hope.

Az utolsó tizenöt perc olyan gyorsan telt el, hogy észre sem vette. Ahogy a patakhoz ért, a térdére támaszkodott és kifújta magát. Kihúzta füléből az ipod-ját és belerakta a nadrágja zsebébe, majd egy kidőlt, mohás fatörzshöz sétált, ami épp hídként szolgált a patak két partja között. Ahogy a lány a patak hűsítő vizébe  mártotta a kezét, elmosolyodott, majd megengedte, hogy a zubogó patak vize kitöltse a tenyerében formált tölcsért. Végül megmosta arcát és egy-két helyen le is fröcskölte magát. Miután végzett és már teljesen felfrissült a patak hideg vízétől, az ipod-jáért nyúlt, de ekkor hirtelen halk ágreccsenés vonta el a figyelmét. Lassan lehajolt, mintha eligazítaná a cipőjét, de ehelyett egy, a bokájára felrögzített tőrt vett elő, majd hirtelen megfordult és támadója felé szúrt vele. A férfi épp időben fogta meg a lány csuklóját, majd a másik kezét is megszorította és erősen magához húzta.


(...)

11. fejezet

Ezer bocsánat, hogy ennyit késtem a kövi fejezettel... Sajnos a vizsgák már csak ilyenek. Azért írom ezt a kis bevezetőt, mert ha esetleg 1 héttel tovább húzom az újabb fejezet feltöltését, akkor az valószínűleg a vizsgák miatt lesz majd.

Ettől függetlenül jó szórakozást kívánok az új fejihez! :)

A félhomályban úszó konyhában a hangulat lassan már a tetőfokára hágott. Dean és Rufus olyannyira beleásták magukat a nosztalgiázásba, hogy hangos hahotázásukat már alig tudták visszatartani.

- Most biztos totál berúgtam – jelentette ki Dean könnyes szemmel.

- Ezzel nem csak te vagy így – tette hozzá Rufus, akinek a szeme úgyszintén könnyes volt, olyannyira nevetett.

- És hol van Hope? – kérdezte Dean.

- Kiment egy kicsit levegőzni – válaszolt Sam, a társaság talán legjózanabb tagja.

- Ki? Mikor? – érdeklődött tovább Dean tágra nyílt szemmel.

- Talán fél órája – vont vállat Sam.

- Megnézem – állt fel Dean az asztaltól, majd elindult a kijárat felé.

A nappalin áthaladva belebotlott abba a véres törölközőbe, amivel Hope nemrég még Castielt ápolta. Dean minden ok nélkül felhúzta magát, és dühösen odébb rúgta a rongydarabot, ami épp a kanapén landolt. Ebben a pillanatban tűnt csak fel az idősebbik Winchesternek, hogy az angyal már nincs ott. Egy pillanatra megállt a nappali közepén, körbenézett, majd a bejárati ajtóhoz sétált, mely mögül halk beszélgetést, szinte már suttogást hallott. Lassan félrehúzta az ablak előtt lévő, kissé poros függönyt. A hold halovány fénye megvilágította a tornácon ölelkező lányt és az angyalt. Dean egy pillanatig az alkohol hatására fogta a kinti látványt, majd megdörzsölte a szemét, és újra kinézett az ablakon. Először azt hitte, hogy Hope egy idegennel társalog, míg fel nem tűnt neki Cas földön heverő kabátja. Sokáig szótlanul és döbbenten figyelte őket. Látta, amint a lány megtörli a szemét és eltávolodik az angyaltól, majd a kabátért nyúl és visszaadja tulajdonosának. Castiel ezután valamit mondott a lánynak, mire az elmosolyodott, és elindult a bejárat felé. Dean alig fogta még fel a történteket, már indult is vissza a konyhába, hosszú, gyors léptekkel. Egyedül csak Sam vette észre, hogy bátyja ismét velük van. Kérdő tekintettel nézett Deanre, aki elnevette magát és legyintett egyet.

- Ejj, fiúk – állt fel nehezen az asztaltól Rufus. – Neki kellene állnunk ennek az érdekes ügynek. Mit szóltok? – nézett Bobbyra, majd végül a Winchesterekre.

- Látom, nem vagy még elég részeg – nevetett Bobby. – De igazad van. Jobb most, mint soha. Sőt, most még kedvem is van hozzá, nem mintha egész délután nem azt csináltuk volna.

- Hát, most akkor újra nekileselkedünk – szólalt meg Sam is, kinek végszavára már Bobby is felállt és elindultak a nappaliba, ahol épp Hope-ba botlottak bele.

Dean, meglátván a lányt, megpróbált úgy tenni, mintha a kinti kis titkos találkát nem látta volna az előbb. Hope Bobby-ék láttán olyannyira meglepődött, hogy legszívesebben beszaladt volna a szobájába vagy vissza ki, Castielhez. Ugyanis abban reménykedett, hogy ha visszaér, még mindig italozgatva találja majd őket… de nem így történt. Dean, zavarba ejtő szokásaihoz híven egy igen kényelmetlen kérdést tett fel mindenki szeme láttára a lánynak:

- És hol van Cas? – vigyorgott az idősebbik Winchester. A lány nem válaszolt, helyette azonban Castiel lépett be az ajtón, mire Dean már száz százalékosan biztos volt benne, hogy Cas és Hope…

- Igen, Dean?

- Jó újra épen látni Cas – mondta Bobby.

- Igen, már valóban jobban érzem magam – mondta az angyal, amit Dean nem hagyhatott szó nélkül.

- Azt meghiszem. Egy nő érintése mindig csodákra képes – majd Hope-ra nézett, aki majdhogynem elájult, és érezte, hogy elpirul. Sejtette, hogy Dean látta őket a házon kívül, ugyanakkor remélte, hogy csak viccelődik, és hogy ennek semmi köze sincs a kint történtekhez. – És persze ne felejtsük el a gyógyító és valóban angyali lényed – folytatta Dean. Samnek fogalma sem volt, hogy miről hadovál a bátyja, így hát inkább megpróbálta elhallgattatni. Már csak azért is, mert látta rajta, hogy kissé több piát fogyasztott a kelleténél.

- Dean, jobb lesz, ha lepihensz egy kicsit. Reggel sok dolgod lesz.  Tudod, a kiképzés – emlékeztette bátyját a nemrég vállára vett felelősségre.

- Ohh, az igazán semmiség lesz – vigyorgott. - Cas, ugye majd számíthatok rád?

- Természetesen – válaszolt az angyal.

***

                                     

A hajnal vöröslő fénye épphogy bekúszott a hideg szobába, Dean már a reggeli programot szervezte. Az első legfontosabb lépésnek a futást tartotta, amely elengedhetetlen egy ember fizikai frissességéhez és karbantartásához. Ezt a feladatot az öccsére bízta, ami cirka egy km-t jelentett. Aztán jöhet a nagy falat: az önvédelem és végül a lövés technikája, amiből már Cas segítsége sem hiányozhat. Nem túl kellemes dolog, ha valakit agyonlőnek, de szerencsére van a csapatban egy bizonyos személy, akinek nem árt egyetlen szimpla golyó sem. A többi meg már csak Hope-on múlik. Dean érezte, hogy a kis hugicájuk egy igazi harcos amazon, ami persze még nem látszik rajta, de idővel, hamarosan egy újabb vadásszal gyarapodik majd a Winchester „dinasztia”. A fiú egy pillanatig csak mosolygott a saját gondolatán, de legfőképp a dinasztia szón, majd eszébe jutott, hogy már itt az idő a nagy feladat megkezdéséhez.

Dean, igaz, hogy keveset aludt, mégis majd kirobbant az energiától. Még az is eszébe jutott, hogy már így, korán reggel megvicceli a többieket. Deannek esze ágában sem volt felvernie az egész házat, mindössze csak nagy zajt akart csapni, hogy a csipet-csapat tagjai felébredjenek. A szobából egyenesen a konyhába ment, ahol nagy meglepetésére már mindenki ott volt: Sammy egy csésze kávét szürcsölgetett, Bobby és Rufus a szokásossal indították a napot, míg Hope csak egy pohár vizet szorongatott a kezében, Cas pedig az étkezőasztalnak támaszkodva figyelte a többieket.

- Hűha – szaladt ki Dean szájából a teljes meglepettség. – Ti aztán tényleg komolyan veszitek.

- Nem is tudom ki akarta tegnap annyira ezt a mai reggelt – nevette el magát Sam.

- Már korán ébren voltam, mindössze csak azért nem jöttem le, mert stratégiát dolgoztam ki – majd egy csibészes mosoly jelent meg a fiú arcán.

- Stratégia? Mi vagy te?  Katona? – viccelődött Rufus, és kiitta az utolsó kortyot is a poharából.

- Hát, gondoltam valami rendszert viszek ebbe a nagy gubancba – vonta meg a vállát az idősebbik Winchester.

- Ahogy érzed – mosolygott Bobby.

- És mi lenne az a nagy stratégia? – kérdezte Sam, felvont szemöldökkel.

- Először is te és Hope futtok szépen pár kört az autótelep körül. Pont egy kilométert.

- Futni? – kérdezte fintorogva Hope. – Nem lehetne ezt az egyet kihagyni?

- Végülis lehet róla szó, de akkor lehet, hogy nehezebb lesz majd nekiállnod bunyózni.

- Ez lenne a következő lépés?

- Aha. Önvédelem – bólogatott Dean.

- És ezután? – A lány már meg se merte kérdezni.

- Kezedbe vehetsz egy-két igazi vadász szerszámot. – Sam, bátyja kissé kétértelmű mondata hallatára, majdhogynem visszaköpte az utolsó kortyot is a csészébe. Rufus hangosan felnevetett, Hope pedig 16 évesen pontosan jól tudta, hogy mi a nevetés oka. – Na, jó, tudom, mire gondoltatok. Ezt meg ne halljam többet. Ha bárki felhozza témaként, azt kinyírom - mosolygott Dean. – És egyébként is: rossz az, aki rosszra gondol. Ha még nem ismertétek volna ezt a szólást.

- És itt ki nem rossz? – mosolygott Sam is. – Egyedül talán Cas nem tudja, hogy mit jelent a mondatod kissé más megvilágításból.

- Jól van, Sammy. Inkább meg se szólalj… - vonta fel a szemöldökét az idősebbik Winchester. – Ideje megnéznünk, hogy milyen kint az időjárás – majd a lányra nézett.

Hope mély levegőt vett, felállt az asztaltól, és Deanre nézett. A fiú önelégülten elmosolyodott és kikísérte a lányt a ház roncstelep részére, ahol akadt épp szabad hely a gyakorláshoz. Bobby és Rufus nevetve vonultak ki a javítóműhely elé, kezükben egy-egy üveg sörrel.

- Hát, erre nagyon kíváncsi leszek – kuncogott Rufus, megbontva a sörét.

Miközben Bobby és Rufus leültek egy nem épp rendben hagyott kocsi motorháztetejére, Sam és Castiel úgyszintén csatlakozott hozzájuk. Dean megfogta a lány kezét, majd egy tiszta terepre vezette, ahonnét minden jól látható volt, és így a „közönség” sem unatkozhatott. Végül a fiú Hope vállára tette a kezét és neki is kezdett a bátorító beszédéhez:

- A lényeg, hogy mindig pontos és figyelmes legyél. Ha megvan ez a kettő, akkor már jó úton haladsz, hogy ne halj meg.

- Csak ennyi az egész? – kérdezte riadt szemekkel a lány. – Próbáljak életben maradni?

- Nagyjából igen, de nem kell félned. Nem hagyunk egyedül. Na, szóval – csapta össze a tenyerét Dean. – Első lépésnek lássunk valami egyszerűt. Próbálj megütni.

- Én?!

- Nem, a Szent Péter… Figyelj, Hope, ha fájni fog, na, akkor lesz szuper! Szóval rajtad áll. Ne kímélj, okés?

A lány bólintott. Furcsa érzések és tapasztalatok jelentek meg Hope szeme előtt. Szinte már látta maga előtt, hogyan húz be egyet Deannek, és hogy hogyan fog reagálni rá a fiú. Ezek hatására ökölbe szorította a kezét, és egyenesen Dean arccsontját célozta meg, ami még jó is lett volna, ha a célnál nem hátrál meg, és ha nem vesz vissza az induló lendületből.

- Áucs – szólalt meg Dean mosolyogva, majd megsimogatta az arcát, ahol a lány megütötte. – Ez nálam maximum egy pofonnal ért fel. Cas, gyere csak ide! – intett az angyal felé, mire az felállt és Deanékhez sétált. – Körülbelül ennyi erőre lesz szükséged – majd olyan hirtelen csapott le az angyalra, hogy Hope egy pillanatig már azt hitte, hogy eltöri az állkapcsát. Még fel is szisszent ijedtében.

Cas Dean hatalmas ütésétől egy kicsit elvesztette az egyensúlyát, de nem esett a földre. Amint rendbe szedte magát, szúrós tekintettel a fiúra nézett.

- Jó, tudom, hogy ezt nem kellett volna – magyarázkodott Dean. – Csak azt hittem, hogy így talán már érthető lesz Hope-nak is, hogy ha az életéért küzd, nem lehet ennyire kislányos az ütése. Keménynek kell lenned. Rendben? – nézett a lányra magabiztosan.

- Mi lenne, ha nehezítenétek a dolgon? – szólalt meg Sam Bobby mellett.

- Mármint? – mondta csípőre tett kézzel Dean.

- Mondjuk te és Cas egyszerre támadhatnátok Hope-ra. – Az idősebbik Winchesternek felcsillant a szeme öccse tervének hallatán.

- Igazán köszi, Sam. Még ütni sem tudok rendesen, de már törjenek ketten az életemre? – utasította el az ötletet Hope.

- Dehogy törünk az életedre. Majd kíméletesek leszünk – mosolygott Dean. – Kérlek, hunyd le a szemed.

- Azt már nem – rázta meg a fejét a lány.

- Ugyan már, csak szimpla reflexvizsgálat – tette hozzá a fiú.

- Ezt nem hiszem el – dunnyogott a lány, majd megadta magát, és behunyta a szemét.

Akarva-akaratlanul Michael jelent meg előtte. Az arkangyal rámosolygott, majd a jobb oldalán megjelent Crowley is, akinek vérfagyasztó mosolya láttán ismét borzongás kerítette hatalmába a lányt.

- Még mindig bízom benned – szólalt meg Michael, majd arca komollyá vált és folytatta. – Habár nem igazán tartom előnyösnek, hogy Castielnek tudomására adtad a mi kis titkunkat. – Hope tudta, hogy nem bújhat el az arkangyal elől, de sosem gondolta volna, hogy minden egyes cselekvését figyelni fogja, lépésről lépésre. – Nem kell félned, ígérem, nem bántom a Winchestereket, de légy óvatos – majd elmosolyodott. – Castiel mögötted van.

Michel végszavára egy erős kéz ragadta meg a lány jobb vállát, és megpróbálta teljesen tehetetlenné tenni. Hope reflexszerűen megfordult, és megragadta a vállát szorító angyal kezét, mire hirtelen szembe találta magát a támadójával. Castiel azonban nem engedte, hogy ilyen hamar vége legyen ennek az igen rövidnek ígérkező  küzdelemnek: megfogta a lány másik kezét is, és erősen magához húzta. Hope már-már úgy érezte, hogy nincs mit tennie, ehhez ő már kevés. Amikor azonban az angyal szemébe nézett, furcsa emlékfoszlányok villantak fel, apró képkockákként. Egy ismerős erdő képe jelent meg, aminek láttán hirtelen boldogság töltötte el. Tudta, hogy valamiért fontos neki az a hely, és azt is érezte, hogy Castielnek köze van hozzá.

Ízelítő...

(...)

Dean, meglátván a lányt, megpróbált úgy tenni, mintha a kinti kis titkos találkát nem látta volna az előbb. Hope Bobby-ék láttán olyannyira meglepődött, hogy legszívesebben beszaladt volna a szobájába vagy vissza ki, Castielhez. Ugyanis abban reménykedett, hogy ha visszaér, még mindig italozgatva találja majd őket… de nem így történt. Dean, zavarba ejtő szokásaihoz híven egy igen kényelmetlen kérdést tett fel mindenki szemeláttára a lánynak:

- És hol van Cas? – vigyorgott az idősebbik Winchester. A lány nem válaszolt, helyette azonban Castiel lépett be az ajtón, mire Dean már száz százalékosan biztos volt benne, hogy Cas és Hope…

- Igen, Dean?

- Jó újra épen látni Cas – mondta Bobby.

- Igen, már valóban jobban érzem magam – mondta az angyal, amit Dean nem hagyhatott szó nélkül.

- Azt meghiszem. Egy nő érintése mindig csodákra képes – majd Hope-ra nézett, aki majdhogynem elájult, és érezte, hogy elpirul. Sejtette, hogy Dean látta őket a házon kívül, ugyanakkor remélte, hogy csak viccelődik, és hogy ennek semmi köze sincs a kint történtekhez. – És persze ne felejtsük el a gyógyító és valóban angyali lényed – folytatta Dean. Samnek fogalma sem volt, hogy miről hadovál a bátyja, így hát inkább megpróbálta elhallgattatni. Már csak azért is, mert látta rajta és érezte, hogy kissé több piát fogyasztott a kelleténél.

(...)

10. fejezet

Kedves Olvasóim!

Megérkezett a 10. fejezet is, ami egyéni véleményem szerint kissé túl romantikusra sikeredett... de ezt majd ti is meglátjátok. Nem igazán szoktam hozzá, ahhoz, hogy ilyen jeleneteket írjak, épp ezért nem kell félreérteni. :)

Mindenesetre jó olvasást!!

Hope, ahogy a kanapé mellett térdelt és Castielt ápolta, teljesen ösztönösen cselekedett. Életében még sohasem segített beteg embereken, pláne nem egy angyalon, mégis valahogy úgy érezte, hogy biztos a dolgában.

Dean szeme csodák csodájára ismét megakadt a whiskys üvegen, melyet egyhamar el is vett Hope mellől. Egy ideig még csak forgatgatta a kezében, majd megszólalt:

- Erre inni kell! Egészségedre, Cas – és meghúzta az üveget. Amint az ital hozzáért a nyelvéhez, felszisszent és megtörölte a száját. – Most vagy én jöttem ki a gyakorlatból, vagy ez tényleg ennyire erős?

- Most válaszoljak? Őszintén? - mosolygott Bobby.

- Inkább ne. Nem akarom tudni – somolygott az idősebbik Winchester.

- Hidd el Dean, jobban jártál, hogy csak ittál belőle. Fertőtlenítőnek még elviselhetetlenebb – szólalt meg Cas, akinek arcán még mindig izzadságcseppek verejtékeztek az alkohol fertőtlenítő hatása miatt.

- Sajnálom, de nem volt más választásom – mondta Hope, majd felállt és a félig véres törülközőbe törölte a kezét.

- Lassan már ránk esteledik – nézett ki Bobby az ablakon. – Egy újabb nap vége – sóhajtott. – Valaki vacsorát?

- Vacsora? Hmm… jó hangzik. Nálad? – kérdezte Sam mosolyogva.

- Még szép, hogy nálam. Készültem… Hope miatt – mosolyodott el a férfi.

- Nagyon szépen köszönöm, de azt hiszem, én nem vagyok éhes - felelte a lány.

- Ezt meg se hallottam. Kötelező étkezned. Máskülönben hogyan fogod majd kibírni kora reggel Dean kínzásait? – viccelődött Sam.

- Hé, hé, annyira azért nem vagyok vészes. Nem kell tőlem félni – suttogta a lány fülébe, mire Hope elnevette magát, majd az angyalra nézett.

-  Castiel… szeretnél egy picit pihenni? – Cas tekintetét a lányra emelte.

- Az angyalok nem pihennek, szivi – tett egy megjegyzést Dean.

- Az egészséges angyalok, de ha nem látnád Dean, Castiel megsérült – szólt vissza Hope kissé feszülten.

- Bocsánat – emelte fel a fiú mindkét kezét, mint aki megadja magát, majd hirtelen kopogtattak az ajtón. A fiúk és Bobby egymásra néztek. Dean a zsebébe nyúlt, majd elővette a fegyverét, és intett Bobbynak, hogy nyissa ki az ajtót. A férfi bólintott és egy „Mindjárt nyitom!” kíséretében elindult, hogy beengedje az illetőt. Azonban az ajtó mögött álló, Bobby hangjának hallatán, még erősebben verte az ajtót, szinte már dörömbölt rajta.

Dean a bejárat mögé állt, végül Bobby kinyitotta az ajtót:

- Bobby! – harsant fel egy mély, rekedtes férfihang a kinyíló ajtó láttán. – Már azt hittem, hogy itt kint kell töltenem az éjszakát.

- Rufus?! Te meg mi a fenét keresel itt? – csodálkozott Bobby a küszöbön álló férfi láttán. Dean a név hallatán elrakta a fegyverét, majd előjött az ajtó mögül.

- Én is örülök a találkozásnak – veregette meg Bobby vállát a váratlan vendég. – Áh, Dean! – köszönt, majd kezet fogott a fiúval. – Veletek minden okés? – kérdezte barátságos hangon a férfi.

- Hát, nem éppen – felelt Dean, majd a nappali felé bólintott. Rufus pár lépést tett előre, majd benézett a társalgóba. A szeme egyből megakadt Hope-on és a kanapén lábadozó angyalon, akik a férfi számára nem voltak mások, mint idegenek. Sam viszont felismerte Bobby barátját és köszönésképpen némán bólintott egyet. Rufus is köszönt a Winchester fiúnak, majd Bobby elé lépett.

- Már nem azért, de tudtál róla, hogy egy férfi haldoklik a kanapédon, miközben egy fiatal lány véres törülközővel a kezében áll a nappalid közepén?

- Rufus… ez egy hosszú történet. Majd elmesélem, de előbb te válaszolj. Mondd, miért jöttél?

- Csak segítséget szerettem volna kérni, de látom most nem éppen alkalmas a dolog – tette zsebre a kezét a férfi.

- Miről lenne szó? – érdeklődött Dean.

- Igazából semmi különös, csak a szokásos… Eltekintve attól az apró dologtól, hogy tiszta bolondok háza van odakint.

- Ezt hogy érted?

- Eddig elég volt elégetned egy szellem földi maradványait, ha ki akartad nyírni a rohadékot, de most… - rázta meg a fejét.

- Mi az Rufus? Mondd már! – sürgette Bobby.

- Bármit tehetsz, egyszerűen nem ártasz vele semmit sem. Próbáltam mindent, ami csak létezik, sőt, még egy rituálét is végre hajtottam annak érdekében, hogy a pokol fenekére küldjem őket, de pff… Semmi értelme sem volt. Körülbelül annyit ért nekik, mint halottnak a csók… Már ha van ilyen.

- Ez biztos az miatt az új izé miatt van… Mi is volt? Jah, Messiás… - mondta szemforgatva az idősebbik Winchester.

- Dean, te meg mi a fenéről beszélsz? – húzta fel a szemöldökét Rufus, majd értetlenül Bobby-ra nézett.

- Láttad azt a lány a nappaliban, igaz? – kezdte Bobby. Rufus bólintott. – Az a lány Deanék távoli unokatestvére, tehát családtag. Hosszú lenne elmesélni, amin szegényem végig ment, de a lényeg, hogy ma meglátogatott minket Gabriel, jobban mondva őt és…

- Várj, várj! Mármint az a Gabriel? Az arkangyal?

- Rufus, ne játszd itt a hülyét! Meséltem neked Castielről, nem igaz? Ő is egy közülük. Vagyis csak volt…

- Fogjuk rá, hogy csak említetted. Valahogy azt elfelejtetted velem közölni, hogy ez a ’Cassie’ barátod egy angyal. Aki ráadásul haldoklik. Szép, hogy ennyire törődtök vele. És mi van a lánnyal? Miért volt itt Gabriel?

- Először is, nem haldoklik. Azt hiszem, most már minden rendben vele. Másodszor pedig… nem fogod elhinni, mit mondott a mi kis drágalátos Gabrielünk a lánynak.

- Jajj, Bobby, nyögd már ki. Így sosem fogom megtudni.

- Egyszerűen csak fogta magát, és így szólt: „Örülj, kegyelmedbe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között.” Végül egy fehér liliomot nyújtott át neki.

- Egy fehér liliomot? – kérdezte meglepetten Rufus.

- Egy fehér liliomot – ismételte Bobby.

- Ez most az, amire gondolok?

- Az – válaszolt röviden tömören Dean.

- Khm… - köszörülte meg torkát Sam közvetlenül Rufus mögött. Dean az öccsére nézett.

- Minden okés? – kérdezte az idősebbik Winchester.

- Castiel elaludt – válaszolta halkan Sam.

- Elaludt? – csodálkozott Dean. – Úgy, mint az emberek?

- Igen, úgy.

- És Hope?

- Azt hiszem, a konyhában van. Talán még az asztalt is megteríti nekünk – mosolygott Sam barátságosan, majd Rufusra nézett. – Te is velünk tartasz? – invitálta meg a férfit egy közös vacsorára.

- Igazán nem szeretnék zavarni…

- Ugyan, dehogy zavarsz – mosolygott Bobby a barátjára. – De ígérd meg, hogy ez a dolog köztünk marad.

- Szavamat adom – bólintott Rufus. – Azt hiszem, vacsoránál mindent el kell mondanotok, amit csak tudtok. Hátha tudok segíteni. Rám számíthattok.

- Köszönöm, Rufus. Igazi barát vagy – tette Bobby a kezét a férfi vállára.

- Mindenesetre, ha már itt maradok, bemutathatnátok az új családtagnak.

- Persze, gyere csak beljebb. De hisz tudod az utat – majd a Winchester fiúk és a két jó barát elindultak a konyha felé. Amikor beléptek, Hope valóban a tányérokat és az evőeszközöket rendezgette az apró étkezőasztalon. A léptek közeledtével felnézett, majd kezet nyújtott az idős vadásznak.

- Örülök a találkozásnak! A nevem Hope Molins – mutatkozott be mosolyogva a lány.

- Úgy szintén örülök, hogy megismerhetlek Hope. Én pedig Rufus Turner vagyok. Egy vén róka, de ez már csak mellékes – tette hozzá mosolyogva a férfi. A lány elnevette magát.

- Szóval, ön és Bobby…

- Bocsánat, mit is mondtál?

- Rufus nem igazán szereti, ha magázzák – súgta oda Dean Hope-nak.

- Uhm... bocsánat – mosolyodott el zavarában a lány. – Szóval… te és Bobby együtt vadásztatok még annak idején?

- Ez már sokkal jobban hangzik – vetette le a kabátját a férfi, majd pedig folytatta. – És igen. Bobby és én majdhogynem olyanok voltunk egymásnak, mint két testvér. Szinte alig tudtunk meglenni egymás nélkül. Sírásás, démonírtás, szelleműzés… és persze csajozás: ez mind elképzelhetetlen lett volna a jó öreg Bobby nélkül – vigyorgott a férfi.

- Te csajozást mondtál? – kérdezte Dean nevetve.

- Még szép. Lemerném fogadni, hogy abban az időben sokkal nagyobb Casanovák voltunk, mint ti ketten, fiúk – majd kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és egy üvegsört vett elő.

- Ó, valóban? – vonta fel a szemöldökét az idősebbik Winchester, majd az öccséhez fordult. – Hallottad ezt, Sammy? Úgy látszik, ez már csak hagyomány a vadászok körében… De ki kell, hogy ábrándítsalak Rufus, a csajozásban még mindig én vezetek – vigyorgott a fiú, majd ő is elővett egy üveg sört a hűtőből.

- Jól van, fiam. Legyen úgy – tette kezét a vállára, majd a sört felbontva, meghúzta az üveget.

***

A vacsora alatt – amely a legegyszerűbben elkészíthető levesből állt - a mai kilátástalan dolgok történte  ellenére igencsak oldott volt a hangulat, ami részben a pár üveg whiskynek is köszönhető volt. Hope épphogy csak egy pohárral ivott, máris szédülés fogta el és letette az italt az asztalra. Amíg a többiek nosztalgiáztak, a lány felállt az asztaltól és elindult a szobája felé. Ahogy elhaladt az iszogató társaság mellett, Sam hirtelen megfogta a kezét.

- Jól vagy? – kérdezte a fiú, kinek aggódásától Hope elmosolyodott.

- Igen, minden rendben. Azt hiszem, kimegyek egy kicsit levegőzni. Ígérem, nem megyek messzire, csak a bejáratig. – Sam bólintott, majd Hope bement a szobába és felvette a vérfoltos pulóverét, felkészülve a kinti, őszi hideg ellen. Halkan becsukta maga mögött a bejárati ajtót, azonban előtte még egy lopott pillantást vetett a kanapén pihenő angyalra.

A küszöböt átlépvén egy hirtelen jött, hideg fuvallat érintette meg a lány arcát, melytől kissé libabőrös lett. Kellő meleg ruházat hiányában felhúzta a csuklyáját, majd leült a ház legfelső lépcsőfokára, és az égre nézett. Még sosem látta ennyire tisztán és fényesen ragyogni a csillagokat. A hold fénye mellett még gyönyörűbb látványt nyújtottak az esti égbolton. Pár perc múlva az időjárás hidegebbre fordult, mire a lány a pulcsija zsebébe dugta a kezét, majd folytatta a csillagokban való gyönyörködést. Hirtelen a küszöb halk nyikorgására lett figyelmes. A lány szíve ijedségében kihagyott egy ütemet, és amikor hátrafordult, egy pillanatig majdhogynem levegőt is elfelejtett venni. Teljesen úgy érezte magát, mintha egy romantikus filmbe csöppent volna: gyönyörű, csillagos égbolt és az ő őrangyala, kinek arcát a hold fénye csak még tökéletesebbé tette.

Egy perc elejéig szótlanul néztek egymás szemébe, majd a lány érezte, hogy ismét zavarba jön az angyal pillantásától, és tekintetét hirtelen a padlóra szegezte. Az angyal észrevette a lány reakcióját. Tudta, hogy zavarban van. Az alatt a pár év alatt, amíg a Földön tartózkodott, kisebb-nagyobb sikerrel sikerült kiismernie az emberek érzéseit, melyeket legkönnyebben a tekintetükből és az arckifejezésükből lehet megérteni. Az emberi arcok hihetetlenül kifejezőek tudnak lenni, de hogy kiismerjük magunkat rajtuk, ahhoz egy egész életnyi tapasztalat és gyakorlás kell. Hope tekintete egyértelmű volt az angyal számára, az arckifejezése azonban mást sugallt, ami még Castiel számára is megfejthetetlen volt.

Az angyal egy pillanatig azon gondolkodott, hogy vajon az emberek hogyan viszonyulnak az efféle hosszúnak mondható hallgatáshoz. Castiel válaszként Deant látta maga előtt. Eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor az ilyen kínos csendet legtöbbször egy-egy faviccel szokta megtörni az idősebbik Winchester. Az angyal azonban sosem volt jártas az ilyen emberi eszmecserében, de nem tehetett mást, megpróbált a saját ösztönei szerint cselekedni.

- Nem minden arany, ami fénylik – mondta, majd a csillagos égre nézett. Cas igencsak furcsának tartotta ezt a kifejezést a saját szájából hallania, de hirtelen csak ez jutott eszébe azon szójárások közül, amelyeket Dean szokott néha napján emlegetni. Hope, ha nem érezte volna magát annyira letörtnek a mai dolgok után, talán még el is mosolyodott volna az angyal kijelentésétől. Most azonban megszólalni sem tudott, helyette inkább visszafordult és tekintetét az égre emelte.

Castiel most először érezte magát kínosan, amelyet saját tapasztalatából adódóan egy nem túl kellemes érzésként könyvelte el magában.

- Kiskoromban egyfolytában a csillagokat fürkésztem. Sokszor úgy éreztem, hogy figyelnek odafentről – szólalt meg a lány. – Most már tudom, hogy ez így is volt – majd egy kicsit összehúzta magát, amelyet Castiel nem tudott nem észrevenni. Angyali ösztönei ebben a pillanatban mondták fel a szolgálatot az emberi érzései felett. Egy bukott angyalra odafönt már úgy sincs szüksége senkinek sem, idelent azonban sokkal többet tud tenni másokért, persze csak akkor, ha ezt úgy is gondolja és engedi, hogy az emberi fele vegye át az irányítást. Castiel ösztönösen levetette magáról a kabátját, és óvatosan a lányra terítette, aki csodálkozva nézett az angyal kék szemeibe, majd elmosolyodott. Castielt, a lány mosolyát látva, valami eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Még sohasem érzett ilyesmit ezelőtt. Az angyal mintha egy kicsit elmosolyodott volna, amit nem tudott mivel magyarázni, csak az emberi érzések kesze-kuszaságával. Castiel leült a lány mellé a lépcsőre, és szintén felnézett az égre. Most vette csak észre, hogy mennyire fényesen és leírhatatlanul gyönyörűen ragyognak ezek az apró pontocskák az éjsötét égbolton.

- Innen lentről annyira más minden – mondta az angyal.

- Valóban? – kérdezte a lány, majd a csillagok helyett Castielre pillantott. Az angyal mintha megérezte volna, és a lány felé fordult.

- Nem túl fényes most odafent a helyzet… - válaszolt az angyal.

- Igen, tudom és sajnálom, hogy… tudod… azt, hogy már nem vagy egy közülük.

- Hogy őszinte legyek, már nem is vágyom vissza. Csak az bánt a legjobban, hogy már nem tudok másokon segíteni úgy, mint régebben. Minden erőmtől megfosztottak. Csak a halhatatlanságom maradt és aprócska erőfoszlányok, amolyan "utórengések", amik ki tudja meddig tartanak ki.

- Sajnálom – mondta lehajtott fejjel Hope.

- Ugyan mit? – kérdezte az angyal a lány állát felemelvén. Hope összerezzent Castiel érintésétől, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. – Mi a baj? – kérdezte Cas együtt érzően.

- Én… tudom, hogy Michael miatt volt… és miattam. – Az angyal megrázta a fejét.

- Ne hibáztasd magad. Te nem tehetsz semmiről sem.

- Castiel, én hazudtam – tört elő a lányból az, amit már reggel be kellett volna vallania a fiúknak. Most azonban úgy érezte, hogy nem tud nem igazat mondani. Az angyal olyan hatással volt rá, hogy bármit elmondott volna neki ebben a pillanatban.

- Hazudtál?

- Igen – majd félrehúzta Cas kabátját, és a pulóverén már halvány vércseppekre mutatott. Castiel kissé eltávolodott a lánytól, majd összeszűkült szemmel Hope-ra nézett.

- Mi történt?

- Michael – majd a lányból ismét előtört a zokogás. Castielnek elég volt ez az egy név, hogy tudja, mi is történt valójában. Mély levegőt vett, de érezte, hogy nem tud ellenállni a haragnak, ami lassan felülkerekedik a józan eszén is.

- Ezt miért csak most mondtad el? – kérdezte dühösen a lánytól. Hope szíve majd meghasadt a fájdalomtól, hogy így látta az angyalt. Ugyanakkor neki is fájt, mert tudta, hogy ezzel a félrelépésével örökre egy megbízhatatlan tinédzserként fogják majd kezelni.

- Kérlek, muszáj volt… Nem akartam még nagyobb bajt okozni.

- És arra nem is gondoltál, hogy talán az az este indította el ezt a végzetes lavinát?

- Meg kell értened. Michael megfenyegetett. Ezért nem mondhattam el Deanéknek.

- Megfenyegetett? Mégis mivel?

- Azzal, hogy ha tudomást szerez arról, hogy elmondtam nekik, hogy a motelban járt, akkor megöli őket. Ezért kérlek, Castiel, ha kell, bármit megteszek, amit kérsz, csak ne mond el Deanéknek. Kérlek – mondta a lány könnyes szemekkel.

- Sajnálom, de nem tehetem. Tudniuk kell – majd felállt, és elindult az ajtó felé. Hope, amilyen gyorsan csak tudott, az angyal után sietett, és megfogta a kezét. – Hope… - nézett mélyen a lány könnyes szemeibe. – Dean és Sam a barátom. Ellentétben veled, én nem hazudhatok nekik.

- Castiel… - suttogta a lány, majd megölelte az angyalt, amitől lehullott a lányról a kabátja a földre. Castiel ismét ugyanazzal a furcsa érzéssel találkozott, aminek hatására viszonozta a lány ölelését. – Kérlek – suttogta Hope zokogva az angyal fülébe, amire Castiel már nem tudott nemet mondani. Ugyanakkor tudta, hogy előbb vagy utóbb el kell mondania a Wnchestereknek mindazt, amit Michaelről megtudott, de nem ma. Nem akarta, hogy ez az este emiatt veszítse el a varázsát. Az angyal lehunyta a szemét és megpróbálta ezt a megfoghatatlan pillanatot a karjaiban tartani. Ha lehet, akkor akár örök időkig is…