2014. október 6., hétfő

Coming soon...




"...Az ajkam gyenge remegésbe kezdett, miután tudatosodott bennem, hogy mögöttem áll az a természetfeletti lény; aki ura életnek és halálnak, képes az embereket feltámasztani és elpusztítani. Talán még Istennél is idősebb. Éreztem vizslató tekintetét a hátamon, de amikor elhaladt mellettem, kezét a vállamra helyezte. Szürke szemeivel mély pillantást vetett rám, amivel még jobban éreztette, hogy a teremben csakis ő az, aki kapcsolatot tud teremteni élőkkel és holtakkal egyaránt."


2014. március 26., szerda

54. fejezet


A két Winchester fiú szinte megszólalni sem bírt a lány mondatának hallatán. Mintha megállt volna körülöttük az idő. Sam viszonylag hamar feleszmélt a döbbenetből, és egyenesen a fiatal fiú szemébe nézett:

– Időutazás? – Matthew hezitálva húga felé fordult, mintha tőle várná a megfelelő választ. Végül úgy döntött, hogy maga veszi irányítás alá a beszélgetés menetét.

– Nem tudom, mennyire hatna ki a ti jövőtökre, ha őszintén válaszolnánk minden kérdésetekre.

– Nyugi, erre a kérdésre nem kell válaszolnotok – szólt közbe Dean. – Amúgy is tudjuk, hogy a jövő emberei vagytok, hacsak… Ki áll mindezek mögött?

– Talán kételkedsz bennünk? – vonta fel a szemöldökét a fiatal fiú.

– Szakmai ártalom, hogy nehezen bízunk meg idegenekben – felelt rideg tekintettel.

– Dean, minden rendben? – jelent meg Castiel az egyik autóroncs mellett. – Hallottam a beszélgetést, és… – majd megpillantotta a két fiatalt, akik láttán hirtelen elhallgatott. – Ti vagytok azok?

– Cas, vidd be Hope-ot a házba, és ne engedd, hogy kijöjjön a szobájából, amíg le nem rendeztük ezt az egészet.

– Cas, mármint Castiel? Az angyal? – kérdezte egy halvány mosollyal az arcán Lillianne.

– Figyelj, kislány, ez nem hiszem, hogy rád tartozna – mutatott a lány felé az idősebbik Winchester. – Cas, neked pedig nem kötelező válaszolnod rá.

Castiel, mélykék szemeivel megbabonázva meredt a lányra, miközben alig észrevehető mosolyát tanulmányozta.

– A gesztusaid, a mosolyod… – lépett közelebb a lányhoz elgondolkodva a férfi. – Annyira emlékeztetnek valakire.

– Sokak szerint teljesen olyan vagyok, mint anyu, amikor mosolygok. A szememet viszont aputól örököltem, vagyis tő…

– Hé, hé, hé! Ne csináljunk nagyobb galibát, okés? – kapta fel a fejét idegességében Dean. – Nem maradhattok tovább.

– Anyu esti meséje… az angyalról, az ő védencéről… Mind igaz! – emelte fel a hangját örömében Lillianne.

– Hogy érted? – Matthew megrázta a fejét, és húgára nézett, aki csak úgy sugárzott a boldogságtól.

– A történet, ami az új dalotokat is megihlette. Egy angyal és egy halandó kitartó szerelme. Apu és anyu szerelme – suttogta maga elé.

– Egy angyal? De apu… – Pillantásai egyre zavarodottabbá váltak.

– Halandó, igen, de a kezdetek kezdetén… Matty, még mindig nem hiszed el? Ő Castiel, az édesapánk.

– Na, jó, most már betelt a pohár – ragadta meg erősen a lány felkarját Dean, és magához rántotta. – Rosszabbak vagytok, mint hittem. Irány Bobby pánikszobája.

– Dean, ez igaz? – nézett meggyötört tekintettel a férfi barátjára.

– Nem számít! Hope nem tudhatja meg. Nem vethetjük még nagyobb stressz alá. Már így is elég sok szörnyűség történt vele.

– Nem kell félnetek. Amíg én jól érzem magam, addig neki sincs baja – lépett a két férfi és húga közé Matthew.

– És ez fordítva is igaz? – kérdezte Sam.

– Még nem tudom.

– Hogy érted azt, hogy még nem tudod? – erősködött Dean. ­­-Na, jó, tudjátok mit? - fordult a két fiatalhoz. - Nem akarom, hogy bárkinek baja essen, ezért... - Még mielőtt bárki megmozdult volna, arcon ütötte Matthewt, aki az erős ütéstől egy pillanat alatt elájult. -Irány a pánikszoba - majd a vállára rakta, mint egy zsákot.

- Te jó ég! Matthew - sikította el magát Lillianne. Végül arcán az ijedség helyett hamar a düh vette át a hatalmat. - Sosem gondoltam volna, hogy valaha ezt fogom tenni - suttogta maga elé összeráncolt szemöldökkel, és egyetlenegy észrevétlen mozdulattal térdével ágyékon rúgta az idősebbik Winchester fiút. Matthew mozdulatlan teste pedig porfelhőt kavarva a földre rogyott.

- Te kis... - sziszegte Dean, miközben fájdalmas arckifejezéssel megpróbálta enyhíteni a lány rúgása által okozott fájdalmat. - Na, ebből elég! Szemtelen kölykök vagytok, akiket nem neveltek meg eléggé - kelt ki magából a fiatal vadász, a lány felé lendítve karját, de Castiel a tinédzser elé állt, és még idejében sikerült megfognia barátja csuklóját.

- Ha ő valóban az én lányom - suttogta a férfi. -, nem ez a módja, hogy rendre tanítsd. - Az idősebbik Winchester körül kezdett oszladozni a düh által okozott meggondolatlan idulat, ahogyan Castiel nyugalmat sugárzó zafírkék szemeibe nézett. Tudta, hogy barátja igazat mond. Hátralépett, és öccse mellé állt. A ballonkabátos férfi ekkor két vékony kar lágy szorítását érezte meg a felsőteste körül.

- Köszönöm - ölelte magához hátulról a lány a férfit. - Apa... - ejtette ki halkan, egy kissé hezitálva a varázsszót. Castiel, maga sem tudta, hogy miért, halványan elmosolyodott, miközben lehunyva szemét Hope-ra gondolt. Arra a lányra, aki több volt számára, mint egy védelemre szoruló halandó. A jövőben ő lesz majd ennek a tizenéves lánynak, az ő közös gyermeküknek az édesanyja.


***


Hope-ot szörnyű rémálmok gyötörték. Újra látta maga előtt annak az arkangyalnak az önelégült mosolyát, akinek az önfeláldozása kellett ahhoz, hogy a rituálé beteljesüljön. Nyájas becézgetéssel próbálta újra és újra magához édesgetni a lányt. Majd feltűnt Crowley is a színen, gúnyos mosollyal az arcán. Egy vörös rózsát nyújtott át a lánynak, aki akarva-akaratlanul elfogadta azt, de ahogy kezébe vette és ujjaival megérintette a gyönyörű virágot, szirmaiból vöröslő vércseppek kezdtek szivárogni, amik rövid időn belül egy hatalmas vértócsát alkottak, közvetlenül Hope lábai alatt. Végül elviselhetetlen fájdalom nyilalt a hasába, ami térdre kényszerítette őt. Kezével gömbölyödő pocakja alá kapott. Mire a fájdalom enyhült volna, tenyere nedvesebbnél nedvesebb lett. Könnybe lábadt szemekkel a kezeire meredt, amik a saját vérétől vöröslöttek. A baba! Egyetlenegy rossz gondolat elég volt ahhoz, hogy sikításra késztesse, és ezzel fel is eszmélt túlságosan is valósághű álmából.

Könnyben úszó szemekkel ült fel az ágyon, ahová fogalma sem volt, hogyan került. Az utolsó emléke az volt, hogy a tavaszi meleg szellő váratlanul álomba ringatta a ház teraszán lévő rozoga hintaszékben. De most a saját szobájában volt, ahol alvás közben Castiel őrködött felette, a mellette lévő székben. Ahogy Hope, úgy Castiel is ijedten tért magához, mintha ugyanazt az álmot látta volna, mint védence.

- Semmi baj, csak rosszat álmodtam - erőltetett egy nyugtató mosolyt az arcára Hope. Castiel közelebb húzta a széket az ágyhoz, majd lassan a takaró alá csúsztatta a kezét és óvatosan végigsimított a lány pocakján, aki válaszul megfogta őrangyala kezét. - Vajon tényleg megtörtént? Nem csak álmodtam?

- A rémálmok sokszor valósághűbbek, mint...

- Nem, nem arra gondoltam - vágott kipirult arccal a férfi szavába.

- Hallgatlak - hajolt közelebb Castiel megértő tekintettel.

- Inkább megmutatom - suttogta Hope mosolygó tekintettel, miközben látta, hogy a férfi semmit sem sejtve mélyen elgondolkodik. Akkor lehet, hogy mégiscsak álom volt? Nem számít!

Hope felbátorodva, mielőtt még meggondolta volna magát, egy gyors lendülettel őrangyalához hajolt és egy puszit adott a szájára, majd ezzel a lendülettel vissza is hajolt. Castiel rezzenéstelen arccal bámult maga elé, Hope pedig kezdte egyre jobban szégyellni magát. A bocsánatkérés már szinte ott volt a nyelve hegyén, de mégsem merte kimondani.

- Cupido - suttogta dühösen maga elé, miközben erősen az alatta lévő matracba markolt.

- Ez nem az ő műve - ült a lány mellé az ágyra Castiel. - Hiszen még ő maga mondta. A mi szerelmünk természetfeletti. - A lány ettől majdhogynem felnevetett, de amint a férif zafírkék szemeinek a vonzása alá került, az idő mintha megállt volna a számára.

- Akkor nem csak álom volt az egész? Valóban...

- Megcsókoltalak? Igen - majd szája félmosolyra húzódott, kézfejével pedig végigsimított a lány még mindig pirosló arcán. - Most is ugyanolyan forró az arcod. Mondd, miért van ez? - érdeklődött Castiel.

- Mert... mert... Mintha nem tudnád! - vágta rá gyerekesen. - Rengeteg mindent láttál amíg angyal voltál. Biztos erre is volt példa.

- Valóban, de akkor még nem törődtem vele. Nem éreztem olyan fontosnak, de most, hogy általad tapasztalhatom meg, tudni szeretném.

- Igazán nem... nem fontos. Csak... A lényeg, hogy... zavarban vagyok. Kimondtam. Most boldog vagy?

- De miért vagy zavarban?

- Ajj, Castiel, ne kérdezz már ilyen butaságokat!

- Rendben, szóval szerinted ez butaság - jelentette ki egy kissé lehangoltan a férfi.

- S-sajnálom, jó? De szinte már az igazságtól is zavarba jövök, mert...te... te vagy az első olyan férfi, aki máshogy néz rám, mint kellene.

- Máshogy?

- Igen, máshogy. Példának ott van Dean, vagy akár Sam. Ők testvérükként tekintenek rám. Mintha a hugicájuk lennék. Te pedig... nőként. És ez kicsit zavarbaejtő, mert még szinte gyerek vagyok.

- Szóval az zavar, hogy leginkább az édesapád lehetnék, minthogy az a férfi, akit szerelemmel szerethetnél?

Hope mély levegőt vett. Castiel pontosan eltalálta, hogy mire gondolt. Legnagyobb részben ez zavarta. És ezzel a ténnyel most egy kicsit még nehezen tudott megbírkózni. De ahogy mondani szokás: minden kezdet nehéz.

- Emiatt ne aggódj - folytatta Castiel. - A lelkeink keletkezése között több ezer év van. Nem akarlak megbántani, de a te tested is csak egy porhüvely, ugyanúgy, mint az enyém - mutatott magára. - Egy dologban különbözünk, vagyis csak különböztünk...

- Az angyali lényedben.

- Pontosan - helyeselt fejbólintva a férfi. - Mindemellett, a lelked nem épp egy ilyen porhüvelyt érdemelne, ahogy az enyém sem - mosolyodott el a mondandóján Castiel.

- Ezt úgy értsem, hogy túl gyerekes vagyok a lelkemhez képest? - kérdezte viccelődve.

- Felesleges ilyeneken törnöd magad - majd egy pillanatra elhallgatott. - Szeretlek, és ez a legfontosabb - végül ajkai megtalálták a lányét. Sikerült mindkettőjüknek egy újabb elmondhatatlanul boldog pillanat rabjaivá válniuk. De a közös pillanat valódiságát egy újabb fájdalom szakította félbe. A lány, fájdalomtól szenvedve alsó ajkába harapott, és eltávolodott a férfitől, aki aggódva figyelte kedvesét. Végül egy kínkeserves sikítás hagyta el Hope száját, majd ahogy megpróbált kevésbé fájdalmas pozícióban elhelyezkedni az ágyon, akarva-akaratlanul valami nedves anyagba tenyerelt bele. Ahogy kihúzta a kezét és meglátta rajta a vöröslő vérfoltott, lerántotta magáról a takarót, és megrémülve futatta végig a tekintetét a hatalmas vértócsán, amitől már a nadrágja is tiszta nedves volt.

- Nem, nem, ez nem lehet - sikította el magát újra, de nem a félelemtől, hanem a fájdalomtól, miközben egy erős nyomást érzett a hasában. - Jön... jön a baba - jelentette ki kérdő hangnemben, mély levegővételek közepette.

- Ez kérdés volt vagy kijelentés? - ugrott fel idegességében Castiel az ágyról. Hirtelen úgy érezte, hogy teljesen tehetetlen ebben a pillanatban. - Azonnal szólok Deanéknek.

- Ne! - ragadta meg a férfi karját. - Kérlek, maradj mellettem. Lehet, hogy ez lesz az utolsó, hogy látjuk egymást... - majd szempillái ólomként nehezedtek a szemeire, ami arra késztette, hogy lehunyja őket.

- Hope - szólongatta Castiel kétségbeesetten, de a lány nem válaszolt. - Hope!


***

- Ezer bocs Bobby, hogy egy kis időre bérbe adtuk a pánikszobádat.

- Remélem, jó cél érdekében - veregette meg az idős vadász a Winchester fiú vállát.

- Csakis Hope érdekében tettük - majd ahogy leértek a pánikszobát rejtő alagsor lépcsőjén, megtorpant. 

- Valami baj van, Dean?

- Túl nagy a csend - mormogott magában vészjóslóan.

- Talán csak alszanak.

- Lehet. Mindenesetre azért kukkantsunk be. - Bobby bólintott, majd követte a fiatalabbik Winchestert, aki már a démonmentes helyiség ajtaját nyitotta. - A fenébe! - kiáltotta el magát, majd amilyen gyorsan csak tudott, minden szó nélkül magára hagyta az öreget, és felrohant a lépcsőn.

Bobby egy darabig összevont szemöldökkel meredt a fiú után, végül beljebb lépett, ahol szörnyű látvány fogadta. A pánikszoba közepén, pontosan a padlóra festett ördögcsapdán Matthew és Lillianne feküdt, eszméletlenül. Mindkettőjük felsőteste csupa vér volt, de legfőképp a fiúé. Az idős vadász pár lépést tett a két mozdulatlan test felé, azt remélve, hogy még életben vannak. A lány kezében egy véres tőr volt. Hasonló, mint amit a démonok megölésére használnak a Winchester fivérek.


***

- Dean! Sam! Valaki! - csapta ki a szoba ajtaját Castiel. Igaz, hogy megígérte Hope-nak, hogy mellette marad, mégsem nézhette tétlenül, ahogy eszméletlenül fekszik az ágyon.

- Castiel? Mi a baj? - sétált le kíváncsi tekintettel az emeletről Amy, Katie-vel és Andreaval a nyomában.

- Hope... - préselte ki a nevet a fogai között.

- Mi baj van vele? - kérdezte aggódóan Andrea, kikerülve az előtte lévő két lányt.

- A baba... - folytatta volna Castiel, miközben Dean rohant be a nappaliba és egyenesen a szoba felé vette az irányt.

- Valamelyik szemétláda megölte a srácokat!

- Hogy!? - kérdezték a lányok egyszerre.

- De hisz a pánikszobába voltak zárva - szólalt meg Katie.

- Fogalmam sincs, oké? - fújtatott Dean. - De annyit tudok, hogy Hope...

- Azt hiszem, haldoklik - suttogta maga elé Castiel, majd hátrálva az ajtófélfának dőlt, lehajtott fejjel.

- Cas, figyelj rám! - ragadta meg a vállánál fogva a férfit a barátja. - Hé, hallod, amit mondok!? Most erősnek kell lenned. 

- Dean - ért fel Bobby is a pánikszobából. Az idősebbik Winchester fiú az idős vadász felé fordult. - Meg tudjuk menteni.

- Komolyan? És mégis hogyan?

- Találtam egy igét, amivel megidézhetjük a Halált. Ő talán megmentheti Hope-ot. De csak is őt. Attól tartok, hogy a gyermek már halott.

- Amennyire a Halált ismerem, ingyen nem fog nekünk segíteni - idegeskedett Dean.

- De nem ám! - jelent meg Crowley néhány démon kíséretében, akik körülvették a nappaliban tartózkodókat. - Nekünk a gyermekre sokkal nagyobb szükségünk van, mint a lányra. Az Antikrisztus már nálatok van. Miért kell még egy csodagyerek? Mihez kezdenétek vele, hmm?

- Csakhogy a ti istenített Antikrisztusotok kevésbé olyan erős, mint a mi gyermekünk - válaszolt egy hamiskás mosollyal az arcán Gabriel, miután váratlanul megjelent Hope szobájának a bejáratánál.

- Tudjátok mit? Egyikőtök sem kap meg senkit sem! - vette elő a fegyverét Dean, mire öccse is megjelent mellette, és bólintva bátyja segítségére sietett.

- Ne feledd, csak egy csettintés, és mindenki halott közületek. Igazán szükséged lenne erre? - csóválta meg a fejét Crowley.

- Tégy próbára! -  makacskodott az idősebbik Winchester.

- Hmm - villantotta meg széles mosolyát a fekete ruhába öltözött férfi. - Hozzátok a lányt! - parancsolt a démonaira. Útjukat azonban Castiel állta el.

- Csak a holttestemen keresztül - lépett a fekete szeműek elé kihúzott testtartással.

- Ez az a Cas, akit én ismerek - mosolyodott el csibészesen Dean.

- Nem is lesz olyan nehéz, pláne így, hogy már halandó vagy - hagyta figyelmen kívül az idősebbik Winchester kijelentését Crowley. - Kapjátok el, addig én elmegyek a lányért - adta ki az újabb utasítást. - Látom, ezt is nekem kell elintéznem - jegyezte meg szemforgatva, majd elindult a szoba felé, miközben a démonok száma megduplázódott. Szinte a semmiből léptek elő, lefogva mindenkit egytől egyig.

- Ennek nincs semmi értelme! - kiáltotta Dean. - Miért nem ölsz meg minket?

- Mert azt akarom, hogy szemtanúja legyetek a ti kis imádott Hope-otoknak az "újjászületésében".

- "Újjászületésében"?

Crowley nem válaszolt. Gúnyos mosollyal az arcán, úriemberes testtartással, lassú léptekkel belépett a lány szobájába. Az idősebbik Winchester minél erősebben próbált kiszabadulni az őt megbénító démon szorításából, annál kevésbé tudott levegő után kapkodni. Közben a Pokol királya egyre közelebb került a végső céljához, ami szinte már a mennyekbe repítette. A gondolattól még inkább elmosolyodott. Már csak pár lépés válsztotta el az ágytól, amin Hope pihent ugyanolyan eszméletlenül, saját vérében fürödve.

- "Újjászületés"? Cöhh - nevetett fel hangosan, szemforgatva a démon. - Csak hogy lásd, hogy egy csöppnyi emberség még van bennem - folytatta nemtörődötten. -, tudnod kell drága, hogy rajtad sajnos már senki sem segíthet. Az "újjászületés" számodra egyenlő a halállal. De úgy hiszem, sokan hálásak neked azért, amit mindidáig elviseltél egy haszontalan kölyök miatt, akire szintén majd a halál vár.

- N-nem - ütötte meg a férfi fülét egy rekedtes, lágy hang. Megpróbálta megkeresni a moraj forrását. Ösztönből az éllettelen testre esett a tekintete, de a lány szája mozdulatlan volt.

- Ugyan már! - forgatta meg a szemeit Crowley. - A holtak nem beszélnek - majd megköszörülte a torkát és közelebb lépett az ágyhoz. Azonban az utolsó lépését valami megzavarta. Mintha egy láthatatlan burok vette volna körül a lány testét. Nem látta, de démoni énje érezte a belőle áradó nyugalmat és védelmet, ami szinte megközelíthetetlen volt a számára. Valami megmagyarázhatatlan, isteni erő.

- A gyermek. Csak ez az egy, ami utána maradt - töltöte be a szobát egy férfi szomorú hangja.

- De legalább ismét együtt lehetünk - majd mint egy kellemes, tavaszi szellő, úgy járta körbe azt a láthatatlan burkot egy nő lágy, érzelmekkel teli hangja.

- Mi a fene?! - kapkodta ide-oda a fejét Crowley. - Rejtőzni egyszerű, ugye? Aljanépe! Mutassátok magatokat! - ordította a férfi idegesen.

- Crowley - sziszegte a női hang, mire a démon testtartása megfeszült, majd két lépést hátrált Hope-tól. - Mindig is abban reménykedtem, hogy a halálom majd nem lesz hiábavaló. De elfogadni azt a tényt, hogy egy velejéig gonosz démon kezei által haltam meg, elviselhetetlen.

- Ó, már tudom is, hogy kikkel állok szemben - emelte fel a szemöldökét. - De a gyermek akkor is az enyém lesz! A lányotok egy csöppet sem érdekel - majd teljes erejéből a buroknak rontott. Azonban súlyos, égési sérülések árán sem sikerült áttörnie azt.

- A lányunk testéhez egyetlen egy tisztátalan lélek sem nyúlhat. És amíg a gyermek benne van, sosem lesz a tiéd - mordult rá bariton hangján Matthew tiszteletes szelleme, akinek alakja már körvonalazódni kezdett Hope ágya körül.

- Apa? - jelent meg egy halovány fény a papi reverendába öltözött férfi alakja mellett.

- Drága kislányom - gördült le egy könnycsepp a tiszteletes arcán, majd egy fehér hálóinget viselő fiatal nő is megjelent a lány fénylő alakja mellett.

- Halott vagyok, igaz? - kérdezte szomorúan sóhajtva Hope a szüleit. Matthew tiszteletes ámulva figyelte lánya szellemét.

- Hihetetlenül tiszta és csodálatos a te lelked - suttogta hatalmas ámulattal a hangjában.

- Szóval a válaszod: igen - hajtotta le szomorúan a fejét, majd eszméletlen teste felé fordult, amelynek gömbölyödő pocakja láttán, ösztönöse a sajátja után nyúlt. De a fizikai teste megszűnt létezni, így csak egy megfoghatatlan árny után kapkodott. Szörnyű érzés volt, de tisztában volt vele, hogy minden okkal történt, ahogyan az ő halála is. Mégis úgy érezte, hogy az ő küldetése még nem ért véget. Valahol legbelül tudta, hogy addig nem hagyhatja itt ezt a világot, amíg a gyermeke éppségben meg nem születik. És amíg el nem búcsúzik attól a férfitől, akit talán mindennél jobban szeretett.

2014. február 12., szerda

Kedves Olvasóim!


Nagyon sajnálom, hogy ilyen hosszú ideig nem jelentkeztem, és semmilyen - mondhatni - életjelet nem adtam magamról illetve a történet folytatásával kapcsolatban. Először jöttek az ünnepek, amik alapból lekötöttek, aztán pedig az egyéb problémák... De nem akarok kifogásokat keresni. A lényeg, hogy készül már a következő fejezet, aminek hosszú idő után újra neki kellett kezdenem, és bevallom kicsit nehezemre is esett. Sikerült elég rendesen kizökkennem az írásból. Remélem, mihamarabb be tudom fejezni az 54. fejezetet, és fel tudom rakni a blogra!

Addig is, kárpótlásul szeretnék megosztani egy újabb ízelítőt a készülőben lévő fejezetből.
Még egyszer nagyon, de nagyon sajnálom a késést!

Sok puszi,
Hope








(...)


- Valamelyik szemétláda megölte a srácokat!

- Hogy!? - kérdezték a lányok egyszerre.

- De hisz a pánikszobába voltak zárva - szólalt meg Katie.

- Fogalmam sincs, oké? - fújtatott Dean. - De annyit tudok, hogy Hope...

- Azt hiszem, haldoklik - suttogta maga elé Castiel, majd hátrálva az ajtófélfának dőlt, lehajtott fejjel.

- Cas, figyelj rám! - ragadta meg a vállánál fogva a férfit a barátja. - Hé, hallod, amit mondok!? Most erősnek kell lenned.

- Dean - ért fel Bobby is a pánikszobából. Az idősebbik Winchester fiú az idős vadász felé fordult. - Meg tudjuk menteni.

- Komolyan? És mégis hogyan?

- Találtam egy igét, amivel megidézhetjük a Halált. Ő talán megmentheti Hope-ot. De csak is őt. Attól tartok, hogy a gyermek már halott.

- Amennyire a Halált ismerem, ingyen nem fog nekünk segíteni - idegeskedett Dean.

- De nem ám! - jelent meg Crowley néhány démon kíséretében, akik körülvették a nappaliban tartózkodókat. - Nekünk a gyermekre sokkal nagyobb szükségünk van, mint a lányra. Az Antikrisztus már nálatok van. Miért kell még egy csodagyerek? Mihez kezdenétek vele, hmm?


(...)

2013. november 14., csütörtök

Ízelítő az 54. fejezetből


(...)

– Dean, minden rendben? – jelent meg Castiel az egyik autóroncs mellett. – Hallottam a beszélgetést, és… – majd megpillantotta a két fiatalt, akik láttán hirtelen elhallgatott. – Ti vagytok azok?

– Cas, vidd be Hope-ot a házba, és ne engedd, hogy kijöjjön a szobájából, amíg le nem rendeztük ezt az egészet.

– Cas, mármint Castiel? Az angyal? – kérdezte egy halvány mosollyal az arcán Lillianne.
– Figyelj, kislány, ez nem hiszem, hogy rád tartozna – mutatott a lány felé az idősebbik Winchester. – Cas, neked pedig nem kötelező válaszolnod rá.

Castiel, mélykék szemeivel megbabonázva meredt a lányra, miközben alig észrevehető mosolyát tanulmányozta.

– A gesztusaid, a mosolyod… – lépett közelebb a lányhoz elgondolkodva a férfi. – Annyira emlékeztetnek valakire.

– Sokak szerint teljesen olyan vagyok, mint anyu, amikor mosolygok. A szememet viszont aputól örököltem, vagyis tő…

– Hé, hé, hé! Ne csináljunk nagyobb galibát, okés? – kapta fel a fejét idegességében Dean. – Nem maradhattok tovább.

– Anyu esti meséje… az angyalról és az ő védencéről… Mind igaz! – emelte fel a hangját örömében Lillianne.

– Hogy érted? – Matthew megrázta a fejét, és húrága nézett, aki csak úgy sugárzott a boldogságtól.


– A történet, ami az új dalotokat is megihlette. Egy angyal és egy halandó kitartó szerelme. Apu és anyu szerelme – suttogta maga elé.

(...)

2013. október 5., szombat

53. fejezet



Sioux Fallsban már alkonyat felé járt, amikor Castiel és Hope, Cupido segítségével épségben hazaértek. A roncstelep ”családját” alkotó félig vagy teljesen használhatatlan járműveit a nap lemenő sugarai szinte aranyként csillogóvá varázsolta. Ezek voltak az öreg vadász, Bobby büszkeségei, természetesen a két fia, Sam és Dean után. Hope-nak csak úgy repesett a szíve az örömtől, ahogy a rozoga kis házikón végigfuttatta a tekintetét. Alig egy-két hónapot töltött itt, mégis emlékek sokaságával gazdagodott ez alatt az idő alatt. Szája mosolyra húzódott, amit Castiel és Cupido is észrevett. A kövérkés pasas ismét kézen fogta a lányt őrangyalával együtt, és egy kettő-három autóroncsból alkotott kupac mögé vezette őket, ahol jól elrejtőzhettek a házban lévők elől. Mindketten kérdőn néztek rá.

– Mindezt értetek és a babáért tettem – kezdte halkan. – Nem épp ez lett volna a feladatom, sőt egyáltalán nem ilyen dolgokban utazom, de tudnotok kell, hogy egy darabig most nem mehetek haza. Ott fent valószínűleg azt hiszik, hogy én akarom megkaparintani a babát, pedig nem így van – hadarta gyorsan. – Nem kérek semmi mást, csak azt, hogy legyetek türelmesek. Csak idő kérdése, és magatokra hagylak benneteket, de addig is, figyelemmel kell lennetek az én jelenlétem következményeire is.

– Ami alatt mit is kellene értenünk? – kérdezett rá Hope, érdeklődő tekintettel.

– Inkább megmutatom. Várjatok itt – majd köddé vált, de Castiel érezte, hogy még mindig a közelükben van.

Épphogy nem vezérszóra Katie lépett ki Bobby házának ajtaján. A fából ácsolt bejárat nyikorogva csukódott be mögötte. A fiatal nő pár lépést tett, majd leült a lépcső legfelső fokára. Alsó ajkába harapott, és könnybe lábadt szemekkel a csillagos eget kezdte el kémlelni.

– Katie – suttogta Hope együtt érzően. – De hát, mi történt? – fordult Castiel felé.

– Remélem, nem az, amire gondolok.

– Micsoda?

– Mielőtt utánad mentünk volna, Andrea-ék kopogtattak az ajtón, és közölték, hogy szerintük Sallyt fogva tartja egy démon, aki egy régi barátjának a bőrébe bújt.

– Ugye nem…? – tenyerét a szájához emelte, és lélegzetvisszafojtva várta a férfi válaszát.

– Nem tudom pontosan.

– Nem kellene odamennünk hozzá?

– Cupido azt mondta, hogy várjunk itt. – Castiel épphogy kimondta az angyal nevét, egy lágy fuvallat lebegtette meg a lépcsőn szomorkodó lány szőkésbarna haját.

Katie egy másodpercre végigfuttatta tekintetét a ház előtt parkoló két, koromfekete Impalán, amik majdhogynem beleolvadtak az egyre mélyreható sötétségbe. Arcán egy halvány mosoly jelent meg, majd amikor ismét a csillagokra emelte kék szemeit, egy könnycsepp gördült le az arcán. Ebben a pillanatban egy középmagas férfi lépett ki a házból, kezében két félig tele pohárral. Dean Winchester volt az, kinek láttán Castiel nyugodtan könyvelhette el magában, hogy Gabriel most az egyszer valóban igazat mondott. Nem folyamodott semmi trükkhöz, hogy a szövevényes világában tartsa őket. Az idősebbik Winchester az egyik poharat a lány felé nyújtotta, aki egy pillanatra megijedt a fiú közeledésétől.

– Whiskey? – kérdezte sírástól rekedt hangján Katie.

– Alkalomhoz illő ital. – A fiatal lány az alsó ajkába harapott, elfojtva ezzel az újabb könnyeket, majd bólintott, és elvette Deantől a neki szánt poharat.

– Mindig is azt akarta, hogy inkább bulizzunk, minthogy siránkozzunk, amikor… Ma lett volna 22 éves – majd hirtelen elhallgatott, és mély levegőt véve, könnyes szemekkel belekortyolt az alkoholos italba.

– Igazi vadászhoz méltó temetésben részesült, merthogy az is volt. Szabad? – mutatott a lány melletti helyre. Katie bólintott, mire Dean is leült a lépcsőre, és az eget kezdte el kémlelni. – Tudom, hogy néha úgy viselkedtem, mintha elegem lenne belőle, de azért be kell, hogy valljam, csíptem a csajt. – Szája félmosolyra húzódott.

Katie lelki szemei előtt megjelentek a majdhogynem égig érő lángok, amik lassan felemésztették Sally vérrel borított, fiatal testét. Temetése estéjén is ugyanilyen ragyogóan csillagos volt az ég. A lánynak már nem is volt olyan gyönyörű ez a természeti jelenség. Inkább elkapta tekintetét a csillagok nyújtotta látványról, és újra az Impalákra esett a pillantása.

– Andie teljesen kikészült… és már én sem vagyok messze attól, hogy… – suttogta sírástól remegve. – Megígértem neki, de egyszerűen nem tudok bulizni, miközben tudom, hogy ő már nincs velünk.

– Sajnálom. Tényleg – szólalt meg együtt érzően Dean. – Nem fázol?

– Nem vészes – vont vállat a lány, aki felül mindössze csak egy lenge, világos színekkel tarkított, kockás inget viselt. A Winchester fiúnak ez a válasz épp elég volt ahhoz, hogy levegye a kabátját, és Katie hátára terítse.

– Köszönöm – nézett mélyen a fiú smaragdzöld szemeibe. Dean tekintete pedig ösztönösen a fiatal nő halványrózsaszín ajkaira tévedt. Nem akarta kihasználni a lány állapotát, de egyszerűen valami, ott legbelül arra késztette, hogy megtegye ezt a lépést. Egyetlenegy, hirtelenjövő, apró lendülettel egy lopott csókkal ajándékozta meg a lelkileg megtört lányt. – Sajnálom, de egyszerűen… – majd kínos csend.

Katie kissé összezavarodva nézett újra a fiú szemeibe. Talán még el sem ért a tudatáig az, ami az előbb történt vele. Másodpercnyi hallgatás után azonban mégis viszonozta a fiatal vadász csókját. Miközben a fiú hajába túrt, a hátára terített bőrdzsekiben megcsörrent az Impala kulcsa. Dean ekkor eszmélt fel, hogy valami nagyon nincs rendben egyikőjükkel sem. Mintha valami befolyásolná vagy irányítani akarná az érzéseiket. Gyengéden eltolta magától a lányt, és lesétálva a lépcsőn, tarkóra tett kézzel, fel-alá kezdett járkálni a kocsija előtt.

– Azt hiszem, jobb, ha nem nagyon megyek bárkinek a közelébe is – jelent meg hirtelen Hope mellett a még mindig Cass kabátját viselő férfi.

– Ezt te csináltad? – kérdezte tátott szájjal a lány.

– Igen, vagyis nem csak én. Én mindössze csak felszínre hozom az érzéseket. És arról nem tehetek, hogy ők ketten… – mutatott a lépcsőn üldögélő Katie, és az Impala motorháztetejének támaszkodó Dean felé. – Kölcsönösen vonzódnak egymáshoz. 

– Én mindig azt hittem, hogy Dean utálja Katie-t – jelentette ki Castiel összeráncolt homlokkal.

– A látszat néha csal – jegyezte meg Hope mosolyogva, majd bátyjára nézett, aki látszólag igencsak elgondolkodva meredt maga elé. – És mi lett volna, ha még pár percig a közelükben sétálgatsz?

– Valószínűleg kiszemelték volna az egyik Impalát, és beteljesítették volna a szerelmüket.

­– Vagyis lefeküdtek volna egymással? – fordított a saját nyelvére a lány.

– Pontosan.

– Hűha! Dean meg a szerelem… – vett egy mély levegőt, majd folytatta. – De ránk akkor miért nem vagy hatással?

– Valószínűleg a baba miatt. Eddig nem sokat tudtam meg róla, de az eddigi tapasztalataim azt sugallják, hogy a közelében szinte megsemmisül a természetfeletti erőm, ebben az esetben a kisugárzásom – nevetett fel hangosan.

– Ki van ott? – kiáltotta el magát Dean, fejét ide-oda forgatva.

– Muszáj előjönnünk. Nem maradhatunk itt – fogta meg Castiel kezét Hope, és a ház felé húzta. A férfi bólintott.

– Ne feledjétek, egy darabig a közeletekben fogok maradni. Látva vagy látatlanul –kacsintott az angyal, majd eltűnt.

– Dean! – szaladt ki a roncsok takaró hajlékából Hope, elengedve őrangyala kezét.

– Hope? Cass? Hát itt vagytok? – mosolyodott el széttárt karokkal az idősebbik Winchester, kinek hangjára a házból mindenki az udvarra sietett. 

– Nem mintha olyan régen láttuk volna egymást… – jegyezte meg viccelődve.

– Örülök, hogy újra látlak, Dean – szólalt meg mély hangján Hope háta mögött Castiel, majd az idősebbik Winchesterhez sétált és kezét nyújtotta, hogy köszöntse őt.

– Ugyan már! Hagyjuk ezt a formalitást – nevetett fel Dean. – Én is örülök, hogy látlak, te, szerelmes angyalka – majd megragadta Castiel karját, magához rántotta és erősen megszorongatva megveregette a vállát. Cass először értetlenül pislogott barátja kijelentésén, de jól tudta, hogy miért kapta ezt a becenevet. Végül elmosolyodott, és ő is szintén megveregette rég nem látott, öreg barátja hátát. Bármennyire is zavarba ejtette Dean szófordulata, hiányzott neki a fiú. A furcsa, néha megfejthetetlen favicceivel együtt. Castiel erre elnevette magát, mire Dean összeráncolt szemöldökkel eltolta magától, és egyenesen barátjára villantotta csibészes mosolyát. – Gyerekek! Történelmi pillanatnak lehettetek szem- és fültanúi. Castiel, a morcos ex-angyalkánk elnevette magát! Hová kell ezt felírni? – majd kacsintott, és Hope-ra nézett. – Nem tudom hugi, mit tettél vele, de amit csináltál, azt jól csináltad. – A fiatal lány erre láthatóan elvörösödött.

„Jobb, ha nem tudod, mert akkor egy örök életre cikiznél vele.” – válaszolt Dean kérdésére gondolatban.
– Jól van, Dean! – morrant rá Bobby viccesen a ház küszöbjéről. – Inkább gyertek beljebb, és ünnepeljük meg, hogy újra együtt a család.


***


Másnap reggel, Hope egy csésze teával kiült az apró teraszon pihenő, rozoga hintaszékbe, és a távolban lévő, rózsaszín virágokban pompázó, termetes fára esett a tekintete. Mélyen beszippantotta a levegőben terjengő, friss virágillatot. Érezte, amint a lágy, tavaszi szellő megérinti kipirult arcát. Még mindig Castiel csókja járt az eszében, miközben lassan végigsimított gömbölyödő pocakján.

– Bárcsak minden olyan egyszerű lenne – sóhajtott halkan. –, de ne félj! Mindketten vigyázni fogunk rád – mosolyodott el kedvesen. Az elején tehernek érezte a baba kihordását, de most, hogy beszélt hozzá, ez volt az első olyan pillanat, amikor elfogadta, és szíve mélyén akarta is őt. Tisztában volt azzal, hogy egy különleges gyermek növekszik benne, ami egy kis aggodalommal töltötte el, ugyanakkor büszkeséggel is. Tudta, hogy ez a fiú és Castiel fogja neki jelenteni a jövőbeli családját. Már alig várta, hogy a karjaiba tartsa őt. – Sajnálom, hogy nem találkozhattál a nagyszüleiddel. Nagyszerű emberek voltak – suttogta, mire egy hatalmas könnycsepp gördült le az arcán. – De nem kell aggódnod. Itt is fantasztikus emberekkel leszel körülvéve! Tudod, amikor legelőször ide kerültem, nehezemre esett megnyílnom a fiúk előtt… de azóta már sok minden megváltozott! Rájöttem, hogy ennél szebb és jobb családot senki sem kívánhat magának – majd belekortyolt a gőzölgő teába, és egy pillanatra mosolyogva figyelte, ahogy kezeivel gyengéden végigsimít a pocakján. – Ha igaz, amit Gabriel mondott, akkor kisfiú leszel. És már tudom is, hogy foglak hívni – pillantott az égre és folytatta: – Édesapám nevét fogod kapni. Matthew – ejtette kis suttogva. – Igen. Mitthewnak foglak hívni. 

Pár percre csend szállta meg Bobby házát és környékét. Hope olyan nyugodtnak és boldognak érezte magát, hogy egy pillanatra átadta magát az őt körül ölelő meleg, tavaszias napsütésnek. Végül álomba szenderült.

Dean, amint észrevette a pihenő lányt, keresztbe tett kézzel, mosolyogva megállt a küszöbön. Egy perc sem telt belé, Sam már a bátyja mellett termett, kíváncsian kémlelve az idősebbik Winchester mosolygásának az okát.

– Nagyon kimerülhetett – szólalt meg suttogva, hosszú hallgatás után Sam.

– Már azt hittük, hogy sosem kerülünk haza… épségben – rázta meg a fejét Dean. – El tudod képzelni mit éreztem, amikor láttam, hogy a hasa napról napra csak növekszik? – A fiatalabbik Winchester együttérzésképpen bátyja vállára rakta a kezét, majd megfordult, hogy visszamenjen a lakásba, amikor halk neszezést hallott meg a roncsautók felől.

– Te is hallottad? – nyúlt a pisztolya után Dean, majd Hope-ra nézett, aki a csörömpölésre felriadt álmából.

– Mi volt ez? – kérdezte kissé ijedten, és a pocakjához nyúlt. Úgy érezte, mintha a baba is nyugtalan lenne.

– Mindjárt kiderítjük – nézett öccsére, akinek kezében szintén egy pisztoly lapult. – Gyerünk, Sammy! – intett a zaj irányába. – Váljunk ketté – suttogta, miközben egyre közelebb értek a rozsdás roncsokhoz. – Te menj elölről, én pedig hátulról. – Sam bólintott, majd maga elé tartotta a fegyverét.

A fiatalabb Winchesternek nem kellett sokat gyalogolnia ahhoz, hogy az egyik autó összetörött visszapillantójában megpillantsa a másik kocsi mögött megbújó lányt. Sam, látva az ártatlan lányt, elrakta a fegyverét és közelebb lépett hozzá, a szőke hajú lány azonban meghallotta lépteit, és a fiatal vadász felé kapta rémült tekintetét.

– Téged ismerlek – szólalt meg Sam. – Te vagy az a lány, aki… – majd elhallgatott. – És hol van a testvéred? Ő is itt van valahol, igaz?

– Naná – hallotta meg háta mögött a fiatal fiú hangját, majd egy kibiztosított pisztoly kattanását. – Sosem hagynám cserben a húgomat.

– Ezek szerint akkor követtetek minket – fordult meg felemelt kézzel a fiatalabbik Winchester, hogy a fiú arcába tudjon nézni. Pár méterrel a fiú mögött látta, hogy bátyja közeledik feléjük, és csendre inti. Sam azon volt, hogy szóval feltartsa a fiút.

– Lilly akarta így – felelte kissé dühösen.

– És mi volt a szándékotok ezzel a bujdosással? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– Csak szerettük volna látni… – kezdte a lány, de bátyja a szavába vágott.

– Lilly, csönd!

– Lilly, kit akarsz látni? – kérdezte kedvesen Sam.

– Senkit – vágta rá a fiú.

– Nem téged kérdeztelek. Szóval, Lilly… – fordult a lány felé.

– A-a! Meg se próbáld – hallatszódott Dean hangja a fiú háta mögül, aki Sam tarkójára próbálta helyezni a pisztolya csövét. – Én sem hagyom, hogy bántsák az öcsémet.

– Sajnálom – adta meg magát a fiú. 

– Szóval… – köszörülte meg a torkát az idősebbik Winchester. – Mit is kerestek itt valójában? És kik vagytok? Ha kell, tesztelünk is benneteket – csillant fel a szeme, amikor másik kezével végigsimított a démonölő tőr markolatán.

– Nem vagyunk démonok.

– Ezt bárki mondhatja.

– Legalább hadd mutassam meg – suttogta a fiú, majd felhúzta az inge ujját. A csuklóján egy jól látható tetoválás volt, ami azt a pentagrammát formázta, ami Dean és Sam mellkasán is megtalálható.

– És a húgod? – bólintott a szőke lány felé. A fiatal lány lassan felállt, és megadóan az idősebbik Winchester elé sétált, majd megfordult. Végül félrehúzta a vastag hajkoronáját, ami kitakarta a bátyjához hasonló tetoválását a nyaka hátsó részén. –Hát… – eresztette le tétován a fegyverét Dean, majd megvakarta a feje búbját. – Vadászok vagytok?
– Sőt, még annál is több – suttogta a lány, miközben félénken a testvérére nézett, nehogy valami rosszat mondjon, de a fiú bólintott, így tudta, hogy már nincs mit titkolni tovább. Sam és Dean kérdőn a két fiatalra nézett. – Hope a mi édesanyánk.



Népszerű bejegyzések

Serials online