13. fejezet

Az idősebbik Winchester idegességében fel-alá járkált a nappaliban, Hope pedig a kanapén ült, megszeppenve, miközben Dean káromkodását és rövid monológját kellett végighallgatnia:

- … egyszer kerüljön a szemem elé, csak egyszer!  Úgy szétrúgom annak a rohadéknak a tollas seggét… Mocskos szemétláda! – majd a lányra nézett dühös tekintettel. – És te, Hope… benned nagyot csalódtam. Nem hittem volna, hogy… Jézusom!  Mégis... mégis hogy tehetted? Miért nem mondtad el!?

- Lehet… hogy ennek így… kellett lennie – suttogta félénken Hope.

- A francokat! Meg tudjuk védeni magunkat. És különben is… itt most nem én vagy Sam vagyunk a lényeg, hanem te. Téged kell megvédenünk… nem emlékszel? – emelte fel hangját Dean, majd folytatta. – Tipikus Winchester. És még Bobby kételkedett benned… Sikerült előtérbe helyezned azt a tulajdonságot, amit szinte már minden démon és tollasseggű barátunk ismer… méghozzá azt, hogy a család mindenekfelett. Neked is ugyanez a legnagyobb gyengéd. Ne hagyd, hogy kihasználják! Gondolj egy kicsit magadra is.

- Itt meg mi a fészkes fene folyik? – jelent meg Bobby a többiek kíséretében a nappali bejáratánál. – Miért ordibálsz szegény lánnyal?

- Kérdezd meg tőle – bólintott Dean a lány felé. Bobby kérdőn Hope-ra nézett, mire Castiel is felfigyelt és egy lépéssel közelebb lépett Deanhez, ugyanakkor még mindig távol volt tőle. Ahogy a fiúra nézett, látta, hogy a teste megfeszül, és hogy Bobby kérdésére csak még idegesebb lesz. Ettől a pillanattól kezdve szinte már veszélyben érezte Hope-ot Dean közelében. Az a gondolat is felmerült benne, hogy Dean idegességében akár meg is ütheti a kanapén ülő lányt. Mielőtt Hope bármit mondhatott és válaszolhatott volna, Castiel minden szó nélkül az idősebbik Winchester elé állt, aki az angyal reakciójának hatására értetlenül nézett barátjára.

- Igen? – kérdezte Dean még mindig dühös állapotban.

- Dean…  Meg kell értened…

- Persze, hogy meg – majd Dean felvonta a szemöldökét. – Nekem itt valami nagyon nem stimm. Várjunk csak… Mégis mit kellene megértenem? Csak nehogy azt mond, hogy Hope elmondta neked…. – Castiel rezzenéstelen arccal bólintott, és a többiek felé fordult, de nem szólt egy szót sem.

- Cas, ne keljen benned is csalódnom – szólalt meg Dean hosszas hallgatás után, mire Castiel visszafordult, és barátja szemébe nézett. – Ez nem egy kis apróság, amit csak úgy el lehet hallgatni – majd Hope-ra nézett, aki a Bobby-tól kölcsönvett ing gombját birizgálta idegességében.

- Igazad van, Dean. Bevallom, vétettem, amikor nem osztottam meg veletek azt, amit meg kellet volna, de… megígértem Hope-nak. – A lány a neve hallatán felnézett, és bocsánatkérően a bátyjára nézett.

- Sajnálom. Ígérem, ezentúl mindent elmondok majd… Esküszöm! – állt fel Hope.

- Ne, azt ne tedd! Ne esküdj! Annak úgy se lenne semmi értelme – förmedt rá Dean dühösen, mire a lány meghátrált, és egy lépéssel eltávolodott a fiútól.

- Hé… – tette bátyja vállára a kezét Sam. – Azért ne vidd túlzásba – majd a lányra nézett, akinek szemei megteltek könnyel. – Megígérte… Ne légy ennyire kemény vele. Bármennyire is nagy a felelősség, mégiscsak 16 éves. Szinte még gyerek. – Dean a lányra nézett, majd az öccsére, és az arcán egy pillanat elejéig a megbocsátás apró jelei látszottak. Be kellett látnia, hogy Samnek igaza van. Hope sok szörnyűségen ment keresztül. Szinte csoda, hogy még mindig jól van. Egy átlagos 16 éves már rég orvoshoz járna a szülei halála okozta sokk miatt.

- Felőlem azt csinál, amit akar. Én végeztem – vágta keményen az öccse arcába Dean, majd sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.

A fiú reakciója kevésbé volt meglepő Sam számára, de mégsem tudta, hogy miért. Miért teszi mindig ezt? Talán újra nehezére esik szembe nézni a dolgokkal? Dolgokkal, melyek most még ismeretlenek, és senki nem tudhatja, hogy mi lesz mindennek a vége.

Hope rezzenéstelen arccal, szünet nélkül a bejárati ajtót bámulta, mélybarna szemeiből patakként folytak a könnyek. Bobby teljes szívéből megszánta a lányt. Rufus –elköszönésképpen- megveregette a mellette álló barátja vállát, mire a férfi bólintott egyet. Talán még el is mosolyodott, majd vadásztársa távozása után a lányhoz sétált, és együtt érzően megölelte őt. Hope-on, Bobby ölelésének hatására csak még jobban felülkerekedett a lelkiismerete, majd a férfi vállára borult, akinek ruhája már teljesen nedves volt a lány sós könnyeitől.

- Megkeresem Deant – mondta Castiel, majd Samre nézett, aki tekintetével helyeselte az angyal döntését. Cas távozásképpen bólintott egyet, majd elindult, hogy lecsillapítsa az idősebbik Winchestert.

***

- Hello, Pam! Dean vagyok. Dean Winchester. (…) Szükségem lenne a segítségedre. (…) Meg kellene keresned számomra valakit. Nagyon fontos lenne. (…) Rendben. Talán pár óra múlva ott leszek, és nálad majd tisztázzuk a részleteket – rakta le a telefont a fiú, majd megnyugvásképpen jobb kezébe vette a fegyverét, míg bal kezét a kormányon pihentette, végül rátaposott a gázra. A 67’es Impala ismét birtokba vette az utat. Száguldva, hosszú kilométereken keresztül járt városról városra, megállás nélkül, a dühös tekintetű Winchester fiúval együtt.

Lassan két óra gyors kocsikázás után Dean megérkezett egy Illinois nevű államba, ahol utoljára alig pár éve járt, Bobby-val és Sammy-vel. Akkor is hasonló ügyben érkeztek, de akkor még Pamela teljesen ép volt, ugyanis azon a napon vesztette el a látását. Segítőkészsége már akkor is megmutatkozott, pedig nem is ismerte a fiúkat, kivéve Bobby-t, akivel már régóta jó ismerősök, illetve barátok voltak.

Az idősebbik Winchester, ahogy leparkolt a nő háza előtt, zsebre rakta a fegyverét, és elindult a lépcsőn felfelé. Épp hogy kopogni akart, Pamela megelőzte: a nő nyitott ajtónál fogadta a fiút, tudván érkezéséről.

- Hello, Pam. Jó újra látni – vett mély levegőt a fiú, majd egy mosolyt erőltetett az arcára, habár tudta, hogy a nő úgysem látja azt, de megpróbált kevésbé feszültnek és nyugtalannak tűnni előtte.

- Gyere csak beljebb – tárta ki az ajtót Dean előtt Pamela. – És a kis Morcost hol hagytad?

- Hogy kit? Ja, vagy úgy… Samet?

- Igen – mosolyodott el a nő, majd megigazította a fekete napszemüvegét, amellyel a féltve őrzött betegségét próbálta elrejteni a világ elől. – Vagy már nem vagytok annyira jóban, hogy beavasd őt is a nagy tervedbe?

- Milyen nagy tervről beszélsz? – kérdezte összeszűkült szemmel a fiú.

- Dean, Dean… attól még, hogy keveset láttuk egymást, még nem vagyok bolond. Ha egy Winchester egyedül indul útnak és fog munkába, annak valami rejtett háttere van. Na, ki vele. – Dean sóhajtott, mire a nő ismét elmosolyodott. – Ennyire nehezedre esik kinyögnöd?

- Segítened kell…

- Igen?

-  Szeretnék egy rohadéknak a nyomára bukkanni. A neve Michael és…

- Nem és nem! – ellenkezett Pamela, belevágva az idősebbik Winchester szavába. – Semmi angyalos sztori. Talán nem emlékszel, hogy utoljára, amikor ilyenre kértetek, mi történt velem? – majd levette a szemüvegét és kinyitotta a szemét, melynek kerülete még mindig heges volt a Castiel keresése közben történt baleset miatt.

- Sajnálom… - mondta a fiú, majd mélyen a nő szemébe nézett, aki csak pislogott a számára koromfekete világba és visszavette a szemüvegét. – De meg kell értened. Van egy lány...

-  Dean Winchester, látom te semmit sem változtál – mosolygott gúnyosan, ugyanakkor még mindig szomorúnak érezte magát az évekkel ezelőtt történt dolog miatt.

- Most egyáltalán nem arról van szó. Ő a húgunk.

- A húgotok? – kérdezte döbbenten Pam, némi kíváncsisággal a hangjában. – Ez meg hogy lehet? Talán valaki örökbe fogadta? Nem, azt Bobby biztos mondta volna… de én csak úgy tudom, hogy te és Sam vagytok az egyetlen fiai Johnnak. Vagy talán tévedek?

- Igen, tévedsz, vagyis nem. Kérlek, hadd magyarázzam meg. A neve Hope Molins. 16 éves, és jelenleg most Bobby-nál tartózkodik. Castiel kért meg minket, hogy vigyázunk rá. Szentül állította, hogy veszély közeleg, és hogy meg kell védenünk őt. Eddig azt hittem, hogy csak amiatt, mert hogy ő is Winchester… távolról… de most már tudom, hogy igaza volt. Tegnap Gabriel, az arkangyal járt nálunk, és valami hülye, ódivatú szöveget nyomott le Hope-nak, amiről aztán kiderült, hogy teljesen érthető… A lényeg, hogy ez a lány, a mi unokatestvérünk és jelenleg az új „Szűz Mária” vagy mi a szösz… És van ez a …

- Várj, várj, várj – állította meg Pamela egy pillanatra a fiút, akinek szinte szavalhatnékja volt. – Mi ez az új hullám? Mostanában elég különösnek találtam a szellemvilágot… Szinte már mindennapossá vált, hogy suttognak hozzám, amit régebben nem igazán szoktak. Te jó Ég! Most már minden tiszta!

- Ha bármit tudsz, kérlek mond el! Nagyon fontos, hogy tudjam.

- Et puer, cui angeli daemones pugnam volare. Magnus erit damnumsi saevit atrox proelium ortum est vis puero hoc – mondta Pamela kissé remegő hangon. Még sosem volt ennyire biztos abban, hogy az a sok suttogás, most hirtelen értelmet nyert. – Az új Messiás – a nő hangja egy oktávval feljebb ugrott.

- Igen, de ezt honnan tudod? És mi volt ez a latin halandzsálás?

 - És lőn egy fiúgyermek, kiért démonok és angyalok szállnak harcba. Nagy lesz a veszteség, véres csata dúl majdan, ha e gyermek is úgy akarja.

- Ennyi?

- Kell ennél több? Idefigyelj Dean, vigyétek olyan távol ezt a lányt azoktól a teremtményektől, amilyen távol csak tudjátok – hadarta figyelmeztetően Pam.

- Hé, hé, hé... azt hiszem ezzel egy kicsit már elkéstél.

- Hatalmas tragédia fog bekövetkezni – mondta Pamela, miközben a homlokát dörzsölte, majd a szellemekhez szólt fennkölt hangon.

Dean egy ideig csak grimaszolt, de amikor Pam, már ismét félreérthető nyelven beszélt, arca komollyá vált, és megpróbált megjegyezni néhány fontos latin vagy miegymás nyelvű kifejezést.

- Igen? – kérdezte rémülten a nő a szellemek válaszára reagálva, majd Deannek tett fel egy igen fontos kérdést. – Dean, Hope milyen stádiumban van?

- Stádium? Sajnos ezt nem igazán értem – rázta meg a fejét a fiú. – Ezt most a szellemek kérdezik vagy... ?

- Kérlek, válaszolj!

- O-okés. Hát, attól függ, mit értesz ez alatt.

- Megpróbálom tisztábban feltenni a kérdést: érintkezett már bárhogyan Michaellel? Megérintette már a lányt? – kérdezte komoly hangon.

- Hope nem igazán mesélte el részletesen a dolgokat, de a legelső éjszaka, amikor egy motelben szálltunk meg, az a szemét lecsapolta a hugicánkat – válaszolt dühösen Dean.

- Vagyis? – vonta fel a szemöldökét a nő.

- Vért vett tőle. Egy kehelyféleségbe csöpögtette azt, majd eltűnt… mármint Michael.

- És a seb, ahonnét a vért szerezte? Magától gyógyult be?

- Nem tudom… - hajtotta le a fejét a fiú, majd ismét ideges lett és öklével az ajtófélfába ütött. – A fenébe! Az a rohadék meggyógyította! - ordította Dean.

- Tehát hozzáért… - majd Pamela megrázta a fejét, és magához tért.

- De.. de mégis mit jelent ez? Miért nem érhet hozzá? Mármint nem mintha annyira örülnék ennek a dolognak, de… megfertőzte?

- Nem, annak nem áll fent a veszélye, de sajnos egy arkangyalnak megvan az ereje ahhoz, hogy akár egy érintésből is meg tudja mondani, hogy hol van az a valaki, akit annak idején megérintett… és még a véréből is merített egy kis erőt.

- Ezt hogy érted?

- Az emberi vér hatalmas erőt birtokol, habár ezt az emberek sosem tudták igazán… Azzal nem árulok el semmi újat, ha azt mondom, hogy csak a vámpírok ismerik a valódi titkát. A vér az élőholtak itala. Ez tartja őket életben. És az angyalok? Az arkangyalok… Isten valódi küldöttei, annak az Istennek, aki az emberi fajt teremtette. Részben az ő vére folyik bennünk, benne. De ha jól tudom, Hope más, mint a többi tizenéves. Angyali erővel rendelkezik.

- Angyali erővel? És ezt is a szellemeidtől tudod?

- Igen. Tehát? Mi az?

- Az erő? – Pamela bólintott. – Elég furcsa egy adottság, ha ezt erőnek nevezed… Már első nap megcsillogtatta a „tudását”. Nem tudom miért, de még rám se nézett és tudta, hogy mit érzek. Ettől mondjuk eléggé beparáztam… Szóval érted… Az gáz, ha valaki a lelkedbe lát. Olyan, mintha a gondolataidban turkálna, csak ez rosszabb, mert itt szinte lehetetlen hazudni. Az érzéseid könnyen lebuktathatnak. A szellemeidre visszatérve. Kissé pletykásak, nem gondolod?

- A szellemek sok mindent tudnak, amit még nekem sem árulnak el. De ez az egy biztos: Hope veszélyben van. Ki tudja, hogy Michael mikre képes, hogy maga mellett tudja őt, amíg meg nem születik a fia.

- Hát ez fantasztikus! – emelte fel hangját Dean, majd kezét a tarkóján összekulcsolta és fel-alá járkált a kisméretű előszobában.

- Dean, egyszer el kell hoznotok hozzám a lány. Muszáj beavatnod és nem csak őt, hanem Bobby-ékat is.

- Szóval akkor segítesz? – kérdezte a fiú már kevésbé ideges hangon.

- Ígérem, mindent megteszek, amit csak tudok. – Az idősebbik Winchester olyannyira megörült Pamela kijelentésében, hogy hirtelen reakciója az volt, hogy megölelte a nőt. Pam elnevette magát, majd mosolyogva eltolta magától a fiút. – Jól van. Most már igazán indulhatnál.

- Meg lehet – mosolygott Dean is, és elköszönt Pamela-tól.