49. fejezet

Kedves Olvasóim!

Sajnálom, hogy ismételten ilyen sokat késtem ezzel a fejezettel is. Sajnos a hetekben a vizsgáimra kellett készülnöm, ami az elkövetkezendő egy-két hónapban sem lesz másképp, de igyekszem egy hónapon belül hozni a következő részt!

Sok puszi,

Hope

– Sammy, azt hiszem, már Cas is eléggé belevaló vadász ahhoz, hogy belekóstoljon a házilag készített tojáslikőrödbe – kacsintott a fotelben ülő idősebbik Winchester az épp italozgató Sam és Amy felé.

– Gondolod? – kérdezte viccelődve a fiatal vadász, majd elnevette magát, és elrugaszkodva az asztalon lévő üveg után nyúlt. – Egészségedre, Cas – nyújtotta át a likőrrel teli poharat a férfinak. – És mielőtt még elfelejteném, boldog karácsony mindenkinek! – jelentette ki mosolyogva.

– Boldog karácsonyt! – emelte fel a poharát Hope is, amiben a többiekével ellentétben nem tojáslikőr, hanem üdítő volt.

– Mivel ez az első közös karácsonyunk – állt fel mosolyogva Amy, ölében Tommy-val –, mi lenne, ha…

– Kibonthatom az ajándékomat? – kérdezte csillogó szemekkel Tommy.

– Kicsim, majd vacsora után.

– De addigra már nem lesz itt – erősködött a gyerkőc.

– Dehogynem – válaszolta kedves hangon a fiatal nő, és megpuszilta a kisfiút. 

– És minél előbb végzel, annál előbb bonthatod majd ki. – Amy épphogy befejezte a mondatát, Tommy egy mozdulattal ki is pattant az öléből, és a konyhába szaladt, majd helyet foglalt az asztalnál, ahol Bobby és Pamela már a vacsora tálalására készülődött. – Gyerekek – rázta meg mosolyogva a fejét.

– Kész a vacsora – szólította asztalhoz a vidám társaságot a médium. Dean érezte, hogy a likőr előbb hatott a kelleténél, és ráadásul még éhgyomorra egy kicsivel többet is ivott, enyhe szédüléssel a fejében indult el a konyha felé, aminek az lett a következménye, hogy majdhogynem feldöntötte a tőle pár méterre felállított karácsonyfát. Sam nevetve nyúlt bátyja felkarja után, és még idő előtt sikerült visszarántania.

A nappali kanapéján ülve, Hope aggódó tekintettel simított végig növekvő pocakján, ami már a ruhán keresztül is igencsak szembetűnő volt. Castiel megvárta, amíg kettesben maradnak, majd a kabátja zsebébe nyúlt, és egy kisméretű dobozkát húzott elő belőle. Végül Hope elé sétált, és mellé ülve mélyen a szemébe nézett.

– Boldog karácsonyt, Hope – nyújtotta át a vörös bársonyszalaggal átkötött ajándékot.

– Ez az enyém? – csillant fel a lány szeme a dobozka láttán. A férfi lassan bólintott, mire Hope izgatottan felbontotta az ajándékot. Egy ezüst nyaklánc volt benne, amelynek összekapcsolt szemeire furcsa jelképek voltak vésve.

– Énoki nyelven van írva – mutatott a mondatot alkotó szavak elejére Castiel. - Ez egy védő ige, hogy megóvjon téged és a babát a természetfeletti lények hatalma ellen.

– Köszönöm – suttogta Hope, majd azt tette, amit a forgatókönyv szerint tennie kellett: szerényen elmosolyodott. Legszívesebben azonban könnyes szemekkel megölelte volna a férfit.

– Jelenet vége! – kiabált be a kamera mögött ülő férfi, kinek magabiztos hangját egy csengő is követte, ami szintén a felvétel végét jelezte. – Jensen – fordult Dean felé a köpcös rendező. – Azt a karácsonyfás részt majd még egyszer felvesszük, rendben? Csak mert egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy fel fogod dönteni.

– Ugyan, nincs gond! Maga a rendező – vont vállat mosolyogva, majd a mellette lévő ”Bobby”-ra és ”Sam”-re nézett, akik szintén a kamera mellett álltak.

– Egy óra ebédszünet és folytatjuk – szólalt meg egy fiatal férfi, kezében egy kisebb méretű kamerával.

– Remek, már amúgy is éhen halok – jelentette ki egy kicsit morcosan Dean, majd a ”Büfé” felé vette az irányt, de amint meglátta a mai kínálatot, undorodva sétált az önkiszolgáló asztalhoz. – Na, ne már! Mi ez a saláta biznisz?

– Az vagy, amit megeszel – szólalt meg egy fiatal nő mosolyogva az idősebbik Winchester mellett, aki épp köretet rakott a tányérjában lévő kis adag sült krumpli mellé.

– Andrea – fordult beszélgetőpartnere felé egy hatalmas mosollyal az arcán Dean, majd amint észrevette a finoman átsütött krumpli hasábokat, csillogó szemekkel rájuk mutatott. – Azokat honnan szerezted?

– Vannak titkos beszállítóim – kacsintott. – Csak mert én sem vagyok annyira oda a melós kosztért – súgta a fiú fülébe.

– Te vagy az én emberem – mosolyodott el csibészesen. – Esetleg… nem tudnál nekem is…?

– Dehogynem – bólintott, majd elővette a telefonját és barátságos hangon egy újabb adagot rendelt. – Ezzel meg is volnánk – tette le a mobilját. 

– Mondtam már, hogy egy istennő vagy? 

– Hmm, hadd gondolkozzak. Nem. Vagyis te még nem, de Dean már igen.

– Akkor én ki…? – kezdett bele értetlen arckifejezéssel a fiú, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy ebben a világban ő csak egy színész, aki nem is akárhogy végzi a munkáját. A rajongók imádják, és a munkatársai is jó fejnek tartják. És ami a legfontosabb: nincs semmi természetfeletti. De meddig mehet ez még így? – Felejtsd el – legyintett zavartan.

– És, hogy van Molly? – kérdezte Andrea, miközben helyet foglaltak egy közeli asztalnál.

– Teljesen jól.

– Még a történtek után is? – kérdezte kikerekedett szemekkel a fiatal nő.

– Öhm, persze. Mi-miért? – érdeklődött egy kissé zavartan a fiú.

– Akkor lehet, hogy a pletyka nem is igaz? – nézett maga elé elgondolkodva Andrea.

– Milyen pletyka? Miről beszélsz?

– Ígéred, hogy nem adod tovább senkinek sem?

– Igen – bólintott magabiztosan.

– A napokban azt hallottam, hogy Molly valóban terhes. Vagyis én Christine-től tudom, az öltöztetőjétől. És ami a legrosszabb, azt pletykálják, hogy Frederictől – ejtette ki suttogva a férfi nevét.

– Ki az a Frederic? – hajolt közelebb a nőhöz az idősebbik Winchester.

– Jensen, ne csinálj úgy, mintha nem ismernéd – mordult rá halkan, majd miután látta a fiú értetlen arckifejezését, megrázta a fejét, és folytatta. – Hát a Michaelt alakító színész. És most… azt akarom tudni, hogy igaz-e?

– Ezzel most megleptél – vakarta meg a fejét Dean. -, de Hope, öhm, vagyis Molly nem terhes, mindössze mostanában… kicsit sokat eszik… ezért olyan nagy a pocakja. Tinédzser. Még növésben van, és az étkezés nagyon fontos az ilyen fiatal szervezet számára. Ráadásul imádja a gyorskaját is. Akárcsak én – nevette el magát.

– Te, Jensen? Ez most komoly? – csatlakozott hozzájuk Sam, azaz Jared is mosolyogva.

– Hé, Sammy.

– Neked csak Jared – bökte oldalba a fiút, majd elnevette magát.

– Ó, hát persze – kacsintott az idősebbik Winchester. – Szóval, mi a baj a gyorskajával?

– Nekem semmi, csak az ezelőtti héten még a salátát istenítetted, ma meg egy tál sült krumpliért csorog a nyálad – mutatott Andrea megpakolt tányérjára.

– Hali skacok – lopakodott a fiatal nő széke mögé Sally, és villámgyorsan egy sült krumplit kapott ki a tányérjából. – Hmm, imádom – nyögött fel halkan a lány, majd miután észrevette, hogy mindenki őt nézi, majdhogynem döbbent arckifejezéssel, kipirosodott arccal csak ennyit mondott:

– Most mi van? Farkaséhes vagyok. Ráadásul még az energiaitalom is elfogyott.

– Ami szintén egészségtelen, csakúgy, mint a gyorskaja – tette hozzá Jared, majd félszemmel barátját figyelte.

– Imádom, amikor ennyire egészségmániás vagy – jelentette ki sértődötten a fiatal lány.

– Tudom – villantotta meg kárörvendő mosolyát -, de a kosármeccs ettől még áll, ugye?

– Naná! Adj egy ötöst – emelte fel tenyerét a lány, de mielőtt még a fiú belecsaphatott volna, Sally a mutató- és középső ujját felmutatva folytatta. – De rómait!

– Ezt a poént már megint honnan szalajtottad? – kérdezte szem forgatva, ugyanakkor nevetve Jared.

– Hidd el, van ott még egypár, ahonnét mi jöttünk – válaszolta Sally helyett Andrea.

– Hol tartogattad eddig ezt az oldaladat? – érdeklődött Dean.

– Ezt hogy érted? Én mindig is ilyen voltam, Jensen.

– Hát, ez a Sally valahogyan jobban tetszik – kacsintott.

– Vivi, de mindegy – fújt egyet a lány.

– Jensen, beszélhetnénk egy pillanatra? – lépett komoly arccal az idősebbik Winchester mellé Hope. A fiú némán bólintott, majd felállt az asztaltól, és követte a lányt. Mielőtt végleg elhagyták volna a helyiséget, Dean hátrapillantott és látta, hogy a többiek szinte sugdolózva beszélgetnek tovább.

– Sehogy sem tudom kizárni – fordult meg hirtelen Hope, és kétségbeesett arccal becsukta maguk mögött az öltözője ajtaját. – Majd’ széthasad a fejem. Mindenütt ott van. Egyszerűen nem hagy nyugodni – hadarta. – Nem akartam elmondani, de már nem bírom…

– Újabb titkolózás? – kérdezte dühös tekintettel a lányt.

– Nem, nem erről van szó. Vagyis… azt hittem, hogy egyedül is meg tudom oldani, de…

– Mi történt? – vágott Hope szavába Dean.

– Gabriel – válaszolta suttogva a lány.

***

Castiel megtört arccal csukta be maga mögött Hope szobájának az ajtaját. Igaz, hogy már halandó volt, de mégsem akarta, hogy a barátai így lássák őt. Már két hónap telt el az óta, amióta utoljára látta a lányt. Még tisztán emlékezett arra a napra, amikor megfogta a kezét, és mégsem merte neki bevallani az érzéseit. Leült a gondosan bevetett ágyra, majd kezét lassan végigsimította a selymes takarón. Az ágynemű tapintásának hatására újabb emlékképek törtek elő: újra érezte Hope illatát és ölelését, amikor félénken átkarolta őt. Egy pillanatra az az érzés kerítette hatalmába, mintha újra itt ülne mellette, és mosolyogva csak annyit mondana: „Ne aggódj, Castiel! Nem lesz semmi baj.” De mindez képzeletének egy újabb, csúf játéka volt.

Ebben a pillanatban azt kívánta, bár ne lenne halandó, és bár ne érezne semmit sem. Arcát két tenyere közé temette, mire váratlanul egy apró könnycsepp gördült le az arcán, zafírkék szemeiből egészen az alsó ajkáig. Ösztönösen megízlelte a könnycseppet. Nem csak azért, mert ez volt az első ilyen alkalom. Tudni akarta, hogy vajon milyen lehet a fájdalom ”íze”. De amikor nyelvén megérezte a könnycsepp sós ízét, rájött, hogy ez az aprócska íz édeskevés volt ahhoz, amit valójában érez.

– Szörnyű így látni téged, testvérem – szólalt meg egy hang halkan, együttérzően a férfi háta mögött.

Castiel felemelte a fejét, de nem fordult meg. Jól tudta, hogy kivel találná szembe magát. Ugyanakkor nem értette, hogyan lehetséges, hiszen az a bizonyos személy már nem volt az ”élők” sorában. Lehet, hogy ez is egy újabb délibáb? – Nem akarod, hogy lássam a könnyeidet?

– Ezt az egyet igazán nem érdemes – suttogta.

– Igaz, hogy csak egy, de neked többet jelent, nem igaz? Hiszen az ok, amiért ez a könnycsepp ”megszületett”… amiatt dobtad el a halhatatlanságodat.

– Mondd, miért érdekel téged ennyire az én sorsom… Gabriel? – ejtette ki lassan az arkangyal nevét, majd hátrafordulva egyenesen a mögötte álló férfi semmitmondó tekintetébe nézett.

– Alkut ajánlok – jelentette ki hosszas hallgatás után magabiztos hangon Gabriel.

– Azt akarod, hogy alkut kössek? Veled? – kérdezte összeszűkült szemmel Castiel.

– Hidd el, nem akarok rosszat. Se neked, se Hope-nak, sem pedig a babának.

– Miért pont minket említettél az előbb? – Castiel, amióta ember lett, sokkal nehezebben bízott meg és sokkal többet kételkedett másokban.

– Ez is az alku része – villantotta meg hamiskás mosolyát az arkangyal, mire az arcáról pillanatok alatt eltűnt az előbbi együttérzés utolsó, apró jele is.

– Gondolom, még mindig nem jöttetek rá, hogy hová tűnt el Hope és Dean valójában, igaz? 

– Te voltál? – állt fel dühösen az ágyról Castiel, de egy lépést sem tett az arkangyal felé. Gabriel nem válaszolt, csak mosolygott. – Akkor ezek szerint te hívtad Samet Deanként. Végül is megvan a képességed ahhoz is, hogy más hangját utánozd.

– Bravó, öcskös – tapsolt egyre hangosabban az arkangyal.

– Ha valóban te voltál, akkor hozd vissza őket. Kérlek – tette hozzá halkan Castiel, remélve, hogy Gabriel könyörületesebb lesz.

– A-a – emelte fel a mutatóujját a férfi. – Az alku nem így működik.

– Én nem kötök veled…

– Akkor sosem láthatod viszont a drágalátos védencedet – vágott a férfi szavába az arkangyal.

– Rendben. Legyen – bólintott megadóan Castiel, majd Gabriel mellé sétált.

– Nyugi, én nem vagyok az a smárolós fajta. Nem úgy, mint Crowley – nevetett fel egy kis utálattal a hangjában a középkorú kinézetű férfi. – Viszont, hogy tisztázzuk a játékszabályokat… Csak abban az esetben hozom vissza őket az én világomból, ha a gyermeknek még idő előtt nem esik bántódása. Fontos és kivételes sors adatott meg neki. Tehát, ha a kis srácnak bármilyen baja esik, búcsút mondhatsz Hope-nak. Lehet, hogy akár örökre is. Szóval? – Castiel elgondolkodva meredt az arkangyalra. Tudta, hogy Gabriel a szavát mindig betartja, és remélte, hogy ebben az esetben sem tesz majd kivételt. Samék lassan már két hónapja próbálkoznak, hogy visszahozzák Deanéket az általuk még meg nem talált helyről. Ráadásul még itt van ez a fiatal nő is, Wendy, aki szintúgy egy nem evilági hely után kutat Bobby-ék segítségével. Castielnek ezek után már nem volt nehéz döntenie. Elhatározta, hogy megbízik Gabrielben.

– Ígérem, mindent megteszek annak érdekében, hogy biztonságban tudjam a születendő gyermeket.

– Helyesen döntöttél – mosolyodott el az arkangyal. – Én pedig tartani fogom magam az imént említett alkunkhoz, de mielőtt beteljesíteném azt, fel foglak keresni. Várj türelemmel. – Az utolsó mondatnál arca ismét komollyá vált, majd egy percnyi csend után némán, lassan bólintott egyet és eltűnt.

48. fejezet

WADENA, MINNESOTA

A gyertyafényben úszó nappali faliórája már a nyolc órát ütötte, amikor a 30 év körüli férfi gondterhelt arccal az asztalhoz ült, hogy elfogyassza a vacsoráját. A fiatal nő, aki épp akkor tálalta fel a levest, megállt egy pillanatra, és együtt érzően a férfi csuklójára helyezte a kezét. 

– Mi a baj, Peter? Már lassan egy napja, hogy egy szót sem szólsz. Aggódom. Talán a költözés miatt van? Tudtam, hogy nem kellett volna otthagynunk Londont – majd lehunyta a szemeit, végül mély levegőt vett, és a felbontott kartondobozokat kikerülve, elindult a konyha felé, hogy kihozza a második fogást is.

– Tegnap éjjel álmodtam – szólalt meg hosszas hallgatás után a fiatal férfi. Aggódó hanglejtésével ellentétben, minden egyes kimondott szó szinte dallamként csendült fel, ahogy kiejtette őket. Peter kijelentésére a fiatal nő egy pillanat alatt megfordult. Hosszú, fehér ruhájának a szegélye susogva követte mozdulatát.

– A gyerekek? - kérdezte suttogva, aggódó tekintettel.

– Velük szerencsére nincs semmi baj, de a másik oldalon viszont… – majd megrázta a fejét és folytatta. – … mintha minden megváltozott volna. Varázslatot érzek. Alighanem fekete mágiát.

– Peter, megrémítesz. Kérlek, mondd el, mit álmodtál – kérlelte a fiatal nő, majd a férfi ölébe ült, és egy csókot lehelt a homlokára.

– Ha elmondanám, mindketten veszélybe kerülnénk – suttogta, majd kezével lassan végigsimított a lány hosszú, barna haján. – Wendy – ejtette ki sóhajtva a fiatal nő nevét. -, csakis miattad választottam ezt a világot. Nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne.

– Én tudok magamra vigyázni, hiszen tudod. A te világodban is együtt sikerült győznünk, és ha most is erről van szó, segítek! – nézett mélyen a férfi zöld szemeibe.

– Szeretlek – majd közelebb húzta magához a lányt, és megcsókolta. – Meg kell keresnem az utolsó Elveszett fiút.

– Miért?

– Csak ő segíthet. Ért a varázslathoz. Tapasztalt.

– És hol lakik?

– Dél-Dakotában.

– Kérlek, engedd, hogy veled menjek – simított végig a férfi arcán.

– Ezt az egyet nem engedhetem. Ígérd meg, hogy csak akkor jössz utánam, ha két napon belül nem jelentkezem.

– Peter… - szólt közbe aggódóan a lány, de a fiú leintette.

– Csak ígérd meg.

– Ígérem – mondta alig hallhatóan, könnyes szemekkel.

*** 

PÁR NAPPAL KÉSŐBB 

„A tegnap éjszakai órákban viszonylag korán beköszöntött a tél. Minnesotában, illetve a szomszédos államokban, így Dél-Dakotában is, előreláthatóan már havazni is fog. Megkérünk mindenkit, aki autóba száll, óvatosan közlekedjen, mert a napokban akár fagyhat is…” 

– És pont ilyenkor nincsenek itthon Deanék sem – halkította le a rádiót Sam. 

– Ne aggódj. Biztosan jól vannak. Nem te mondtad még, hogy Dean épp a napokban értesített, hogy Hope-ot egy biztonságos helyre vitte, ahol át tudja gondolni a dolgokat? – kérdezte mosolyogva Amy, mire a fiatalabbik Winchester majdhogynem teljesen megnyugodott. 

– Egy kis kiruccanás nekünk is jól jönne – majd a csípőjénél fogva magához húzta a lányt. 

– Sam – suttogta szégyenlősen Amy. – A végén még valaki meglát. 

– Nem érdekel – suttogta a lány fülébe, majd homlokát lágyan Amy-éhez nyomta. - Szeretlek. 

– Én is – mosolyodott el a fiatal nő, de amint megérezte a Winchester fiú érintését a farmerja farzsebén, úgy érezte, mintha a gyomrában megannyi pillangó kelt volna életre. 

– Tudom, hogy még mindig félsz – jelentette ki együtt érzően a fiatal vadász. –, de ígérem, ha újra eljön az a pillanat, mindent megteszek, hogy egy cseppnyi félelem se maradjon benned, és hogy újra megbízz bennem. 

– Én most is megbízom benned.

– Tudom – majd arcon puszilta a lányt, és elindult a konyha felé, de Amy megfogta a kezét, és magához húzva szenvedélyesen megcsókolta. Miután kicsit eltávolodtak egymástól, a fiatal vadász kérdő tekintettel a lányra nézett. 

– A türelem nem épp az erősségem – mosolyodott el zavarában vállat vonva, majd újra megcsókolta a fiút, aki már az ingét gombolva, lágyan a kanapé felé tolta Amy-t. 

– És most már nem félsz, hogy valaki meglát minket? – kérdezte somolyogva a fiatalabbik Winchester. 

– Hmm, lássuk csak… Tommy alszik, Bobby és Castiel Whitefish-ben van Pamela-val. Szóval, mostanában biztosan nem fognak hazajönni… 

– Hogy te milyen kis rafinált vagy – állapította meg újabb csók után Sam, miközben lassan a lány pólója alá nyúlt, hogy megpróbálja minél előbb lehúzni róla. 

– Na, mi az nagyfiú? A könyvekkel könnyen megküzdesz, de egy női pólóval már kevésbé? – majd a fiúra kacsintott, akinek több nem is kellett. Előhúzta zsebéből a démonölő tőrt, és az éles hegyével elvágta Amy felsőjének a szegélyét. 

– Csak meg kellett volna kérned, hogy vessem le – nézett szúrós tekintettel a fiúra. 

– Sa-sajnálom – dadogta a fiatal Winchester és bocsánatkérő, hatalmas kiskutyaszemekkel a fiatal nőre nézett. 

– Ilyenkor úgy meg tudnálak… zabálni. – Amy pillanatnyi haragja percek alatt el is tűnt, amikor a fiúról lehúzta az ingét, és a földre dobva a kanapéra lökte Samet. – Igazán nem akarlak megbántani, de azt hiszem, már tudom, miért estem beléd – majd a fiúra ült, és mutatóujjával lassan végigsimított a fiatalabbik Winchester kidolgozott mellkasán. 

– Csakhogy akkor még egyáltalán nem így néztem ki – jelentette ki hamiskás mosollyal a szája sarkában. -, de köszönöm a bókot – majd ujjával Amy melltartójának a pántjával kezdett el játszani. 

– Mondtam már, hogy nem épp a türelmemről vagyok híres? – szólalt meg a fiatal nő, majd az alsó ajkába harapott, és még egy pillantást vetett a fiú meztelen felsőtestére. – És ha így folytatod, a végén még meg fogok őrülni. Miattad. 

– Folytatni? Mégis mit? – kérdezte suttogva, majd mindkét kezével végigsimított a rajta ülő lány hátán, egészen a combjáig. 

– Feladom – sóhajtott Amy, és olyan vágyakozóan csókolta meg a Winchester fiút, mint még sohasem. 

– A kanapé… khm… nem épp a legalkalmasabb… - suttogta mély levegővételek közepette Sam. 

– Nekem az. A lényeg, hogy te itt legyél velem – majd újabb csók, és a fiatal vadász megadóan engedte, hogy a lány minden egyes mozdulatával kényeztesse őt. Amy a csípőjét még erősebben a fiatalabbik Winchesteréhez préselte, aminek hatására a fiú száját egy halk nyögés hagyta el. A fiatal nő elmosolyodott, majd hogy még tovább kínozza Samet, kezével a fiú övcsatját kezdte el babrálni. 

– Amy – szólalt meg a Winchester fiú, az eredetihez képest mélyebb hangszínén, amitől a lány teljesen libabőrös lett. 

– A kínzásban profi vagyok – mosolyodott el sokatmondóan a lány, mire egy mozdulattal kikapcsolta a fiú övét. – Most pedig – kezdte sejtelmes hangon. –, halálra foglak kínozni – majd egy csókot lehelt a fiú szájára, végül kihasználva Sam vágyakkal felfokozott testhelyzetét, ajkaival szinte majdhogynem bebarangolta a fiatalabbik Winchester felsőtestének minden egyes porcikáját. 

Sam érezte, hogy már nem bírja sokáig elegendő türelemmel, és hogy a férfiúi büszkeségét megtartsa, kézbe akarta venni az irányítást. Magához húzta a lányt, és sikerült félig felülnie a kanapén, de épphogy kikapcsolta Amy melltartóját, hangos dörömbölés szakította félbe a mindkét fél által túlfűtött együttlétüket.

– Ezt… nem… hiszem… el – fújta ki magát Amy egy kicsit csalódottan. – Ki a fene lehet? Épp most? 

– Psszt! – Sam a mutatóujját a lány ajkaira helyezte. – Öltözz fel – utasította suttogva a fiatal nőt. 

– Ha a felsőm nem heverne darabokban a földön, akkor talán még sikerülne is, de így… – majd hamiskás mosollyal megrázta a fejét. 

– Akkor vedd fel az ingemet, én meg addig kinyitom az ajtót.

– Csak vigyázz, nehogy elvigyen a hóvihar – kacsintott, majd elnevette magát. 

– Imádom, amikor ennyire aggódsz értem – jelentette ki Sam mosolyogva, végül megcsókolta a kanapén öltözködő Amyt. – Egy perc és itt vagyok – majd az ajtóhoz sietett és kinyitotta azt. 

– Peter itt van...? – A fiatal nő szinte majdhogynem úgy esett be az ajtón. Rémült arckifejezése egy pillanatra megijesztette a Winchester fiút. 

– Hé, hé, hé – fogta meg a lányt Sam, aki eszméletlenül a fiú karjaiba hullott. 

*** 

– Tessék, ezt idd meg. Jót fog tenni – majd Amy egy bögre gőzölgő teát nyújtott át a lánynak. 

– Köszönöm és sajnálom, hogy csak így rátok rontottam. 

– Ha tudnád, hogy mi mennyire sajnáljuk – tette hozzá suttogva Amy, majd megrázta a fejét. 

– Hogy hívnak? – kérdezte barátságosan Sam. 

– A nevem Wendy Darling. Jelenleg Minnesotában lakunk Peterrel – válaszolt könnybe lábadt szemekkel. – Meg kell találnom. Kérlek, mondjátok, hogy itt van – tört ki belőle a sírás. A lány zokogását látva, Amynek összeszorult a szíve. 

– Peter? – kérdezett rá a férfira Amy. 

– Igen, a férjem, és már lassan három napja nem láttam. Utolsó beszélgetésünkkor azt mondta, hogy idejön. 

– Ide? Hozzánk? - kérdezte Sam. - Én nem ismerek semmiféle Petert. Hát te? – nézett kérdőn Amy-re, aki válaszként megrázta a fejét. 

Az ismeretlen lány becsukta a szemét, mély levegőt vett majd végül elszántan Amy-re nézett. 

– Ti nem vagytok véletlenül vadászok? – kérdezte, majd kissé félve és jóval halkabban hozzátette. - Szellemek...? Boszorkányok...? Mágia...? Volt már dolgotok tündérekkel, esetleg mesebeli lényekkel...? Hmm...? 

– Nemcsak, hogy vadászok, de a legjobb vadászok vagyunk! - húzta ki magát Sam, és hogy egy kissé oldja a lány feszültségét, még kacsintott is hozzá, ahogy Deantől elleste. 

– Akkor azért mondta Peter, hogy idejön, hogy megkeresse az utolsó Elveszett fiút. 

– Elveszett fiú? És név szerint nem említette, hogy ki lehet? Csak mert jelenleg mi ketten vagyunk a házban és a kisfiunk. 

– Sajnos nem – rázta meg szomorúan a fejét. – Csak annyit mondott, hogy ért a mágiához és tapasztalt. 

– Sam? Beszélhetnénk egy pillanatra? – súgta a fiú fülébe Amy. A fiatalabbik Winchester bólintott, majd Wendyre mosolygott. 

Amy a konyhába húzta a fiút, és szinte már suttogva beszélt hozzá. 

– Nem tudom, miért érzem úgy, de ez biztos csak valami vicc lehet. 

– Miért?

– Mert… mert az Elveszett fiúk nem létezhetnek. 

– Csak egy pillanatra… egyáltalán kik azok? 

– Te tényleg nem tudod? Mégis milyen mesén nőttél fel? – kérdezte a fiatal nő, mire Sam lehajtott fejjel nem válaszolt Amy kérdésére. – Jaj, Sam, annyira sajnálom – suttogta együtt érzőn, majd megölelte a Winchester fiút. – Annyira, de annyira sajnálom. Hogy lehettem ennyire tapintatlan? Édes Istenem. Sajnálom. 

– Amy… semmi baj – szólalt meg hosszas hallgatás után a fiú, majd felemelte a fejét, és a lány égkék szemeibe nézett. – Folytasd csak, ahol abbahagytad. 

– Rendben – majd mély levegőt vett, és kifújta magát. – Az a lány a nappaliban… Wendy Darling. 

– Igen, tudom, hiszen az előbb mutatkozott be. 

– És Petert kereste. Még így sem rémlik? Az Elveszett fiúk, Wendy és Peter… vagy inkább mondjam úgy, hogy Pán Péter? – kérdezte felvont szemöldökkel Amy. 

– Nem, az lehetetlen lenne. Ő nem több egy író agyszüleményénél és… - majd hirtelen elhallgatott, amikor meghallotta a nappaliban lévő fiatal nő hangját és Tommy-ét.

– Egyiptomban? – kérdezte mosolyogva Wendy a mellette ülő kisfiút.

– Igen, és megnéztük a piramisokat is, meg a fáraókat.

– Peter mindig is mondta, hogy neked hatalmas fantáziád van. Tudod, Tommy, te egy különleges kisfiú vagy. És biztos vagyok benne, hogy a szüleid nagyon szeretnek téged.

– És én is őket – tette hozzá mosolyogva a kisfiú, aminek hallatán a konyhában lévő Amy és Sam is elmosolyodott. Amy szemei a kisfia szavai hallatán könnybe lábadtak, amit a fiatalabbik Winchester nem tudott figyelmen kívül hagyni. Lassan magához húzta a lányt, végül megcsókolta, majd hosszú percekig ölelte őt. – Ugye Peter is eljött veled? – kérdezte izgatottan Tommy.

– Nem. Sajnos nem. Ő most… épp…

– Mondd, mit kell tennünk – lépett ki határozottan a konyhából Amy. – Mindenben segítünk, amiben csak lehet.

47. fejezet

Igaz, hogy egy kis késéssel, de megérkezett a következő fejezet! Mindenkinek jó szórakozást hozzá! :) Valamint, akinek kedve van, még mindig szívesen fogadom az írásokat február 25-ig. Aki esetleg még nem olvasta volna, néhány bejegyzéssel korábban megtalálhatja a "Pályázatot".

Puszi: Hope 

– Most mit csináljunk? – kérdezte tehetetlenül Hope, majd a kellékeken kívülre állított képernyőkre pillantott, amik hol közelebbi, hol távolabbi szemszögből mutatták a nemrég felvett jeleneteket.

– Nem tudom, de esküszöm, ha megtalálom ezt a rohadékot, szétrúgom a tollas seggét – válaszolt egyre ingerültebben az idősebbik Winchester.

– Tollas? Akkor egy angyallal van dolgunk? – lépett közelebb a lány suttogva.

– Talált! Méghozzá a halottnak hitt Gabriellel – jelentette ki most már biztosan a fiú.

– És ezt honnan veszed?

– Sammel már volt szerencsénk a szemfényvesztéseihez, de ez most igencsak valóságosnak tűnik – fújt egyet idegesen.

– És ha nem is ő az?

– Higgy nekem, ő az – bólogatott magabiztosan.

– És hogy jutunk ki innen?

– Hope, ne kérdezz már annyit – rivallt rá a lányra a kelleténél kicsit hangosabban Dean, majd amint látta, hogy Hope összerezzen a hirtelen feltörő idegességétől, lehajtotta a fejét, megköszörülte a torkát, és barátságosabb hangnemben folytatta. – Nem tudom és hidd el, nekem is ugyanannyi megválaszolatlan kérdésem van, mint neked.

– Sajnálom.

– Ugyan… Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem. Ha nem rángattalak volna el ahhoz a dokihoz, akkor talán nem itt kötöttünk volna ki. – Hope megértően elmosolyodott, majd tekintetét gyorsan végigfuttatta a rohanó stábtagokon, akiken kívül idővel mások is megjelentek.

– Szerinted van, aki ugyanilyen csapdába esett, mint mi?

– Nehéz lenne kitalálni, de egy próbát megér – erőltetett egy mosolyt az arcára a fiatal vadász, mert tudta, hogy rajtuk kívül mindenki más csak illúzió, kitalált ”kellék”. – Gyere, nézzünk körbe – majd átkarolta a lány vállát, és elindultak az első felderítő útjukra.

Abban az épületben, amelyben jelenleg a kitűzött forgatási nap telt, majdnem minden egyes helynek meg volt a maga kelléke: megelevenedett a nemrégiben elhagyott kórház, csakúgy, mint Bobby házának nappalija és Hope szobája. Egy-két díszlettel odébb egy mikrofonnal és számítógéppel ellátott, üvegfallal elválasztott kis terembe lehetett belépni. Ez a helyiség is, csakúgy, mint a forgatási épület legtöbb zuga, sem volt lakatlan: két fiatal nő és egy férfi beszélgetett látszólag a munkájukkal kapcsolatos dologról. Az üvegfal előtti számítógépnél egy lány ült, míg az egyik fiatal nő a másik monitort nézte, közben pedig a mellette álló bajszos férfinak mutogatott.

Ahogy Dean elhaladt a terem előtt, az üvegablak mögött félszemmel egy ismerős arcot vett észre.

– Az ott Katie – fogta meg Hope karját, hogy az üvegablakhoz húzza, majd szája széles mosolyra húzódott.

– Tényleg ő az – lépett közelebb az ablakhoz a lány is, hogy jobban szemügyre vegye Katie-t. -, de annyira más.

– Hát, jól kitett magáért, ha erre gondolsz – nyelt egy nagyot.

– Dean – bökte oldalba a fiút.

– Mi az? – fordult a lány felé.

– Ti ketten utáljátok egymást. Rémlik? Nem hinném, hogy ez ebben a világban is máshogy lenne – válaszolt összevont szemöldökkel Hope.

– De még azt sem tudjuk, hogy ki is ő ebben a… világban, ahogy te mondanád.

– Hát, csak egy módon deríthetjük ki – vont vállat, majd bátran bekopogott a műanyag ablakon, mire a bent lévők egy emberként hátrafordultak. Katie arcán szintén széles mosoly jelent meg, majd a számítógép előtt ülő lány vállára tette a kezét, és kisétált a teremből.

– Jensen, Molly! – üdvözölte őket ugyanolyan hatalmas mosollyal.

– Kizárt, hogy Katie – súgta oda Deannek Hope.

– Katie? – A fiatal nőnek véletlenül sikerült meghallania a fiúnak szánt mondatot. – Ez nagyon kedves tőled, Hope.

– Hope? – vonta fel a szemöldökét Dean.

– Szívesen benne lennék egy kis szerepjátékban, de bármelyik pillanatban itt lehet Florence. Nektek pedig már a sminkesnél kellene lennetek, illetve az öltöztetőknél. Ugye nem ebben a ruhában akartok a film előzetesében szerepelni? – kérdezte csípőre tett kézzel.

– Előzetes? Még ez is? – masszírozta meg a homlokát a fiú.

– Ne aggódj, Jensen. Ez nagyobb részben amúgy is Hope-ról és Castielről fog szólni.

– Mi-miért? – kérdezte a lány kipirosodott arccal.

– Drágám, már a legelső olvasópróbán ismertettük a történet lényegét. Csakúgy, mint a végét – válaszolta mosolyogva.

– És mi a vége? – tette fel kicsit félve a kérdést Hope, hátha ez a világ mégiscsak a ’való világon’ alapszik.

– Remélem, ezt tényleg csak azért kérdezed, mert elfelejtetted már azóta. – A lány heves bólogatásba kezdett. A fiatal nő mély levegőt vett, majd folytatta. – Nem az volt a tervünk, hogy Castielből egy szerelmes hőst csináljunk, de ahogy Misha megformálja a karaktert, egyszerűen… nincsenek rá szavak. És ahogy veled bánik a forgatások alatt… Imádni való! Hihetetlen, hogy elvállalta. Jobb színészt nem is találhattunk volna. A rajongók a végén még fel is lázadtak volna – nevette el magát. – És persze ez rátok is ugyanúgy vonatkozik. Ti is, mind egytől egyig fantasztikusak vagytok

– De mi lesz Hope és Castiel sorsa? – siettette a nőt Hope. – Tudnom kell – hadarta.

– A forgatókönyvben minden benne van.

Ekkor a lánynak hirtelen eszébe jutott az, amit Castiel, azaz Misha mondott neki. A forgatókönyve minden bizonnyal az öltözőjében lesz. Olyannyira furdalta a kíváncsiság, hogy még azt is elfelejtette elmondani Deannek, amit a férfi a tudtára adott. És ott volt még az a kórházas eset is. Nem tudta eldönteni, hogy képzelődött-e vagy sem, de megmert volna rá esküdni, hogy a benne növekvő baba hangját hallotta. Ami képtelenség, hiszen egy háromhetes magzat még beszélni sem tud! 

Minden szó nélkül elindult a folyosón az ellentétes irányba, mintha tudná, hol van az a bizonyos öltöző, de pár lépés után hirtelen megtorpant és a fiatal nő felé fordult.

– Öhm… Katie… merre is van az öltözőm? – kérdezte hezitálva.

– Hagyjuk már ezt a Katie-zést – nevetett fel a lány. – Már nem a kamerák előtt vagyunk.

– Akkor hogy szólítsunk? – szólt közbe kérdő tekintettel Dean.

– Mintha nem tudnátok, hogy Dorinának hívnak – rázta meg nevetve a fejét.

– Dorina? Misha? Jensen? – Ennél furcsább neveket életemben nem hallottam. – A fiatal vadász mély levegőt vett, végül kifújta.

– És esküszöm, ha megint el kezdesz cikizni a magyaros amerikai akcentusom miatt, elintézem Dean Winchestert – majd a bézs színű kosztümkabátja zsebébe nyúlt.

– Hé, hé, hé! Csak semmi erőszak – emelte fel védekezőn a kezeit az idősebbik Winchester. Hope Katie zsebére meredt, ahonnét hamarosan egy tollat húzott elő.

– Skacok, minden okés? Ha látnátok az arcotokat… Ez csak egy toll. És ha nem viselkedsz rendesen – bökött a fiú felé –, bármikor átírhatom a forgatókönyvet. – Egy újabb mosoly, végül elmagyarázta a lánynak az öltözőjéhez vezető utat. – Ha most megbocsájtotok, vissza kell mennem. Ti pedig készüljetek. Egy-két jelenetet még fel kell vennünk a filmelőzeteshez, amit egy héten belül Nicolee össze is varázsol. Hihetetlen tehetsége van a videó szerkesztéshez, és egy fantasztikus énekesnő dalával ámulatba ejtő lesz a hatás.

***

Hope továbbrohant, és Deant maga mögött hagyva szinte úgy rontott be az öltözője ajtaján. Az otthonosan berendezett helyiség falának majdnem minden egyes centiméterét forgatáson készült képek borították, de volt egy, ami a többinél kétszer nagyobb volt: Hope-ot és Castielt, vagyis Mollyt és Mishat ábrázolta. Látszólag mindketten nagyon boldogak voltak, és teljesen hétköznapi ruhát viseltek. A férfi a lányt a hátán tartotta, miközben ő Misha nyakát átkarolva próbált a hátán maradni. Hope közelebb lépett a barackszínűre festett falhoz, és ujjával végigsimított a közös kép felületén.

– Hát nem aranyos? – szólalt meg egy férfi kacagó hangja az öltöző szemközti sarkából. A lány azonban még a gúnyos nevetés hallatán sem fordult meg.

– Gabriel – sziszegte halkan, majd még egyet végigsimított a képen, de most már csak a férfi arcán, végül megfordult.

– Mint egy apuka és az ő szeretett kislánya – vetett egy pillantást a férfi is a képre.

– Mondd, muszáj neked állandóan mindenkinek az érzéseiből gúnyt űznöd? – kérdezte szúrós tekintettel.

– Ó, dehogyis – szája félmosolyra húzódott, majd belekortyolt a poharában lévő borba, és lerakta az asztalra. – Kérlek, foglalj helyet. Beszélnünk kell.

– Veled nincs mit közölnöm – válaszolta keresztbe font karral.

– Hmm, eddig megpróbáltam kedves lenni, de amint látom, ezzel nem megyek sokra. – majd feláll, hatalommal teljes tekintettel a lányra nézett, aki szinte már érezte az arkangyal szavainak a hangsúlya mögött rejtőzködő földöntúli erőt. Gábriel szája sarkában egy apró, méltóságteljes mosoly jelent meg, végül kitárta szárnyait, amelyek jól látható, hatalmas árnyékként vetültek az öltöző világos színű falára. Hope úgy meredt az angyali szárnyakra, mint aki hipnózisba esett. Eddig a percig még egyetlen egy angyalnak sem látta az effajta megnyilvánulását. Ekkor jutott csak eszébe, hogy Castiel sohasem mutatta meg neki az igazi angyali énjét, ami most egy kicsit fájt is neki, de egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal. Közben pedig arra gondolt, hogy az édesapja most biztosan térdre borulna az arkangyal hatalma előtt, de ezt ő valahogy nem tudta elképzelni magáról. Pláne nem azok után, amit vele tettek. – Ülj le! – szólalt meg Gabriel, kinek parancsát egy hangos mennydörgés is követte.

– Próbálj meg leültetni – jelentette ki emelt fővel.

– A Winchesterektől örökölt makacsságod egy kicsit már kezd idegesíteni. Hát legyen – vett egy mély lélegzetet, mire szárnyai egyik percről a másikra eltűntek és egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán. – Ez az én világom. Vagy engedelmeskedsz, vagy itt maradtok. – Hope-ot egy cseppet sem hatotta meg az arkangyal kijelentése, de jobbnak látta, ha mégis azt teszi, amit a férfi szeretne. Lassú léptekkel elindult a saroküléses garnitúra felé és leült, pontosan Gabriellel szemben. – Egy kis bort? – intett a félig üres üveg felé. A lány megrázta a fejét. – Miket is beszélek? – ütötte össze a két tenyerét. – Hiszen a te állapotodban nem megengedett az alkoholfogyasztás.

– Térj a lényegre – szólt közbe Hope.

– Már ott vagyunk – villantotta meg hófehér fogait a férfi. – Szóval, lenne egy ajánlatom: ha nem ártasz, illetve ártotok a babának, még idő előtt visszajuttatlak benneteket a ti világotokba.

– Szóval akkor ez a te műved volt? Mégis miért?

– Te aztán tudsz kérdezni, de én mindössze csak a segélykiáltást követtem – válaszolta felvont szemöldökkel.

– Segélykiáltás? – majd elképedve az angyalra meredt, kezét pedig lassan a hasára csúsztatta.

– Úgy bizony – mosolygott Gabriel, miközben tekintetével a lány kezének útját figyelte. – Azt hitted, hogy Michael halálával a mi oldalunk már le is mondott a gyermekről? És ezt ő is tudta. A kicsi már eldöntötte, hogy kiknek az oldalára áll. Ezért is fordult hozzánk. A kapcsolat közted és a gyermek között már most nagyon erős – majd egy percnyi szünet, és az angyal folytatta. – Nem képzelődtél. Mondd ki! A te szádból is hallani akarom, hogy mit kért a fiad tőled.

– Ne mondott semmit sem! – vágott vissza a lány hangosan, könnybe lábadt szemekkel.

– De bizony mondott, és te ezt jól tudod. Mondd ki!

– Elegem van belőled, és a beteges játékaidból! Hagyj békén!

– Akkor majd én kimondom.

– Ne! Nem akarom hallani – majd feldúltságában olyannyira meglökte az asztalt, hogy a borosüveg felborult.

– Mindössze csak annyit kért tőled, hogy ne öld meg. Olyan nehéz ezt megtenned érte?

– Nem tudod, miket beszélsz!

– Ó, dehogynem. Te is ugyanúgy hallottad a hangját, mint én. Ő részben a mi vérünk is. Hihetetlen, hogy egy ultrahang-gép kellett ahhoz, hogy kapcsolatba tudjon lépni veled, velünk. Hiszen még alig fejlődött ki a méhedben és mégis… Nemhiába, a leleményességét csakis tőlem örökölhette – jelentette ki kacagva. – És tudod, min csodálkozom? Hogy még egyszer sem szóltál közbe.

– Csakis azért nem, mert azon gondolkodom, hogy hogyan tudnálak megölni – mondta ökölbe szorított kézzel Hope.

– Ugye tudod, hogy ez reménytelen próbálkozás? Másrészt viszont, ha megölnél, hogyan jutnátok vissza? – kérdezte mosolyogva.

– Te sze…

– A-a! Csak okosan. Kiskorú is van a közelben. A te gyerkőcöd már most nagyon fogékony a dolgokra. Úgyhogy csak óvatosan.

– Ha annyira akarjátok ezt a gyereket, akkor miért nem ejtettetek teherbe egy angyalt? Ő biztosan nem ellenkezett volna annyira, mint én, és ráadásul még erősebb is lett volna. Mondd, mit akartok egy halandótól?

– Enyje-benyje, drágám. Te tényleg nem tudod, hogy mennyire erőteljes és tökéletes vagy erre a szerepre? Már évszázadok óta erre vártunk… És Michael rád talált – majd egy hangos kacaj. – Imádom, amikor egy olyan testvérrel van megáldva egy magamfajta angyal, mint én. Óh, és ne feledkezzünk meg Castielről és Rebecca-ról sem. Végtére is Casitel eléggé benne volt a dologban. Jó… mélyen… - villantotta meg csibészes mosolyát a férfi.

– Semmit sem tudsz te Castielről! – kiáltotta a lány.

– Azt hiszed, hogy mi, amiért angyalok vagyunk, megtagadjuk a földi örömöket? Be kell valljam – állt fel újra, majd hátrakulcsolt kézzel a bekeretezett képhez sétált, és levette a falról, végül a lány mellé ült, miközben rálehelt a képre, és egy szívecskét rajzolt a fényképet fedő üveglapra. -, az öcskös igencsak jól csinálta. Habár, számomra nincs az a halandó, akiért feláldoznám az angyali létemet.

– Mert nálatok a hatalom mindennél fontosabb, ugye? Ebből is látszik, hogy Castiel nem olyan, mint ti.

– Igazad van. Gyengébb, mint hittük. Évszázadokig ő volt a legerősebb fegyverünk, Michael jobb keze, az angyali sereg vezetője. Aztán jöttél te… de először is az apád, és az ő beteges megszállottsága: az ördögűzés. És mivel Michael olyan nagylelkű volt és tudta, hogy abban a családban fogsz majd megfoganni, elküldte Castielt, hogy figyeljen és vigyázzon a szüleidre. Erről sem tudtál, igaz?

– Hazudsz!

– Én!? Miért tenném? A múlt most már igazán nem számít, de még semmi sincs veszve. Állj mellénk Hope, a gyermekeddel együtt, és megállíthatjuk a közelgő Apokalipszist… és ezzel együtt az Antikrisztust – szorította meg a lány kezét Gabriel.

– Apokalipszist?

– 18 év múlva a fiad elég erős lesz ahhoz, hogy legyőzze Lucifer követőjét, az Antikrisztust.

– Tommy-t? – suttogta Hope remegő ajkakkal. – Sam és Amy kisfiát? De miért?

– Mert így van megírva. Ez a végzetük. A fiadnak és Tommy-nak is.

46. fejezet

Már hetek teltek el azóta, hogy Dean álmában Amy teljesen más szerepben tűnt fel, mint a valóságban. A fiatal vadászt a hajnali órákban újabb valóságnak tűnő képek ejtették rabul olyannyira, hogy percek múlva a nappali szőnyegén találta magát. A nagy huppanás hatására felriadt álmából, és bosszankodva a mellette lévő kanapéra nézett.

– A francba – morogta, majd nagy nehezen feltápászkodott a földről, és a fürdőszobába sétált. Halkan megnyitotta a csapot, majd némi hideg vízzel leöblítette az arcát. Miután rendbe hozta magát, két kézzel a mosdókagylóra támaszkodott, és elgondolkodva a tükörképére meredt.

– Őrület – suttogta, miközben a fejét rázta. – Miért pont Amy? Ez valami próbatétel akar lenni? – kezdte emelt hangon a tükörképét kémlelve, majd gyorsan el is hallgatott, nehogy felébressze a többieket. – Jó, okés. Végül is ez teljesen normális, hogy az öcsém csajával vannak elég… öhm… élvezetes álmaim. Mégis mi a fenét csináljak, hogy elmúljon? – nézett gondolkodva maga elé, majd ismét a tükörbe, és szinte már kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy a tükörképével beszélget. – Nem nézhetek rá úgy, mint egy nőre. Jobb lesz, ha elmondom Samnek az eddigi álmaimat és… – majd gondolatmenetét hirtelen egy halk csörömpölés, és egy nő alig hallható szitkozódása szakította félbe. – Amy – hasított Deanbe a felismerés. A lány hangja hallatán legszívesebben elrejtőzött volna. Bárhová, hogy elkerülje ezt a találkozást, de talán most jött el az ideje annak, hogy vele is tisztázza a dolgokat. Nem akart galibát. Pláne nem Sammel, és pláne nem Amy miatt. A filmekben sem szokott jóra vezetni az ilyesfajta háromszög.

Az idősebbik Winchester mély levegőt vett, gyorsan összeszedte magát, és mit sem sejtve kilépett a fürdőszobából, de Amy nem volt sehol sem. Ezzel ellentétben halk pakolászás, vagyis inkább keresgélés zaja ütötte meg a fülét, ami egyenesen a konyhából szűrődött ki. A kanapén heverő párnája alatti pisztolyáért nyúlt, majd lassan a konyha bejáratához sétált, és amilyen gyorsan csak tudta, felkapcsolta a villanyt. Félig-meddig meglepetten pislogott a lányra, aki az alsó kitárt szekrényajtó mellett térdelt.

– Dean, nyugi. Csak én vagyok – emelte fel védekezésképpen mindkét kezét a fiatal nő.

– Talán keresel valamit? – kérdezte felvont szemöldökkel a fiú. Megpróbált teljesen hidegen viszonyulni a lányhoz, de miután észrevette, hogy Amy ugyanazt a fekete motorosruhát viseli, mint álmában, akarva-akaratlanul egy halk sóhaj hagyta el a száját.

– Nem tudod véletlenül, hogy Bobby hol tárolja a ”különleges szerkentyűit”? Már majdnem kész vagyok a mocimmal, és el szeretném vinni egy próbakörre, de egy franciakulccsal nem vagyok kisegítve – forgatta kezében a szerszámot.

– Sajnos nem tudom, de talán segíthetnék – vetette fel ötletként Dean, mire a fiatal nő elmosolyodott és felállt, hogy a hátsó udvarra siessen, de a fiú megállította. – Amy – „Most vagy soha” – gondolta magában.

– Igen, Dean? – kérdezte mosolyogva a fiatal nő.

– Én… öhm… mondanom kell valamit…

– Csak nincs valami baj?

– Oh, nem. Igazából nem is olyan nagydolog, csak… – „Bökd már ki!” – kiáltotta egy belső hang a fejében, de a helyett, hogy rá hallgatott volna, beszéd helyett inkább cselekedett. Szinte még gondolkodási időt sem adott magának. Gyorsnak kellett döntenie, hiszen legbelül tudta, hogy mi lesz majd Amy reakciója. Még magához sem húzta a lányt, de ajkai már a fiatal nőét keresték. Egy pillanat elejéig szinte majdhogynem azt a szenvedélyt érezte, ami álmában mindkettejüket átjárta. De balszerencséjére ez a valóság, nem pedig az álomvilág.

– Mégis mi a fenét művelsz!? – kelt ki magából Amy, majd teljes erejéből arcon ütötte a fiatal vadászt, de nem rohant ki a konyhából, hanem dühösen a fiú szemeibe nézett.

– Azt akartam, hogy tudd.

– Mit, Dean!? Te teljesen megőrültél!? Keress magadnak mást, akit szédíthetsz. Bármennyire is nehéz elfogadnod, én Samet szeretem. Számomra ő az egyetlen, és mellesleg ő a gyermekem apja is. Eddig nem hittem volna, de tudod, te tényleg nem az eszeddel gondolkodsz – majd vállával dühösen félre lökte a fiút, és becsapta maga mögött a bejárati ajtót.

– De most legalább már tudom, hogy nem éri meg – suttogta maga elé, majd orrlógatás helyett elmosolyodott, és pisztolyát gondosan visszarakta a helyére, de nem a párna alá, hanem a táskájába.

***

– Sam nem is említette, hogy Amy a motorját szerelte kora reggel – jegyezte meg a kanapén ülve Bobby.

– Mmm – hümmögött Dean, aki az asztalnál ülve egy újságot olvasott.

– Ma mindenki ilyen hallgatag? Castiel egyfolytában csak a tévét bámulja, Sam néha itt van, néha meg csak úgy minden ok nélkül elugrik Pamela-ékhoz, Hope pedig ki sem mozdul a szobájából. És te, Dean… Mondd, mi van veletek?

– Hope-ot ma elviszem orvoshoz – jelentette ki Dean félvállról, elmerülve az épp olvasott újság sorai között.

– Orvoshoz? Mármint olyan szülész …izé… nőgyógyász akárkihez? – kérdezte döbbenten az idős vadász.

– Aha – bólintott.

– Egy, valljuk be, nem emberi gyerekkel a hasában?

– Nincs kivétel. Tudnunk kell, mivel állunk szemben – fűzte hozzá Dean. – Mellesleg, átadom neki a választás lehetőségét. Az a valami nem az én hasamban növekszik. Ha újra úgy dönt, hogy el akarja vetetni, nem állok az útjába.

– Mégis mióta lettél ennyire közömbös? Rád se ismerek, Dean. – A fiú kijelentésétől szinte majdhogynem tátva maradt a szája. Az idősebbik Winchester megvonta a vállát, majd folytatta tovább az olvasást.

– Kérlek, szólj Hope-nak, hogy készülődjön. – Az öreg vadász nem tetszően megrázta a fejét, de végül felállt, és bekopogott a lány szobájába. – Cas, te is velünk jössz? – A férfi válaszként megrázta a fejét, és megpróbált nem a fiatal vadász szemeibe nézni.

***

Fél óra múlva Dean és Hope már az Impalában ülve, minden szó nélkül az utat figyelték, ami lassan, de biztosan a sioux falls-i kórházba vitte őket. A feszültség most még nagyobb volt kettejük között: Dean még mindig zaklatott volt amiatt, ami a halloween buliban történt, Hope pedig dühös volt a fiúra, amiért nem értett egyet a döntésével.

– Hope – szólította meg nagy nehezen a mellette ülő lányt, azonban nem kapott visszajelzést. – Hope… nem akarok beleszólni a döntésedbe. Részben ezért is viszlek orvoshoz, hogy megtudjuk, lehetséges-e még az ab…

– Lehetséges – vágott Dean szavába minden érzelem nélkül a lány. Az idősebbik Winchester nem szólt semmit sem. Bólintott, majd rátaposott a gázra.

Ahogy a kórházba értek, a recepción lévő nővér egyből kiszúrta őket, de szerencsére Dean már tapasztaltabb volt az efféle regisztrációs galibákban, és könnyen kitöltötte az egy oldalas lapot. Hamis adatokkal. Egy óra hosszas várakozás után a szemközti ajtón egy derült arcú nővér nézett ki, és mosolyogva hívta be a lányt, kinek nyomában Dean is ott volt. Egy percre sem hagyta magára az egyetlen hugicáját.

– Jó napot – köszönt udvariasan a világos szőke hajú férfi, majd kezet fogott a fiúval. – Dr. David Morton.

– Jó napot – viszonozta egyszerre Hope és Dean is a férfi köszönését.

– Ezen a lapon az áll, hogy ultrahangvizsgálatra jöttek.

– Így van – helyeselt a fiú.

– És hogy még nem biztos a terhesség kiléte – folytatta nyugtató hangján az orvos, majd intett a nővérnek, hogy készítse elő azt, ami a vizsgálathoz szükséges.

– Doktor Úr, kérdezhetnék valamit? – szólalt meg halkan Hope.

– Azért vagyok itt – mosolyodott el a férfi, ami kivételesen megnyugtatta a lányt.

– Ha mégis kiderülne, hogy babát várok, lehetséges lenne, hogy elvetessem? – Az utolsó szó végét hirtelen elharapta.

– Igen – válaszolta nyugodt hangon az orvos, mintha mindennapos dolog lenne az ilyesfajta beavatkozás. Hope a férfi válaszára mély levegőt vett, lassan kifújta, majd Deanre nézett.

– Meglátom, mit tehetek, de most lássuk, mivel is van dolgunk – jelentette ki mosolyogva.

– Én is így gondoltam – jegyezte meg halkan az idősebbik Winchester. Hope felfeküdt az egyik betegágyra, mire a doktor felhúzta a lány pulcsiját, majd egy zselés állagú gélt nyomott a hasára, végül belekezdett a vizsgálatba. Eközben Dean összeszűkült szemmel figyelte a férfi minden egyes mozdulatát, majd az arcára pillantott, és látta, hogy valami nincs rendben.

– Lehet, hogy mégsem lesz szükségünk az abortuszra. Mikor is volt utoljára együtt a barátjával? – nézett a lányra, válaszra várva, de helyette Dean felelt.

– Pontosan szeptember 21-én.

– Szóval akkor ön a…?

– Nem. Csak tudja, a húgom sok mindent megoszt velem.

– Hmm, értem.

– Szóval?

– A húga nem állapotos.

– És ez biztos? – lépett közelebb, majd a monitorra meredt.

– Nem látok semmit.

– Próbálja meg még egyszer. Kérem!

– Teljesen felesleges. Nem kell aggódniuk.

– Majd akkor nem fogok aggódni, ha a saját szememmel látom a… semmit.

– Értem uram, de…

– Várjon! Az ott mi? – mutatott a monitoron lévő, alig látható, aprócska kis foltra.

– Mi a…? – pillantott az orvos is a képernyőre kikerekedett szemekkel. – Az az előbb még nem volt ott. Ezt… ezt nem értem – dadogta döbbenten.

– Mi a baj? – nézett a férfira Hope aggódó tekintettel.

– Ennek minél előbb utána kell járnom – majd egy újabb adagot nyomott a zselés gélből a lány hasára. Miközben a lányt vizsgálgatta, a monitort figyelte, amin az apró folt egyre fényesebb lett. Másodpercek múlva halk sípolás ütötte meg a kórteremben lévők fülét. Később már alig hallották a folyosón beszélgető látogatók és betegek hangját. Végül már olyannyira elviselhetetlenné vált a zaj, hogy Dr. Morton és Dean is egyszerre tapasztották tenyerüket a fülükre, kivéve Hope-ot, akinek szemei a fülsüketítő hang hallatára könnybe lábadtak.

– Kapcsolja már ki azt a gépet! – ordította az idősebbik Winchester a doktor felé fordulva. A világos szőke hajú férfi, hogy biztos legyen a dolgában, megragadta az ultrahang-gép dugóját, és kirántotta a konnektorból.

– Ilyennel még sosem volt dolgom orvosi pályafutásom alatt – jelentette ki döbbenten, majd a lányra nézett. – Azt hiszem, itt kell maradnia egy szélesebb körű kivizsgálásra.

– Azt kétlem, doki – mondta Dean, majd megragadta Hope csuklóját, lesegítette az ágyról, és sietve kilépett vele a kórterem ajtaján.

– És ennyi! – szólalt meg egy köpcösebb férfi, egy fekete kamera mögött ülve. Dean kikerekedett szemekkel vizsgálgatta a most már ismeretlen kórház folyosóját, ami csak félig volt felépítve, ugyanis az egész hely alighanem egy díszlet volt.

– Dean, mi ez az egész? – kérdezte halkan Hope, miközben egy-két fiatal nő sürgött-forgott körülötte, hogy kijavítsák a sminkjét.

– Lenne egy ötletem, de… szívből remélem, hogy nem lesz igazam.

– Meg kell keresnünk Castielt. Ő biztosan tudja, mi folyik itt – majd a kamerás emberek és a világosítók között észrevett egy ballonkabátos férfit, aki épp egy pár oldalas szöveget szorongatott a kezében, és fel-alá járkálva magában beszélt. – Ott van – mondta Deannek, majd a férfihoz szaladt.

– Hope, ő nem… – kiáltotta a fiatal vadász a lány után, de ő már nem hallotta meg. Amint odaért a férfihez, megragadta a kabátja szegélyét, és kérdő tekintettel kérdezősködni kezdett.

– Castiel, mi ez a sok ember körülöttünk? És mégis hol vagyunk mi egyáltalán? – A férfi ránézett, majd megköszörülte a torkát, és mély hangon megszólalt:

– Isten útjai kifürkészhetetlenek.

– Jaj, Castiel, ne gyere már ezzel a szöveggel – rántotta meg a férfi karját.

– Akarod tudni, hol vagyunk? Épp a kórházas jelenetnél, ahol Hope megtudja, hogy valóban terhes. Most jön majd az, amikor Deannel hazajöttök, és mindent elmeséltek nekünk. Minket pedig szokás szerint felzaklat a hír és még jobban feszültek leszünk.

– Mégis miről beszélsz? – kérdezte zavaros tekintettel.

– Bocsáss meg, de mennem kell. Van még egy kis dolgom. Hamarosan a mi közös jelenetünk jön, és még van egy-két olyan mondat, ami sehogy sem akar a fejembe menni, pedig nem túl bonyolultak, de valahogy mégis… Itt van például ez – majd nekiállt olvasni. –  „Testem minden egyes porcikája azt diktálja, hogy meg kell védenem téged, és bocsáss meg, hogy olyan rideg voltam. Ezt csakis azért tettem, mert szeretlek. És már az sem számít, ha Deanék megtudják. Végre-valahára megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor egy angyal igazán szeret.” – majd megfogta a lány kezét, és kezet csókolt neki. Hope mély levegőt vett, és mélyen a férfi szemeibe nézett. – Fantasztikus – nevette el magát. – Te tényleg nagyon jól játszol. Pont ez van beleírva a forgatókönyvbe is.

– Fo-forgatókönyvbe? – dadogta Hope.

– A tiéd már az öltöződben van – mosolyodott el, majd elköszönésképpen intett egyet, és a raktárszerű épület kijáratához sétált.

– Hé, Molly – sétált hozzá egy fiatal fiú. A lány egy ideig még a ballonkabátos férfit figyelte, végül a hang irányába fordult.

– Dan? – szólalt meg egy kis félelemmel a hangjában.

– A filmben talán igen – nevette el magát. – Imádom, amikor ennyire beleéled magad a szerepedbe.

– Film?

– Ahham – bólintott mosolyogva a fiú. – Tudod, a Bukott Angyal, amiben te is szerepelsz. És még véletlenül sem sorozat. Ez amolyan kiszakított, és kicsit átírt rész a Supernatural című sorozat ismert szereplőivel. A rajongók már majd’ meghalnak, hogy a moziban láthassák. Az már biztos, hogy az egész stáb nagy fába vágta a fejszéjét, de már most nagy a sikere, pedig még nem is vetítik.

– Ezt nem értem – suttogta maga elé bámulva Hope.

– Azért néha napján pihenhetnél is. Látszik rajtad, hogy nagyon fáradt vagy – mosolyodott el szomorkásan a fiú.

– Nem, minden rendben. Vagyis… Dan, kérdezhetek valamit?

– Először is: Dave a nevem. Másodszor pedig: hát persze – válaszolta kedvesen.

– Castiel miért ilyen… furcsa?

– Castiel? Vagyis azt akartad mondani, hogy Misha? Ő nem furcsa. Mindig is ilyen volt. De… miért nem használod a színészek neveit a szereplők nevei helyett?

– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Beszélnem kell Deannel.

– Mármint Jensennel – javította ki a fiú. – Úgy látszik, ő sincs nagyon képben – nézett a fiatal férfi felé, aki épp a díszleteket vizsgálgatta összeszűkült szemmel, mintha valami kiutat keresne.

– Épp ezért kell vele beszélnem – hadarta zavarában, majd az idősebbik Winchesterhez sietett. – Ez kész bolondok háza. Itt senki sem az, akinek lennie kellene. Nekem valami Molly a nevem, Castielnek Misha, neked pedig…

– Jensen – egészítette ki Hope-ot a fiú.