40. fejezet

- Bobby? – lépett a nappaliba Hope egy vaskos könyvvel a kezében. Castiel, amint észrevette a lányt, reflexszerűen lehajtotta a laptop tetejét. – Oh, szia – köszönt meglepődötten. – Először azt hittem, hogy Sam kutatgat. Megint – mosolyodott el. Még Hope-nak is furcsa volt az új Castiel. Míg Dean mosolyogva vette tudomásul, hogy barátjának mennyi mindent meg kell tapasztalnia a halandó élettel kapcsolatban, addig Hope kissé féltette. Éppen azért, mert már nem volt halhatatlan, és így bármikor… Már a szimpla gondolattól is kirázta a hideg. Nyugtatásképpen mély levegőt vett, majd Castielre nézett, aki szintén őt fürkészte mélykék szemeivel. Hope most teljesen más szemmel tekintett a férfira, mintha valami megváltozott volna, és ez nem csak a Dean-féle öltözködés hatása volt. Talán egy kicsit az is, de Castiel is megváltozott. Hiába próbált az elvesztett angyal énjének komolyságánál maradni, akarva-akaratlanul emberi érzések kavalkádja ült ki az arcára: Hope hirtelen betoppanása a nappaliba sok mindent előhozott belőle, amit megpróbált nem kimutatni.

- Öhm… Bobby – szólalt meg a hosszas hallgatás után Castiel. – Azt hiszem, kint van a kocsiknál, de ha akarod, szólok neki – ajánlotta fel udvariasan.

- Oh, köszönöm – mosolyodott el Hope, majd tekintetével Castiel lépteit követve megvárta, amíg kisétál, és a lehajtott laptophoz lépett.

 Amíg Bobby nem ér ide, addig talán az interneten is utána tud nézni egy-egy idegen kifejezésnek, és részben kicsit a kíváncsiság is hajtotta: vajon mit olvashatott olyan mozdulatlanul Castiel? Leült a székre, és lassan felnyitotta a félig lehajtott laptop tetejét. Tekintete egyből megakadt a szöveg főcímén. Érezte, amint szívverése felgyorsul, és elönti a forróság. Ekkor hirtelen lépteket hallott odakintről, amik egyre közelebb és szaporábban közeledtek a bejárat felé. Hope gyorsan az előbbi állapotába helyezte a laptopot, és még a széket is ugyanúgy visszahúzta a helyére. Katie rohant be, mögötte pedig Dean próbálta utolérni a lányt.

- Annyira sajnálom – magyarázkodott az idősebbik Winchester, aki alig bírta a nevetését visszatartani. Katie hátrafordult, és szúrós tekintettel a fiú szemébe nézett.

- Tisztán és érthetően megmondtam, hogy hová öntsd, de te ”véletlenül” egy kicsit feljebb borítottad. – Hope-nak ekkor tűnt csak fel, hogy Katie haja és a felsője csurom vizes.

- Sajnálom – ismételte meg Dean, de most már egy csibészes mosoly kíséretében.

- Ne! Inkább csak… - emelte fel a kezét idegességében a fiatal nő. – Maradj csendben! – majd elindult fel a lépcsőn az emeleti szobájukba, hogy rendbe hozza magát. Dean a lány után indult, de Hope eléje állt, és kezébe nyomta a vaskos könyvet.

- Érdekes udvarlási szokásaid vannak – vonta fel a szemöldökét. – Most komolyan... nyakon öntötted egy vödör vízzel?

- Véletlen volt – villantotta meg hamiskás mosolyát a fiatal vadász. – Épp a kocsiját mosta, amikor megkért, hogy hozzak neki egy kis vizet.

- Ja, persze – jegyezte meg Hope keresztbe font karral, majd témát váltva a könyvre mutatott. – Kicsit kutakodtam, és találtam egy-két érdekes dolgot arról, amit már hetek óta kerestek. Gondoltam, Katie-nek megmutathatnám, de ha már te amúgy is arra mész… - mosolygott szem forgatva. – Viszont eszedbe ne jusson sokáig maradni. Előre szólok, hogy nem fogok neked falazni, pláne nem Bobby előtt.

- Na, mi az, húgi? Csak nem átvetted a börtönőr szerepét?

- Nem – válaszolt kurtán. – Csak már elég jól ismerlek ahhoz, hogy tudjam, nem bírsz magaddal.

- Mmm… Talán ennyire látszik? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- És már megint igazam volt – nevetett fel Hope. – Egyre jobban kezdelek kiismerni. Fenomenális vagyok! – majd gyengén vállon ütötte a fiút.

- De azért jobb lesz, ha kicsit visszafogod magad, mert a végén már nem lesz olyan személy ebben a házban, akit jobban kiismerhetnél.

- Ha-ha-ha! Ez aztán most nagyon vicces volt.

- Habár, még ott van Cas – tette hozzá vigyorogva, majd Hope füléhez hajolt. – Én is jó emberismerő vagyok ám – suttogta, végül kacsintott egyet, és a könyvvel a kezében felszaladt az emeletre.

- Casanova – dörmögte maga elé a lány, majd elindult a szobája felé.

- Bobby épp az előbb ment el Rufussal. – Hallotta meg Castiel hangját a bejárat felől Hope, majd ahogy megfordult, tekintete találkozott a férfi zavarba ejtő pillantásával. Hosszas hallgatás után Castielnek sikerült megtörnie a kínos csendet.

- Azt mondta, estére itthon lesz, és akkor szívesen segít majd.

- Már nem olyan fontos, csak egy aprócska adat kellett volna – majd mély levegőt vett, a férfihoz sétált, és zafírkék szemeibe nézett. – Castiel – kezdte halkan. – Van valami, amit el szeretnél mondani? – A lány kérdésére Castiel szívverése felgyorsult, amiről jól tudta, hogy könnyen a hazugság előjele is lehet.

- Dean mesélt a nagy erőfeszítéseimről, igaz? – váltott témát, azonban a lány még mindig azt hitte, hogy egy és ugyanazon dologról beszélnek.

- Dean? Erőfeszítések? – kérdezte kissé zavartan Hope. „Szóval akkor Dean mégis tudta?”- gondolta magában.

- Délelőtt megpróbáltam… öhm…

- Igen?

- Megpróbáltam fogat mosni… vagyis azt hiszem.

- Oh – sóhajtott Hope csalódottan. – És sikerült?

- Ahhoz képest, hogy az elején még nem igazán voltam tisztában a fogkefe és a fogkrém használatával…

- Hidd el, könnyebb lesz beilleszkedned a mi világunkba, mint hinnéd – erőltetett egy mosolyt az arcára.

***

Másnap reggel Dean szétszórt, megsárgult lapú könyvek között ébredt fel. Álmosan megdörzsölte fáradt szemeit, és időbe telt neki mire rájött, hogy nem is a saját ágyában van. Nagy nehezen feltápászkodott, és lesétált a konyhába, ahol Katie, Andrea és Bobby a reggeli kávéjukat szürcsölték.

- Jó reggelt – köszönt rekedten Dean, majd megköszörülte a torkát, és az asztalhoz lépett, hogy töltsön egy kávét magának is.

- Jó reggelt – köszönt Bobby is, de Andrea és Katie már nehezebben viszonozták az idősebbik Winchester köszönését, olyannyira nevetniük kellett. Majd miután az idős vadász is észrevette, hogy mi olyan vicces, elmosolyodott, és így szólt Deanhez:

- Fiam, mióta növesztettél bajuszt?

- Mi? Én nem… - rázta meg a fejét.

- És a virág is nagyon cuki – szólalt meg nevetve Katie. – Komolyan! Jól áll!

- Elmondanátok nekem, hogy mit szívtatok? Csak mert egy mukkot nem értek abból, amit beszéltek.

- Ha elmész a mosdóba, meglátod – adott egy tippet Andrea, mire Dean kiviharzott a konyhából. Pár perc múlva olyan zavart vigyorral tért vissza, mint akit április elseje alkalmából tréfáltak meg.

- Fogadjunk, hogy a te műved volt – vetett egy szúrós pillantást Katie-re.

- Most miért mostad le? – kérdezte nevetve a fiatal nő. – Ezt a tegnapiért kaptad. Amúgy meg segítségem is volt – majd elégedetten Andrea-ra nézett.

- Aha, most már értem. Szóval erre ment ki a játék. És gondolom, azt a sok sörösüveget is mind én ittam ki. – Katie megállás nélkül csak bólogatott, és mosolygott.

- De azért köszi a segítséget. Nélküled nem ment volna.

- Mihez is? – kérdezte felvont szemöldökkel a fiú.

- Az amazonokhoz. Kiderült, hogy az a lélek, aki Michael miatt hozzám csapódott, egy amazoné volt. A nevét meg már eddig is tudtuk. 

- Hol van Sally? – nézett körbe a konyhában és a nappaliban az idősebbik Winchester.

- Elment futni. Sammel – tette hozzá halkan Andrea.

- Sammel? – kérdezte döbbenten Dean. – És Amy? Tommy?

- Tommy még alszik. Hope-pal – majd elmosolyodott. – Olyan édesek. Amy… hmm… ő azt hiszem, a motorját bütyköli.

- Mmmm – hümmögött elgondolkodva Dean. – És Cas?

- Könyvtárba ment – válaszolt Bobby.

- Ugye nem azt akarjátok mondani, hogy elengedtétek egyedül?

- Nyugi Dean, Pamela is vele van.

- Én teljesen nyugodt vagyok, csak kicsit féltem a mi ex-angyalkánkat – kortyolt bele a gőzölgő kávéjába. – De gondolom nem kocsival mentek.

- Nem, vagyis igen. Elvittem őket a helyi könyvtárba, és mondtam Pamnek, hogy ha végeztek, csörögjön rám, és értük megyek.

***

 Ahogy eljött az este, Amy, Tommy és Pamela Sam kíséretében visszautaztak Montana-ba. A házban ismét csend lett. Mindenki megpróbálta lefoglalni magát valamivel, hiszen azért még korántsem volt késő éjszaka. Dean egy sörösüveggel a kezében beült a tévé elé, akihez percekkel később Bobby is csatlakozott. A három barátnő jobbnak látta, ha inkább felmennek a szobájukba, és elpakolják azt a sok könyvet, amiket előző este Dean cipelt fel, kissé túlzottan jókedvű állapotban. Hope minden szó nélkül, csendben becsukta maga mögött a szobája ajtaját. Felkapcsolta a villanyt, majd kihúzta az egyik fiókot, és két gyertyát vett elő, amiket Bobby minden bizonnyal azzal a céllal tárolt itt, ha netalántán hosszabb áramszünet köszöntene be. Miután a gyertyákat egyenként egy-egy tartóba rakta, meggyújtotta őket, majd a szüleivel készült kiskori képét óvatosan elővette a bőröndjéből, és pontosan a két gyertya közé tette. Miközben a képet nézte, és összekulcsolt kézzel a szüleiért imádkozott, érezte, hogy a sírás fojtogatja, de mégsem hagyta, hogy a szomorúság erőt vegyen rajta. Boldognak kellene lennie, hiszen tudta, hogy ők már egy sokkal békésebb és jobb helyen vannak. Édesapja mindig azt mondta neki, hogy ők haláluk után csakis a Mennyországba juthatnak, és a hit lesz az, ami átsegíti őket minden szenvedésen. Ekkor egy könnycsepp gördült le az arcán, és hallotta, amint a szoba ajtajának a kilincse halkan kattan egyet. Lassan hátranézett, és megpróbálta kitakarni a szülei képét, nehogy az a valaki azt higgye, hogy valamiféle rituálét akar végrehajtani. De nem kellett titkolóznia. Castiel volt az, szemeiben temérdeknyi együttérzéssel. 

- Tudom, hogy ma van a szüleid házassági évfordulója – szólalt meg szomorúan. – Nem bánod, ha én is…?

- Nem – rázta meg a fejét a lány, majd oldalra lépett, hogy a férfi is odaférjen az ”oltár” elé. Castiel lehajtott fejjel, néma csendben emlékezett meg Hope szüleiről.

Hope, miközben Castiel imádkozott, tekintetével a férfi rezzenéstelen arcát fürkészte, és a legelső találkozásuk jutott az eszében, amikor a kollégium szobájában megérintette őt. Mennyivel más volt akkor... és most, és mennyi mindenen mentek keresztül együtt azóta. Mindketten megváltoztak. Érezte. Tudta. Bárcsak nyíltan kimondhatná azt, amit érez, de félt. Nem tudta, és talán nem is szerette volna tudni, hogy mi lenne a következménye. Végül hirtelen olyan érzése támadt, hogy bármi is legyen, nem engedheti el Castielt. Lehet, hogy ez lesz az utolsó pillanat, hogy láthatja őt. Ahogy ez a gondolat eljutott egészen a tudatáig, szívverése felgyorsult, és minden bizonytalankodás nélkül megfogta a mellette álló férfi kezét. Castiel kinyitotta a szemét, és úgy nézett a lányra, mintha ugyanarra gondolna, mint ő.

- Kérlek, maradj velem - suttogta Hope, könnybe lábadt szemekkel. – Csak ma este. Ígérem, soha többé nem kérek semmi mást – majd ismét egy könnycsepp gördült le az arcán, amit Castiel egy gyengéd érintéssel letörölt az arcáról.

- Tudod, hogy én mindig vigyázni fogok rád – suttogta Castiel is, mire Hope szomorúan elmosolyodott, és azt kívánta, hogy ez a pillanat bárcsak örökké tartana. Olyannyira meg szerette volna mutatni Castielnek, hogy mennyire szereti őt, és valahol a szíve mélyén sejtette, hogy a férfi is hasonlóan érez, de akkor miért? Miért olyan nehéz?

- Félsz tőlem? – kérdezte remegő hangon Hope.

- Miért tenném?

- Csak mert mostanában mindig… vagyis elég sokszor távolságtartó voltál.

- Hidd el, ez nem miattad van, hanem miattam. – Hope kérdőn Castiel mélykék szemeiben nézett, amik a férfi szomorúságát tükrözték. – Már nem vagyok angyal, de még mindig van, amit elvehetnek tőlem. – A lány erre már nem válaszolt semmit sem. Jól tudta, hogy mire, vagyis inkább kire gondolhat Castiel. Hope mély levegőt vett, levetette a cipőjét, és lefeküdt az ágyra, de úgy, hogy egy percre se tévessze szem elől a férfi megnyugtató tekintetét.

Castiel érezte mit kell tennie. Lassan megkerülte az ágyat, és Hope mellé ült. Lélegzetvisszafojtva figyelte a lányt, aki még mindig őt fürkészte.

- Bárcsak tudnám, miért félsz tőlem ennyire – szólalt meg Hope szomorú hangon, majd a hátára feküdt, és a plafont kezdte el vizsgálgatni.

- Nem félek… tőled… - suttogta Castiel, majd a lány mellé feküdt, mire Hope feléje fordult, és olyan közel kerültek egymáshoz, ami mindkettejük számára szinte már kínzó érzés volt.

- Ennek örülök – mosolyodott el a lány nyugodtan, ugyanakkor a mellkasában dörömbölő szívének már kevésbé tudott parancsolni. Fél óra elteltével már azt vette észre, hogy arca Castiel mellkasán pihen, a férfi pedig mozdulatlanul figyeli minden egyes apró mozdulatát. Látszólag ő is nyugodtnak tűnt, viszont Hope hallotta, és érezte Castiel szívverését, ami hasonlóan az övéhez, majd’ kiugrott a helyéről.

Ahogy az éjszaka lassan már hajnalba nyúlt, és már a gyertyák is csonkig égtek, Hope mély álomba merült, Castiel viszont még egy cseppet sem volt álmos. Szinte már úgy érezte, mintha a lány közelléte tartaná ébren. Mély levegőt vett, mire a lány halkan szusszantott egyet, de aludt is tovább. Castiel Hope-ra nézett, és újra az a bizonyos szó fordult meg a fejében, aminek hatására szívverése ismét felgyorsult, majd egy csókot lehelt a lány homlokára.

- Szeretlek – suttogta. „De még erőt kell gyűjtenem ahhoz, hogy ezt a szemedbe is el tudjam mondani” - tette hozzá gondolatban.