Jelentem: ma sikerült befejeznem a 43. fejezetet! :) 2013-ra biztosan fent lesz a blogon, mert mostanában szülinap és egyebek miatt nem leszek gép közelben. :$ Addig is, mindenkinek szuper és bulikkal teli szilvesztert valamint újévet kívánok!!

Puszi: Hope

Kedves Nicolee!

Úgy érzem, ezzel a bejegyzéssel sem tudom eléggé megköszönni neked, amit értem és a blogomért tettél. Millió köszönet és puszi a csodás videóért! Megint fantasztikusat alkottál, mint mindig!! Kivétel nélkül imádom az összes videódat, de legfőképp a Supernatural témában elkészülteket.

A jövőben kívánok neked sok-sok ihletet a további munkáidhoz, valamint Kellemes Ünnepeket és Boldog Új Évet! :*

Kedves Olvasóimnak viszont kívánom ezt. Újra. És végül meghoztam a videó linkjét is, amit én már vagy százszor megnéztem: 

http://youtu.be/Q0oY5uqpnkM

Puszi: Hope

Nagyon boldog karácsonyt kívánok minden kedves Olvasómnak!

U.I.: A következő fejezetet az ünnepek miatt sajnos kicsit elhanyagoltam és nem tudom, hogy mikor fogom majd befejezni. Sajnálom az újabb csúszást, de addig is, itt egy kis érdekes történet, amit az egyik kedves ismerősöm ír:

http://suparnaturalgirls.blogspot.hu/

Ízelítő a 43. fejezetből

(...)

- Ez biztos a pár napja történt haláleset miatt van – súgta oda Castiel Dean-nek.

- Mmm – hümmögött a fiú, majd kezébe vette a hamis FBI jelvényét és egyenesen a portához sétált. Megpróbálta a nagyobbnál nagyobb táskákkal ”megáldott” iskolásokat kikerülni, de a kísérőtanáruk, aki egy középkorú, szemüveges férfi volt, tolakodásnak vélte a Winchester fiú közeledését.

- Elnézést, de ha nem látná, még nem végeztünk – szólalt meg recés hangján.

- Elnézést, de – kezdte komoly hangon, majd felmutatta a jelvényét. – FBI.

- Azta – kiáltotta el magát egy alacsony, 9 év körüli kisfiú és kiskutyaszemekkel Dean-re nézett. A középkorú férfi alig győzött bocsánatot kérni.

- S-sajnálom. Azt hittem, hogy…

- Megnézhetem? – kérdezte a kisfiú csillogó szemekkel.

- Hidd el kölyök, ez nem holmi játékszer – mosolyodott el a Winchester fiú, majd a zakója belső zsebébe csúsztatta a jelvényét.

- Ha nagy leszek, én is FBI ügynökként akarom járni az országot.

- Remélem, sikerül megvalósítanod az álmodat – majd megsimogatta a kisfiú fejét, aki örömében legszívesebben követte volna a két ügynököt az uszoda folyosója felé.

Percekkel később a két férfi már a nagy medencénél járt, aminek előterébe belépve egy hatalmas üvegkupola fogadta őket, valamint Adam Allen edző, aki szinte másodpercenként rásípolt valamelyik tanítványára.

(...)

Tegnap épp a következő fejezeten gondolkoztam (mert sajna fogalmam sincs, hogy hogyan folytassam), és végül arra jutottam, hogy újabb régi szereplőnek/szereplőknek adok helyet a történetben. :) Még nem akarok semmit sem elárulni, de annyi biztos, hogy bármennyire is szeretnék, a vadászat nem az ő területük. :D Na, kitaláljátok, kik ők?

Egy újabb örömhír: átléptük a 7000-es látogatottságot!

Még mindig alig győzöm megköszönni Nektek, hogy egy-egy fejezet elolvasása után véleményezitek az irományomat. Ti vagytok a legjobb olvasótábor! És hogy Dean szavaival éljek: "You're awesome!"

42. fejezet

Hope és Castiel egymásra néztek, és mintha egymás gondolatában olvasnának, a lány már épp szólásra nyitotta volna a száját, ha Dean mobilja – tökéletesen időzítve - meg nem csörrenik. Az idősebbik Winchester felsóhajtott, majd a telefon kijelzőjére nézett: Sam volt az.

- Hé, Sammy! Hogy telt az estétek? – kérdezte hatalmas mosollyal az arcán. Hope szem forgatva megrázta a fejét: Deant mégis mióta érdekli az, hogy kinek milyen volt az éjszakája? Minden egyes másodperc elteltével a Winchester fiú arca döbbentebbnél döbbentebb lett. – Hogy mi? Pamela? (…) Sam, muszáj idejönnötök. Mind a négyeteknek. Ez már nekem sok. (…) Rendben, rendben, viszont én és Cas egy-két napra elmegyünk itthonról. Rufus adott egy kis melót, szóval… (…) Mmm, akkor valamelyik nap találkozunk. Szia – majd lerakta a telefont, és elképedve az asztalnál ülőkre meredt. – Pamela lát.

- De hát ez fantasztikus – állt fel a székéből mosolyogva Hope.

- Igen, de ha azt nézzük, hogy hogyan gyógyult meg, nem hinném, hogy olyan mesés dolog lenne – vakarta meg az állát elgondolkodva.

- Tommy? – kérdezte Hope sóhajtva.

- Honnan tudtad?

- Ha még mindig igaz, akkor ő az Antikrisztus. Képes lehet bármire démoni erejétől függően. Vagy talán nem? De ha már négy évesen ilyenre képes, akkor…?

- Mi lesz vele pár év múlva? – szólalt meg Castiel is összeszűkült szemmel.

***

NASHVILLE, TENNESSEE

Az idősebbik Winchester fanyalogva lépett be a helyi elmegyógyintézet üvegajtaján. De amint egy pillanatra a barátjára nézett, kihúzta magát, és minden kényelmetlenséget elhessegetve a portán lévő nővérhez sétált.

- Jó napot! Én Smith ügynök vagyok, ő pedig a társam, Young ügynök. Szintén az FBI-tól – mutatták fel mindketten a jelvényüket.

- Jó napot! – köszönt a barna hajú lány is, arcán apró döbbenettel. – Az FBI…? – dadogta. – Csak nem történt valami… gyilkosság?

- Nyugodtan biztosíthatom afelől, hogy ilyesfajta eset nem történt az intézmény területén – szólalt meg mély, kellemes hangján Castiel. Dean, ha nem FBI ügynökként állna barátja mellett, hatalmas vigyorral veregette volna meg a férfi hátát. Nem hitte volna, hogy Castiel ilyen könnyen kezeli majd a helyzetet emberként. A Winchester fiú már most látta, hogy jó vadász válik a barátjából: persze egy kis segítséggel. – Viszont – folytatta a férfi komoly arckifejezéssel. – beszélnünk kell az egyik betegükkel.

- Ohh… Azt hiszem… ennek nincs semmi akadálya – válaszolt dadogva a lány, de már nem meglepettségében, hanem zavarában. A fiatal nővért látszólag teljesen elvarázsolták a férfi zafírkék szemei: egy pillanatra sem vette le róluk a tekintetét. Még a férfi mellett álló ”Smith ügynökről” is megfeledkezett.

- Khm – törte meg a csendet Dean. – Szóval, a beteg neve Amanda Eastman. Ha jól tudom, 17 éves.

- Igen-igen – bólogatott gyorsan a nővér, majd tekintetét az előtte lévő füzetre vetette, amiben pillanatok alatt rá is talált a lány nevére. – 6-os kórterem – mosolygott Castielre. – De ha akarják, szívesen elkísérem önöket.

- Igazán nem szükséges. Köszönjük – utasította vissza udvariasan az ajánlatot Dean, majd észrevétlenül oldalba bökte barátját, aki egy erőltetett mosollyal követte őt.

- Öregem – szólalt meg az idősebbik Winchester, miután már kellő távolságban voltak a lánytól. – Rég nem láttam ilyen dögös nővért.

- Dögös? – kérdezett vissza Castiel zavaros tekintettel.

- Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre – mosolyodott el csibészesen. – Már első látásra úgy beléd esett, mint vak ló a szakadékba.

- Ezt nem igazán értem – rázta meg a fejét a férfi.

- Jaj, Cass, ne csináld már. Valld be, nálad is beindultak az ösztönök, mi? – kérdezte vigyorogva.

- Nem – felelt kurtán, komoly hangon Castiel.

- Aha – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Nem lehetsz ennyire...

- Milyen, Dean?! – kérdezte egy kicsit feszültebben a férfi. – Csak azért, mert egyetlen egy nőt szeretek, és nem érdekel más…?

- Várjunk csak – állt meg Dean, és a barátja szemébe nézett. Castiel hirtelen elhallgatott, és a fiú tekintetét kerülvén a padlót kezdte el fürkészni.

- Kérlek, ne törődj azzal, amit az előbb mondtam – folytatta lehajtott fejjel. – Kicsit ideges lettem és… olyan más… még nem igazán szoktam meg, hogy ilyen… nehéz embernek lenni…

- Értem - bólintott Dean, majd barátja vállára tette a kezét. – Cas, nézz rám. Kérlek! – A férfi lassan felemelte a fejét és a fiatal vadász mélyzöld szemeibe nézett. – Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

- Tudom – bólintott egyetértően.

- Akkor? – nézett kérdőn a férfira Dean. – Minden kezdet nehéz. Az érzésekről meg nem is beszélve – sóhajtott. – Hidd el, nem akarok kíváncsiskodni, csak tudni akarom, hogy mi van veled? És Hope-pal – tette hozzá az idősebbik Winchester. Castiel szíve a lány neve hallatán kihagyott egy ütemet, majd barátja tekintete helyett, néma csendben ismét a padlót kezdte el vizsgálgatni. – Cas? – kérdezte egy kissé türelmetlenül Dean. – Ne csináld megint - sóhajtott. – Na, jó – adta fel végül az idősebbik Winchester pár másodperc hallgatás után. – Nem zaklatlak tovább. Beszéljünk a lánnyal, és intézzük el azt a rohadt szellemet – majd elindult tovább a folyosón, maga mellett tudva barátját. – Viszont – nézett ismét Castiel szemébe. – Láttam, amit láttam. És az biztos, hogy nem hazugság volt. Sőt, nem is a szemem káprázott.

- Dean, mégis miről beszélsz? – kérdezte halkan a férfi.

- Most már te is kíváncsi vagy, igaz? – mosolyodott el sejtelmesen. – De előbb a lány. A többit majd megbeszéljük a motelban. – Castiel bólintott, majd mindkettejük arca komollyá vált, és egy kopogás kíséretében beléptek a 6-os számmal ellátott kórterem ajtaján.

A kis szobában szinte majdnem minden hófehér volt: a faltól és a padlótól elkezdve egészen az ágyneműig; nem beszélve az ágyon ücsörgő lány falfehér arcáról és benti viseletéről.

- Nem vagyok dilis – szólalt meg a fiatal diáklány, kinek arcát ébenfekete haja eltakarta az ajtóban állók elől. – A szüleim küldtek ide – folytatta elcsukló hangon. – Azt hiszik, hogy őrült vagyok.

- Tudjuk, Amanda és sajnáljuk, ami a csoporttársaiddal történt – mondta együttérző hangon Dean, majd Castiellel együtt a lányhoz sétált.

- Hogy mi?! – fordult riadtan, könnyben úszó szemekkel a két férfi felé. – Christine és Anna is? – Az idősebbik Winchester szomorúan bólintott egyet. – Mindketten… halottak? Megölte őket.

- Kicsoda Amanda? – hajolt közelebb a lányhoz Castiel, és mélyen a szemébe nézett.

- Mr. Allen – válaszolt mély levegőt véve. – Megidéztük a szellemét, és most bosszút akar állni. Addig nem nyugszik, amíg… - harapta el a mondat végét ijedtében. - És már csak én maradtam. Érzem, hogy eljön értem. Kérem, segítsenek! – szorította meg erősen Dean karját.

- Nyugalom, Amanda. Csak nyugalom – csitítgatta a fiatal vadász.

- Tudom, hogy azt hiszik, őrült vagyok, de esküszöm, hogy… láttam.

- Mr. Allent? A szellemét? – kérdezte Dean, majd leült a lány mellé az ágyra.

- Ma-maguk hisznek nekem? – nézett döbbenten a Winchester fiú szemébe Amanda.

- Mondd, bízol bennünk? – A lány bizonytalanul ugyan, de bólintott egyet. – Akkor segítened kell. Minden kételkedés nélkül, rendben?

- Rendben.

***

- Hihetetlen, hogy a mai fiatalok mire nem képesek – rázta meg a fejét Dean, miközben két üveg sört vett elő a hűtőből, majd az ágyhoz sétált, és az egyiket Castielnek adta. A férfi elgondolkodva az üvegre nézett, végül belekortyolt, és orrát felvonva a mellette lévő asztalra rakta.

- Még meg kell szoknom az ízét – mosolyodott el szomorkásan.

- Hidd el, meg fogod – mosolygott vissza az idősebbik Winchester. – Szóval akkor, ha minden jól megy, holnap este már indulhatunk is haza. Ez a két nap is elég volt ahhoz, hogy felderítsük a terepet – majd szintén lerakta a sörét az asztalra, és előhúzta az Amandától kapott cetlit, amire egy szellemidézéshez használható rövid, latin szöveg volt firkantva. – Muszáj felhívnom Bobby-t. Az ő területe a latin szövegek fordítása. Bárhogy is értjük – majd amint befejezte a mondanivalóját, már tárcsázta is az öreg vadász számát, de a vonal túlsó oldalán a várt morcos hang helyett, egy vékony, kedves hang csendült fel. – Szia, Hope – köszönt fellelkesülve Dean, majd barátjára nézett, akin látszott, hogy feszülten figyel. – Bobby nincs véletlenül a közelben? Kellene egy kis segítség. (…) Csak amolyan latin-dolog. Épp a versike ellentéte kellene. (…) Le tudod fordítani? (...) Mindkétféleképpen? (...) Király! Akkor mondom, okés? – Pár perc egyeztetés után a fiatal vadász bólogatva jegyezte fel a túloldalról jövő latin szöveg fordítását. – Szuper vagy húgi! – nevette el magát a fiú. – Majd még beszélünk. (…) Castiel? – fordult a barátja felé mosolyogva. – Szeretnél vele beszélni? (…) Aha, minden rendben. Jól bírja a strapát. Holnap este indulunk. Remélem, sikerül elintéznünk a szellemet. Akkor az idézet biztosan jó így? (…) Rendben. Szia. Imádom, amikor ilyen segítőkész – vonta fel a szemöldökét Dean örömében, és Castiel felé fordult, aki a fiú szeme láttára pillanatok alatt kiitta az üveg tartalmát. – Hűha, látom, hamar megszoktad az ízét.

- Csak… szomjas voltam – rakta vissza a most már üres üveget az asztalra. – Kérhetnék még egyet?

- Hát persze – állt fel az ágy széléről a fiú, és a konyhába sétált egy újabb italért, de ezúttal a sör elfogyott. – Öhm, Cas! Whisky is jó lesz? Csak mert amint látom, a motel nem igazán szolgál egy-két sörnél többel.

- Bármi – válaszolt a férfi, majd amint Dean visszaért, megmasszírozta a homlokát, és az idősebbik Winchesterre nézett. – Azt mondtad, beszélnünk kell. Valamiről – tette hozzá halkan.

- Igen. Vagyis… csak azt szeretném, ha elmondanád, mi nyomja a lelked. És ne is próbálj hazudni. Látom rajtad – ült le barátja mellé a fiatal vadász. – Azt tudom, hogy még mindig nehéz megszoknod, hogy már nem vagy angyal. És be kell valljam, ezt meg is értem… A halandók néha érdekes dolgokat tudnak csinálni.

- Mint például az én kiborulásom? – nézett mélyen Dean szemébe.

- Talán igen, talán nem. Ezt csak te tudnád megmondani, hogy mi is volt az valójában.

- Nem tudom – sóhajtott Castiel, majd lehajtotta a fejét, szemeit becsukta és így folytatta. – De te is mondtál valamit ma délután.

- Szóval akkor előbb én beszéljek? Hát jó, legyen – köszörülte meg a torkát a fiú. - Tegnap reggel láttalak Hope szobájában. Igencsak félreérthetetlen szituációban, és be kell hogy valljam, abban a pillanatban, amikor megpillantottalak benneteket együtt, egyáltalán nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy ti nem csak alvással töltöttétek az éjszakát.

- Dean – szólt közbe Castiel mély hangon, de barátja leintette.

- Cas… Hope a kora ellenére érett, és hadd ne mondjam, gyönyörű lány. Már nem olyan kicsi, mint ahogy mások azt hiszik… de nem kell félned. Tudom, hogy te nem azok közé a férfiak közé tartozol, mint például… én – nevetett fel, de amint Castielre pillantott, hangja komollyá vált. – Te más vagy. Angyalként sem tartoztál a többi tollassegű közé, és halandóként se fogunk csalódni benned. Ezt már a legelején is tudtam. És ha te Hope-pal érzed jól magad, és ha netalántán még szerelmes is vagy belé –ami nem kizárt-, elfogadom a döntésedet. – Castiel döbbenten kinyitotta a szemeit. Még mindig nehezen fogta fel, amit az előbb Dean közölt vele, ugyanakkor még mindig nem akarta, hogy a fiún kívül bárki is tudjon a Hope-ot is érintő titkáról.

- Szerelmes? – suttogta maga elé a férfi.

- Igen Cas, szerelmes. Tudod, amikor a szíved majd kiugrik a helyéről, ha csak meghallod a hangját vagy megpillantod őt… meg az ehhez hasonló dolgok. Na, de ez aztán már végképp nem az én terepem.

- Miért? – kérdezte ártatlan tekintettel Castiel, és olyasfajta megkönnyebbülést érzett, amit ezidáig még sosem tapasztalt.

- Ezt most komolyan kérdezed? – vonta fel a szemöldökét nevetve a fiú. – Ha meglátok egy csinos lányt, hidd el, nem a szerelem az első szó, ami az eszembe jut. Ez nem az én műfajom. Persze örülök, ha másnak megadatik. Például ott van Sam és… - majd hirtelen elhallgatott. – Ha már itt tartunk, azt hiszem nekem is el kellene árulnom egy titkot. Ugye megbízhatok benned? Senki sem tudhat róla, de legfőképp Sam nem. – Castiel érthetően bólintott egyet, mire Dean bele is fogott a mesélésbe: mindent elmondott, amit azon az éjszakán álmodott, hogy mit érzett akkor, amikor megtudta, hogy Amy kórházba került. Még a saját öccsének is azt hazudta, hogy a többiek küldték Amy-ék után, pedig ez sem volt igaz. Dean a saját szemével akart meggyőződni arról, hogy a fiatal nőnek nem esett akkora baja, mint ahogy azt a rádióban hallották.

- Akkor te is szerelmes vagy – szólalt meg halkan, minden egyes szót lassan kiejtve Castiel.

- Cas, ne hülyéskedj. Biztos vagyok benne, hogy nem. Nem azok a ”tünetek”, amiket az előbb neked felsoroltam – rázta meg a fejét a fiú.

- És ha nálad máshogy működik a dolog?

- Ezt úgy érted, hogy… lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, vagy mi? – kérdezte, majd kiürítette a kezében lévő pohár tartalmát. Ahogy az asztalra nézett, a két sörös üveg mellett egy üres whiskys üveg is díszelgett már, nem beszélve a másik adagról, amiből már hiányzott egy-két pohárnyi.

- Nem épp erre gondoltam, de akár az is meglehet, hogy az agyadban felhalmozódó boldogság hormonok arra késztetnek, hogy megtedd azt, amit mindenképp szeretnél… - majd Castiel belekortyolt az italába, mire az idősebbik Winchester felnevetett.

- Ha nem lennék józan, még azt hinném, hogy megártott a pia.

- Lehet – majd egy halk büfögés hagyta el a férfi száját. – Bocsánat – suttogta. – És Katie? – boncolgatta tovább Deannek a lányokhoz kötődő viszonyát.

- Ohh… Katie – sóhajtott a fiú, majd felállt, hogy töltsön még egy pohárral. – Hmm… csinos… és formás… ugyanakkor fiatal… mármint hozzám képest. Nem mintha én is olyan öreg lennék – nevetett fel.

- Akkor egy cipőben járunk – mosolyodott el Castiel, és koccintásra emelte a poharát.

- Áh, egyszerűen nem tudom megérteni a nőket. Egyszer ezt akarják, másszor meg azt – húzta el a száját. - Na, jó, Cas, azt hiszem, ideje ledőlnünk, mert a végén még a holnapra halasztott bulink is elmarad.

***

Aznap éjszaka Castiel egy ismerős, elhagyatott erdőben találta magát, és egy szintén ismerős női hang suttogását követve, egy hatalmas fa tövéhez ért, ami olyannyira öreg volt már, hogy telis-tele volt mohával.

- Rebecca, tudom, hogy itt vagy! Hallottalak! – kiáltotta el magát a férfi. – Mutasd magad!

- Csak búcsúzni jöttem – szólalt meg kellemes hangon a fekete hajú nő, és kilépett a fa törzse mögül.

- És ezt személyesen nem tudtad volna megtenni? Ezért igazán nem kellett volna belemásznod a fejembe – mondta ingerülten.

- Így sokkal könnyebb – mosolyodott el szomorkásan a boszorka. – Tudod, hogy ez nem az én világom, de másképp nem tudtalak elérni, olyannyira melletted volt a barátod.

- Értem. Szóval, most hogy láttál és sikerült elbúcsúznod…

- Nem csak emiatt jöttem – vágott a férfi szavába a nő. -, hanem Hope miatt is. Hazudtam Michaellel kapcsolatban… és segítettem is neki.

- Segítettél? De hiszen a mi oldalunkon…

- Nem, Castiel. Egyszer már mondtam. Hazudtam. Bár ne tettem volna! A rituálé sikerült. Hát nem érted? Meg kellett ölnötök Michaelt ahhoz, hogy sikerüljön. – A férfi lélegzetvisszafojtva, ugyanakkor dühösen, ökölbe szorított kézzel hallgatta végig Rebecca-t. – A gyermek megfogant, és ezt már sehogy sem tudjátok megakadályozni – suttogta a sálemi boszorkány, majd egy ködfelhő kíséretében eltűnt, Castiel pedig mély lélegzetek közepette riadt fel álmából.

Kedves Mindenki!

A nagy vizsgadrukk ellenére... hehe, jobb lesz, ha nem is folytatom, hisz úgyis tudjátok. :) Sosem tudom letenni a tollat.. csak úgy , mint mindig, bennem van az írhatnék. :)
Szóval drága bétámnak köszönhetően, ma felkerül a következő fejezet a blogra!

Remélem, nem hamarkodtam el, és ez is, csak úgy mint a többi, tetszeni fog nektek!

Puszi: 

Hope

Kedves Olvasóim!

A következős rész a vizsgáim miatt sajnos késni fog, de igyekszem egy-két héten belül hozni! Addig is, itt egy kis ízelítő:

Ízelítő a 42. fejezetből:

(...)

- Ohh… Azt hiszem… ennek nincs semmi akadálya – válaszolt dadogva a lány, de már nem meglepettségében, hanem zavarában. A fiatal nővért látszólag teljesen elvarázsolták a férfi zafírkék szemei: egy pillanatra sem vette le róluk a tekintetét. Még a férfi mellette álló ”Smith ügynökről” is megfeledkezett.

- Khm – törte meg a csendet Dean. – Szóval, a beteg neve Amanda Eastman. Ha jól tudom, 17 éves.

- Igen-igen – bólogatott gyorsan a nővér, majd tekintetét az előtte lévő füzetre vetette, amiben pillanatok alatt rá is talált a lány nevére. – 6-os kórterem – mosolygott Castielre. – De ha akarják, szívesen elkísérem önöket.

- Igazán nem szükséges. Köszönjük – utasította vissza udvariasan az ajánlatot Dean, majd észrevétlenül oldalba bökte barátját, aki egy erőltetett mosollyal követte őt.

- Öregem – szólalt meg az idősebbik Winchester, miután már kellő távolságban voltak a lánytól. – Rég nem láttam ilyen dögös nővért.

- Dögös? – kérdezett vissza Castiel zavaros tekintettel.

- Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre – mosolyodott el csibészesen. – Már első látásra úgy beléd esett, mint vak ló a szakadékba.

- Ezt nem igazán értem – rázta meg a fejét a férfi.

- Jaj, Cas, ne csináld már. Valld be, nálad is beindultak az ösztönök, mi? – kérdezte vigyorogva.

- Nem – felelt kurtán, komoly hangon Castiel.

- Aha – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Nem lehetsz ennyire...

- Milyen, Dean?! – kérdezte egy kicsit feszültebben a férfi. – Csak azért, mert egyetlen egy nőt szeretek, és nem érdekel más…?

- Várjunk csak – állt meg Dean és a barátja szemébe nézett. Castiel hirtelen elhallgatott és a fiú tekintetét kerülvén a padlót kezdte el fürkészni.

(...)

41. fejezet

Az idősebbik Winchester idegességében percekig fel-alá járkált a nappaliban, telefonját szorongatva.

- Gyerünk már, Cas – mormolta. – Hol a fenében vagy? - majd a mobilját a füléhez emelte.

- Hová készülsz? – jelent meg a bejáratnál egy olajos ruhával a kezében Bobby.

- Csak összepakoltam egy-két dolgot – bólintott a kanapén lévő táskája felé, amiből félig egy puska csöve lógott ki. – Rufus rábukkant egy újabb ügyre. Épp oda készültem.

- Egyedül? – kérdezte felvont szemöldökkel az öreg vadász.

- Hát, most hogy mondod… - vont vállat kicsit idegesen. – Sam az előbb hívott, hogy pár napra Amy-ékkel marad, Cas pedig… fogalmam sincs, hogy hol lehet. Amióta megkaptam ezt az ügyet, azóta próbálom hívni, de semmi. Kicsöng, majd ahelyett, hogy felvenné, a hangposta kapcsol be –fújt egyet a fiú.

- Mmm, érdekes – hümmögött Bobby.

- És ami a legrosszabb, már mindenhol kerestem. Az egész házat felforgattam miatta. A lányok sem látták, Amy-éknél meg nem lehet. Ahhoz kocsiba kellett ülnie.

- Hope?

- Mi van vele? Ugye nem azt akarod mondani, hogy ő is eltűnt? – kérdezte felpaprikázott hangulatában Dean.

- Nem, dehogy! Isten ments! Csak egy ötlet volt.

- Ötlet? Milyen ö…? – majd hirtelen mintha valami megvilágosodott volna benne, hatalmas mosoly terült el az arcán, és megveregette az idős vadász vállát. – Kösz, Bobby. – A férfi megrázta a fejét.

- De csak csendben.

- Pszt – fordult hátra Dean, majd lassan és halkan kinyitotta Hope szobájának az ajtaját. Az idősebbik Winchesternek fogalma sem volt róla, hogy mire számítson, de az a látvány, ami fogadta mosolygásra késztette: Castiel arccal Hope felé fordulva aludt, átölelve a lányt, Hope pedig még mindig őrangyala mellkasán pihent.

- Jó reggelt – kiáltotta el magát Sally a fiatal vadász mellett, amitől Dean reflexszerűen majdhogynem becsapta az ajtót.

- Sally – nézett szúrós tekintettel a lányra. – Hogyhogy ilyen korán ébren vagy?

- Gondoltam segítek egy kicsit Bobby-nak szerelgetni – válaszolt mosolyogva. – És te mit csinálsz itt?

- Semmi különöset – vont vállat, majd résnyire behajtotta az ajtót.

- Ugye tudod, hogy nem illik más után leskelődni – próbált Sally is bekukkantani a félig-meddig nyitott szobaajtón.

- Aha – jegyezte meg Dean. – A szerelgetni való kint van – célozgatott.

- Jajj, Dean – tette csípőre a kezét Sally. – Ha már itt vagyok, igazán elmondhatnád, hogy mit figyelsz annyira.

- Majd máskor. – Az idősebbik Winchester fiú megpróbálta elterelni a témát, de a lány addig-addig ügyeskedett, amíg sikerült megpillantania az ágyon pihenő Hope-ot és Castielt. Boldogságtól sugárzó arcán a szokásosnál még vidámabb vonások terültek el, majd érezte, hogy alig tudja visszatartani a belőle kikívánkozó hírt és felkiáltott az emeletre, mit sem törődve Dean szigorú tekintetével.

- Katie, Andie, ezt látnotok kell!

- Nem, nem kell – ragadta meg Sally karját a fiú, majd becsukta az ajtót, és a nappali felé húzta.

- Jó, ígérem, tartom a szám – mentegetőzött vállat vonva a lány.

- Köszönöm – mosolyodott el Dean. – Na, nyomás szerelni.

- Igenis – nevetett fel Sally, majd Bobby-ra nézett, aki mosolyogva épp az udvar felé indult.

Miután Sally-ék kimentek, az idősebbik Winchester újra kinyitotta az ajtót, fülig érő mosollyal az arcán. Egészen addig figyelte őket, amíg Hope mocorgása ki nem zökkentette. Gyorsan berakta az ajtót, majd, mintha mi sem történt volna, leült a konyhába és egy üveg sört iszogatva elgondolkodott az élet nagy dolgain: persze ez csak látszólag tűnt annak.

Közben a szobában Hope épp ébredezni kezdett. Amikor először kinyitotta a szemeit, meglepetten vette észre, hogy Castiel mellette alszik. Aztán eszébe jutott a tegnap este, és ezzel együtt minden egyes érzés, amit akkor érzett. Gondolatában megjelentek az este képei, melyek hatására pillanatok alatt elpirult, majd Castielre nézett, aki teljesen nyugodtan aludt. Ahogy a férfi mellkasán pihent, kezei ösztönösen átkarolták Castiel felsőtestét. A lány szívverése felgyorsult, mert érezte, amint a férfi mély levegőt vesz és megköszörüli a torkát. Hope tekintetét lassan végigfuttatta a kezein, amelyek Castielt karolták át, majd a férfi zafírkék szemein, amelyek nyugalmat és boldogságot sugároztak. A lány zavarában meg se tudott szólalni, végül suttogva csak ennyit mondott:

- Sajnálom – majd kezeit lassan leemelte Castielről, de a férfi még időben utánuk nyúlt  és megnyugtatóan a lány kávébarna szemeibe nézett, amit Hope egyértelmű célzásnak vett: Castiel már nem veszi zokon, ha megpróbálja kimutatni az érzéseit. – Már nem félsz tőlem?

- Sosem féltem – szólalt meg Castiel, majd ösztönösen a lány fölé hajolt, aki megszeppenve, mozdulatlanul figyelte közeledését. „Szeretlek!”- gondolta magában és még közelebb hajolt a lányhoz, mintha maga a szó ösztönözné arra a lépésre, amit talán már rég meg kellett volna tennie. Hope félig lehunyta a szemét és zavarában megpróbált nem elhúzódni a férfitől. Szinte már érezte az illatát, a teste melegét, ami egész éjszaka óvóan körülölelte őt. Érezte, amint orruk összeér: a szíve még őrültebb ütemet diktálva dörömbölt a mellkasában. Visszafojtott lélegzettel várta azt, amit csakis Castiel nyújthat neki: várta és akarta, hogy kimutassa mennyire fontos neki. 

- Hope, kész a reggeli! – szólt az ajtó mögül az invitálás és a pillanatot, ami már majdnem megtörtént, Dean magabiztos hangja törte meg. A lány másodpercek alatt, összerezzenve távolodott el Castieltől és gyors ütemben rendbe hozta magát, majd a férfira nézett, akinek mélykék szemei szinte kínozták: egy percre sem akarta levenni róluk a szemét.

- Nem akarom, hogy a többiek bármit is sejtsenek – suttogta lehajtott fejjel Hope. – Habár Dean lehet, hogy már így is tud valamit.

- Megértelek – helyeselt Castiel. – Majd én rendbe hozom a szobát. Te csak menj nyugodtan reggelizni.

- És mi lesz, ha keresnek és…

- Ha megtalálnak itt? – A lány bólintott. – Nem fognak – bólintott Castiel. – Majd használom az ablakot.

- Lehet, hogy… nem is kellene titkolóznunk – rázta meg a fejét.

- Hope! – kopogott be az ajtón Dean, mintha csak arra várna, hogy beengedje őt, és ”hivatalosan” is észrevegye őket együtt.

- Mindjárt megyek, csak felöltözöm – szólt vissza a lány. – Nem is tudom… ez… nem helyes. Tudom, hogy miattam lettél halandó. Nem kellett volna ezt tenned!

- Nem kellett volna? – kérdezte félrebiccentett fejjel. – Hidd el, erről nem én döntöttem. Mindenkinek megvan a maga sorsa. Nekem ez jutott, és egyáltalán nem bánom – majd felkelt az ágyból, Hope-hoz sétált, és a lány arcát végigsimítva sóhajtott egyet. – Menj! A többiek már várnak – suttogta. Hope elindult az ajtó felé, de mielőtt még kinyitotta volna, még egyszer Castel zafírkék szemeibe nézett, amik még mindig ugyanolyan hatást gyakoroltak rá.

***

WHITEFISH, MONTANA

- Hihetetlen, hogy itt vagy – mosolygott meghatottan Amy, majd ujjait lassan végigsimította a mellette pihenő férfi felkarján.

- Nem. Az a hihetetlen, hogy te itt vagy nekem. El sem tudod képzelni, milyen régóta várok már egy olyan lányra, mint te – mosolygott Sam is, majd szorosan magához húzta, és megcsókolta Amyt.

- Lassan fel kellene kelnünk – szólalt meg suttogva a fiatal nő, mire a fiatalabbik Winchester sejtelmesen elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta Amy hátát, majd keze lassan, lefelé vándorolva elérte a lány combjait, mire ő felsóhajtott, és szelíden a fiú szemeibe nézett – Ahogy a kezed vándorol a testemen – suttogta, majd elmosolyodott. – Ahogyan nézel… látom a szemeidben… érzem a csókjaidból – majd mielőtt folytatta volna, Sam mutatóujját a lány ajkaira helyezte és újra megcsókolta, de most már szenvedélyesebben és úgy, mintha sosem akarná elengedni. Végül Amy lassan, és hogy a fiatal vadászt meg ne sértse, kiszabadult a Winchester fiú szoros öleléséből. – Tudom, hogy szeretsz, de…

- Még nem akarod ezt – nézett együtt érzően a lány kék szemeibe.

- Sajnálom – hunyta le a szemeit. – Még… még fel kell dolgoznom, ami… - majd szemei könnybe lábadtak.

- Sss – ölelte magához gyengéden Amy-t. – Nincs semmi baj.

Eközben odakint, a faház nappalijában Pamela egy széken ülve hallgatta, ahogy Tommy a tévét bekapcsolva mesék nézésével tölti el a reggelét. Alig fél óra múlva a kisfiú lassan odasétált a médiumhoz, és megfogta a kezét. A nő mosolyogva Tommy felé fordult.

- Mi az, kicsim?

- Nem játszol velem? – kérdezte kérlelő hangon.

- Dehogynem! Mit szeretnél?

- Labdázni – válaszolt, majd vidáman a szobába szaladt azért a focilabdáért, amit még Samtől kapott.  – Bocsánat, bocsánat! -  Az ágyban pihenő Amy zavarában magára húzta a paplant, a fiatalabbik Winchester pedig mosolyogva a boldog kisfiút figyelte, aki miután megtalálta a labdát, az ágyhoz sétált, és mindkettejüknek egy reggeli puszit adott. - Pamela néni játszani fog velem – közölte vidáman.

- Hát, ha sietünk, akkor még mi is beszállhatunk a játékba – kacsintott Sam, majd Amy-re nézett, aki szintén helyeselte a dolgot. Tommy magához szorította a labdát, majd ahogy jött, úgy ki is szaladt a szobából.

- Tudod mit mondtam a szobában való közlekedésről – szólalt meg egy kissé szigorúan Pamela, miután Tommy kilépett az ajtón.

- Igen, tudom – válaszolt lehajtott fejjel, végül a nőhöz sétált, a kezébe adta a labdát és hátrébb lépett, hogy felkészüljön a passzra. – Ugye azért játszol velem?

A médium egy rövid ideig elgondolkodva tapogatta végig a kezében lévő labdát, majd szomorúan a földre rakta, és a kisfiú felé fordult.

- Tudod, Tommy, a betegségem miatt nehezen tudnék veled játszani. 

- De ha meggyógyulnál, akkor tudnál?

- Valószínűleg: igen – mosolyodott el szomorkásan a fiatal nő.

- Majd én segítek – mondta lelkesen Tommy, majd Pamelához sétált, és megölelte őt. Hosszú, percekig tartó ölelés volt, és talán még tovább is így maradtak volna, ha a médium a szemüvegén keresztül a szobában lévő tárgyakat nem látta volna.

- Biztos csak képzelődöm – suttogta, majd csodálkozva levette a fekete napszemüvegét, és néhányat pislogva körülnézett az aprócska helyiségben: látott minden egyes bútort, ami körülvette őt. – Hihetetlen – suttogta még mindig megdöbbenve, végül az ablakhoz sétált, és könnyes szemekkel gyönyörködött a hegyekkel tarkított táj szépségében, és meghatottan tapasztalta, hogy lát. Valóban visszanyerte a látását! – Tommy – ölelte szorosan magához a kisfiút, majd az ölébe vette, és mosolyogva ezt kérdezte tőle:

- Mégis hogy csináltad?

- Azt szerettem volna, ha meggyógyulnál.

- Szóval akkor csak akarnod kellett?

- Igen.

- És nem… nem vagy fáradt? Nem vagy kimerült? – A kisfiú megrázta a fejét. – Amy, Sam! – kiáltotta el magát vidáman a médium, majd óvatosan lerakta Tommy-t.

- Pamela, mi a baj? – lépett ki aggódó tekintettel a szobából Amy Sammel együtt.

- Látok! – nevetett fel.

- Ez… ez nem lehet... de hogyan? – kérdezte döbbenten a fiatal nő. A médium Tommy-ra nézett, aki mosolyogva visszanézett rá.

- Tommy? – suttogta Amy, majd kissé nyugtalanul Samre pillantott.

- Ezt el kell mondanunk Deanéknek – jegyezte meg halkan, Amy fülébe suttogva a fiatalabbik Winchester, majd visszament a szobába, hogy rendesen felöltözzön.

***

- Szóval elég egyszerű esetnek tűnik. Rufus most az egyszer rád is gondolt – kacsintott Castielre Dean, aki a reggeli szendvicsét majszolgatta. Mellette Hope egy bögre teát kortyolgatott. Néha-néha a fiatal vadászra pillantott, hátha el tud kapni egy-két ”Tudok mindent” pillantást, de szerencsére a Winchester fiú olyan tökéletesen leplezte, hogy senki sem vett észre semmit sem. – Négy diáklányról lenne szó, akik állítólag megidézték a volt úszóoktatójuk szellemét, és most balszerencsét balszerencsére halmoznak. De ahogy Rufus értesített, a dolgok kezdenek egy kicsit eldurvulni.

- Hogyhogy? – érdeklődött Castiel.

- Tegnap az egyik lány olyannyira beverte a fejét úszás közben, hogy ott a helyszínen meg is halt.

- És a másik három lány?

- Tudtommal ők még életben vannak, de az egyikük elmegyógyintézetbe került. Szóval, mit szólsz hozzá, Cas? – kérdezte mosolyogva a fiú.

- Benne vagyok - harapott egyet a szendvicsébe.

- Király! – nevetett fel Dean. – Haver, ez lesz az első vadászatunk! Csak mi ketten. Remélem, jól kipihented magad. – És ekkor Hope egy olyasfajta utalást vett észre a fiatal vadász arcán, amitől már-már biztosan tudta, hogy sejt valamit. Castielt szinte hidegzuhanyként érte a fiú utolsó mondata, és hirtelen még azt sem tudta, mit válaszoljon. Ekkor döbbent csak rá valóban, hogy még nagyon sok mindent meg kell tanulnia az emberi reakciók kontrollálásáról. A lány kissé megriadt Castiel döbbent arckifejezése láttán, de megpróbálta nem Dean tudtára adni.

- Persze – nyögte ki végül. – Mikor indulunk? – váltott témát.

- Ezt már szeretem! Örülök, ha érdekel a dolog.

- Eddig sziesztázó vadász voltam. Itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjek – majd szája sarkában egy mosoly jelent meg.

- Látom, ma reggel elég vicces kedvedben vagy. Biztos jó estéd lehetett – villantotta meg csibészes mosolyát, mire Hope hangosan lerakta a bögréjét az asztalra, és semmitmondóan Deanre nézett.

- Na, jó! Mit akarsz tudni? – vonta fel a szemöldökét.

- Semmit, semmit… - emelte fel mindkét kezét az idősebbik Winchester, majd Castielre és Hope-ra nézett. – Vagy kellene?