Ízelítő az 54. fejezetből
(...)
– Dean, minden rendben?
– jelent meg Castiel az egyik autóroncs mellett. – Hallottam a beszélgetést, és…
– majd megpillantotta a két fiatalt, akik láttán hirtelen elhallgatott. – Ti
vagytok azok?
– Cas, vidd be Hope-ot
a házba, és ne engedd, hogy kijöjjön a szobájából, amíg le nem rendeztük ezt az
egészet.
– Cas, mármint Castiel?
Az angyal? – kérdezte egy halvány mosollyal az arcán Lillianne.
– Figyelj, kislány, ez
nem hiszem, hogy rád tartozna – mutatott a lány felé az idősebbik Winchester. –
Cas, neked pedig nem kötelező válaszolnod rá.
Castiel, mélykék
szemeivel megbabonázva meredt a lányra, miközben alig észrevehető mosolyát
tanulmányozta.
– A gesztusaid, a
mosolyod… – lépett közelebb a lányhoz elgondolkodva a férfi. – Annyira
emlékeztetnek valakire.
– Sokak szerint
teljesen olyan vagyok, mint anyu, amikor mosolygok. A szememet viszont aputól
örököltem, vagyis tő…
– Hé, hé, hé! Ne
csináljunk nagyobb galibát, okés? – kapta fel a fejét idegességében Dean. – Nem
maradhattok tovább.
– Anyu esti meséje… az
angyalról és az ő védencéről… Mind igaz! – emelte fel a hangját örömében Lillianne.
– Hogy érted? – Matthew
megrázta a fejét, és húrága nézett, aki csak úgy sugárzott a boldogságtól.
– A történet, ami az új
dalotokat is megihlette. Egy angyal és egy halandó kitartó szerelme. Apu és
anyu szerelme – suttogta maga elé.
(...)