Ízelítő az 54. fejezetből

(...)

– Dean, minden rendben? – jelent meg Castiel az egyik autóroncs mellett. – Hallottam a beszélgetést, és… – majd megpillantotta a két fiatalt, akik láttán hirtelen elhallgatott. – Ti vagytok azok?

– Cas, vidd be Hope-ot a házba, és ne engedd, hogy kijöjjön a szobájából, amíg le nem rendeztük ezt az egészet.

– Cas, mármint Castiel? Az angyal? – kérdezte egy halvány mosollyal az arcán Lillianne.

– Figyelj, kislány, ez nem hiszem, hogy rád tartozna – mutatott a lány felé az idősebbik Winchester. – Cas, neked pedig nem kötelező válaszolnod rá.

Castiel, mélykék szemeivel megbabonázva meredt a lányra, miközben alig észrevehető mosolyát tanulmányozta.

– A gesztusaid, a mosolyod… – lépett közelebb a lányhoz elgondolkodva a férfi. – Annyira emlékeztetnek valakire.

– Sokak szerint teljesen olyan vagyok, mint anyu, amikor mosolygok. A szememet viszont aputól örököltem, vagyis tő…

– Hé, hé, hé! Ne csináljunk nagyobb galibát, okés? – kapta fel a fejét idegességében Dean. – Nem maradhattok tovább.

– Anyu esti meséje… az angyalról és az ő védencéről… Mind igaz! – emelte fel a hangját örömében Lillianne.

– Hogy érted? – Matthew megrázta a fejét, és húrága nézett, aki csak úgy sugárzott a boldogságtól.

– A történet, ami az új dalotokat is megihlette. Egy angyal és egy halandó kitartó szerelme. Apu és anyu szerelme – suttogta maga elé.

(...)