Cute T-shirt, Dean... :D

49. fejezet

Kedves Olvasóim!

Sajnálom, hogy ismételten ilyen sokat késtem ezzel a fejezettel is. Sajnos a hetekben a vizsgáimra kellett készülnöm, ami az elkövetkezendő egy-két hónapban sem lesz másképp, de igyekszem egy hónapon belül hozni a következő részt!

Sok puszi,

Hope

– Sammy, azt hiszem, már Cas is eléggé belevaló vadász ahhoz, hogy belekóstoljon a házilag készített tojáslikőrödbe – kacsintott a fotelben ülő idősebbik Winchester az épp italozgató Sam és Amy felé.

– Gondolod? – kérdezte viccelődve a fiatal vadász, majd elnevette magát, és elrugaszkodva az asztalon lévő üveg után nyúlt. – Egészségedre, Cas – nyújtotta át a likőrrel teli poharat a férfinak. – És mielőtt még elfelejteném, boldog karácsony mindenkinek! – jelentette ki mosolyogva.

– Boldog karácsonyt! – emelte fel a poharát Hope is, amiben a többiekével ellentétben nem tojáslikőr, hanem üdítő volt.

– Mivel ez az első közös karácsonyunk – állt fel mosolyogva Amy, ölében Tommy-val –, mi lenne, ha…

– Kibonthatom az ajándékomat? – kérdezte csillogó szemekkel Tommy.

– Kicsim, majd vacsora után.

– De addigra már nem lesz itt – erősködött a gyerkőc.

– Dehogynem – válaszolta kedves hangon a fiatal nő, és megpuszilta a kisfiút. 

– És minél előbb végzel, annál előbb bonthatod majd ki. – Amy épphogy befejezte a mondatát, Tommy egy mozdulattal ki is pattant az öléből, és a konyhába szaladt, majd helyet foglalt az asztalnál, ahol Bobby és Pamela már a vacsora tálalására készülődött. – Gyerekek – rázta meg mosolyogva a fejét.

– Kész a vacsora – szólította asztalhoz a vidám társaságot a médium. Dean érezte, hogy a likőr előbb hatott a kelleténél, és ráadásul még éhgyomorra egy kicsivel többet is ivott, enyhe szédüléssel a fejében indult el a konyha felé, aminek az lett a következménye, hogy majdhogynem feldöntötte a tőle pár méterre felállított karácsonyfát. Sam nevetve nyúlt bátyja felkarja után, és még idő előtt sikerült visszarántania.

A nappali kanapéján ülve, Hope aggódó tekintettel simított végig növekvő pocakján, ami már a ruhán keresztül is igencsak szembetűnő volt. Castiel megvárta, amíg kettesben maradnak, majd a kabátja zsebébe nyúlt, és egy kisméretű dobozkát húzott elő belőle. Végül Hope elé sétált, és mellé ülve mélyen a szemébe nézett.

– Boldog karácsonyt, Hope – nyújtotta át a vörös bársonyszalaggal átkötött ajándékot.

– Ez az enyém? – csillant fel a lány szeme a dobozka láttán. A férfi lassan bólintott, mire Hope izgatottan felbontotta az ajándékot. Egy ezüst nyaklánc volt benne, amelynek összekapcsolt szemeire furcsa jelképek voltak vésve.

– Énoki nyelven van írva – mutatott a mondatot alkotó szavak elejére Castiel. - Ez egy védő ige, hogy megóvjon téged és a babát a természetfeletti lények hatalma ellen.

– Köszönöm – suttogta Hope, majd azt tette, amit a forgatókönyv szerint tennie kellett: szerényen elmosolyodott. Legszívesebben azonban könnyes szemekkel megölelte volna a férfit.

– Jelenet vége! – kiabált be a kamera mögött ülő férfi, kinek magabiztos hangját egy csengő is követte, ami szintén a felvétel végét jelezte. – Jensen – fordult Dean felé a köpcös rendező. – Azt a karácsonyfás részt majd még egyszer felvesszük, rendben? Csak mert egy pillanatig tényleg azt hittem, hogy fel fogod dönteni.

– Ugyan, nincs gond! Maga a rendező – vont vállat mosolyogva, majd a mellette lévő ”Bobby”-ra és ”Sam”-re nézett, akik szintén a kamera mellett álltak.

– Egy óra ebédszünet és folytatjuk – szólalt meg egy fiatal férfi, kezében egy kisebb méretű kamerával.

– Remek, már amúgy is éhen halok – jelentette ki egy kicsit morcosan Dean, majd a ”Büfé” felé vette az irányt, de amint meglátta a mai kínálatot, undorodva sétált az önkiszolgáló asztalhoz. – Na, ne már! Mi ez a saláta biznisz?

– Az vagy, amit megeszel – szólalt meg egy fiatal nő mosolyogva az idősebbik Winchester mellett, aki épp köretet rakott a tányérjában lévő kis adag sült krumpli mellé.

– Andrea – fordult beszélgetőpartnere felé egy hatalmas mosollyal az arcán Dean, majd amint észrevette a finoman átsütött krumpli hasábokat, csillogó szemekkel rájuk mutatott. – Azokat honnan szerezted?

– Vannak titkos beszállítóim – kacsintott. – Csak mert én sem vagyok annyira oda a melós kosztért – súgta a fiú fülébe.

– Te vagy az én emberem – mosolyodott el csibészesen. – Esetleg… nem tudnál nekem is…?

– Dehogynem – bólintott, majd elővette a telefonját és barátságos hangon egy újabb adagot rendelt. – Ezzel meg is volnánk – tette le a mobilját. 

– Mondtam már, hogy egy istennő vagy? 

– Hmm, hadd gondolkozzak. Nem. Vagyis te még nem, de Dean már igen.

– Akkor én ki…? – kezdett bele értetlen arckifejezéssel a fiú, amikor hirtelen eszébe jutott, hogy ebben a világban ő csak egy színész, aki nem is akárhogy végzi a munkáját. A rajongók imádják, és a munkatársai is jó fejnek tartják. És ami a legfontosabb: nincs semmi természetfeletti. De meddig mehet ez még így? – Felejtsd el – legyintett zavartan.

– És, hogy van Molly? – kérdezte Andrea, miközben helyet foglaltak egy közeli asztalnál.

– Teljesen jól.

– Még a történtek után is? – kérdezte kikerekedett szemekkel a fiatal nő.

– Öhm, persze. Mi-miért? – érdeklődött egy kissé zavartan a fiú.

– Akkor lehet, hogy a pletyka nem is igaz? – nézett maga elé elgondolkodva Andrea.

– Milyen pletyka? Miről beszélsz?

– Ígéred, hogy nem adod tovább senkinek sem?

– Igen – bólintott magabiztosan.

– A napokban azt hallottam, hogy Molly valóban terhes. Vagyis én Christine-től tudom, az öltöztetőjétől. És ami a legrosszabb, azt pletykálják, hogy Frederictől – ejtette ki suttogva a férfi nevét.

– Ki az a Frederic? – hajolt közelebb a nőhöz az idősebbik Winchester.

– Jensen, ne csinálj úgy, mintha nem ismernéd – mordult rá halkan, majd miután látta a fiú értetlen arckifejezését, megrázta a fejét, és folytatta. – Hát a Michaelt alakító színész. És most… azt akarom tudni, hogy igaz-e?

– Ezzel most megleptél – vakarta meg a fejét Dean. -, de Hope, öhm, vagyis Molly nem terhes, mindössze mostanában… kicsit sokat eszik… ezért olyan nagy a pocakja. Tinédzser. Még növésben van, és az étkezés nagyon fontos az ilyen fiatal szervezet számára. Ráadásul imádja a gyorskaját is. Akárcsak én – nevette el magát.

– Te, Jensen? Ez most komoly? – csatlakozott hozzájuk Sam, azaz Jared is mosolyogva.

– Hé, Sammy.

– Neked csak Jared – bökte oldalba a fiút, majd elnevette magát.

– Ó, hát persze – kacsintott az idősebbik Winchester. – Szóval, mi a baj a gyorskajával?

– Nekem semmi, csak az ezelőtti héten még a salátát istenítetted, ma meg egy tál sült krumpliért csorog a nyálad – mutatott Andrea megpakolt tányérjára.

– Hali skacok – lopakodott a fiatal nő széke mögé Sally, és villámgyorsan egy sült krumplit kapott ki a tányérjából. – Hmm, imádom – nyögött fel halkan a lány, majd miután észrevette, hogy mindenki őt nézi, majdhogynem döbbent arckifejezéssel, kipirosodott arccal csak ennyit mondott:

– Most mi van? Farkaséhes vagyok. Ráadásul még az energiaitalom is elfogyott.

– Ami szintén egészségtelen, csakúgy, mint a gyorskaja – tette hozzá Jared, majd félszemmel barátját figyelte.

– Imádom, amikor ennyire egészségmániás vagy – jelentette ki sértődötten a fiatal lány.

– Tudom – villantotta meg kárörvendő mosolyát -, de a kosármeccs ettől még áll, ugye?

– Naná! Adj egy ötöst – emelte fel tenyerét a lány, de mielőtt még a fiú belecsaphatott volna, Sally a mutató- és középső ujját felmutatva folytatta. – De rómait!

– Ezt a poént már megint honnan szalajtottad? – kérdezte szem forgatva, ugyanakkor nevetve Jared.

– Hidd el, van ott még egypár, ahonnét mi jöttünk – válaszolta Sally helyett Andrea.

– Hol tartogattad eddig ezt az oldaladat? – érdeklődött Dean.

– Ezt hogy érted? Én mindig is ilyen voltam, Jensen.

– Hát, ez a Sally valahogyan jobban tetszik – kacsintott.

– Vivi, de mindegy – fújt egyet a lány.

– Jensen, beszélhetnénk egy pillanatra? – lépett komoly arccal az idősebbik Winchester mellé Hope. A fiú némán bólintott, majd felállt az asztaltól, és követte a lányt. Mielőtt végleg elhagyták volna a helyiséget, Dean hátrapillantott és látta, hogy a többiek szinte sugdolózva beszélgetnek tovább.

– Sehogy sem tudom kizárni – fordult meg hirtelen Hope, és kétségbeesett arccal becsukta maguk mögött az öltözője ajtaját. – Majd’ széthasad a fejem. Mindenütt ott van. Egyszerűen nem hagy nyugodni – hadarta. – Nem akartam elmondani, de már nem bírom…

– Újabb titkolózás? – kérdezte dühös tekintettel a lányt.

– Nem, nem erről van szó. Vagyis… azt hittem, hogy egyedül is meg tudom oldani, de…

– Mi történt? – vágott Hope szavába Dean.

– Gabriel – válaszolta suttogva a lány.

***

Castiel megtört arccal csukta be maga mögött Hope szobájának az ajtaját. Igaz, hogy már halandó volt, de mégsem akarta, hogy a barátai így lássák őt. Már két hónap telt el az óta, amióta utoljára látta a lányt. Még tisztán emlékezett arra a napra, amikor megfogta a kezét, és mégsem merte neki bevallani az érzéseit. Leült a gondosan bevetett ágyra, majd kezét lassan végigsimította a selymes takarón. Az ágynemű tapintásának hatására újabb emlékképek törtek elő: újra érezte Hope illatát és ölelését, amikor félénken átkarolta őt. Egy pillanatra az az érzés kerítette hatalmába, mintha újra itt ülne mellette, és mosolyogva csak annyit mondana: „Ne aggódj, Castiel! Nem lesz semmi baj.” De mindez képzeletének egy újabb, csúf játéka volt.

Ebben a pillanatban azt kívánta, bár ne lenne halandó, és bár ne érezne semmit sem. Arcát két tenyere közé temette, mire váratlanul egy apró könnycsepp gördült le az arcán, zafírkék szemeiből egészen az alsó ajkáig. Ösztönösen megízlelte a könnycseppet. Nem csak azért, mert ez volt az első ilyen alkalom. Tudni akarta, hogy vajon milyen lehet a fájdalom ”íze”. De amikor nyelvén megérezte a könnycsepp sós ízét, rájött, hogy ez az aprócska íz édeskevés volt ahhoz, amit valójában érez.

– Szörnyű így látni téged, testvérem – szólalt meg egy hang halkan, együttérzően a férfi háta mögött.

Castiel felemelte a fejét, de nem fordult meg. Jól tudta, hogy kivel találná szembe magát. Ugyanakkor nem értette, hogyan lehetséges, hiszen az a bizonyos személy már nem volt az ”élők” sorában. Lehet, hogy ez is egy újabb délibáb? – Nem akarod, hogy lássam a könnyeidet?

– Ezt az egyet igazán nem érdemes – suttogta.

– Igaz, hogy csak egy, de neked többet jelent, nem igaz? Hiszen az ok, amiért ez a könnycsepp ”megszületett”… amiatt dobtad el a halhatatlanságodat.

– Mondd, miért érdekel téged ennyire az én sorsom… Gabriel? – ejtette ki lassan az arkangyal nevét, majd hátrafordulva egyenesen a mögötte álló férfi semmitmondó tekintetébe nézett.

– Alkut ajánlok – jelentette ki hosszas hallgatás után magabiztos hangon Gabriel.

– Azt akarod, hogy alkut kössek? Veled? – kérdezte összeszűkült szemmel Castiel.

– Hidd el, nem akarok rosszat. Se neked, se Hope-nak, sem pedig a babának.

– Miért pont minket említettél az előbb? – Castiel, amióta ember lett, sokkal nehezebben bízott meg és sokkal többet kételkedett másokban.

– Ez is az alku része – villantotta meg hamiskás mosolyát az arkangyal, mire az arcáról pillanatok alatt eltűnt az előbbi együttérzés utolsó, apró jele is.

– Gondolom, még mindig nem jöttetek rá, hogy hová tűnt el Hope és Dean valójában, igaz? 

– Te voltál? – állt fel dühösen az ágyról Castiel, de egy lépést sem tett az arkangyal felé. Gabriel nem válaszolt, csak mosolygott. – Akkor ezek szerint te hívtad Samet Deanként. Végül is megvan a képességed ahhoz is, hogy más hangját utánozd.

– Bravó, öcskös – tapsolt egyre hangosabban az arkangyal.

– Ha valóban te voltál, akkor hozd vissza őket. Kérlek – tette hozzá halkan Castiel, remélve, hogy Gabriel könyörületesebb lesz.

– A-a – emelte fel a mutatóujját a férfi. – Az alku nem így működik.

– Én nem kötök veled…

– Akkor sosem láthatod viszont a drágalátos védencedet – vágott a férfi szavába az arkangyal.

– Rendben. Legyen – bólintott megadóan Castiel, majd Gabriel mellé sétált.

– Nyugi, én nem vagyok az a smárolós fajta. Nem úgy, mint Crowley – nevetett fel egy kis utálattal a hangjában a középkorú kinézetű férfi. – Viszont, hogy tisztázzuk a játékszabályokat… Csak abban az esetben hozom vissza őket az én világomból, ha a gyermeknek még idő előtt nem esik bántódása. Fontos és kivételes sors adatott meg neki. Tehát, ha a kis srácnak bármilyen baja esik, búcsút mondhatsz Hope-nak. Lehet, hogy akár örökre is. Szóval? – Castiel elgondolkodva meredt az arkangyalra. Tudta, hogy Gabriel a szavát mindig betartja, és remélte, hogy ebben az esetben sem tesz majd kivételt. Samék lassan már két hónapja próbálkoznak, hogy visszahozzák Deanéket az általuk még meg nem talált helyről. Ráadásul még itt van ez a fiatal nő is, Wendy, aki szintúgy egy nem evilági hely után kutat Bobby-ék segítségével. Castielnek ezek után már nem volt nehéz döntenie. Elhatározta, hogy megbízik Gabrielben.

– Ígérem, mindent megteszek annak érdekében, hogy biztonságban tudjam a születendő gyermeket.

– Helyesen döntöttél – mosolyodott el az arkangyal. – Én pedig tartani fogom magam az imént említett alkunkhoz, de mielőtt beteljesíteném azt, fel foglak keresni. Várj türelemmel. – Az utolsó mondatnál arca ismét komollyá vált, majd egy percnyi csend után némán, lassan bólintott egyet és eltűnt.