12. fejezet

2010. júliusa:

„Anyu, Apu!

Elmentem futni! Ha kell valami, tudjátok, hol találtok meg! Ígérem, vigyázok magamra!” – majd lerakta az aprócska papírdarabot az asztalra, amit gyöngybetűkkel így írt alá: Puszi: Hope.

A nappali faliórájára pillantva eszébe jutott, hogy az ipod-ját a szobájában felejtette. Gyorsan felszaladt az emeletre, ahol egyből kiszúrta az ágyon heverő unaloműzőjét. A hosszú, falitükör elé állt, felkötötte a haját, majd fülhallgatóval a fülében lekocogott a lépcsőn.

Igazi pezsgő, nyári péntek délután volt. Szinte majdnem mindenki kint töltötte az idejét az utcán vagy a szabadban. A szemközti családi házban épp grilleztek, míg máshol gyerekek nevetése hallatszott, amint egymást spriccelték vízi pisztollyal. Talán még sosem volt ilyen vidám és zajos ez a barátságos kisváros. Hope, amint kilépett a járdára, néhány helyi fiatallal találkozott, akikkel együtt járt a legközelebbi középiskolába.

- Szia, Hope – köszönt az egyik szőke lány barátságosan. – Nincs kedved eljönni velünk pingpongozni? Dan már mindent leszervezett – mosolygott.

- Nagyon szépen köszönöm Karen a meghívást, de most muszáj egy kicsit kiszellőztetnem a fejem – válaszolt a lány.

- Megint futni mész? – érdeklődött Dan mosolyogva.

- Igen – mosolygott vissza a lány a fiúra.

-  Hát, akkor talán majd legközelebb. Szia – majd az öttagú társaság már tovább is állt. A lányok egymásba karoltak és egy vidám pop dalt dúdolásztak a járdán, a fiúk pedig csak mosolyogtak a kevésbé tiszta hangú pacsirtákon.

Hope kiválasztotta a hangulatához leginkább illő dalt a listáról (Walking on sunshine), és egy lassú kocogással elindult a közeli kiserdő felé. A lány imádta, ahogy futás közben a szellő néha-néha megérintette az arcát, és ahogy a virágok friss illata szinte már mámorító érzéssel töltötte el. Több mint tíz perc kocogás után már az erdei tisztáson találta magát. A délutáni, kissé fárasztó futás végállomásaként mindig az erdő mélyén lévő, csobogó patakot választotta. Szinte felüdülés volt, ha megmoshatta az arcát, benne és lehűthette magát a majdhogynem tikkasztó hőségben. Habár az erdőben hűvös volt a fák lombja miatt, a szellő itt már kevésbé lengedezett.

- Még fél óra és pihi – nézett a lány az ipod-jára. Futás közben levetette magáról a melegítő felsőjét és a derekára kötötte. – Még negyed óra – vett erőt magán Hope.

Az utolsó tizenöt perc olyan gyorsan telt el, hogy észre sem vette. Ahogy a patakhoz ért, a térdére támaszkodott és kifújta magát. Kihúzta füléből az ipod-ját és belerakta a nadrágja zsebébe, majd egy kidőlt, mohás fatörzshöz sétált, ami épp hídként szolgált a patak két partja között. Ahogy a lány a patak hűsítő vizébe  mártotta a kezét, elmosolyodott, majd megengedte, hogy a zubogó patak vize kitöltse a tenyerében formált tölcsért. Végül megmosta arcát és egy-két helyen le is fröcskölte magát. Miután végzett és már teljesen felfrissült a patak hideg vízétől, az ipod-jáért nyúlt, de ekkor hirtelen halk ágreccsenés vonta el a figyelmét. Lassan lehajolt, mintha eligazítaná a cipőjét, de ehelyett felhúzta a nadrágja szárát, és egy, a lábszárára felrögzített tőrt vett elő, majd hirtelen megfordult és támadója felé szúrt vele. A férfi épp időben fogta meg a lány csuklóját, majd a másik kezét is megszorította, és erősen magához húzta. Hope kissé dühösen a férfi mélykék szemeibe nézett, majd elmosolyodott, amitől tekintete is vidámabbá vált.

- Ha még egyszer ezt csinálod, esküszöm, beléd döföm – mosolygott szünet nélkül.

- Épp most szalasztottad el a lehetőséget. A szüleid amúgy tudják, hogy tőr van nálad? – kérdezte a férfi mély hangján.

- Öhm, igen – hadarta a lány. A férfi tekintete kissé szigorúbbá vált, mire a lány mély levegőt vett. – Na, jó, nem tudják, de muszáj valamit magamnál tartanom, hogy meg tudjam védeni magam attól a sok rohadéktól. – A férfi meglepetten nézett Hope-ra a „rohadékok” szó hallatán, ami a lánynak is feltűnt.

- Oh, bocsánat, elfelejtettem, hogy kivel is beszélek – majd zavarában elpirult. – Hidd el, én egy tisztességes, katolikus lány vagyok… csak nem mindig látszik meg rajtam – mosolyodott el a lány. Hope-nak csak most tűnt fel, hogy a férfi egy cseppet sem távolodott el tőle, még mindig ugyanúgy fogja a csuklóját és mélyen egymás szemébe néznek. – Továbbra sem árulod el a neved? – suttogta a lány, mire a férfi elengedte a lány csuklóját és hátat fordított neki egy „Nem tehetem.” kíséretében.

- De miért? – kérdezte a lány, majd kezét a férfi vállára rakta. Az angyal ekkor hátra fordult és mélyen a lány szemébe nézett.

- Nem akarlak bajba sodorni. Téged sem és a szüleidet sem. Ha a nevem tudatában lennél, többé már nem lennél biztonságban.

- Egy név még nem a világ vége. És különben sem tudok sok mindent rólad. Csak azt, hogy az Úr egyik angyala vagy. Ne mond, hogy a neved még ennél is veszélyesebb lehet a számomra. – A férfi egy darabig még hezitált és minden egyes lehetőséget felmért, ami csak szóba jöhetett. Mindezt pillanatok alatt. Végül úgy döntött, hogy enged a lány kérésének, és felfedi előtte saját személyiségét:

- A nevem Castiel.

***

A lány szeme megtelt könnyel, ahogy lassan összerakta a képkockákat. Eszébe jutott az az éjszaka is, amikor Crawley azt javasolta Michaelnek, hogy vegye el az emlékeit. Vajon ezt csinálta Castiel is? Lehet, hogy hetente vagy akár naponta megtette ugyanezt a lépést? De miért? Miért fosztotta meg őt ezektől a közös emlékektől? Hope érezte, ahogy a düh szinte erősebbé teszi és egyre inkább azon járt az esze, hogy legyőzze Castielt. Az angyal nem értette, hogy a lány miért néz rá olyan boldog, de mégis dühös tekintettel. Hope még gondolkodási időt sem adott az angyalnak. Összeszedte minden erejét és kihúzta magát a szorításából. Az angyal ekkor ismét meg akarta fogni a lány kezét, mire Hope olyannyira megütötte Castielt, hogy még Dean sem érhetett a nyomába. Az idősebbik Winchester tátott szájjal figyelte, ahogy Hope megpróbálja földön tartani az angyalt. Sam és Bobby-ék szóhoz sem jutottak a látványtól.

Castiel megpróbálta gyorsan összeszedni magát, a lány azonban egy perc pihenőidőt sem adott neki. Újból megütötte, majd az angyalra ült, és kezeit a földre szorította. Cas mély levegőt vett, majd megadóan lehunyta a szemét és mikor kinyitotta, a lány csak úgy zihált a dühtől és a fájdalomtól.

- Hogy tehetted ezt?! – kérdezte szinte már ordítva az angyaltól. A férfi nem válaszolt, csak kérdőn Hope-ra nézett. – Kérlek, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy miről beszélek! – ordította könnyes szemmel a lány.

Dean érezte, hogy valami nagy baj van. Odasétált Cas-ékhez és megpróbálta megnyugtatni Hope-ot.

- Hope, csak nyugalom. Nincs semmi baj – majd megfogta a lány vállát és megpróbálta nem túl erősen leszedni a kissé zavaros tekintetű angyalról.

- Hagyj békén, Dean – zokogta Hope, és vállát kirántotta a fiú kezei közül.

Az idősebbik Winchester az öccsére nézett, majd bólintott egyet, mire Sam Cas-hez sietett és megpróbálta kihúzni a lány alól, miközben Dean a lány karja alá nyúlt és kissé nehezen, de leemelte az angyalról. Castiel egy kicsit még támolygott Hope erős ütésétől, így muszáj volt Sam vállára támaszkodnia. Amint kicsit magához tért és jobban érezte magát, a lányra nézett, akit már Dean vigasztalt igazi testvéri ölelések közepette.

Amióta Hope megjelent a Winchester fiúk életében, Deannek egyre inkább megmutatkozott a család centrikus énje: Sammy mellett Hope volt a másik olyan személy, akiért az életét is odadobta volna, csakhogy biztonságban tudja őt, illetve őket. Igaz, hogy még csak alig pár napja ismeri, de már akkor elfogadta őt, amikor Hope kijelentette, hogy majdhogynem már átéli a fiú lelkében lejátszódó érzéseket.

Dean, miközben Hope-ot vigasztalta, kérdő tekintettel a háttérben lábadozó Castielt figyelte és az öccsét, aki Bobby-ék felé segítette az angyalt. Amint Cas lábra állt, Rufus vadásztársa kezébe nyomta a sörét és úgyszintén megtámasztotta az angyalt, segítvén a fiatalabb Winchesternek.

- Sss, nincs semmi baj. Nincs semmi baj – vigasztalta Dean a zokogó lányt.

- Nem hiszem el, hogy ezt tette velem – fúrta bele arcát a fiú mellkasába, majd tovább szuszogott. Dean tudta, hogy ehhez az egészhez, úgy ahogy van, nincs semmi köze, mégsem hagyhatta szó nélkül.

- Hope, mégis… mi történt? – A lány a kérdés hallatán könnyes tekintetét Deanre emelte.

- Még magam sem tudom, csak érzem. Annyira fáj – majd ismét előtört belőle a zokogás.

- Akarsz később beszélni róla? – kérdezte Dean, mire a lány bólintott, majd hirtelen a hasához kapott. – Hope?

- Áúú… - nyomta meg erősebben a fájó testrészét.

- Hope, nézz rám! – emelte fel a lány fejét az idősebbik Winchester. – Mi a baj?

- Én… én azt hiszem… azt hiszem, nekem most hánynom kell – majd a szája elél rakta a kezét és amilyen gyorsan csak tudott, beszaladt a házba, egészen a mosdóig.

Dean döbbenten Bobby-ékra nézett, akiknek úgyszintén ugyanaz a gondolat fordult meg a fejükben: „Hope terhes!” Amint a lány beért a házba, Dean egyből utána sietett.

- Majd én megnézem – intette le Saméket, miközben elhaladt mellettük, akik éppúgy indulni akartak Hope után.

Hope a mosdóba érvén, becsukta maga mögött az ajtót és kulcsra fordította. Szemét lehunyta és mély levegőt vett, amitől már kevésbé érezte rosszul magát, de a hasa még mindig ugyanúgy fájt. A mosdókagylóra támaszkodott és egy picit megnyitotta a csapot, majd arcát megmosván a tükörbe nézett. Ismét mély levegőt vett és épp csak egy pillanatra hunyta le a szemét, de amikor kinyitotta, a tükörben Michael nézett vele farkasszemet. Hirtelen megfordult, de nem volt mögötte senki sem. Ugyanakkor az arkangyal még mindig ott volt és Hope-ot figyelte.

- A mai nap folyamán már kétszer találkozunk. Hmmm… milyen véletlen – suttogta az angyal mosolyogva.

- Hagyj békén! – ordította a lány, majd ökölbe szorította a kezét, és teljes erőből a tükör felé ütött vele, olyannyira, hogy az egyből összetört. Az üvegszilánkok nagyobb része hangos csörömpöléssel a mosdókagylóban hullott. A lány eltorzult arccal ismét belenézett a tükörbe, ahol már nem látta Michael gúnyosan mosolygó arcképét, majd felszisszent a kézfejét égető fájdalomtól. A még mindig ökölbe szorított kezére nézett, ami tele volt üvegszilánkokkal és vöröslő vére itt-ott kibuggyant a szilánkok által ejtett helyeken.

- Ez nem történhet meg. Ez nem történhet meg – ismételgette Hope halkan egymás után ezt az egy mondatot.

- Hope! Minden rendben? – kérdezte az ajtó túloldalán Dean, aki a lány szuszogását és suttogását hallva megpróbálta kinyitni az ajtót, de amint észrevette, hogy kulcsra van zárva, hangosan dörömbölni kezdett rajta. – Hope, azonnal nyisd ki az ajtót!

A lány gyorsan leöblítette a véres kezét és a mellette található törölközőbe tekerte, majd odasétált az ajtóhoz, és kinyitotta azt.

- Ugye nem csináltál semmi butaságot? – rontott be Dean a már nyitott ajtón. Tekintete először a törött tükrön akadt meg, majd a véres üvegszilánkokon, amik a mosdókagylóban hevertek. Kétségbeesett és kissé dühös arccal Hope-ra nézett, aki vörös szemekkel a fiú arcát fürkészte. – Mégis mit csináltál? – kérdezte Dean a véres törölközőt észrevéve a lány kezén. – Vagyis mégis miért csináltad ezt? Kérlek, ne hazudj…

Hope óvatosan meghúzta a keze köré tekert törölközőt és kétségbeesetten zokogni kezdett. „Nem hazudhatok többé! El kell mondanom az igazat!” A szíve e gondolat közben kihagyott egy ütemet, és hirtelen meg is szédült. Tudta, hogy ha bevallja ezt a kis balesetet, nem lesz több bocsánat, és Dean már sosem fog megbízni benne úgy, mint a legelején. Érezte, hogy nincs vissza út. Ha még több hazugságot halmoz fel, annál nehezebb lesz tovább élnie a Winchester fiúk közelében. El kell mondania! Ennek így kell lennie!