11. fejezet

Ezer bocsánat, hogy ennyit késtem a kövi fejezettel... Sajnos a vizsgák már csak ilyenek. Azért írom ezt a kis bevezetőt, mert ha esetleg 1 héttel tovább húzom az újabb fejezet feltöltését, akkor az valószínűleg a vizsgák miatt lesz majd.

Ettől függetlenül jó szórakozást kívánok az új fejihez! :)

A félhomályban úszó konyhában a hangulat lassan már a tetőfokára hágott. Dean és Rufus olyannyira beleásták magukat a nosztalgiázásba, hogy hangos hahotázásukat már alig tudták visszatartani.

- Most biztos totál berúgtam – jelentette ki Dean könnyes szemmel.

- Ezzel nem csak te vagy így – tette hozzá Rufus, akinek a szeme úgyszintén könnyes volt, olyannyira nevetett.

- És hol van Hope? – kérdezte Dean.

- Kiment egy kicsit levegőzni – válaszolt Sam, a társaság talán legjózanabb tagja.

- Ki? Mikor? – érdeklődött tovább Dean tágra nyílt szemmel.

- Talán fél órája – vont vállat Sam.

- Megnézem – állt fel Dean az asztaltól, majd elindult a kijárat felé.

A nappalin áthaladva belebotlott abba a véres törölközőbe, amivel Hope nemrég még Castielt ápolta. Dean minden ok nélkül felhúzta magát, és dühösen odébb rúgta a rongydarabot, ami épp a kanapén landolt. Ebben a pillanatban tűnt csak fel az idősebbik Winchesternek, hogy az angyal már nincs ott. Egy pillanatra megállt a nappali közepén, körbenézett, majd a bejárati ajtóhoz sétált, mely mögül halk beszélgetést, szinte már suttogást hallott. Lassan félrehúzta az ablak előtt lévő, kissé poros függönyt. A hold halovány fénye megvilágította a tornácon ölelkező lányt és az angyalt. Dean egy pillanatig az alkohol hatására fogta a kinti látványt, majd megdörzsölte a szemét, és újra kinézett az ablakon. Először azt hitte, hogy Hope egy idegennel társalog, míg fel nem tűnt neki Cas földön heverő kabátja. Sokáig szótlanul és döbbenten figyelte őket. Látta, amint a lány megtörli a szemét és eltávolodik az angyaltól, majd a kabátért nyúl és visszaadja tulajdonosának. Castiel ezután valamit mondott a lánynak, mire az elmosolyodott, és elindult a bejárat felé. Dean alig fogta még fel a történteket, már indult is vissza a konyhába, hosszú, gyors léptekkel. Egyedül csak Sam vette észre, hogy bátyja ismét velük van. Kérdő tekintettel nézett Deanre, aki elnevette magát és legyintett egyet.

- Ejj, fiúk – állt fel nehezen az asztaltól Rufus. – Neki kellene állnunk ennek az érdekes ügynek. Mit szóltok? – nézett Bobbyra, majd végül a Winchesterekre.

- Látom, nem vagy még elég részeg – nevetett Bobby. – De igazad van. Jobb most, mint soha. Sőt, most még kedvem is van hozzá, nem mintha egész délután nem azt csináltuk volna.

- Hát, most akkor újra nekileselkedünk – szólalt meg Sam is, kinek végszavára már Bobby is felállt és elindultak a nappaliba, ahol épp Hope-ba botlottak bele.

Dean, meglátván a lányt, megpróbált úgy tenni, mintha a kinti kis titkos találkát nem látta volna az előbb. Hope Bobby-ék láttán olyannyira meglepődött, hogy legszívesebben beszaladt volna a szobájába vagy vissza ki, Castielhez. Ugyanis abban reménykedett, hogy ha visszaér, még mindig italozgatva találja majd őket… de nem így történt. Dean, zavarba ejtő szokásaihoz híven egy igen kényelmetlen kérdést tett fel mindenki szeme láttára a lánynak:

- És hol van Cas? – vigyorgott az idősebbik Winchester. A lány nem válaszolt, helyette azonban Castiel lépett be az ajtón, mire Dean már száz százalékosan biztos volt benne, hogy Cas és Hope…

- Igen, Dean?

- Jó újra épen látni Cas – mondta Bobby.

- Igen, már valóban jobban érzem magam – mondta az angyal, amit Dean nem hagyhatott szó nélkül.

- Azt meghiszem. Egy nő érintése mindig csodákra képes – majd Hope-ra nézett, aki majdhogynem elájult, és érezte, hogy elpirul. Sejtette, hogy Dean látta őket a házon kívül, ugyanakkor remélte, hogy csak viccelődik, és hogy ennek semmi köze sincs a kint történtekhez. – És persze ne felejtsük el a gyógyító és valóban angyali lényed – folytatta Dean. Samnek fogalma sem volt, hogy miről hadovál a bátyja, így hát inkább megpróbálta elhallgattatni. Már csak azért is, mert látta rajta, hogy kissé több piát fogyasztott a kelleténél.

- Dean, jobb lesz, ha lepihensz egy kicsit. Reggel sok dolgod lesz.  Tudod, a kiképzés – emlékeztette bátyját a nemrég vállára vett felelősségre.

- Ohh, az igazán semmiség lesz – vigyorgott. - Cas, ugye majd számíthatok rád?

- Természetesen – válaszolt az angyal.

***

                                     

A hajnal vöröslő fénye épphogy bekúszott a hideg szobába, Dean már a reggeli programot szervezte. Az első legfontosabb lépésnek a futást tartotta, amely elengedhetetlen egy ember fizikai frissességéhez és karbantartásához. Ezt a feladatot az öccsére bízta, ami cirka egy km-t jelentett. Aztán jöhet a nagy falat: az önvédelem és végül a lövés technikája, amiből már Cas segítsége sem hiányozhat. Nem túl kellemes dolog, ha valakit agyonlőnek, de szerencsére van a csapatban egy bizonyos személy, akinek nem árt egyetlen szimpla golyó sem. A többi meg már csak Hope-on múlik. Dean érezte, hogy a kis hugicájuk egy igazi harcos amazon, ami persze még nem látszik rajta, de idővel, hamarosan egy újabb vadásszal gyarapodik majd a Winchester „dinasztia”. A fiú egy pillanatig csak mosolygott a saját gondolatán, de legfőképp a dinasztia szón, majd eszébe jutott, hogy már itt az idő a nagy feladat megkezdéséhez.

Dean, igaz, hogy keveset aludt, mégis majd kirobbant az energiától. Még az is eszébe jutott, hogy már így, korán reggel megvicceli a többieket. Deannek esze ágában sem volt felvernie az egész házat, mindössze csak nagy zajt akart csapni, hogy a csipet-csapat tagjai felébredjenek. A szobából egyenesen a konyhába ment, ahol nagy meglepetésére már mindenki ott volt: Sammy egy csésze kávét szürcsölgetett, Bobby és Rufus a szokásossal indították a napot, míg Hope csak egy pohár vizet szorongatott a kezében, Cas pedig az étkezőasztalnak támaszkodva figyelte a többieket.

- Hűha – szaladt ki Dean szájából a teljes meglepettség. – Ti aztán tényleg komolyan veszitek.

- Nem is tudom ki akarta tegnap annyira ezt a mai reggelt – nevette el magát Sam.

- Már korán ébren voltam, mindössze csak azért nem jöttem le, mert stratégiát dolgoztam ki – majd egy csibészes mosoly jelent meg a fiú arcán.

- Stratégia? Mi vagy te?  Katona? – viccelődött Rufus, és kiitta az utolsó kortyot is a poharából.

- Hát, gondoltam valami rendszert viszek ebbe a nagy gubancba – vonta meg a vállát az idősebbik Winchester.

- Ahogy érzed – mosolygott Bobby.

- És mi lenne az a nagy stratégia? – kérdezte Sam, felvont szemöldökkel.

- Először is te és Hope futtok szépen pár kört az autótelep körül. Pont egy kilométert.

- Futni? – kérdezte fintorogva Hope. – Nem lehetne ezt az egyet kihagyni?

- Végülis lehet róla szó, de akkor lehet, hogy nehezebb lesz majd nekiállnod bunyózni.

- Ez lenne a következő lépés?

- Aha. Önvédelem – bólogatott Dean.

- És ezután? – A lány már meg se merte kérdezni.

- Kezedbe vehetsz egy-két igazi vadász szerszámot. – Sam, bátyja kissé kétértelmű mondata hallatára, majdhogynem visszaköpte az utolsó kortyot is a csészébe. Rufus hangosan felnevetett, Hope pedig 16 évesen pontosan jól tudta, hogy mi a nevetés oka. – Na, jó, tudom, mire gondoltatok. Ezt meg ne halljam többet. Ha bárki felhozza témaként, azt kinyírom - mosolygott Dean. – És egyébként is: rossz az, aki rosszra gondol. Ha még nem ismertétek volna ezt a szólást.

- És itt ki nem rossz? – mosolygott Sam is. – Egyedül talán Cas nem tudja, hogy mit jelent a mondatod kissé más megvilágításból.

- Jól van, Sammy. Inkább meg se szólalj… - vonta fel a szemöldökét az idősebbik Winchester. – Ideje megnéznünk, hogy milyen kint az időjárás – majd a lányra nézett.

Hope mély levegőt vett, felállt az asztaltól, és Deanre nézett. A fiú önelégülten elmosolyodott és kikísérte a lányt a ház roncstelep részére, ahol akadt épp szabad hely a gyakorláshoz. Bobby és Rufus nevetve vonultak ki a javítóműhely elé, kezükben egy-egy üveg sörrel.

- Hát, erre nagyon kíváncsi leszek – kuncogott Rufus, megbontva a sörét.

Miközben Bobby és Rufus leültek egy nem épp rendben hagyott kocsi motorháztetejére, Sam és Castiel úgyszintén csatlakozott hozzájuk. Dean megfogta a lány kezét, majd egy tiszta terepre vezette, ahonnét minden jól látható volt, és így a „közönség” sem unatkozhatott. Végül a fiú Hope vállára tette a kezét és neki is kezdett a bátorító beszédéhez:

- A lényeg, hogy mindig pontos és figyelmes legyél. Ha megvan ez a kettő, akkor már jó úton haladsz, hogy ne halj meg.

- Csak ennyi az egész? – kérdezte riadt szemekkel a lány. – Próbáljak életben maradni?

- Nagyjából igen, de nem kell félned. Nem hagyunk egyedül. Na, szóval – csapta össze a tenyerét Dean. – Első lépésnek lássunk valami egyszerűt. Próbálj megütni.

- Én?!

- Nem, a Szent Péter… Figyelj, Hope, ha fájni fog, na, akkor lesz szuper! Szóval rajtad áll. Ne kímélj, okés?

A lány bólintott. Furcsa érzések és tapasztalatok jelentek meg Hope szeme előtt. Szinte már látta maga előtt, hogyan húz be egyet Deannek, és hogy hogyan fog reagálni rá a fiú. Ezek hatására ökölbe szorította a kezét, és egyenesen Dean arccsontját célozta meg, ami még jó is lett volna, ha a célnál nem hátrál meg, és ha nem vesz vissza az induló lendületből.

- Áucs – szólalt meg Dean mosolyogva, majd megsimogatta az arcát, ahol a lány megütötte. – Ez nálam maximum egy pofonnal ért fel. Cas, gyere csak ide! – intett az angyal felé, mire az felállt és Deanékhez sétált. – Körülbelül ennyi erőre lesz szükséged – majd olyan hirtelen csapott le az angyalra, hogy Hope egy pillanatig már azt hitte, hogy eltöri az állkapcsát. Még fel is szisszent ijedtében.

Cas Dean hatalmas ütésétől egy kicsit elvesztette az egyensúlyát, de nem esett a földre. Amint rendbe szedte magát, szúrós tekintettel a fiúra nézett.

- Jó, tudom, hogy ezt nem kellett volna – magyarázkodott Dean. – Csak azt hittem, hogy így talán már érthető lesz Hope-nak is, hogy ha az életéért küzd, nem lehet ennyire kislányos az ütése. Keménynek kell lenned. Rendben? – nézett a lányra magabiztosan.

- Mi lenne, ha nehezítenétek a dolgon? – szólalt meg Sam Bobby mellett.

- Mármint? – mondta csípőre tett kézzel Dean.

- Mondjuk te és Cas egyszerre támadhatnátok Hope-ra. – Az idősebbik Winchesternek felcsillant a szeme öccse tervének hallatán.

- Igazán köszi, Sam. Még ütni sem tudok rendesen, de már törjenek ketten az életemre? – utasította el az ötletet Hope.

- Dehogy törünk az életedre. Majd kíméletesek leszünk – mosolygott Dean. – Kérlek, hunyd le a szemed.

- Azt már nem – rázta meg a fejét a lány.

- Ugyan már, csak szimpla reflexvizsgálat – tette hozzá a fiú.

- Ezt nem hiszem el – dunnyogott a lány, majd megadta magát, és behunyta a szemét.

Akarva-akaratlanul Michael jelent meg előtte. Az arkangyal rámosolygott, majd a jobb oldalán megjelent Crowley is, akinek vérfagyasztó mosolya láttán ismét borzongás kerítette hatalmába a lányt.

- Még mindig bízom benned – szólalt meg Michael, majd arca komollyá vált és folytatta. – Habár nem igazán tartom előnyösnek, hogy Castielnek tudomására adtad a mi kis titkunkat. – Hope tudta, hogy nem bújhat el az arkangyal elől, de sosem gondolta volna, hogy minden egyes cselekvését figyelni fogja, lépésről lépésre. – Nem kell félned, ígérem, nem bántom a Winchestereket, de légy óvatos – majd elmosolyodott. – Castiel mögötted van.

Michel végszavára egy erős kéz ragadta meg a lány jobb vállát, és megpróbálta teljesen tehetetlenné tenni. Hope reflexszerűen megfordult, és megragadta a vállát szorító angyal kezét, mire hirtelen szembe találta magát a támadójával. Castiel azonban nem engedte, hogy ilyen hamar vége legyen ennek az igen rövidnek ígérkező  küzdelemnek: megfogta a lány másik kezét is, és erősen magához húzta. Hope már-már úgy érezte, hogy nincs mit tennie, ehhez ő már kevés. Amikor azonban az angyal szemébe nézett, furcsa emlékfoszlányok villantak fel, apró képkockákként. Egy ismerős erdő képe jelent meg, aminek láttán hirtelen boldogság töltötte el. Tudta, hogy valamiért fontos neki az a hely, és azt is érezte, hogy Castielnek köze van hozzá.