Castiel esete az alkohollal 

(...)

27. fejezet

Az Alex Johnson Hotel ötös számú szobájában a falióra mutatója már rég elütötte a 12 órát. Katie, barátnője kérésére egy kicsit halkabbra vette a zenét, és neki állt a hajszárításnak. Amint végzett, a ruhás szekrényéhez sietett és felvett egy V alakban kivágott világosabb árnyalatú pólót és egy szűkszárú farmert, majd felhúzta a legkényelmesebb edzőcipőjét.

- Katie, nincs véletlenül valami kajád? Ebben a nagy rajzolásban totál megéheztem.

- Keress valamit a hűtőben. Talán még maradt egy kis pizza – mondta mosolyogva Katie, majd a nappaliba sétált, miközben Sally már a hűtőszekrényben keresgélt. A kanapé előtti üvegasztalhoz sétált, ahol megpillantotta ’Kimmy B.’ legújabb remekművét. A rajz egy fiatal férfit ábrázolt, aki ölében egy lányt vitt. A férfi hosszú ballonkabátot viselt, amiből Katie már könnyen kitalálhatta, hogy az a személy nem lehet más, mint Castiel. A lány pedig – ebből kifolyólag - csakis Hope lehet.

- Ezt nem szabadott volna még meglátnod – rohant ki a konyhából Sally, és tányérját az asztalon lévő rajzra rakta.

- Most már késő – mosolygott Katie. – Mondtam már, hogy fantasztikusan rajzolsz?

- Már vagy ezerszer – mondta nevetve a barna hajú lány. – És még mindig nem vagyok földönkívüli.

- Pedig nem mindennapi, ahogy rajzolsz – nevetett fel Katie, majd beletúrt a hajába és egyenletesen eloszlatta a vállán.

- Csak nem készülsz valahová? – kérdezte felvont szemöldökkel Sally. – Pont most? Ugye nem?

- Csak leugrok Jackékhez egy kis italért. Ha ez a két srác valóban olyan, mint Sam és Dean, nem mondhatnak nemet egy kis Jack Daniel’s-nek – somolygott a lány.

- Te aztán mindig tudsz meglepetéssel szolgálni.

- Addig tartanád a frontot? – nézett barátnőjére, majd néhány dollárt a hátsó zsebébe csúsztatott, és elindult az ablak felé, hogy kinyissa azt.

- Katie, komolyan?! Az ablakon akarsz kimászni?

- Ugyan már! Nem ez az első, hogy ezen keresztül közlekedem. Az az antialkoholista portás amúgy sem engedné meg, hogy piát hozzak be. Minden egyes alkalommal beletúr a táskámba – válaszolta szem forgatva a szőkésbarna hajú lány. – Még szerencse, hogy csak hétvégén dolgozik itt, és hogy az ablakom jó messze esik a bejárattól.

- Hát akkor… okés – jelentette ki döbbenten Sally. – És ha pont most jönnek?

- Nyugodtan nyiss ajtót és foglald le őket valamivel. Öhm, mondjuk, beszélj a történetről vagy mutasd meg a rajzaidat. Nekem mindegy, csak tartsd itt őket, amíg vissza nem érek. Megpróbálok sietni. – Katie elmosolyodott, mire Sally sóhajtott egy nagyot. Tudta ugyanis, hogy ha barátnője Jackékkel találkozik, akkor egy óránál előbb úgysem tér vissza. Pláne, ha ehhez a baráti beszélgetéshez egy kis ital is társul.

***

Az idősebbik Winchester egy ’Iszákos Vadász’ nevű kocsmát nézett ki magának, ami a moteltől alighanem csak egy utcasarknyira volt. A bár nevének láttán arca felderült, és egy csibészes mosoly kíséretében kinyitotta a tölgyfával díszített faajtót. Az otthonos helyiségben a bejárat melletti sarokban lévő zenegépből egy jól hallható, 80-as évekbeli rock sláger szólt. A terem bal oldalán egy biliárdasztal volt, ahol négy, huszonéves fiatal játszott – látszólag – kifáradásig menő meccset. A szemközti pultnál egy középkorú, szakállas férfi támaszkodott, közben pedig a korsó sörét iszogatta. Közvetlenül a pult mögött egy, harmincas éveinek elején járó nő az üresen hagyott poharakat szedegette össze, és el is öblítette őket. Dean most először járt itt, de ahogy belépett, egyből megkedvelte ezt a ’vadászoknak szánt’ bárt. A fiú megigazította a dzsekije alatt lévő ing gallérját, majd a pulthoz sétált, ahol a fiatal nő most háttal állt neki, mert épp egy megtisztított üvegpoharat rakott vissza a polcra.

- Hello – köszönt Dean barátságosan, egy fél mosollyal az arcán. A nő a hang irányába fordult. Amikor megpillantotta a fiatal vadászt, egy pillanatig szóhoz sem jutott. Végül elmosolyodott és barátságos tekintettel visszaköszönt a fiúnak.

- Mit adhatok?

- Egy korsóval a legjobb sörből… és egy pohár whiskyt – tette hozzá kacsintva az idősebbik Winchester.

- Esetleg még valami mást? – vonta fel szemöldökét mosolyogva a fiatal nő.

- Talán egy ’iszákos vadász’-nak nézek ki? – kérdezte Dean egy hamiskás mosoly kíséretében.

- Átutazóban vagy turista?

- Ennyire látszik?

- Nem – rázta meg lassan a fejét a pult mögött álló fiatal nő. – Csak a mi kis bárunknak megvan a maga sajátos kis köre. Amolyan törzsvendégek. És hát, elég könnyen ki lehet szúrni az olyan embereket, akik nem ide valósiak – majd a fiú elé rakta a frissen csapolt sörét.

- Köszi – bólintott udvariasan Dean, majd belekortyolt a korsóban lévő hideg sörbe.

- Egy perc és adom a whiskyt is, csak kiszaladok egy kis jégért.

- Nyugodtan – mosolyodott el a fiú.

Abban a pillanatban, ahogy a fiatal nő a raktárba lépett, a biliárdozó fiatalok hangos köszönések közepette a bejárat felé fordultak. A fiatal fiúk ’Hello’-zására Dean is hátrafordult, kezében a korsó sörrel. A fából eszkábált ajtó előtt egy szőkésbarna hajú, középmagas lány állt, aki a köszönéseket hallván a fiúk felé fordult, és mosolyogva visszaköszönt nekik, majd a pult irányába nézett. Dean egyből felismerte ’Hope’-ot, akiről hirtelen eszében jutott az a pillanat, amikor csak egy szál törölközőben látta őt. A lány a pulthoz sétált, és nem messze az idősebbik Winchestertől, egy bárszéken foglalt helyet. A fiatal vadász köszönésképpen felvonta a szemöldökét, majd a sörébe kortyolt, mire a lány elmosolyodott. A fiú az üveglapokkal kirakott polcok felé nézett, amiben csakhamar észrevette, hogy az orra alatt egy kissé habos lett attól a pár korty sörtől. Gyorsan a kabátja ujjába törölte a fehér habot, és amire visszanézett, a whiskyje már előtte is volt, 3-4 jégkocka kíséretében.

- Szia Katie -–köszönt a pult mögött álló nő hatalmas mosollyal az arcán.

- Szia Andrea – köszönt mosolyogva a lány is, majd a pultra támaszkodott.

- Na, és mi a helyzet felétek?

- Semmi különös. Ha minden igaz, Sally most épp a még megmaradt pizzámat burkolja be – kezdte nevetve Katie. -, én pedig egy kis Jack Daniel’s-ért jöttem.

- Oh – csillant fel a nő szeme. – Csak nem egy újabb Supnat találka lesz valahol? – A ’Supnat’ szónál Dean az ösztöneire hallgatva kihegyezett füllel mindvégig azon volt, hogy kiderítse, vajon miről is beszélhet a közelében lévő két fiatal nő.

- Nem. Ez most kivételesen más miatt kell. Képzeld, Carver Edlund megszervezett egy kis találkát két olvasómmal – pattogott a lány örömében.

- Carver Edlund? – kérdezte döbbenten Andrea.

- Ezt először Sally se hitte el nekem, de attól még igaz. Meddig dolgozol?

- Ma sajna egész nap én vagyok a soros. Jack épp a szomszéd városba utazott – mondta kissé szomorkásan a nő.

- Oh, de kár. Pedig jó lett volna, ha te is ott leszel velem és Sallyvel, amikor megérkeznek.

- Igen. Sajnos. Kár, hogy a bétázás nem főállású meló. Akkor legalább nem itt éjszakáznék – majd szája félmosolyra húzódott. – Mindjárt hozom azt a bizonyos Jack Daniel’s-t. Nehogy a végén még megvárasd a vendégeidet.

- Nagyon szépen köszönöm – szólalt meg barátságosan Katie. A fiatal nő mosolyogva a lányra nézett, majd megfordult, és ismét eltűnt a félhomályban úszó raktárban.

A felszolgáló távozása után az idősebbik Winchester – kihörpintve az utolsó kortyot is a whiskys poharából - közelebb húzódott a lányhoz.

- Meghívhatlak egy italra? – kérdezte Dean egy sokatmondó mosollyal az arcán.

- Bocsi, de most nem igazán van időm erre – hárított visszafogottan a lány.

- Biztos vagyok benne, hogy azok a bizonyos vendégek tudnak várni még egy picit.

- Nem mondanám, hogy vendégek és… Várjunk csak! Te hallgatóztál? És egyáltalán ismerjük egymást? – kérdezte összeszűkült szemmel Katie.

- Hidd el szivi, jobban ismersz, mint bárki más. Na, jó, talán még ott van Chuck. Vagy inkább mondjam úgy, hogy Carver Edlund? – mosolyodott el ismét csibészesen a fiú. A fiatal lány alig tudott megszólalni az idősebbik Winchester kijelentésétől. – Szóval, még egyszer megkérdezem. Biztos, hogy nem kérsz egy italt?

- Öhm – kezdte még mindig döbbenten a lány. – Azt hiszem, rám férne egy.

- Whisky?

- Tökéletes. – Dean egy közeli asztal felé biccentett, majd felállt, akit a lány is követett. Leültek egymással szembe, de mielőtt még elkezdtek volna beszélgetni, megvárták, amíg Andrea kihozza a Katie által kikért Jack Daniel’s-t, majd csak azután rendeltek.

- Először is – kezdte a fiú a beszélgetést, miközben az asztalon lévő whiskyjét csúsztatta egyik kezéből a másikba. -, hadd mutatkozzak be. A nevem Dean Winchester. Bármennyire is megdöbbentően hangzik, én vagyok az, teljes életnagyságban. – A lány szája félmosolyra húzódott, majd belekortyolt a whiskyjébe.

- Sajna, ez nálam nem jön be. Túl sokan vannak, akik így akarnak bejutni a … Nem lényeg! Szóval, kérlek, állj be a sorba. – A fiatal vadász felnevetett.

- Gondolhattam volna, hogy nem fogod elhinni egyhamar a dolgot. Hát, Chuckkal sem volt könnyebb, de őt legalább meg tudtuk győzni.

- Ki az a Chuck? – kérdezte a lány, csupa kíváncsisággal a szemében.

- A ti kis írótok, Carver Edlund.  És emellett még próféta, ahogyan te is.

- Na, ne nevettess, Dean – majd hirtelen a szája elé rakta a kezét, mint aki el akarja hallgattatni magát.

- Te most Deannek szólítottál? – mosolyodott el csibészesen a fiú. – Szóval akkor hiszel nekem.

- Nem, nem hiszek, csak… nagyon emlékeztetsz… rá – felelte zavarában a lány.

- Vagyis Deanre. Az egyik karakteredre, igaz? Figyelj, öhm, Katie,… Minden, amit eddig leírtál, nem szimpla kitaláció, hanem maga a valóság. Én nem olvastam sem Chuck, sem pedig a te sztoridat, viszont átéltem. Én is és Sam is – majd a lányra pillantott, akinek arcán a döbbenet jelei látszottak, és kicsit zaklatott is volt. Ez igencsak feltűnően megmutatkozott abban, hogy az Andrea által kihozott Jack Daniel’s-ért nyúlt. Lecsavarta az üveg kupakját, és egy igencsak nagyot kortyolt a vadászok italából.

- Hű, te aztán nem viszed túlzásba – tette hozzá Dean tágra nyílt szemekkel. – Nem vagy te még egy kicsit fiatal ahhoz, hogy ilyeneket igyál?

- Alkoholt? Ugyan már! 22 éves vagyok – majd látva a fiú meglepődöttségét, tovább folytatta. – Tudom, tudom. Nem néznéd ki belőlem, de bármennyire is szörnyű a dolog, én is megöregszem.

- Ez most valami vicc akart lenni? A próféta is ember – mosolyodott el Dean, majd kiitta a pohara tartalmát.

- Nem csak az akart lenni, hanem az is volt. És még midig nem vagyok próféta, csak egy ’írónak’ nevezhető valaki.

- Mmmm, azt elhiszem, viszont egy átlagos ’író’ írása nem válik valóra egyik napról a másikra.

- Attól, hogy még úgy viselkedsz, mint Dean, nem biztos, hogy az is vagy. Ó, már tudom is! Biztos egy színész vagy, akit a főnököm bérelt fel, hogy hülyét csináljon belőlem. A francba! Tudtam, hogy be kellett volna fejeznem azt a vacak színdarabot – hadarta Katie.

- Egy: nem vagyok színész. Kettő: úgy látom, hogy ez a whisky egy kicsit megártott neked.

- Totál józan vagyok, és tudom, hogy mit beszélek – csattant fel a lány hangja, amitől a fiatal vadász egy kissé hátrahőkölt. – Ha valóban te vagy az igazi Dean Winchester, akkor mutass olyat, ami csak rá jellemző.

- Biztos vagy benne szivi, hogy látni akarod? – kérdezte egy mosoly kíséretében, majd az asztal fölött közelebb hajolt Katie-hez.

- Ez undorító – mondta Dean arcába a lány.

- Ha az, akkor miért nem hajolsz el, és hagysz itt a fenébe, hm? – Katie olyannyira felhúzta magát az idősebbik Winchester kérdésén, hogy arcon ütötte a fiút. Dean döbbenten meredt a fiatal lányra, de később már azon kapta magát, hogy teljesen felvillanyozva érzi magát.

- Esküszöm, ezt nem akartam. Még sosem ütöttem meg senkit sem. Nagyon sajnálom – mentegetőzött a lány, majd felállt az asztaltól. Ahogy a whiskys üvegért nyúlt, hogy magával vigye,  a Winchester fiú elkapta a csuklóját, és a mosdó bejárata felé húzta a döbbent arckifejezésű lányt.

Kedves Olvasóim!

Elkészült a következő fejezet! :) Aki azt szeretné, hogy még a napokban feltegyem, az nyugodtan írjon chat-be. (Csak azért írtam ezt, mert a 27. fejezetet igazából a jövő hétre szántam.) 

Legyen szép estétek!

Puszi: Hope

26. fejezet

Sziasztok!

Viszonylag igen gyorsan elkészültem ezzel a fejezettel, de azért remélem, hogy nem okozom csalódást!

Ugyanakkor a következő résszel, lehet, hogy egy picikét késni fogok, de ígérem, hogy igyekszem. Addig is jó szórakozást ill. olvasást! :)

RAPID CITY, DÉL-DAKOTA

Szeptember közepéhez képest a délelőtti órákban az időjárás kevésbé volt őszies hangulatú. A járda szélén ékeskedő fákon csak egy-egy megsárgult falevél jelezte a közeledő ősz idejét. Egy közeli kávézó bejárata mellett még mindig kint voltak a tavaszi-nyári szezonra szánt székek és asztalok. A kinti, felfüggesztett kis hangszóróból halk, mai slágerlistás dal szólt. Bent a kávézóban egy asztal kivételével telt ház volt. Nemhiába. Újra hétvégi lázban égett az egész város. A nagy nyüzsgés ellenére mindössze csak két pincér szlalomozott ügyesen az asztalok és a vendégek között.

A kávézó előtt elhelyezett négy asztal is mind foglalt volt. A bal oldali asztalnál – ami közelebb volt a bejárathoz - két fiatal lány ült és az árlapot nézegették.

- Szerintem legyen a szokásos. Extrahabos cappuccino – szólalt meg mosolyogva a bejárathoz közelebb ülő, Cleopátra frizurás lány. Mindössze csak barna hajszíne különböztette meg Egyiptom volt uralkodónőjétől.

- Nem is kell több, hogy jól induljon a reggel – mosolygott a másik lány, majd a laptopja képernyőjére nézett és nekiállt pötyögni.

- Már megint azt a laptopot nyúzod? – kérdezte szemöldökét felvonva a barna hajú lány.

- Ha elmondanám miért, úgysem hinnéd el – mondta fülig érő mosollyal a szőkésbarna hajú lány.

- Katie, mint legjobb barátnődnek, jogom van tudni.

- Carver Edlunddal beszélgetek.

- Carver Edlund? – csillant fel a lány szeme. – A Supernatural könyvsorozat írójával? – A laptopozó lány bólintott. – Na ne!

- Na de! – mosolygott barátnőjére Katie.

- Jézusom – ugrott fel a székéből a lány, és Katie mellé ült, hogy minden egyes mondatát el tudja olvasni az imádott írójának.

- És miről beszélgettek?

- A blogon írt történetemről. Tudod, a ’Bukott Angyal’-ról.

- Úristen, úristen! – pattogott a székében a lány. – Csak nehogy azt mond, hogy olvassa a blogodat.

- Naná, hogy igen – majd barátnője felé fordult. – Sally, ez a pasas valami hihetetlen. Megszervezett egy találkát két olyan olvasómmal, akik állítólag totál olyanok, mint Sam és Dean.

- Sam és Dean? – dadogott Sally tágra nyílt szemekkel. – Gondolom, akkor teljesen odalehetnek az SPN-ért. Muszáj magaddal vinned! Na, és hol lesz ez a nagy találka?

- A hotelben, ahol már egy ideje lakom.

- Lécci, Katie! Majd’ meghalok a kíváncsiságtól – könyörgött barátnőjének a lány.

- Uram Atyám! – meredt a laptopja képernyőjére Katie.

- Mi az?

- Szerinted mióta kérdez egy író egy kitalált karakterről olyat, hogy hol van most pontosan?

- Szerintem ez valami rejtvény lehet – válaszolt izgatott tekintettel, majd hirtelen felvette a tipikus komoly arckifejezését, és észrevétlenül a barátnője felé fordult. – Jézusom, az ott Ron. Ne nézz oda, de tuti, hogy ő az.

- Ron? A volt osztálytársunk? Nem is tudtam, hogy itt dolgozik.

- Aha – majd az alsó ajkába harapott. – Esküszöm, ha csak fele olyan bátor lennék, mint te, itt és most letépném róla azt a …

- Hé, hé, hé. Csak nyugalom, kistigris – állította le a barátnőjét Katie, mielőtt még tényleg megtette volna.

- Ez olyan 'Deanes' volt – váltott témát mosolyogva Sally.

- Tényleg?

- Hazudtam én valaha? – Katie elnevette magát. – Most mi az?

- Csak… hát ez tök gáz. Mármint… te legalább egy igazi hús-vér pasira vagy rákattanva. Én meg? Élek a magam kis világában. Bárcsak minden valóság lenne, amit írok – sóhajtott a lány.

- Na, azért azt ne! Akkor elég nagy gondban lennénk, nem igaz? Démonok, angyalok, szellemek és egyéb szörnyek. Hú, szerintem meg tök para lenne az egész.

- Meglehet – vont vállat Katie. – Mindenesetre én szívesen lennék vadász… mint Dean.

- Egy újabb motellakó szomszéd? – szólalt meg a lányok mellett Ron, a fiatal pincérfiú, aki a rendelést jött felvenni.

- Nem, dehogy, ő csak… - kezdte a lány, de barátnője megelőzte.

- Katie egyik karaktere. Dean Winchester – válaszolt segítőkészen Ron kérdésére Sally. – Nem hiszem, hogy tudnád, miről van szó.

- Oh, dehogynem! Nem tudom elhinni. Tényleg te írod azt a történetet? – mosolyodott el a fiú.

- Igen – suttogta a lány. – De nem mond el senkinek se, jó? A főnököm már amúgy is ki van akadva, hogy még mindig nem fejeztem be a következő prózai darab szövegkönyvét.

- Lakat a számon. Ezt amúgy valamiféle folytatásnak szánod? Csak mert szerintem tök jó lenne, ha ugyanúgy megjelenne könyvben, mint Carver Edlund története. Sam és Dean. Néha szívesebben lennék a helyükben, mint itt rostokolni és ugráltatva lenni. Az ő életük legalább tele van izgalommal.

- Én még nem igazán tudom, hogy mit akarok kezdeni a sztorimmal – rázta meg a fejét Katie.

- Ron? – szólalt meg Sally is, de amikor a fiú feléje fordult, érezte, amint elönti a forróság. – Amúgy tetszik az új meló?

- Jah. Nem rossz, de látom, azért ti többre vittétek.

- Nem olyan nagy cucc ám – szerénykedett a lány. – Csak betanulsz néhány párbeszédet meg dalszöveget, aztán ennyi. – Legyintett.

- Én aztán biztos nem mernék kiállni arra a hatalmas színpadra. Az a sok ember veled szemben csak téged bámul, amikor beszélsz. Nekem nem menne. Sokkal jobban szeretem kiszolgálni az olyan gyönyörű művésznőket, mint amilyenek ti vagytok – somolygott a fiú.

- Oh, köszönjük – mosolyodott el Sally kipirult arccal.

- Ha már itt tartunk. Mivel szolgálhatok?

- Két extrahabos cappuccinoval – válaszolt szinte egyszerre a két barátnő. Ron bólintott, és már bent is volt a pultnál.

- Lőj le! Kérlek, lőj le rögtön! – fordult Katie felé a barna hajú lány. – Nem olyan nagy cucc – ismételte meg magát elváltoztatott hangon Sally.

- Miért nem hívod el egyszer valahova? Mondjuk akár ma.

- Nem megy. Inkább kihagyom a mai napot. Majd legközelebb – vonta meg a vállát Sally. – Különben is, ma van egy igencsak fontos találkánk, nem igaz? – mosolyodott el a lány, majd visszaült a helyére. Másodpercekkel később már a táskájában kutatott, ahonnét lassan előhúzott egy szál cigarettát, és egy kurta mosollyal az arcán rágyújtott.

***

- Na, jó – lépett a fékre Dean, majd miután leállította a kocsit, hátrafordult a hátsó ülésen ülő Castiel és Hope felé. – Mi ez a durcás hangulat? Amióta felvettünk benneteket, csak néztek ki a fejetekből. Meg se mukkantok. – A lány egy pillanatra az idősebbik Winchesterre nézett, majd keresztbe font karral az Impala ajtaja felé fordult, és kinézett az ablakon. Az angyal rezzenéstelen arckifejezéssel a fiúra pillantott, és lassan megrázta a fejét. – Ezt nem hiszem el – vett egy mély lélegzetet Dean, majd visszafordult az ülésében. – Miért kell mindenkinek megnehezítenie a napomat? Ne is válaszoljatok. Ez amúgy is költői kérdés volt.

- Amúgy meg hová megyünk? – kérdezte unott hangon Hope, de még mindig az ablakon bámult kifelé.

- Egy prófétához. – Dean válasza kevésbé sem hatotta meg a lányt.

- Hogy hívják? – szólalt meg mély hangján Castiel.

- Hope – válaszolt csibészes mosollyal a fiatal vadász.

- Ő nem próféta.

- Hogy érted azt, hogy nem? – kérdezte döbbenten Dean, majd a visszapillantóban Casre nézett.

- Minden egyes próféta neve bele van égetve az angyalok tudatába, így az enyémbe is. És az ő neve nem szerepel ezen a ’listán’.

- És mi van akkor, ha ez valami írói név? Úgy, mint Chucknál. Különben is, ő talált rá a lányra, és eléggé úgy tűnik, hogy ő igenis egy próféta – győzködte angyal barátját meglehetősen magabiztosan a fiú, majd nem várva reakcióra, rátaposott a gázra, és elindultak a Chuck által megadott motelcím felé.

Ahogy a ’67-es Chevy Impala begördült a dél-dakotai Alex Johnson Hotel parkolójába, a Winchester fiúkat egy régi ismerős várta a bejárat előtt. Chuck Shirley volt az, akiről nemrég, hónapokkal ezelőtt kiderült, hogy Isten egyik prófétája. Kopott, szürke zakót és farmert viselt. Miután Dean leparkolt, zsebre tett kézzel az autóhoz sétált.

- Hello Dean - üdvözölte az épp kiszálló Winchester fiúnak, majd köszönésképpen bólintott egyet Samnek és Castieléknek is.

- Hello Chuck. Remélem, nem kell sokat várnunk a mi kis prófétánkra.

- Épp most érkezett meg, alighanem az egyik barátnőjével – válaszolt összeszűkült szemmel a férfi. – Még én sem találkoztam vele, csak messziről láttam.

- Szóval nyomoztál utána – jelentette ki egyértelműen az idősebbik Winchester mosolyogva.

- Én csak… - kezdte zavarában Chuck. – Én mindössze csak szívességet tettem nektek. A lényeg az, hogy megvan a lány. – Közben már a többiek is kiszálltak az autóból.

- Hát, akkor, köszönjük Chuck – sétált bátyja mellé Sam. A férfi elmosolyodott, majd észrevette a motorháztetőnek támaszkodó lányt, akin látszott, hogy most legszívesebben bárhol lenne, csak nem velük.

- Ő Hope? – súgta oda Deannek Chuck. Az idősebbik Winchester bólintott, majd szándékosan, hogy a lány is hallja, célozgató kifejezéseket tett, nem tudván a Castiellel való beszélgetésükről.

- Most egy kicsit durcás, de hát a mai tinédzserek már csak ilyenek.

- Olvastam Hope történetét – sóhajtott Chuck. – Szörnyű, mi mindenen át kellett mennie így fiatalon.

- Jobb nem bolygatni a múltat – mondta Dean, majd Hope-hoz fordult. – Hope, szeretnék bemutatni valakit.

- Nem mehetnénk inkább haza? – kérdezte halkan a lány.

- Ígérem, nem sokáig maradunk – próbálta felvidítani a fiú Hope-ot.

- Na, jó – adta meg magát a lány, majd elindult Deanék felé. Az idősebbik Winchester unokatestvére vállára tette a kezét, és mosolyogva bemutatta a szerény kinézetű férfinak.

- Szia. Chuck Shirley. Állítólag szintén egy próféta vagyok, de szólíts csak nyugodtan Chucknak – nyújtott kezet mosolyogva a férfi. 

- Szia. Én pedig Hope vagyok – majd egy mosolyt erőltetett az arcára.

- És még csak most jön a java – szólt közbe Dean, aki már egyre kevésbé bírta ki, hogy ne találkozzon egy újabb prófétával, aki ráadásul nő. Vagy legalábbis nőből van.

- Öhm, igen – húzta meg magát Chuck. – Szerintem már vár benneteket.

- És te? – nézett kérdőn a férfira Sam.

- Nem hinném, hogy jó ötlet lenne két prófétát egy helyiségbe zárni.

- Miért nem? Ugyan már Chuck, a lány biztosan odalehet érted, ha már hasonló ’történetet’ írtok.

- És talán a segítségünkre is lehetnél – tette hozzá a fiatalabbik Winchester fiú. – Ha felfeded előtte, hogy ki is vagy valójában, akkor talán majd ő is elárulja a valódi nevét.

- Oh – bólintott a férfi. – Így már érthető. 

Dean egy pillanatra Hope-ra nézett, de amint látta, hogy még mindig ugyanolyan nyomott hangulatban van, mély levegőt vett, és megpróbálta minél jobban felkelteni a lány érdeklődését a dolog iránt.

- Nehéz lesz majd a két Hope-ot megkülönböztetni egymástól – szólalt meg az idősebbik Winchester nevetve. A lány reakciója azonban csak egy kurta vállfelvonás volt.

- Szerintem meg, ne várassuk meg a házigazdánkat – mondta Sam, majd megköszörülte a torkát, és Deannel az élen elindultak a hotel bejárata felé.

***

- Tudod mit nem értek, Katie? – kérdezte Sally barátnője blogjának olvasása közben.

- Hogy mit mondtál? – jött a fürdőből a válasz. – Bocsi, de nem hallottam semmit sem.

- Talán mert le kellene halkítanod a zenét – kiabálta Sally, aki megpróbálta túlharsogni a dalt. A CD lejátszóból épp a Footloose című, híres Broadway musical ismert betétdala szólt.

- Ha a szomszédok miatt aggódsz, engem nem érdekel. Imádom ezt a számot! – kiabálta hangosan a fürdőből a lány, majd pár másodperc múlva már énekelte is a zuhany alatt. Sally mosolyogva megrázta a fejét, és folytatta tovább az olvasást. Alig 10 perc múlva Katie már egy szál törölközőben lépett ki a fürdőszobából, miközben vizes haját megpróbálta egy egyszerű kontyba fogni.

- Ha ezt most Dean látná, biztosan tetszene neki – nézett fel az olvasott rész sorai közül somolyogva Sally.

- Ha-ha-ha! Remélem, ezt most csak viccnek szántad – nevette el magát Katie csípőre tett kézzel. – Amúgy a következő fejezetbe mindenképp beleraknék egy ilyen aprócska jelenetet. Csakhogy még izgibb legyen a dolog.

- Hidd el, már amúgy is az. Lassan már azt sem tudom követni, hogy ki merre jár. Te aztán tudod csűrni-csavarni a szálakat – mosolygott a laptopon böngészve a lány.

- Tudom – sóhajtott Katie. – De most valami igazán nagy durranást akarok. Öhm, mondjuk, mit szólnál ahhoz, ha beleírnám magam a saját történetembe? És persze téged is – tette hozzá derült arccal a törölközős lány.

- Basszus, Katie! – csillant fel a laptop előtt ülő lány szeme. – Az szuper lenne! Szinte már látom magam előtt, ahogy találkozunk a Winchester tesókkal. Ugye találkozni fogunk velük? – kérdezte izgatottan Sally.

- Még szép, hogy igen – válaszolt mosolyogva Katie, látva barátnője lelkesedését.

***

A Winchester fiúk, valamint Chuck, Hope és Castiel viszonylag hamar megtalálták az ötös számmal ellátott szobát. Már a folyosón hallani lehetett azt a dalt, amit Katie egy nap vagy ezerszer végig tudott volna hallgatni. Dean felvont szemöldökkel az öccsére nézett, aki a zenét hallván megrázta a fejét. Az idősebbik Winchester, mielőtt bekopogott volna, először körbenézett a folyosón, hogy minden rendben van-e, majd egy kicsit lejjebb hajolt, és benézett a motelszoba kulcslyukán. Dean szemét egyből kiszúrta a nem túl tágas nappali közepén álló, viszonylag hiányos öltözetben lévő fiatal lány, aki mindössze csak egy fehér törölközőt viselt. A fiú, miközben a lányt figyelte, csibészesen elmosolyodott

- Dean? Mi az? – súgta oda Sam a bátyjának.

- Azt hiszem, megtaláltam a mi kis prófétánkat – majd ismét elmosolyodott, és egy kicsit hátrébb lépett, hogy öccse is benézhessen a kulcslyukon. Sam szemforgatva megrázta a fejét, majd lehajolt, hogy kiderítse bátyja csibészes mosolyának az okát. Miután ő is észrevette a törölközőben lévő lányt, egy mély levegővétel közepette felegyenesedett, és Deanre nézett.

- Gondolom, most rögtön berontanál a szobába – majd mielőtt az idősebbik Winchester bármit is mondhatott volna, Sam egyből lerángatta bátyját a földre. -, de nem tesszük. Szépen kivárjuk, amíg rendbe hozza magát, és majd azután…

- És íme, az egyetlen és a pótolhatatlan Sam Winchester, aki minden élvezetet hátradobva ünneprontó üzemmódba kapcsolt – heccelte öccsét Dean. – Hát jó, amíg ti itt várakoztok, addig én elugrom, és meglátogatom a legközelebbi bárt, ami épp útba esik – somolygott a fiú, mire Sam ismét megrázta a fejét, végül szabad utat adott a bátyjának.