- Tegyél le, tegyél le! – hisztizett a lány Castiel karjaiban.
- Hope… - Az angyal alig tudott megszólalni a lány viselkedésétől. Miután óvatosan letette a földre, Hope lassan odabotorkált egy közeli mérföldkőhöz – amely közvetlenül az út szélén volt -, és lekuporodott a tövébe. A lány több mint fél órán keresztül nem szólt az angyalhoz. A csend már kezdett kínossá válni, így Castiel vette a bátorságot, és pár lépést közelebb lépett a lány felé.
- Ne gyere a közelembe! – kiáltott rá Hope remegő végtagokkal, és egy hatalmas gombóccal a torkában.
- Mi a baj? – Az angyal hangja túlságosan is együttérző volt ahhoz, hogy további hallgatásba burkolja a lányt.
- A hazugságaid. A titkolózásaid. Minden!
- Hazugságaim? Miről…?
- Már megint kezded – vágott közbe a lány.
- Hope, nem maradhatunk itt. Késő van, és Dean már biztosan…
- Nem érdekel – jött a lánytól a rideg válasz. – Addig nem mozdulok innen, amíg nem válaszolsz a kérdéseimre. Ha kell, órákig képes vagyok itt ücsörögni. Ez csak rajtad múlik.
Castiel nem szólt. Egy csalódott sóhajt fojtott el magában, majd Hope-ra nézett, akinek sötétbarna haja szinte ragyogott a fogyó hold fényében. Csend volt. Amolyan vihar előtti csend. Csak néhány tücsök ciripelt a távolban. Igaz, hogy egy fontos elkerülő út szélén voltak, a teherautók valahogy most mégsem ezt az útszakaszt választották ezen az éjszakán.
- Mire vagy kíváncsi? – suttogta az angyal lehajtott fejjel. A lány egyáltalán nem számított Castiel kérdésére. Meglepettségében akarva-akaratlanul félmosolyra húzódott a szája.
- Te vagy az apám?
- Nem – válaszolt könnyedén az angyal.
- Akkor miért mondtad azt, hogy részben a te…? – hangja elcsuklott.
- Azért, mert az én képességemet örökölted. De ettől még nem én vagyok az apád.
- Hál’ Istennek! – gondolta magában megkönnyebbülten a lány.
- Angyali erőmnek birtokában sikerült kizökkentenem édesanyád sorsát a démon átka alól. De…
- De? – kérdezte Hope félvállról, elrejtvén idegességét. Minél többet tudott meg a múltjából, annál jobban érezte, hogy Castiel közelebb áll hozzá, mint hitte. És itt most nem arról az érzésről volt szó. Szinte már biztosra sejtette, hogy a születésétől fogva ismeri őt.
- Még sosem csináltam ilyet azelőtt, és ha egy démon valakit megátkoz… Az átok feloldása nem megy segítség nélkül. Még egy angyal számára sem.
- Ezért szövetkeztél egy másik démonnal – csúszott ki Hope száján, mint aki megvádolja Castielt egy súlyos bűn elkövetésével.
- Nem. Egy boszorkánnyal.
- Egy… egy mivel? – kérdezte döbbenten a lány. – Azt hittem, hogy a létezésük csak mese.
- Szóval az angyalokban és a démonokban hiszel, de a boszorkányokban nem?
- Ööö… igen. És ez a boszorkány… Tudta, hogy mit kérsz tőle? Mármint még én sem tudom pontosan, hogy miről beszélek, de….
- Igen. Igazából csak annyi volt a feladata, hogy levezessen egy… - Castiel hirtelen elhallgatott. Nem akarta még jobban felzaklatni a lányt.
- Castiel? Egy mit?
- Egy termékenységi rituálét. – Hope ekkor arcát két tenyerébe temette, és újabb kínos csend ereszkedett le közéjük.
***
Sam tekintete az ajtóra meredt, de az ügyeletes nővér helyett Dean lépett be a kórterembe. A fiatalabbik Winchester hebegve-habogva köszönt a bátyjának, aki fél szemmel Amy-t figyelte.
- Mi az Dean? – nézett kérdőn a testvérére Sam.
- Hope és Castiel már igencsak hosszú ideje nem jöttek haza, és fogalmam sincs, hogy hol lehetnek – hadarta a fiú.
- Mi? Micsoda? Egyáltalán miért hagyták el a házat? – kérdezősködött a Winchester fiú.
- Alighanem Amy-nek köszönhető – majd szúrós szemmel a lányra nézett.
- Hogy mi? – A fiatal vadász érezte, amint a vérnyomása felszökik, és a szíve gyorsabban ver a mellkasában. Ezt az ágy mellett lévő monitor is kimutatta.
- Dean! – szólt rá a bátyjára dühösen a fiú, majd lágyabb hangnemre váltott. – Amy, nincs semmi baj. Biztos vagyok benne, hogy Hope jól van. És Cas is.
- Ühüm – bólintott a lány, és megpróbált lenyugodni.
- Amúgy meg miért jöttél ide? – fordult testvére felé Sam. – Miért nem hívtál?
- Talán mert nem tudtalak elérni, öcsi. Biztos valami fontosabb dolgod lehetett, hogy kikapcsoltad a telefonod – fortyogott hangosan Dean olyannyira, hogy észre sem vették, amikor az ügyeletes nővér belépett a kórterembe.
- Uraim, mégis mikor jöttek be ide? És mi ez a nagy hangzavar? Sajnálom, de meg kell kérnem önöket, hogy fáradjanak ki a kórteremből.
- Áh, remek. – Dean még mindig egy kissé feldúlt volt, amikor berakta maga mögött az ajtót. Sam megcsóválta a fejét, miközben bátyja után nézett, majd a lányhoz hajolt, és homlokon puszilta.
- Betartom az ígéretem, csak épülj fel – suttogta Amy fülébe, végül egy fél mosollyal kisétált a folyosóra. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, Dean egyből az öccse mellé lépett.
- Szóval – köszörülte meg a torkát a fiú.
- Már megint mi az, Dean? – sóhajtott Sam.
- A telefonod miért is volt kikapcsolva? – nézett szigorúan az öccsére.
- Most komolyan? Erről fogunk vitatkozni? Ez annyira gyerekes.
- Gye…. – kezdte fennhangon a fiú, majd miután észrevette, hogy a folyosón mindenki őket nézi, félrehúzta az öccsét, és halkabbra vette a hangját. – Gyerekes? Szerinted az gyerekes, hogy Hope és Cas ki tudja milyen bajban van, te meg itt enyelegsz ezzel a…
- Ez az Dean! Mond csak ki! – szólt vissza Sam idegesen. – Még mindig utálod, igaz? Valld csak be! Egyszerűen nem tudod elviselni, hogy van valaki, akit tényleg szeretek. Jobban bárkinél.
- Cöhh – vonta meg a vállát Dean.
- Cöhh? – kérdezte szemöldökét felvonva a fiatalabbik Winchester. – Csak ennyi?
- Végül is, már nem vagy gyerek. Azt csinálsz, amit akarsz – majd szinte berögzült szokáskén megveregette az öccse vállát, és nagy léptekkel elhagyta a kórházat.
- Dean, ez már megint mit akar jelenteni? – sietett bátyja után Sam.
- Te szállj be Bobby kocsijába, én meg birtokba veszem az én kis drágaságomat – majd kezét lassan végigsimította az Impala ajtaján, és beült a volán mögé.
- Ezt most direkt csinálod? – kérdezte Sam a lehúzott ablakon keresztül.
- Sammy, nem akarok ezzel többet foglalkozni – legyintett, majd beindította az Impala motorját. - Szállj be Bobby furgonjába.
- És Pamela?
- Őt majd utólag értesítjük. Most úgyis Amy mellet akar maradni.
- De ugye tudod, hogy majd haza kell vinnünk? Szerintem az lenne a legjobb, ha itt hagynánk Bobby kocsiját.
- Csak nem félsz egyedül vezetni? – csipkelődött Dean.
- Csak nem kettesben akarsz maradni a kocsiddal? – vágott vissza Sam, majd felvonta a szemöldökét.
- Jól van öcskös. Szállj be – csóválta meg a fejét nevetve Dean. A fiatalabbik Winchester épphogy beszállt a kocsiba, megszólalt Dean telefonja egy klasszikus Metallica dal kíséretében. Dean a zsebébe nyúlt, majd amikor meglátta a mobilja kijelzőjét, döbbenten az öccsére nézett. – Chuck az.
- A próféta Chuck? – pislogott Sam. – Hangosítsd ki. – Az idősebbik Winchester bólintott, és megnyomta a hívásfogadás gombot.
- Dean? Te vagy az? – A férfi hangja kissé zaklatott és rekedtes volt.
- Igen, Chuck. Én vagyok.
- Hál’ Istennek. Már azt hittem, hogy sosem érlek el.
- Figyelj, Chuck, vissza tudnál hívni később? Most éppen…
- Nem alkalmas. Tudom. Ha Hope miatt aggódtok, nincs semmi baja.
- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Sam és Dean gyanakodva. – Még mindig látomásaid vannak?
- Vele kapcsolatban nem – sóhajtott a férfi. Sam elgondolkodva az autó műszerfalára meredt.
- Úgy érted, hogy… - kezdte a fiatalabbik Winchester, közelebb hajolva bátyja telefonjához, majd megköszörülte a torkát. - … van egy másik próféta is a közelben?
- Mondhatjuk – válaszolt közömbösen Chuck. – Vagyis csak sejtem.
- Na, idefigyelj! Ha bármit tudsz… - mordult fel idegesen a fiú.
- Nyugi, Dean – fordult a bátyja felé Sam. – Chuck, ki az?
- Esküszöm, nem ismerem. Csak a történetét olvastam és…
- Várj! Egy újabb ’evangélium’? – vonta fel a szemöldökét Dean.
- Nem hinném. Öhm, interneten írja, és ahogy látom, nem sok olvasója van, szóval nem hiszem, hogy sokan tudnának róla.
- Remek – masszírozta meg a homlokát az idősebbik Winchester idegességében. – És miről szól? Esküszöm, ha még valaki megpróbálja az életünket…
- Alighanem Castielről – vágott Dean szavába Chuck. – De mindenki megjelenik a történetében: te és Sam, Hope, Bobby, Pamela, Rufus, Amy, Crowley, Michael… - majd a túloldalon a billentyűzet hangos kattogása vonta el a fiú figyelmét a beszélgetésről.
- Te írsz?
- Öhm, nem, csak épp vele beszélgetek – válaszolt kissé zavartan a férfi.
- Kivel?
- A blog írójával.
- És van neve is?
- Hope.
- Hmm, szóval Hope. Hát, eléggé rejtélyesen hangzik – húzta el a száját a fiú.
- Visszatérve a történetre – szólalt meg Sam. – Azt mondtad, hogy többek között Castielről ír, de ő egy angyal. A próféták az ő sorsukat is meg tudják írni?
- Jogos kérdés – bólogatott Dean, majd Chuck elnevette magát a túloldalon.
- Ahogy olvasom a történetet, egyre érdekesebb lesz. Most épp a nagy ’tanító jellegű’ beszédedet olvasom. Újra. Szegény Castiel! Azt sem tudja, hogy mihez kezdjen - majd ismét egy hangos nevetés.
- Hogy mi? Micsoda? Chuck, azonnal hagyd abba! Nehogy tovább merd olvasni, mert esküszöm …
- Jó, jó, jó. Befejeztem. Szóval, akkor már biztos, hogy ez a lány egy próféta.
- Igen – fújta ki magát az idősebbik Winchester.
- Amúgy, fiúk, tudhatnátok, hogy Castiel már nem angyal. Vagyis biztos, hogy nem teljesen – tette hozzá Chuck halkan.
- Mostanában valóban máshogy viselkedik. Mintha nem is angyal, hanem sokkal inkább ember lenne – szólalt meg Sam hangosan gondolkodva.
- Muszáj beszélnünk azzal a … Hope-pal. Hátha ezzel előnyhöz jutunk Michaellel szemben – fordult öccse felé Dean. Sam bólintott.
- Alex Johnson Hotel, ötös szoba. Itt vár benneteket.
- Hé, hé, hé. Lassíts egy kicsit.
- Szép munka, Chuck – kiabálta Sam a telefonba. Dean összeszűkült szemmel öccsére nézett, mire a fiú hangosan elnevette magát. – De mégis hogyan vetted rá, hogy…?
- Azt mondtam, két őrült rajongója akar vele találkozni. Az őrültet persze jó értelemben értettem. És azt is említettem, hogy teljesen olyanok vagytok, mint Sam és Dean, illetve, hogy készültetek egy meglepetéssel is.
- Meglepetéssel? – értetlenkedett Dean.
- Jó lenne, ha Hope-ot is magatokkal tudnátok vinni – suttogta a férfi.
- Óh, hogy is ne! – csattant fel a fiú. – Pláne, hogy nincs is velünk.
- De ő tudja, igaz? Hope tudja, hogy hol vannak. Végül is ő az ’író’ – mosolyodott el Sam.
- Igen. Talán. Várjatok, megkérdezem tőle – Újabb pötyögés a billentyűzeten. Közben Dean már rálépett a gázra, hogy ezzel is közelebb legyenek Castielékhez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése