6 ÓRÁVAL KORÁBBAN – Sioux Falls
Az alakváltó Hope zokogása miatt az angyalról teljesen megfeledkezett. Nem azért, mert a lány maga alatt volt. Ez sokkal több volt annál. Hope dermedt tekintetét követve lassan megfordult, és arca érthetetlen módon falfehér lett. Megrémült. Érezte, ahogy a halál szele lassan bekúszik a boltba, és körülfonja teste minden egyes porcikáját.
- Minden gonosz teremtménynek pusztulnia kell – szólalt meg a feketeruhás férfi. Hangja kevésbé csengett barátságosan. Koncentrálva a nő szemébe nézett, és jobb karját kinyújtva elindult az alakváltó felé, mintha csak az utolsó kenetet akarná feladni neki.
- Én a jó oldalon állok! – csattant fel a nő rémült, ugyanakkor magabiztos hangja. Félelmét megpróbálta leplezni. A férfi egy pillanatra megtorpant, és fenyegetően a lényre bámult. Miközben a feketeruhás férfi az alakváltóval volt elfoglalva, Hope lassan Castiel mellé kúszott, és megpróbálta elállítani az ütések okozta sebekből folyó vért. A lány még mindig szipogott, majd később, amikor meghallotta az arkangyal nevét, még levegőt is elfelejtett venni.
- Michael? – kérdezte hitetlenkedve a férfi.
- Esküszöm, az ő oldalán állok – hajtogatta az alakváltó. – Bizonyítékul szolgáljon az, hogy senkit sem bántottam.
- Valóban? – majd összeszűkült szemmel a földön lévő lányra és férfira pillantott. Ahogy Hope tekintete találkozott édesapjáéval, csupa bosszúvággyal és megannyi szenvedéssel találta szembe magát. És ahogy ránézett… mintha nem is a saját lányát látta volna benne.
- Ez a bukott angyal megérdemelte, hogy megkapja azt, ami jár – jelentette ki magabiztosan a nő.
- És a lány? – kérdezte gyanúsan a férfi, mintha Hope is valamilyen teremtmény volna.
- Nem tehettünk mást. Az utunkba állt. Ő csak egy átlagos ember.
- És az arkangyalnak tervei vannak vele – mondta ki hangosan gondolkodva a feketeruhás, mint aki olvasna az alakváltó gondolataiban.
- Csak nem hiszed, hogy mindent elárulok majd neked? – horkant fel a nő, amit egy pillanat alatt megbánt. A férfi ismét elindult az alakváltó felé, aki most már nem mert szembeszállni vele. Sem szóval, sem pedig cselekedettel. Lehunyta két szemét és…
- Hát barátocskám, ez nem a te napod – jelent meg az alakváltó és a férfi között Crowley, önelégült mosollyal az arcán, majd Hope-ék felé fordult. – Viszont ti megmenekültetek. Sajnos - tette hozzá komor arccal a démon.
- Te? – ordította el magát a feketeruhás férfi, akinek hangjától még a bolt is megremegett, és újabb neoncsövek pattantak el.
- Ajajj, most félnem kellene? – hunyorgott Crowley az elpattanó neoncsövek fényétől. – Ti, bosszúálló szellemek, egyfolytában csak bajt okoztok. – Bosszúálló szellem!? A lány szívébe villámként hasított a fájdalom.
- De csak addig, amíg meg nem találjuk a kiszemelt személyt – majd szája baljós félmosolyra húzódott.
- Oh. – A démon mosolya egy pillanatra az arcára fagyott miután felismerte, hogy kivel áll szemben. – A te véred nem az én kezemhez tapad.
- De a feleségemé igen! – ordított dühösen a tiszteletes.
- És most az ő halálát akarod megbosszulni? – kérdezte félvállról Crowley. – Szánalmas. Azt hittem, már a lányod miatt aggódsz ennyire – majd félszemmel Hope-ra tekintett.
- A lányom? - húzta fel a szemöldökét a férfi. – Ő biztonságban van. Castiel vigyáz rá.
- Ó, hát persze! Castiel – nevetett fel gúnyosan a Pokol királya. – Nézz csak rá – intett kissé idegesen a földön lévő, lábadozó férfi felé. – Ő lenne a nagy védelmező? Egy bukott angyal!? Inkább bízod rá a lányod életét, mint Isten egyik arkangyalára? – A démon szeme csak úgy lángolt a gyűlölettől.
- Castiel? Egy bukott angyal… - ismételte meg Crowley szavait a tiszteletes.
- Igen, mert ellenszegült Isten parancsaival. – Isten nevénél a démon nem tetszően felvonta az egyik szemöldökét.
- Valóban? – A férfi szemébe ismét beleköltözött a bosszú. – És Hope? – Hangja lágyabbra váltott.
- Velünk biztonságban lenne. Michael vigyázna rá – győzködte hazugságokkal a férfit Crowley. – Nézd, Matthew… Ugye szólíthatlak így? Csak egy aprócska igen kell, és sutty! Máris meglátod a fényt. Nem kell, hogy olyasvalamiként éld a túlvilági életed, amelyekre magad is vadásztál. – A tiszteletes láthatóan elgondolkodott a démon szavain, de bármennyire is könnyűnek tűnt ez az út, a vér, amely a kezeihez tapadt, nem hagyta őt nyugodni. Végeznie kell a felesége gyilkosával! Csak ez lebegett a szeme előtt.
- A lányom biztonságban van ott, ahol van – jelentette ki a férfi. - A bostoni leánykollégiumban.
- Matthew, Matthew – csóválta meg a fejét Crowley, majd elindult lassan a férfi felé, magára hagyva az alakváltót. – Hope már nem ott van.
- Nem!? – kérdezte idegesen és értetlenkedve a férfi, mire újabb neoncső pattant el a démon feje fölött.
- De nem ám – mosolyodott el gúnyosan Crowley. – Már több mint egy hete két vadász, bizonyos Winchesterek hozták el a kollégiumból. És amint látod, napról-napra egyre nagyobb bajba kerül. Igaz, Hope? – baljós tekintettel a lány felé fordult. A tiszteletes hangtalanul a démon mellé sétált, majd követte annak pillantását, mely a földön kuporgó lányon állapodott meg.
Hope még erősebben Castielbe karolt. Az angyal megpróbálta védencét nyugtatgatni, de a lány csak Crowley-ra és Matthewra figyelt. A férfi ekkor még közelebb lépett a lányhoz, és ahogy elhaladt Crowley mellett, a démon sürgősen maga mellé parancsolta az imént magára hagyott nőt.
- Megszerezted, amire szükséged volt? – kérdezte suttogva a démon.
- Igen – válaszolta egyértelműen az alakváltó.
- Michael biztosan büszke lesz rád – mondta gúnyosan Crowley. – Persze, ha nem szúrod el.
- Ne feledd, én alakváltó vagyok. A véremben van – majd fölényesen elmosolyodott, és a démon szemébe nézett.
Matthew tiszteletes bizonytalan tekintettel vizsgálgatta Hope-ot. Mindennél jobban kereste benne azt a kislányt, akit itt hagyott. De szomorúan tapasztalta, hogy az a lány már régen halott.
- Ez nem az én lányom – jött a férfitól a csalódott kijelentés, mire a démon feléje fordult.
- Pedig… - kezdte Crowley, majd hirtelen elhallgatott. Nem hitte volna, hogy pont Matthew fogja megkönnyíteni a dolgát. Ha a férfi még ilyen közelről sem ismerte fel a saját lányát, akkor nincs mitől tartaniuk. Már biztos volt benne, hogy a tiszteletes nem fog Michael és az ő terve közé állni. Talán csak neki van oka az aggódásra, hisz a férfi őt akarja. Holtan. Minél előbb, annál jobb. A bosszúálló szellemeknél talán még a kopogó szellemek rosszabbak. Tudta, hogy amíg nem öli meg, és bosszúja be nem teljesedik, addig nem hagyja nyugton a démont.
- Apa – szólalt meg remegő hangon Hope, majd lassan feltérdelt és megpróbált felállni, de Castiel megfogta a csuklóját és óvatosan visszahúzta a földre, maga mellé.
- Ő többé már nem az édesapád – suttogta az angyal. Hope szeme ismét könnybe lábadt. A vér szinte megfagyott az ereiben, ha csak arra gondolt, hogy az édesapja az imént utasította el őt. „Ez nem az én lányom” EZ. Csengett a szó újra és újra a fülében. Mintha csak egy tárgy, és nem is ember lenne. „Ez.”
- Most nagy bajba kerültél, kislány – sugallta a tekintetével az alakváltó, majd Crowley-val egy szempillantás alatt eltűntek a kis bolt feldöntött polcai közül.
Alig pár perce a démon és az alakváltó távozása után a férfi eltávolodott a lánytól, mintha meghátrált volna. Szemeiben ugyanúgy a bosszúvágy tükröződött. Végül megállt az üvegajtó előtt, és a bolt biztosítékát lecsapva magára hagyta a lányt és az őrangyalát.
A benzinkúton már végképp a sötétség lett az úr. Még a bolt előtti utcalámpa villanykörtéje is elpattant a férfi távozásakor. Castiel, a sötétség ellenére megpróbált felállni, és a mellette nyöszörgő lány segítségére sietni. Az angyal vakon tapogatózott a földön ülő lány karja után. Amikor ujjai megérintették Hope vállát, érezte, amint védence megremeg a félelemtől.
- Sss, csak én vagyok az – suttogta Catiel. – Jól vagy?
- Nem… nem tudom. Azt hiszem, kificamodott a bokám, amikor az a démon elengedett.
- Fel tudsz állni?
- Talán – válaszolt Hope sóhajtva.
- Várj, segítek – szólalt meg Castiel, miután meghallotta a lány mozgolódását a földön. Óvatosan Hope karja alá nyúlt, és megpróbálta felsegíteni.
- Az is lehet, hogy nincs semmi bajom – jelentette ki a lány, majd miután két lábra állt, hangosan felszisszent. – Ó, remek!
- Nagyon fáj? – kérdezte az angyal együttérzően.
- Majd csak kibírom hazáig valahogy.
- Vagy… - szólalt meg hosszas gondolkodás után Castiel. A lány kérdőn az angyalra nézett, akinek arcát alig látta a sötétben.
- Vagy? – Hope még fel sem tette a kérdést, amikor azt érezte, hogy lábai elrugaszkodnak a földtől, és valami sokkal puhább helyen találja magát: őrangyala karjaiban.
- Most már jobb? – kérdezte Castiel. Hope nem látta, hogy valójában milyen közel van az angyalhoz, de a leheletét szinte már az arcán érezte. Olyan volt, mintha csak a fülébe suttogott volna.
- Öhm, igen. Köszönöm – pirult el a lány, ami szerencsére a sötétben kevésbé volt észrevehető.
Hope kissé kényelmetlenül érezte magát az angyal karjaiban. Még a nyakát sem karolta át, de pár perc séta után beletörődött a helyzetébe, és már kevésbé volt zavarban, ahogy Castiel karjai védelmezően körülfogták a derekánál és a térde alatt. Ugyanakkor egyszerűen nem tudta feldolgozni, amit a benzinkút boltjában hallott, illetve látott. Mindezek mellett csak egy szó maradt meg, erős nyomot hagyva a lelkében.
- Bosszúálló szellem – suttogta hangosan gondolkodva a lány.
- Tessék? - kérdezte út közben Castiel. Az angyal olyannyira közel hajolt a lányhoz, hogy Hope még arról is megfeledkezett, hogy fiú-e vagy lány.
- Nem számít – dadogta zavarában.
- Édesapád jár a fejedben, igaz? – Az angyal hangja halk és lágy volt.
- Igen – sóhajtotta Hope, majd az angyal arcára hirtelen aggodalom ült ki. – És egy valamit nem igazán értek. - Castiel tudta, hogy a lány kérdezősködni fog. – Apának volt valami köze ezekhez a… a lényekhez…? - hangja elcsuklott.
- Hope. – Az angyal érezte, hogy már nincs visszaút. Tudta, hogy el fogja mondani a tiszteletes titkát, amit Matthewnak sosem kellett volna eltitkolnia a saját lánya elől.
- Castiel, tudnom kell – kérlelte az angyalt olyan szívszorító hangon, aminek még Cas sem tudott ellenállni.
- Édesapád ördögűző volt – válaszolt a férfi, aki kissé megkönnyebbülve érezte magát a nagy titok kimondása után.
- Ördögűző!? – kérdezte kétségbeesetten és egyben csalódottan a lány. – Jézusom! És ezt egész végig titkolta? Még akkor sem árulta el, amikor tudta, hogy tudok a szörnyek és az efféle lények létezéséről.
- Hidd el, megvolt rá az oka – csitítgatta védencét az angyal.
- És ez a képesség? Ezt is tőle örököltem? – Hope itt az emberek érzéseinek megérzésére gondolt, amit először Deannél, majd pedig Samnél tapasztalt.
- Nem. Ez alighanem az én hibám volt – tört elő Castielből a bűntudat. Eszébe jutott az a nap, amikor mindent megtett a lány szüleinek boldogsága érdekében, de valami mégis rosszul sült el, amire maga is csak most jött rá.
- Hogy érted azt, hogy a te hibád volt? – Hope értetlenkedve nézett az angyal mélykék szemeibe, amik az éjszaka sötét leple alatt mintha most fekete színben pompáztak volna.
- Grace és Matthew teljesen átlagos emberek voltak, és csak egy dolog volt, amit mindennél jobban szerettek volna: egy kisbabát. Édesanyádat azonban egy démon megátkozta, hogy semmi esetre sem lehet várandós, azonban ha mégis…
- Egy démon? – Hope-ot olyannyira lekötötte ez a rész, hogy Castiel figyelmeztető mondatát már meg se hallgatta.
- Igen – bólintott az angyal.
- De akkor, hogy jöttem én a képbe?
- A szüleid tudták, hogy mi, angyalok különleges képességekkel rendelkezünk. Az édesapád szinte már könyörgött nekem, hogy segítsek Grace-en, az édesanyádon. Cserébe megígérte, hogy annyi embert szabadít meg a démonoktól és a szellemektől, amennyit csak tud.
- Ohh… - nyögte Hope. – Szóval akkor nem is Matthew az igazi apám, hanem… - A lány elhallgatott. Érezte, hogy erős hányinger kerülgeti. A gyomra hirtelen összeszűkült, amikor őrangyalára pillantott. „Nem! Ez kizárt! Castiel nem lehet az apám!”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése