45. fejezet

A külvárosi raktárépületek falai szinte visszhangként verték vissza a menekülő fiatal rohanó lépteit. Zihálva ugorta át az utca mélyebb repedéseibe gyűlt, pocsolyát formázó esővizet. Bármennyire is sietett, a két vadász még mindig a nyomában volt: az alacsonyabb kezében egy bozótvágóhoz hasonló, hosszú pengéjű fegyver. Egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy visszafordul és rátámad üldözőire. Minden egyes szegletben a menekülés további lehetőségeit kereste, de hiába: a főutcából kiinduló mellékutak legtöbbje zsákutcába torkollt. Érezte, amint az erő lassan elhagyja a lábait. Nemhiába. A halloween buliban szervezett táplálkozás nem biztosított elég életerőt számára. Most jött csak rá igazán, hogy egy újszülött vámpírnak a kelleténél több vér kell, mint gondolta. Tudta, hogy pihenésre és újabb áldozatra van szüksége, de mégsem állhat meg. Hallott a Winchester fivérekről, és sosem akart szemtől szembe kerülni velük. Pláne nem így. De ahogy Hope is mondta: Isten útjai kifürkészhetetlenek. Bár ne erre az útra lépett volna.

Még egyszer hátrapillantott. A két vadász azonban most sehol sem volt. Épp csak annyi időre állt meg, hogy kifújja magát, majd mélyet szippantott a városi levegőből, és indult is volna tovább, ha egy férfi nem állja el az útját.

- Te meg ki a fene vagy? – kérdezte zihálva a fiú, miután kissé megnyugodva könyvelte el magában, hogy nem az egyik Winchester áll vele szemben.

- Crowley, de a magadfajtának csak a Pokol királya.

- Azt hittem, Lucifer az.

- Jelenleg ő most nem elérhető – majd szája széles mosolyra húzódott. – Szeretnéd, ha megmenteném az életed?

- Miből gondolod, hogy veszélyben vagyok? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Sammy, azt hiszem, erre szaladt! – Az idősebbik Winchester magabiztos hangja csak úgy visszhangzott a zsákutca bejáratánál. A fiatal vámpír fejét ingerülten a hang irányába fordította, majd az útját elálló férfira nézett.

- Nos? – kérdezte sejtelmesen mosolyogva.

- Ha nem engedsz tovább, esküszöm, megöllek.

- Engem? Egy vámpír? Ugyan már! – nevetett fel gúnyosan Crowley. – Most akkor kell a segítségem vagy nem?

- És mit kérsz érte cserébe? – kíváncsiskodott a fiú.

- Azt, hogy engem szolgálj.

- Dugd fel magadnak! – vágott vissza Dan.

- A te életed, a te döntésed – jelentette ki a fekete ruhás férfi, majd eltűnt. Helyette azonban két vadásszal találta szembe magát, akik nem vették észre az előbb itt lévő Crowley-t.

- Nem rossz, nem rossz, de azért jobban is igyekezhettél volna – jegyezte meg Dean, majd öccsének intett, aki hátulról lefogta a fiút, közben az idősebbik Winchester már készen állt arra, hogy az utolsó személyt is kivégezze ebből a züllött bandából.

- Esküszöm, nem tettem semmit se – hadarta a fiú.

- Ja, persze – mondta szem forgatva Dean. – Máskor kemény srácoknak érzitek magatokat, ilyenkor meg sírtok, mint egy kisgyerek.

- Megölnél egy ártatlant? – folytatta Dan remélve, hogy a Winchester fiú megkegyelmez neki. 

- Ártatlant? Ugye most csak viccelsz!? Pechetekre megtaláltuk a holttesteket. Egy cseppnyi vér sem volt bennük – mondta az idősebbik testvér keményebb hangnemben. – És ami a legrosszabb, kiszemelted a hugicánkat is. Te kivételesen dupla annyi büntetést érdemelnél. Szóval hidd el, a halál megváltás lesz. Örülj, hogy nem fogunk megkínozni.

- Te meg miről beszélsz? Milyen hugicátokat?

- Mintha nem tudnád – szólalt meg a fiú háta mögött Sam, majd még erősebben megszorította Dant.

- Szépen elintézted szegényt, de most mi jövünk – vonta fel a szemöldökét Dean, majd mindkét kezével megmarkolta az éles fegyver markolatát, a magasba emelte, de mielőtt még bármit is tett volna, öccse megakadályozta.

- Ne, Dean! – Az idősebbik Winchester összeszűkült szemmel, kérdőn Samre nézett, mire a fiatal vámpír felsóhajtott.

- Köszönöm, Crowley – suttogta.

- Majd én – jelentette ki Sam.

- Ne! Kérlek, ne! – rázta kétségbeesetten a fejét a fiú.

- Fogd meg – lökte bátyja felé a vámpírt. Dean látta Samen, hogy valami nincs rendben, de jelen esetben még ideje sem volt arra, hogy törődjön vele. Csere útján öccse kezébe adta a hatalmas pengét. Pillanatokba sem telt bele, és a fiatal vámpír már holtan hevert az idősebbik Winchester lába előtt. Fej nélkül.

- Szép munka – mosolyodott el Dean, de a feszült hangulatot még ezzel sem tudta megtörni. Végül letörölte az arcára fröccsent vért, és testvérével együtt elindult az Impala felé.

***

Takaró lerúgva az ágyról, összegyűrt ágynemű, szétszórt jelmez-kellékek: nagyjából ez jellemezte Hope szobáját, amikor a lány álmosan pislogva kinyitotta a szemeit. Lassan kinyújtózott, de amikor talpát a szoba hűvöse megérintette, gyorsan visszahúzta a "takaró" alá, ami jelen esetben Castiel ballonkabátja volt. Hope kikerekedett szemekkel, kissé remegő kézzel simított végig a kerek gombokon és a kopott vászonanyagon, majd félig lehúzta magáról a kabátot. Megpróbálta felidézni az elmúlt estét, de semmi olyan nem jutott az eszébe, amiről arra következtethetett volna, hogy ő és Castiel… De ami a legrosszabb, egyáltalán semmi sem rémlett a tegnap estéről, kivéve csak Dant, akivel egy kis időre sikerült szóba elegyednie.  Ráadásul még a feje is szörnyen fájt, ami semmi jót nem sejtetett. Ennek ellenére nem akart ágyban maradni. Úgy döntött, hogy minden szégyenkezés nélkül Castiel elé áll, visszaadja neki a kabátját, és megkérdezi tőle, hogy mi történt.

Eközben a nappaliban Katie a barátnői cuccait rendezte. Olyannyira mélyen belemerült a pakolásba, hogy észre sem vette, hogy Dean mellette áll.

- Hiányzik a színház? – szólalt meg közvetlenül a lány mellett, mire Katie reflexből kezébe kapta a legkisebb táskát és a fiúnak vágta, aki orrát masszírozva, tántorogva távolodott el a kanapétól. – Jézusom!

- Dean, annyira sajnálom… - szaladt az idősebbik Winchesterhez, majd megállt előtte. - Mégis mi a fenéért kell állandóan rám hoznod a frászt? – kérdezte csípőre tett kézzel.

- Jók a reflexeid – mosolyodott el óvatosan, nehogy még rosszabb legyen az orra körül lüktető fájdalom.

- Hmm – vont vállat a fiatal nő. – Amúgy meg… talán igen, talán nem, de nem maradhatunk itt tovább. Ha most nem megyek, lőttek a karrieremnek. És ezt Sally is ugyanígy gondolja. Andrea-nak pedig hiányzik már Jack és a családja… nem beszélve a saját kis kocsmájáról. Egyszóval, hiányzik a régi életünk. Dean, már meghoztuk a döntésünket. Közösen.

- Úgy nézek én ki, mint aki ne értené? – kérdezte egy kis feszültséggel a hangjában. – És mikor indultok?

- Ha lehet, fél órán belül. Nagyon remélem, hogy a lányok már elkészültek– majd fújt egyet, és a táskákkal a kezében a kocsihoz indult.  Katie meglepetésére Dean mindenben segédkezett, amiben csak tudott. Kitárta előtte a bejárati ajtót, sőt még a csomagtartóban is segített rendesen elpakolni.

- Mi ez a nagy udvariasság? – kérdezte kíváncsi tekintettel a fiatal nő, a nappaliba lépve.

- Valaki az első, valaki pedig az utolsó benyomásra esküszik. Tippelhetsz, hogy én melyik mellett állok – mosolyodott el csibészesen.

- Gondolhattam volna – rázta meg a fejét Katie.

- Tényleg muszáj elmennünk? – szólalt meg kérlelő hangon Sally a lépcsőfordulóban.

- Közös döntés, mi? – csipkelődött Dean, mire Katie leintette  és barátnője könyörgő tekintetébe nézett.

- Sally…

- Még maradhatnánk. Tudod, hogy úgy sem fog kirúgni.

- Téged lehet, hogy nem, de az én részemről nem vagyok benne olyan biztos.

- De Andrea sem akar...

- Sally, elég! Elmegyünk és kész! – rivallt rá barátnőjére. A barna hajú lány szomorú arccal lebattyogott a lépcsőn, majd megölelte Deant és Samet, aki a legfrissebb híreket olvasta a reggeli újságban. Végül egy fél mosollyal az arcán Bobby-tól és Castieltől is elköszönt. – Andrea?

- Mindjárt jön. Addig beüljek a kocsiba?

- Igen, kérlek.

- Nem igazán akarok beleszólni a dolgotokba, de miért nem engeded, hogy ők maguk döntsenek? – merészelte feltenni a kérdést az idősebbik Winchester.

- Mert nem akarom még nagyobb bajba keverni őket – suttogta szinte alig hallhatóan.

- Indulhatunk – szólalt meg szomorúan Andrea is, mire barátnője felemelte a tekintetét, és egy újabb csalódott szempárral találta szembe magát.

- Andie, ne feledd, amit mondtam – mosolyodott el a fiú, amint a fiatal nő leért a lépcsőn. – Akárki akármit mond, te egy istennő vagy.

- Köszönöm, Dean! Igazán kedves tőled, és nagyon fogtok hiányozni. Mindannyian - nézett körbe a nappaliban, majd az alig két hónapnyi emlékek hatására egy könnycsepp gördült le az arcán.

- Oh, ezért igazán nem érdemes sírnod – ölelte meg a lányt a fiú.

- Ti vagytok a legjobb vadászok, akiket ismerek – majd megpuszilta az idősebbik Winchestert, és úgyszintén egy-egy ölelés kíséretében elbúcsúzott a többiektől is. Mielőtt Katie is elhagyta volna a nappalit, Dean egyenesen a fiatal nő szemébe nézett, és egy sejtelmes mosollyal az arcán közelebb lépett hozzá.

- Mi az?

- Egy búcsú puszi tőled is igazán kijárhatna. Gondolj csak arra, milyen udvarias voltam.

- Majd ha fagy, de ennek ellenére vigyázzatok magatokra.

- Szép kis búcsú, mondhatom – jegyezte meg halkan az idősebbik testvér, majd utat adva Katie-nek jobbra lépett. – Ha bármi van, bármi, csak hívjatok, és mi megyünk.

- Köszönöm – sóhajtott a lány, majd előhalászta a kocsija kulcsát, és beült a volán mögé. Ahogy felbőgött az Impala motorja, Dean egy kicsit elmosolyodott, majd felsóhajtott, és a többiek felé fordult:

- Tudjátok, azért hiányozni fognak.

- Nekem is – bólintott egyetértően Sam.

- Azt hiszem, én megyek és megbütykölöm egy kicsit a Drágaságomat – húzta ki magát az idősebbik Winchester.

- Csatlakozhatok? – mosolyodott el Bobby.

- Persze – bólintott a fiú.

- Hová tűnt mindenki? – lépett ki a szobájából pár perc múlva Hope, miközben Castiel kabátját próbálta elrejteni a háta mögött.

- Dean és Bobby kocsit szerel, Sally-ék pedig elmentek.

- Elmentek? De miért? – kérdezte a lány aggódó tekintettel. Sam vállat vonva az asztalhoz ült, és bekapcsolta a laptopját, ami előtt egy-két kötetnyi könyv pihent, kitárt lapokkal. – Még el sem tudtam búcsúzni tőlük – suttogta szomorúan, majd hiába próbálta leplezni, szégyenlősen Castielre nézett, aki Samhez hasonlóan az asztalnál ült, és egy régi könyvet lapozgatott. Hope ahelyett, hogy kérdőre vonta volna a férfit, a fiatalabbik Winchester széke mellé sétált. – És Amy-ék?

- Kettéváltunk – jelentette ki a laptop képernyőjére tapadva a fiú. – Pameláék elvitték Tommy-t egy, állítólag profi médiumhoz, hogy kiderítsenek bármit, ami előbbre vihet minket. Ők pár állammal odébb, én pedig itt kutakodok. Szerencsére Castiel is segít. Sok mindenhez ért, amire Dean talán kicsit még féltékeny is – nevette el magát Sam. Ekkor Castiel felnézett az épp olvasott könyv sorai közül. Tekintete találkozott Hope-éval, aki hirtelen elfordította a fejét, és a hűtőhöz sétált. – Szerintem egy pohár tej lenne a legmegfelelőbb reggelire – jegyezte meg a fiatalabbik Winchester.

- Egy pohár tej? Csak úgy simán? Fúj! – fintorgott a lány.

- A másnaposság ellen állítólag tökéletes.

- Nem vagyok másnapos – mondta magabiztosan Hope, ugyanakkor el is gondolkozott Sam kijelentésén. Lehet, hogy ezért nem emlékszik a tegnap estére? Lehet, hogy túl sokat ivott? De hisz csak egyetlen egy pohár tequila volt, amire Dan meghívta. Vagy mégsem?

- Biztos vagy ebben? – kérdezte fél mosollyal az arcán Sam, majd laptopja helyett a lányra nézett. – Szegény Casnek rendesen meggyűlt a baja veled. Dean meg alig győzte megköszönni neki, hogy kiszabadított annak a vámpírnak a karjai közül.

- Vám…pír? Dan? – dadogta kikerekedett szemekkel. Castiel bólintott. – De… hogy lehet, hogy nem ismertem fel, hogy nem ember?

- Valószínűleg azért, mert már régóta ismerted, és megpróbálta azt az énjét álarcként használni.

- És még vámpírnak is öltözött. Ezt nem hiszem el – majd arcát két tenyerébe temette, miután a kabátot az asztal közepére rakta. Ennyit a rejtegetésről… – Szörnyű vadász lesz belőlem, ha már ilyen hülyeségeken képes vagyok elcsúszni.

- Nincs semmi baj. Még fiatal vagy és csak megzavart, hogy a barátod volt.

- De ez akkor sem fair. Sokkal jobban oda kellett volna figyelnem a jelekre. Ő volt az, aki leitatott, igaz?

- Eltaláltad – bólintott Sam.

- Jó reggelt Csipkerózsika! – lépett be a konyhába fülig érő mosollyal az arcán Dean. – Hogy aludtál?

- Tökéletesen – válaszolt félvállról, majd egy fintorral belekortyolt a pohár tejbe.

- Tej reggelire? – vigyorgott tovább Dean.

- Meg se szólalj! – intette le a fiút Hope. - Castiel, ugye nem csináltam semmi olyat az éjszaka, amivel megbántottalak volna? – kérdezte halkan, egy kicsit közelebb hajolva a férfihez, majd az alsó ajkába harapott.  Castiel egy pillanatig csak hallgatott, majd hirtelen megérezte Hope illatát, aminek hatására a tegnap este eseményei másodpercek alatt leperegtek lelki szemei előtt.

- Miért? – kérdezte kíváncsian, majd zafírkék szemeivel a lányt kezdte el fürkészni.

- Csak… mert… - kezdte lehajtott fejjel, majd hirtelen elhallgatott. – Amikor felébredtem, ez volt rajtam – hadarta, miközben az asztalon heverő kabátra mutatott.

- Khm... khmm… - nézett célozgatóan az öccsére az idősebbik Winchester, majd a bejárat felé bólintott.

- Deannel elugrunk egy kis kajáért. Egy óra és itt vagyunk – állt fel a székéből.

- Rendben – bólintott lassan Castiel, majd miután a fiúk elhagyták a házat, ismét a lány szemeibe nézett, amitől még jobban zavarba ejtette őt.

- Én nem emlékszem a tegnap estéből semmire, Castiel – suttogta. – Arra sem, hogy hazahoztál. Arra meg végképp nem, hogy miért van olyan nagy kupi a szobámban, és miért a te… - majd ismét elhallgatott.

- Te kérted, hogy takarjalak be, de mivel durcásan lerúgtad a takaród, és nem akartál elengedni, oda kellett adnom a kabátomat.

- És ez mégis mit akar jelenteni? Miért nem akartalak elengedni? – kérdezte egyre gyorsabban Hope. A férfi azonban nem válaszolt. – Castiel, ne csináld! Mennyire nem voltam magamnál?

- Mennyire emlékszel?

- Mondtam már, hogy semmire sem, de tudom, hogy csináltam valamit, mert reggel, amikor felkeltem… furcsa… öhm… dolgok játszódtak le bennem. De nem tettem semmi olyat, ugye?

- Pillangók? – kérdezősködött tovább kíváncsian Castiel, de miután látta, hogy a lány mennyire értetlen arcot vág, biztos volt benne, hogy tényleg nem emlékszik semmire sem.

- Milyen pillangók?

- Majd ha eljön az ideje, ígérem, megmutatom – mire egy félmosoly jelent meg a szája sarkában.

- Re-rendben – válaszolt hezitálva a lány, majd felállt a székről, de olyannyira belefeledkezett Castiel mosolyába, hogy csak egy rossz mozdulat kellett, és a maradék tej ki is borult a pohárból. – A francba – nyúlt egy rongy után, majd gyorsan fel akarta emelni az egyik könyvet, amit a tej már majdnem elért. Castiel azonban ugyanazt a kötetet szemelte ki, és ahogy érte nyúlt, a könyv helyett a lány kezét sikerült megfognia. Hope zavartan pislogva figyelte Castiel ujjait, amik egyre jobban az ő ujjai köré fonódtak. Már egyikőjüket sem zavarta, hogy a kiborult tej eláztatja-e vagy sem a megsárgult lapú könyvet. – Mi történt tegnap este? – kérdezte újra suttogva a lány, majd érezte amint térde megremeg a férfi érintésétől.

- Még adj pár hónapot és ígérem, megmutatom – suttogta Castiel is, mire a lány mély levegőt vett, és nem tudta miért, de kihúzta kezét a férfi lágy szorítása alól, majd zihálva eltávolodott tőle.

- Sajnálom, de… de nem megy – rázta meg a fejét. – Túl nehéz és veszélyes – majd még egy utolsó pillantást vetett a zavart tekintetű Castielre, végül berohant a szobájába.