Ízelítő a 45. fejezetből

(...)
Takaró lerúgva az ágyról, összegyűrt ágynemű, szétszórt jelmez-kellékek: nagyjából ez jellemezte Hope szobáját, amikor a lány álmosan pislogva kinyitotta a szemeit. Lassan kinyújtózott, de amikor talpát a szoba hűvöse megérintette, gyorsan visszahúzta a ”takaró” alá, ami jelen esetben Castiel ballonkabátja volt. Hope kikerekedett szemekkel, kissé remegő kézzel simított végig a kerek gombokon és a kopott vászonanyagon, majd félig lehúzta magáról a kabátot. Megpróbálta felidézni az elmúlt estét, de semmi olyan nem jutott az eszébe, amiről arra következtethetett volna, hogy ő és Castiel… De ami a legrosszabb, egyáltalán semmi sem rémlett a tegnap estéről, kivéve csak Dan-t, akivel egy kis időre sikerült szóba elegyednie.  Ráadásul még a feje is szörnyen fájt, ami semmi jót nem sejtetett. Ennek ellenére nem akart ágyban maradni. Úgy döntött, hogy minden szégyenkezés nélkül Castiel elé áll, visszaadja neki a kabátját és megkérdezi tőle, hogy mi történt.

Eközben a nappaliban Katie a barátnői cuccait rendezte. Olyannyira mélyen belemerült a pakolásba, hogy észre sem vette, hogy Dean mellette áll.

- Hiányzik a színház? – szólalt meg közvetlenül a lány mellett, mire Katie reflexből kezébe kapta a legkisebb táskát és a fiúnak vágta, aki orrát masszírozva, tántorogva távolodott el a kanapétól. – Jézusom!

- Dean, annyira sajnálom… - szaladt az idősebbik Winchesterhez, majd megállt előtte. - Mégis mi a fenéért kell állandóan rám hoznod a frászt? – kérdezte csípőre tett kézzel.

- Jók a reflexeid – mosolyodott el óvatosan, nehogy még rosszabb legyen az orra körül lüktető fájdalom.

- Hmm – vont vállat a fiatal nő. – Amúgy meg… talán igen, talán nem, de nem maradhatunk itt tovább. Ha most nem megyek, lőttek a karrieremnek. És ezt Sally is ugyanígy gondolja. Andrea-nak pedig hiányzik már Jack és a családja… nem beszélve a saját kis kocsmájáról. Egyszóval, hiányzik a régi életünk. Dean, már meghoztuk a döntésünket. Közösen
(...)