43. fejezet

Dean már több mint egy órája a térdére támaszkodva figyelte barátját, majd miután hiába várt, felállt és kíméletlenül megrázta Castielt a vállánál fogva, aki még mindig az igazak álmát aludta.

- Hé, Cas, jó lenne, ha rendbe hoznád magad. Ideje lenne indulnunk. Még be kell ugranunk az uszodába, hogy megtudjuk Adam Allen-től, hogy hová is temették az apját. Vagyis nagyon remélem, hogy nem hamvasztották – húzta el a száját, majd még egyszer megrázta az alvó férfit. Castiel ekkor kissé ijedten ült fel az ágyon, és az idősebbik Winchester szemeibe nézett. – Mi az, Cas? Minden rendben? – kérdezte összevont szemöldökkel.

- Azt hiszem – suttogta, majd megrázta a fejét, és begombolta az ingét.

- Hát – vont vállat a fiú. – Mindenesetre, ha elkészültél hozd a cuccod. Lehet, hogy már nem jövünk vissza. Alig várom, hogy már otthon legyünk, Bobbynál.

- Amy miatt? – kérdezte halkan Castiel.

- Amy? Ő meg hogy jön ide?

- Tegnap este…

- Csak azt nem mondd, hogy elmondtam – mondta kikerekedett szemekkel a fiatal vadász.

- Pedig, de – bólintott a férfi, majd még mielőtt megpróbált volna felállni, felszisszent. – A fejem – majd a fiúra nézett. - Dean, tegnap mégis mennyit ittunk? – Az idősebbik Winchester nem válaszolt. Helyette a mellette lévő asztal felé kacsintott, ahol a két whiskys- illetve sörösüveg álldogált üresen. Castiel sóhajtott, majd úgy nézett Deanre, mintha mindketten valami főbűnt követtek volna el.

***

Alig fél óra kocsikázás után már a városi uszodánál találták magukat. A bejárat előtt épp egy húszfős, általános iskolásokból álló diákcsoport sorakozott, ahol a portás majdhogynem mindenkit személyenként leellenőrzött.

- Ez biztos a pár napja történt haláleset miatt van – súgta oda Castiel Deannek.

- Mmm – hümmögött a fiú, majd kezébe vette a hamis FBI jelvényét, és egyenesen a portához sétált. Megpróbálta a nagyobbnál nagyobb táskákkal ”megáldott” iskolásokat kikerülni, de a kísérőtanáruk, aki egy középkorú, szemüveges férfi volt, tolakodásnak vélte a Winchester fiú közeledését.

- Elnézést, de ha nem látná, még nem végeztünk – szólalt meg recés hangján.

- Elnézést, de – kezdte komoly hangon, majd felmutatta a jelvényét. – FBI.

- Azta – kiáltotta el magát egy alacsony, 9 év körüli kisfiú és kiskutyaszemekkel Deanre nézett. A középkorú férfi alig győzött bocsánatot kérni.

- S-sajnálom. Azt hittem, hogy…

- Megnézhetem? – kérdezte a kisfiú csillogó szemekkel.

- Hidd el kölyök, ez nem holmi játékszer – mosolyodott el a Winchester fiú, majd a zakója belső zsebébe csúsztatta a jelvényét.

- Ha nagy leszek, én is FBI ügynökként akarom járni az országot.

- Remélem, sikerül megvalósítanod az álmodat – majd megsimogatta a kisfiú fejét, aki örömében legszívesebben követte volna a két ügynököt az uszoda folyosója felé.

Percekkel később a két férfi már a nagy medencénél járt, aminek előterébe belépve egy hatalmas üvegkupola fogadta őket, valamint Adam Allen edző, aki szinte másodpercenként rásípolt valamelyik tanítványára.

- Samantha! – kiáltotta el magát. – Ezerszer megmondtam, hogy ne akkor vedd a levegőt és mint mindig, most is ugyanazt a hibát követed el.

- Elnézést tanár úr – válaszolt a lány, akinek tekintete egyből megakadt Deanen, majd miután észrevette, hogy épp Mr. Allen felé tartanak, kiszállt a medencéből és a törölközőjéért sétált. Ekkor már a fiatal vadász szeme is megakadt a huszonéves, szőke hajú lányon és észrevétlenül egy csibészes mosolyt küldött Samantha felé.

- Jó napot! Miben segíthetek? – fordult feléjük a melegítőt viselő edző.

- Jó napot, Mr. Allen – köszönt Castiel nyugodt hangon, majd szokásukhoz híven felmutatták a jelvényüket, és a férfi már tudta is, hogy a két ügynök mi okból érkezett.

- Kérem, kövessenek – intett az irodája felé, aminek ajtaja már félig nyitva állt. – Samantha, öt perc! Addig kérlek, gyakorolj.

- Ügyes lány – jegyezte meg Dean az iroda felé menet.

- Az egyik legtehetségesebb a csapatban, és mellesleg az egyetlen lányom – Az idősebbik Winchester olyannyira félrenyelt, hogy egy kisebbfajta köhögésroham jött rá.

- Minden rendben?

- Persze, csak véletlenül félrenyeltem – majd a mellkasára rakta a kezét, és egy mély levegő kíséretében belépett az edző irodájába.

- Szóval, mit szeretnének tudni? – ült le asztala mögé Mr. Allen, majd ujjait összekulcsolva kezeit annak felszínén pihentette. – Valerie halála miatt jöttek, igaz?

- Részben igen, de itt most leginkább az édesapja felől szeretnénk érdeklődni. Milyen viszonyban állt a tanítványaival?

- Édesapám volt a legjobb edző az uszodában. Nem egyszer megválasztották már az év edzőjének, de sajnos az utóbbi napokban sokat betegeskedett a szívével, és mint bizonyára tudják, az egyik legfontosabb versenyét bukta el azzal a négy lánnyal, akikkel már kiskoruktól fogva foglalkozott, és szinte saját gyermekeikként kezelte őket – mosolyodott el szomorkásan.

- Mennyire végeztek rossz helyen? – kérdezte összeszűkült szemmel Dean.

- Az utolsók lettek, de bárkit megkérdezhetnek a környékről. Minden egyes úszó vagy edző szinte biztos volt a győzelmükben. 

- Hmm, értem – bólintott a fiú. – Esetleg meg tudná mondani, hogy hová temették el az édesapját? Az egyik volt tanítványa, Amanda szeretné leróni a tiszteletét.

- Amanda? Ő még él? – csúszott ki óvatlanul a férfi száján a kérdés.

- Hogy mondta?

- Sajnálom, de azt hittem, hogy… hogy ő is halott, mint a másik három lány. Nemrég beszéltem a szüleivel, és ők azt mondták, hogy már…

- Értjük, Mr. Allen és köszönjük, hogy szakított ránk időt – zárta le a beszélgetést Castiel.

- St. Mary temető. Ott megtalálják édesapám sírját.

***

A két vadász épp egy órával a szürkület után érkezett meg a St. Mary temető boltíves bejáratához. Dean hátán az elhanyagolhatatlan hátizsák volt: kősóval, szenteltvízzel és fegyverekkel megtömve. Castiel kezében két ásó csilingelt, ahogy fejrészük összeért. Ennek ellenére a temetőben valóban síri csend honolt. Szerencsére a halottak hozzátartozói elég okosak voltak ahhoz, hogy az éjszaka közeledtével kerüljék az efféle helyeket: legyen az babona miatt vagy akár szimpla ésszerűségből.

Ahogy a Winchester fiú és Castiel egyre közelebb jutottak Mr. Allen sírjához, halk suttogásra lettek figyelmesek és némi fényforrásra, ami minden kétség nélkül csakis elemlámpa lehetett. Dean megfogta Castiel karját, hogy álljanak meg egy percre, majd levette a hátáról a kopott táskát, és elővett belőle egy nem szellemeknek szánt pisztolyt. Végül bólintott, mire a mellette álló férfi erősen magához szorította a két ásót –csendre kényszerítve őket- és lassan elindultak a sír mellett álló, két embert formáló sötét alak felé.

- A fenébe ezzel az öngyújtóval – morgott a köpcösebb testalkatú férfi, majd feljebb tolta a szemüvegét és a gyújtót a szemben lévő magasabb és vékonyabb férfinak adta. – Már csak ez az egy dolog van hátra és egy újabb szellemet írhatunk fel a kiirtottak listájára. Yeah! – nevette el magát.

- E-Ed… - dadogta a másik, majd minden gondolkodás nélkül gyors ütemben megkerülte a kiásott sírt, és az égő öngyújtót bele ejtve, barátja mellé szaladt, és félelmében majdhogynem megölelte őt. 

- Hé, Harry, nyugi! Látsz te itt szellemet? Különben is azért jöttünk, hogy kicsináljuk, nem?

- De – válaszolta halkan a fiú.

- Hát akkor?

- Ha-ha-hallottam valamit. A bejárat felől. Valami...

- Harry, már megmondtam, hogy nincs itt senki – majd ahogy ezt kimondta egy pisztoly kibiztosított hangja szólalt meg mögöttük, és egy elemlámpával egyenesen az arcukba világított valaki. A szemben lévő két férfi közül az egyik dühös hangon emelte le a lámpa erős fényét a szemközt állók szeméről:

- Ez ugye csak valami rossz vicc!?

- Dean? Hé, öregem – indult a szemüveges, hogy megölelje az idősebbik Winchestert, de az a közeledése láttán a pisztoly csövét a férfi orra alá dugta.

- Először is: nem vagyok az öreged. Másodszor pedig… Mi a frászt kerestek itt? És miért pont ennél a sírnál!?

- Azta, Sam, jól megváltoztál – nézett végig a Dean mellett álló férfin a köpcösebb alak.

- Ő itt nem Sam, hanem a barátom, Castiel. És ha nem lennétek itt, minden gond nélkül tudnánk végezni a munkánkat – jegyezte meg dühösen a Winchester fiú.

- Ugyan miért? – vágott vissza Ed. – Ha hiszitek, ha nem, ez nem csak a ti melótok. Mi is ugyanolyan téren mozgunk.

- Ja, persze – mondta félvállról Dean. – Azért gyújtottátok fel majdhogynem tök feleslegesen a fószer hulláját.

- Legalább egy okot mondj rá, hogy miért volt felesleges? – szólalt meg keresztbe tett kézzel, egy kicsit bátrabban a szemüveges mellett álló férfi.

- Látjátok ezt? – majd előhúzta zsebéből a cetlit a latin szöveggel és egy hajtincset, ami alighanem Mr. Allené lehetett még életében.

- Hát ez frankó, Ed! Már megint elbaltáztad a kutatást.

- Fogd be, Harry. Nem csesztem el semmit. Az a kis csaj hazudott…

- Szerintem meg csak túl későn értetek oda hozzá – mosolyodott el gunyorosan az idősebbik Winchester. – Na, álljatok félre – majd a sírhoz lépett, a meggyújtott hajtincset a sírba dobta, és a latin szöveg fordításával sikerült végleg megszabadulniuk Mr. Allen kísértő szellemétől. – Meg is volnánk. Legközelebb jobban figyeljetek oda, ha égetni akartok. A pirománia súlyos betegség.

- Kösz – bökte ki végül Ed, majd elgondolkodva zsebre tette a kezét, és a fiatal vadászra nézett. – Nem mintha nem tudnánk megoldani, de… lenne itt még egy meló...

- A napokban valami Bonnie és öhm… Clark szelleme rabol bankokat meg ékszerboltokat.. Állítólag... Vagyis a lakosok ezt mondták – fejtette ki a témát Harry.

- Az Bonnie és Clyde, te agyas - mondta mély levegőt véve a szemüveges.

- Bonnie és Clyde? Mármint… az a Bonnie és Clyde? - szólalt meg Dean is, de Castiel megelőzte.

- Igen, a harmincas évek híres gengszterpárosa –bólintott, majd a többiek értetlen arcát látva belekezdett a regélésbe, ami a két fiatal halálát mesélte el. -  A végzet 1934. május 23-án érte őket utol a louissianai Biensville Parish melletti úton, ahol a menekülésre esélyük sem volt. Clyde azonnal meghalt, amikor egy golyó eltalálta a fejét, szinte leszakítva azt. – Az utolsó mondta hallatán Harry felszisszent, kinek reakcióját Ed is követte, majd elképedve Castielre meredt, aki folytatta a történetet. – Bonnie csak megsérült. Sikítozni kezdett, mire a korábbi Texas Ranger, Frank Hamer közvetlen közelről kétszer rálőtt a 23 éves lányra. Biztosan láttátok már azt az elhíresült képet Bonnie-ról, melyen a lány szájában szivarral, kezében pedig pisztollyal pózol a kamerának. A valóságban azonban Bonnie nem dohányzott és szinte biztos, hogy életében nem sütött el egyetlen egy fegyvert sem. Clyde csak azért készítette róla a fényképet, hogy fenntartsák a gengszter mítoszt – majd befejezve a gondolatát, mély levegőt vett, és a többiekre nézett.

- Aha – szólalt meg végül döbbenten Ed. – Te valami egyetemi tanár is vagy így vadász létedre vagy…?

- Nem nehéz az ilyen dolgokról beszélni, ha személyesen átélted őket.

- Akkor biztos időutazó vagy – mondta szintén döbbenten Harry.

- Nem, csak angyal vagyok. Vagyis csak voltam – hajtotta le kissé szégyenlősen a fejét Castiel, mire Dean barátja vállára tette a kezét és egyetértően a szemébe nézett.

- Akkor ezek szerint voltál a Mennyországban is? – kérdezte kikerekedett szemekkel Harry. Azonban Castiel nem válaszolt. Gondterhelt tekintettel Dean felé fordult.

- Cas? Mi a baj?

- Biztos ott fent lehet a galiba. Az elmúlt hónapban alig volt melónk, most meg…

- Csak egy percre elhallgatnál végre!? – rivallt Harry-re az idősebbik Winchester. - Tudjátok mit? Nekünk ma este már rég otthon kellene lennünk. A legkisebb gondunk is nagyobb annál, minthogy nektek segítsünk. Szóval… oldjátok meg egyedül – majd kifújta magát, és higgadtabban barátjára nézett. Ed még sosem érezte magát ennyire rosszul, pedig nem ez volt az első, hogy valaki azt kívánta, hogy menjenek oda, ahová az ilyen esetben dühös tekintettel küldik el őket. Harry úgyszintén az orrát lógatta, és már meg is bánta, hogy feltette azt a kérdést.

- Dean, nekem haza kell mennem, de te… Kérlek, segíts a fiúknak. Nem érdemlik meg, hogy dühös légy rájuk.

- Cas, te egyáltalán hallod, hogy mit beszélsz? Hisz nem is ismered őket…

- Dean, nekem Hope mellett a helyem – suttogta.

- Hope? Szóval vele történt valami? – türelmetlenkedett a fiatal vadász.

- Csak… biztosra kell mennem, hogy jól van-e.

- Épp ma beszéltünk vele telefonon és nagyon is úgy tűnt, hogy jól van. Ígérem, segítünk ennek a két idi… öhm… vadásznak – mondta fintorogva. -, és sietünk is haza.

- Nekem most kell mellette lennem – köszörülte meg a torkát a férfi. Dean látta, hogy Ed épp szólásra akarja nyitni a száját és anélkül, hogy ránézett volna, felemelte a kezében lévő pisztolyát:

- Meg se próbáld.

- O-okés – dadogta szinte alig hallhatóan a szemüveges férfi.

- Fel kell hívnom Hope-ot – lépett hátrébb Castiel, majd kérdés nélkül Dean zsebébe nyúlt, és előhúzta a fiú mobilját.

***

- Hello, Dean – vette fel a telefonját megkönnyebbülten Bobby, aki Samékkel és Hope-pal együtt a nappaliban épp Castieléket várta. Pár másodperc múlva kérdő tekintettel Hope felé fordult, és kezébe adta a mobilját. A lány mélybarna szemeibe hirtelen –nem tudja, mi okból, de - félelem költözött.

- Dean? – suttogta. – Castiel? – csillant fel a szeme, amint a vonal túloldalán meghallotta őrangyala hangját. – Velem minden rendben – válaszolta egyre nyugodtabban. – Már várunk haza titeket. (…) Oh, értem. Csak holnap? (…) Hogy mit? – rázta meg értetlenkedve a fejét. – Mégis miért? Castiel... ez… (…) Jó, rendben – majd lerakta a telefont, és visszaadta az öreg vadásznak. – Amy, beszélhetnénk? – állt fel a kanapéról Hope.

- Hát persze – állt fel Amy is, majd megpuszilta Tommy-t és követte Hope-ot a szobájába. – Hallgatlak – ült le mosolyogva a lány mellé az ágyra, aki elgondolkodva a kezében lévő liliomra meredt, amelynek egyik szirma elhervadva a földön hevert.

- Castiel azt mondta, hogy… - majd hirtelen elhallgatott és mély levegőt véve a fiatal nőre nézett. – sikerült a rituálé. – Amy döbbenten a mellette lévő lányra meredt.

- És ez igaz? Biztosan?

- Nem tudom – suttogta Hope, majd lehajtott fejjel, és egy kissé szégyellősen folytatta. -, de segítened kell.

- Mégis miben? – szorította meg lágyan a lány kezét, mire Hope a szemeibe nézett.

- Csak egy mód van rá, hogy kiderítsük…

- Terhességi tesztet kell vennünk – jelentette ki magabiztosan Amy, majd azzal a lendülettel felállt, és kisietett a szobából.

Alig egy óra múlva a bejárati ajtó nyikorgása zavarta meg a nappaliban beszélgetőket. Szapora léptekkel Amy lépett be rajta és nem törődve a többiekkel, elhaladva mellettük a lány szobájába sietett. Pár perc elteltével a fiatal nő helyett már Hope nyitotta ki a szoba ajtaját és a mosdó irányába indult, ahol az ajtót egy halk kattanással magára zárta.

- Újra itt. Bezárkózva – sóhajtott. – Csak nyugi. Minden utasítás a dobozban van. Csak nyugi. Lehet, hogy Castiel nem is gondolta komolyan – hajtogatta magában, majd kibontotta a tesztet és mindent úgy tett, ahogy Amy mondta.

- Valami nagy titok van a dologban? – súgta Amy fülébe Sam, aki nemrég ült vissza a helyére.

- Nem – válaszolt halkan, majd a többiek felé fordult. – Lehet, hogy a rituálét mégsem sikerült megakadályoznotok.

- Hogy mi? – kérdezte Katie kissé dühösen.

- De hisz megöltük Michaelt – mentegetőzött Andrea, majd hirtelen elhallgatott, és gondolkodva maga elé meredt. – Vagy… Itt valami nem stimmel – kezdte sejtelmes hangon. – Sőt, egyáltalán nem. Michael nem is tiltakozott az ellen, hogy megöljük.

- A francba – fakadt ki Sallyből. – Az a rohadék! Tudtam. Becsapott minket és most megszívtuk. Nem is kicsit.

- Hé, csak nyugi – nézett szúrós tekintettel a lányra Amy. – Még az sem biztos, hogy… - majd ahogy a mosdó ajtaján a kilincs megmozdult, mindenki türelmetlen pillantásokat vetett az illemhelyiség felé. Egy pillanatnyi levegővétel után Hope kifehéredett arccal lépett ki a fürdőszobából, remegő kezében a tesztet tartva. Látszott rajta, hogy nem akar megszólalni. Üveges tekintettel a kezében lévő tárgyra meredt. Még a többiekre sem nézett, olyannyira megrázta a dolog, majd egy lassú, örökké tartó mozdulattal ajkai elváltak egymástól, és dadogva a fiatal vadászt szólította:

- A-Amy.. – A fiatal nő gondolkodás nélkül a lányhoz sietett, mire Hope a kezébe nyújtotta a tesztet. Amy szomorúan a lány könnyes szemeibe nézett, majd a többiek felé fordult, mély levegőt vett, és halkan csak ennyit mondott:

- Pozitív.