Egy kis ízelítő

(...)

Sam ámulattal pillantott a lányra, aki lassan lesétált a lépcsőn és sisakját a motorja ülésére rakta. A fiatalabbik Winchester még csak most vette észre, hogy Amy-n már nem az a ruha van, amit odabent láttak rajta. Igazi fekete motorosruhát viselt, haját lófarokba kötötte, de a tornacipőjéhez változatlanul ragaszkodott. Ahogy az utcalámpák fénye megvilágította a lányt, még Dean-nek is elállt a lélegzete a látványtól. Ösztönösen elfüttyentette magát, amit persze másodpercek múlva már meg is bánt. Elég volt csak az öccsére pillantania, aki szinte gyilkolni tudott volna a tekintetével. Amy a fütty hallatán hátrafordult és mosolyogva a fiúkra nézett.

- Már értem, hogy miért van minden lány oda értetek. Hallottam ezt-azt… - mondta kuncogva, majd egyenesen Dean szemébe nézett, aki csibészes mosolyával egyszerűen az őrületbe tudta volna kergetni az öccsét.

- Ne törődj Dean-nel. Tudod, csak próbálkozik – mondta a fiatalabbik Winchester olyan halkan, hogy szinte alig lehetett hallani, a lány mégis minden szavát értette a fiúnak. Lassan Sam elé lépett és olyan közel hajolt hozzá, hogy az orruk már majdhogynem összeért. A fiú visszafojtott lélegzettel figyelte az eseményeket.

- Tudom, Sammy – suttogta a lány, mire Sam lehunyta a szemét és már épp megcsókolta volna Amy-t, amikor Pamela hangos léptekkel megindult le a lépcsőn, egyenesen az Impala felé.

(...)

csoportkép...

Az egyetlen közös kép, ami Jo és Ellen halála előtt készült, melyet az epizód végén Bobby  a kandallójában égetett el.

16. fejezet

Meg távozása után Dean, fegyverét eltéve, szúrós tekintettel mérte végig a többieket. Az arckifejezéséből látszott, hogy valami kikívánkozik belőle. Valami, ami egyenlő a nemtetszéssel, de mégsem szólalt meg. Szünet nélkül, újra és újra a nappaliban tartózkodókra vetett egy-két „őrültség volt beleegyezni a dologba” pillantást. A hosszas hallgatást Castiel törte meg. Hangja, Dean arckifejezését figyelmen kívül hagyván, közel sem volt bizonytalan.

- Újra beszélned kellene Pamela-val – fordult az idősebbik Winchester felé.

- Cas – mordult az angyalra Dean, mintha ezzel valami titkot árult volna el.

- Pamela? – kérdezte kíváncsian és kissé értetlenül Bobby.

- Dean az előbb épp nála volt. Segítséget kért tőle – válaszolt Castiel.

- Dean? – nézett kérdőn bátyjára a fiatal Winchester.

- Eskü, elmondtam volna, de Cas megelőzött.

- Szólhattál volna, hogy… - kezdte Sam, de bátyja egyből a szavába vágott.

- Ennyi igazán járt nekem. Különben sem vagyok már dedós. El tudom intézni egyedül is.

- Michaelt? – kérdezte Sam döbbenten. – Egy kicsit nehéz falat, nem gondolod?

- Csak szerettem volna, ha Pam egy kicsit besegít a dologba. Ő azért nagyobb szakértő az ilyen „idézések” terén, vagy micsoda…

- Szóval meg akartátok „idézni” Michaelt? – érdeklődött Bobby, sapkáját megigazítva.

- Hát nem éppen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ki akartam deríteni, hogy hol bujkál az a rohadék, de amint az előbb kiderült, Crowley is vele van. Talán jobb lenne, ha ő utána kutatnánk. 

- És mi lenne, ha idehívnánk? – vetette fel ötletként az idős vadász.

- Ide? Biztos vagy te ebben, Bobby?  - szólalt meg Sam, majd felállt, kezébe vette az asztalon lévő üveget, és belekóstolt a whiskybe.

- Szerintem az lenne a legegyszerűbb, ha visszamennénk Pamela-hoz – mondta Sam, majd visszarakta az italt az asztalra.

- Most? – kérdezte felvont szemöldökkel az idősebbik Winchester.

- Akár – válaszolt Sam vállat vonva.

- Hope miatt ne aggódjatok – szólalt meg Bobby, mintha csak Dean gondolatban feltett kérdésére válaszolt volna. – Cas és én majd tartjuk a frontot. Ha már mentek, adjátok át üdvözletem Pamnek.

- Rendben! Akkor szólok is neki, hogy átugrunk hozzá egypár infóért – jelent meg egy csibészes mosoly Dean arcán, és már tárcsázta is a médium számát.

***

                              

Mielőtt a Winchester fivérek kikanyarodtak volna az egyik mellékútra – amely épp a szomszédos államba vezetett -, egy zöld, Kawasaki előzte meg a ’67-es Chevy Impalát. A száguldó motor láttán Dean idegességében rádudált a jármű vezetőjére, mire az hátrafordult, és a fiú reakciója láttán még nagyobb sebességre kapcsolt. Pár perc múlva már csak a koromfekete Impala folytatta útját a teljesen kihalt mellékúton. 

A megtett út közben lassan már a nap is a horizont felé járt. A Winchester fiúk még épp a közeledő este előtt érkeztek meg a médium házához. Mikor Dean leparkolt a járda mellett, nem hitt a szemének. Még a naplementét követő szürkületben is tökéletesen kivehető volt a szinte vadi új, zöld Kawasaki. Az idősebbik Winchester, kiszállván a kocsiból, a motorhoz sétált és alaposan szemügyre vette. Legszívesebben ott helyben darabokra szedte volna a száguldó csodajárgányt.

- Hűha! Ez aztán nem semmi! – szállt ki Sam is a kocsiból, majd a motor láttán elfüttyentette magát.

- Jah – mondta félvállról Dean, aki kissé talán még irigykedett is a motor tulajdonosára. Igaz, hogy neki az Impalája volt a mindene, de azért mégiscsak férfiból van és szívesen elfogadott volna egy ehhez hasonló ritkaságot is.

- Vajon kié lehet? – morfondírozott Sam a motort vizsgálgatván. 

- Mit tudom én. Pam biztos kifogott valami izomagyú ürgét.

Dean kijelentésétől Sam hangosan felnevetett. Jól tudta, hogy a bátyja mindig is imádta a motorokat, főleg, tizenéves korában. Az édesapjukkal, aki szintén vadász volt, sokszor megfordultak olyan motelekben, ahol néha motorosok is tanyáztak. Olyankor, esténként, amikor a motorok tulajdonosai a szomszéd bárban mulatták át az éjszakát, Sam és a bátyja előszeretettel foglaltak le egy-két éj fekete bestiát. Egyszer még le is buktak, pedig csak kipróbálták, hogy milyen egy igazi motoron ülni.

Az idősebbik Winchester az öccse nevetése hallatán Samre nézett, akinek a gondolatai valahol máshol, a rég feledett gyermekkoruknál járt.

A fiúk meglepetésére a bejárati ajtó már résnyire nyitva volt és az előtérhez közelebb eső helyiségből – amely a spirituális események színhelye volt – egy idegeskedő női hang szűrődött ki, amely nem Pamela-é volt. Dean és Sam egymásra néztek, majd szinte észrevehetetlenül besétáltak a lakásba, azonban Pamet nem látták sehol.

- Basszus, Pam! Ez a kés baromira életlen! Pam? Itt vagy? Mikor is jönnek azok a Winchesterek vagy kicsodák? – A fiúk ismét összenéztek, majd a női hang irányába indultak.

Az elsötétített kis helyiségből egy 24 év körüli, fiatal nő jött elő, kezében az életlen késsel. Sötét, csőfarmert és passzos, hosszú ujjú, sötétkék felsőt viselt, mely kihangsúlyozta vékony testalkatát. Hosszú, sötétbarna haján kívül, égkék szemei szinte csak úgy vonzották a Winchester fiúk tekintetét. A lány pillantása egy kicsit hosszabban elidőzött a fiatalabbik testvéren, majd Deanre pillantott, akiről beugrott a nem rég maga mögött hagyott Impala képe.

- Helló – köszönt Sam, miután megköszörülte a torkát.

- Hali – köszönt a lány is, és mélyen a fiú szemébe nézett, akinek arca valahonnét ismerős volt a számára. A fiatalabbik Winchester tekintetét teljesen rabul ejtették a lány égkék szemei. 

- Tiéd az az izé odakint? – kérdezte Dean, majd oldalba bökte öccsét, akit sikerült kizökkentenie a fiatal nő varázsa alól.

- Izé?? Kérlek, az egy eredeti Kawasaki Ninja ZX-10R. És igen, az enyém – mosolyodott el a lány. – Amúgy Amy vagyok, Pam unokahúga – majd a fiúkra nézett.

- Én pedig Sam. Sam Winchester. Ő pedig itt…

- A nevem Bond. James Bond – szólalt meg Dean is egy csibészes mosollyal az arcán.

- Dean – szólt rá Sam a bátyjára, aki most az egyszer kissé cikinek érezte, hogy egy ilyen szeleburdi testvére van. Amy a fiú arckifejezése láttán elnevette magát.

- Sam és Dean Winchester… - gondolkodott hangosan a lány. – Miért is ismerős ez a két név annyira nekem?

- Talán mert híresek vagyunk, szivi – kacsintott a lányra az idősebbik Winchester.

- Oh, már tudom! – szólalt meg Amy egy perc gondolkodási idő után. – Pam épp ma mesélt rólatok. Mondta, hogy jöttök. És hol van az a lány?

- Ki? – nézett a lányra kíváncsian Sam.

- A neve most hirtelen nem ugrik be, de ő az, akit Michael akar.

- Hát, ez azért egy kicsit túlzás – szólt közbe Dean. – Az a tollas seggű nem akar semmit sem, csak kissé fejébe szállt a „nagy hűség” a Teremtője iránt.

- Kár, hogy nem jött el veletek. Nélküle nem tudjuk megcsinálni a rituálét – bökött a késsel az idősebbik Winchester felé, mire Dean reflexszerűen hátrébb lépett.

- Csak óvatosan azzal a késsel – figyelmeztette Amy-t a fiú.

- Bocsi, szakmai ártalom – mondta mosolyogva a lány, majd lerakta a kést a közeli asztalra.

- Szóval te is vadász vagy? – kérdezte csillogó szemekkel a fiatalabbik Winchester, amit a bátyja nem tudott figyelmen kívül hagyni. Mielőtt a lány válaszolt volna, Dean jobbnak látta, ha inkább elmegy és megkeresi Pamela-t. Elfordult, az öccse vállára tette a kezét, majd rákacsintott úgy, hogy a lány ne vegye észre. Sam egy tipikus „Ugyan már, Dean!” fejet vágott, de bátyja távozása után mégiscsak elmosolyodott.

- Szokatlan egy lánytól, mi? – kérdezte Amy zsebre tett kézzel.

- Az, hogy vadász vagy? – kérdezte Sam, majd a lányra nézett, akinek égkék szemei ismét rabul ejtették.

- Pamen kívül nem sok női vadászt ismerek.

- És ő is volt az, aki megtanított mindenre? – érdeklődött tovább az fiatalabbik Winchester.

 - Nem – mosolyodott el a lány, majd arckifejezése hirtelen csalódottá vált. – Tudod, a szüleim nem igazán szerették volna, ha ilyen butaságokkal foglalkoznék. A nyarakat, ettől függetlenül mégiscsak Pamnél töltöttem, amíg a szüleim a szokásos világjáró körútjukon voltak. Szóval a gyermekkorom nem éppen a legfényesebb időszak volt az életemben.

- El tudom képzelni – mondta együtt érzően Sam.

- Kérlek, ne értsd félre… Szeretem a szüleimet, csak néha… vagyis inkább elég sokszor túlzásba vitték a lányuk feletti gondoskodást és odafigyelést.

- Szóval a szüleid üzletemberek voltak?

- Valami olyasmi. Ezért is mentem el otthonról. – Sam döbbenten nézett Amy-re. – Már tizenéves koromban jól tudtam, hogy mivel is foglalkozik Pam valójában, és hogy mi minden létezik rajtunk, embereken kívül, ami nem evilági. Szellemek, démonok… angyalok. Te és a bátyád… mindig is vadászok voltatok?

- Nekünk sem volt egy csodás gyerekkorunk. Néha azon gondolkozom, hogy bár ne lennék az, de tudod… valahogy mégiscsak ez az életem. Talán a sors akarta így. Ki tudja? A bátyám és én, nem beszélve a többi vadászról, azért vagyunk, hogy embereket mentsünk és levadásszunk minden olyan szörnyet, ami az utunkba kerül. Ez amolyan családi vállalkozás – mosolyodott el Sam, amitől Amy is jobb kedvre derült. – Amikor Dean még itt volt, említettél valami rituálét.

-  Oh, igen. Ez amolyan nyomkövetős dolog lenne. Sajnos, jelen esetben ennél többet nem tudunk tenni. De amint mondtam,  a lány nélkül…

- Hát te is itt vagy, te kis Morcos? – köszöntötte Samet Pamela, majd megfogta a fiú hátsóját. – Összetéveszthetetlen – jegyezte meg Pam mosolyogva. Sam a nő kijelentésétől kissé zavarba jött, majd a bátyjára nézett, aki majd megszakadt a nevetéstől, Amy pedig Pamela-t vizsgálgatta zavaros tekintetével.

- Öhm… helló Pamela. Jó újra látni – köszönt a fiatalabbik Winchester zavarát leplezvén.

- Gondolom, Amy-vel már találkoztatok – mondta Pam kezét kinyújtván, majd a lány is a nő felé nyúlt, és megfogta a kezét, hogy könnyebb legyen neki a tájékozódás. Pamela így a lány mellé sétált, és megpuszilta unokahúgát. – Egy igazi kincs ez a lány és hihetetlenül jó vadász.

- Ez azért kicsit túlzás – mosolygott Amy a fiúkra.

- Ugyan már Amy, ne szerénykedj. Képzeljétek, most épp egy alakváltót üldöz. Pár napja akadt rá, két állammal odébb és most, ki tudja miért, de itt kötött ki.

- Egy alakváltó? – kérdezte Dean komoly arckifejezéssel.

- Igen, de sajnos elvesztettem a nyomát – mondta csalódottan Amy, akin látszott, hogy nagyon bántja a dolog.

- Az alakváltók szemét kis dögök. Nehéz a nyomukra bukkanni, de ami a legrosszabb az az, ha kiszökik a kezeid közül – jegyezte meg Dean, amire a lány is rábólintott. – Hol láttad utoljára és hogy nézett ki?

- A közeli kisboltban vásárolt. Egy magas, vékony, fekete hajú férfi volt. Barnakockás inget, farmert és fekete bakancsot viselt.

- Azóta már biztos alakot váltott – mondta a bátyjának Sam.

- Száz százalékig biztos vagyok benne – szólalt meg Amy is. – Pláne, hogy egyszer kiszúrt, hogy követtem, és azóta nyomát se láttam.

- Ne aggódj! Majd megkeressük, de előbb legyünk túl ezen a Michael-Crowley dolgon.

- Igaza van Samnek – helyeselt Pamela. – Ugye Hope-ot is magatokkal hoztátok? – A médium kérdésére egy hatalmas csend volt a válasz.

- Amy-nek már említettük, hogy sajnos nem tudtuk elhozni – törte meg Sam a csendet.

- Ez pedig nagy baj – rázta meg a fejét Pamela. – Ugyanis nélküle…

- Igen, tudjuk – szólt közbe Dean, akin látszott, hogy még mindig az alakváltón jár az esze.

- Hát, ha hegy nem megy Mohamedhez…

- Mohamed megy a hegyhez – fejezte be Pam mondatát Amy, aki már sarkon is fordult és az elsötétített kis terembe sietett, hogy összeszedje a rituáléhoz szükséges kellékeket.

Egy kis ízelítő...

(...)


"Mielőtt a Winchester fivérek kikanyarodtak volna az egyik mellékútra – amely épp a szomszédos államba vezetett -, egy zöld, Kawasaki előzte meg a ’67-es Chevy Impalát. A száguldó motor láttán Dean idegességében rádudált a jármű vezetőjére, mire az hátrafordult és a fiú reakciója láttán még nagyobb sebességre kapcsolt. Pár perc múlva már csak a koromfekete Impala folytatta útját a teljesen kihalt mellékúton.

A megtett út közben lassan már a nap is lemenőben volt. A Winchester fiúk még épp a közeledő este előtt érkeztek meg a médium házához. Mikor Dean leparkolt a járda mellett, nem hitt a szemének. Még a naplementét követő szürkületben is tökéletesen kivehető volt a szinte vadiúj zöld Kawasaki. Az idősebbik Winchester, kiszállván a kocsiból, a motorhoz sétált és alaposan szemügyre vette. Legszívesebben ott helyben darabokra szedte volna a száguldó csodajárgányt.

- Hűha! Ez aztán nem semmi! – szállt ki Sam is a kocsiból, majd a motor láttán elfüttyentette magát.

- Jah – mondta félvállról Dean, aki kissé talán még irigykedett is a motor tulajdonosára. Igaz, hogy neki az Impalája a mindene, de azért mégiscsak férfiból van és szívesen elfogadott volna egy ehhez hasonló ritkaságot.

- Vajon kié lehet? – morfondírozott Sam a motort vizsgálgatván."

(...)

Kedves Olvasóim!
Hoztam nektek még egy kis nosztalgiázni valót. :) Nah, ki emlékszik erre a részre??

15. fejezet

- Szerencsére jó mélyen alszik – csukta be maga mögött a szobaajtót Dean, aki Castiellel együtt több mint egy órán keresztül Hope mellett virrasztott.

- Akkor minden rendben – sóhajtott Bobby. – Sajnálom – mondta halkan az idősebbik Winchesternek.

- Ami megtörtént, az ellen már semmit sem tehetünk, de szerencsére még időben közbe tudtunk lépni – tette a férfi vállára Dean a kezét, majd egy félmosoly jelent meg az arcán.

- Nem tudom, mi legyen ezután – szólalt meg Sam a kanapén ülve, padlóra szegezett tekintettel.

- Az a baj, Sammy, hogy én sem – ülte le öccse mellé Dean tanácstalanul. – Talán hagynunk kéne, hogy megtalálja önmagát.

- De mégis hogyan? Dean, még csak 16 éves, és már most hatalmas teher nehezedik rá. Segítség nélkül olyan dolgok történnének vele… mint… ez – nézett a bátyjára szomorú tekintettel.

- Azt hiszem, ezt hívják teljes kudarcnak – sóhajtott az idősebbik Winchester.

- Nem, bármit elviselek, de ezt az egyet nem! – csattant fel Bobby hangja a nappaliban. – Fiúk, már ennél nehezebb dolgon is átmentünk. Nem hagyhatjuk, hogy emiatt leblokkoljunk. Másrészt viszont azzal is egyetértek, hogy nem koncentrálhatunk csak erre az egy problémára. Ahogy Rufus is mondta, odakint szinte majdhogynem elszabadult a pokol, miközben mi Hope-ot próbáljuk megvédeni Michaeltől. Talán… - majd hirtelen elhallgatott és pár másodpercnyi szünet után folytatta. - … tényleg hagynunk kellene, hogy Hope megtalálja önmagát – nézett Deanre, aki helyeslően bólintott. – Nem tarthatjuk egyfolytában itt. És ami a legrosszabb, hogy igencsak keveset tudunk róla… néha kételkedem benne, pedig tudom, hogy nincs miért.

- Ez nem Hope hibája – tette hozzá Sam. – Már egy ideje Castielen gondolkodom…

- Cas? – kérdezte Dean az öccsére nézve. – Beszélnünk kéne vele. Még azt sem tudjuk, hogy honnan ismeri… ennyire - majd a szobaajtó felé nézett, amely mögül egy árva szót sem lehetett hallani.

Castiel Hope ágya mellett ült, rezzenéstelen arccal, a térdére támaszkodva. Percekig mozdulatlan volt, néha még levegőt is elfelejtetett venni. Végül a hosszas hallgatás után tekintetét az égre emelte.

- Bocsáss meg, Uram, hogy nem teljesítettem méltón azt a feladatot, amit rám bíztál, és hogy hűtlen voltam Hozzád… de meg kell értened. Nem hagyhattam… nem hagyhattam, hogy Michael… - sóhajtott az angyal. - Tudom, most dühös vagy rám és meg is érdemeltem, hogy végleg kitaszíts a Mennyből, de nem engedhettem… – bólintott az angyal, majd a lányra nézett. – A feladatom az volt, hogy megvédjem őt. Nem tudom miért, és mikor, de… egyszer csak minden megváltozott, más lett. És jött Michael, aki a leghűségesebb gyermekednek vallja magát, de lassan már ő maga lesz az, aki mindent sajátjának akar. Persze az is meglehet, hogy számomra ez az egész csak egy bonyolult történet, ami még megoldásra vár… és a Sors… teljesen érthetetlen dolgokat hoz elém. Olyan pillanatok rabja leszek, amiknek még bekövetkezniük sem szabadna. Uram, nem tudom, mi történik körülöttem! Úgy érzem, teljesen elvesztem. Túl sok időt töltöttem velük, vele. Elvesztem! Érzem, nincs visszaút. Teljesen tanácstalan vagyok. Tudnom kell… tudnom kell, hogy mit tegyek. Kérlek, küldj egy jelet!

- Castiel? – szuszogta Hope, majd egy teljes fordulatot vett az ágyon, és kezével majdhogynem feldöntötte az ágy sarkához állított üveget, amiben már alig volt ital. Ha Castiel nem nyúl időben oda, a maradék whisky a padlóra borult volna. A lány azonban nem ébredt fel, ugyanúgy aludt tovább. Az angyal ismét az égre pillantott, tanácstalan zafírkék szemei a hasztalannak hitt fohász után újra megteltek bizakodással és reménnyel. Egy jelet kért, és a védence az ő nevét suttogta, a saját őrangyaláét.

Castiel óvatosan felállt a székből, majd felvette az üveget a földről. Amint a kilincset lenyomta, a nappaliban hirtelen mindenki elhallgatott. Amikor az ajtón kilépett, whiskys üveggel a kezében, minden szem rászegeződött. Az angyal tudta, hogy Bobby-nak és a fiúknak beszélnivalójuk van vele. Kérdések hada vár rá ezen az éjszakán, melyeknek témája nem lehet más, mint a szobában mélyen szunnyadó lány.

Az üveget letette az asztalra, és kérdésre várva a kanapé mellé állt, ahol Deanék is ültek.

- Emlékszel még arra, amiről a kocsiban beszéltünk? – fordult Dean az angyal felé. Castiel egy pillanatra hirtelen lefagyott a fiú kérdésétől. – Arra, hogy nincs több titkolózás… - folytatta az idősebbik Winchester.

- Igen – bólintott Cas megkönnyebbülve.

- Reggel, amikor Hope szó szerint letepert a földre… Miért mondta azt, hogy ezt hogy tehetted? Mi történt évekkel ezelőtt? Régebbről ismered őt, igaz? Sokkal régebbről.

- Valójában ez nem is titok, mindössze csak ígéretet tettem Matthewnak és Grace-nek.

- Matthew és Grace? – nézett kérdőn az angyalara Sam.

- Hope szülei – válaszolt Castiel. – Arra kértek, hogy feledtessek el vele minden szörnyűséget, ami eddig történt vele.

- Ezt nem igazán értem – mondta összeráncolt szemöldökkel Sam.

- Amikor Hope 13 éves volt, azon a nyáron táborba ment néhány osztálytársával. Pár nappal az érkezésük után a tábor vezetője megkörnyékezte Hope-ék csoportját. Nem véletlenül. Ugyanis egy hibrid volt… a legundorítóbb fajtából – fintorgott az angyal. - … és minden erején azon volt, hogy megölje Hope-ot. Emiatt még a barátait is megzsarolta, akik közül sokan még engedelmeskedtek is neki. Csak egyetlen diák volt, aki kiállt Hope mellett. Sajnos, nem érte meg a holnapot – mondta lehajtott fejjel Castiel. – Az egyik éjszaka, a tábor ideje alatt Hope saját szemével látta, ahogy az a szörnyszülött halálra kínozza a barátját, aki még alig volt 14. Szerencsére egyből hívta a szüleit, akik minden gondolkodás nélkül hazavitték a lányukat. Miután hazaértek, Hope teljesen össze volt törve a történtek láttán és elmesélte mit látott akkor. A szülei jól tudták, miféle szörnyek garázdálkodnak a biztonságos otthon falain kívül. De abban a pillanatban azzal nyugtatták Hope-ot, hogy csak egy hidegvérű gyilkos lehetett képes ilyen szörnyű dologra.

- Gondolom Hope egy percig sem hitte el, amit a szülei összehordtak neki – vágott az angyal szavába az idősebbik Winchester.

- Dean… - intette le Sam a bátyját.

- Mi az? Talán nincs igazam? Jól tudod te is Sam, hogy miféle undorító lényekbe botlik az ember. Elég csak kilépnie az utcára… - rázta meg a fejét Dean. - Ami pedig Hope szüleit illeti: vadászok voltak vagy mi? Csak mert említetted, hogy tudnak, illetve tudtak a gonosz létezéséről.

- Matthew tiszteletes ördögűző volt. Először hozzá küldtek, hogy segítsem a munkája során, de aztán idővel kiderült, hogy nem ez volt a valódi küldetésem – folytatta Castiel, válaszolva a fiú kérdésére.

- Matt... Matthew tiszteletes? – kérdezte döbbenten Dean. – Csak azt ne mond, hogy… - nézett tátott szájjal az angyalra az idősebbik Winchester. Castiel bólintott, mire Dean a homlokára csapott, és képedt arccal Bobby felé fordult. – Te tudtad ezt?

- Már honnan tudtam volna? – kérdezte szintén döbbenten, keresztbefont karral a férfi. – De jobb későn, mit soha.

- Most már értem, miért ilyen visszafogott – helyeselt Sam, majd az angyal felé fordult. – Szóval Matthew... öhm… tiszteletes Hope édesapja volt... és mondd csak Cas, ezt az ördögűzést komolyan is vette?

- Úgy tekintett rá, mint az élete hivatására. Ezért egy démon meg is átkozta a feleségét, Grace-t.

- Tipikus démoni tulajdonság – próbált jobb kedvet hozni a beszélgetésbe Dean, Castiel azonban szigorú tekintettel végigmérte őt. – Rendben, bocsánat, megint bunkó voltam. És mi volt az az átok?

- Megátkozta, hogy nem lehet várandós, de ha mégis megtörténne, egy perc nyugta sem lesz. Eljönnek a gyermekéért, és a gonosz oldalára állítsák, ha eljön az ideje.

- Hát ez frankó! – állt fel Dean a kanapéról, és idegességében fel-alá kezdett járkálni a nappaliban. – Ez már túl zavaros nekem. Túl sok!

- Ezzel nem csak te vagy így – szólalt meg Bobby, aki az imént elhangzottak alapján megpróbált értelmes magyarázatot adni a „fentiek, illetve lentiek” dolgára. Erős koncentrálását a bejárati ajtó nyikorgása zavarta meg. Dean minden habozás nélkül a fegyveréért nyúlt, amit öccse is követett. Castiel rezzenéstelen arccal a rövid, bejárati folyosót figyelte, ahonnét apró zajok szűrődtek be a nappaliba. Kipp-kopp, kipp-kopp. Hallatszott a cipők kopogása a padlón.

Kipp-kopp-kopp… Majd egyszer csak csend. Dean erősen magához szorította a pisztolyát. Nem kellett sokáig várni arra a bizonyos személyre, akinek a kopogása nemrég még visszhangzott a folyosón. Egy fiatal nő lépett be a nappaliba, kemény arccal, zsebre tett kézzel. Fekete bőrdzsekit és fekete farmernadrágot viselt, aminek szára egy western-csizmába volt beletűrve. A fiúk döbbenten néztek a nőre, akinek arca igencsak ismerős volt a nappaliban tartózkodók számára.

- A lányért jöttem. Ha nem adjátok át most rögtön, mindenkit kinyírok, aki csak az utamba kerül! – utasította a fiúkat kemény hangon, rezzenéstelen arckifejezéssel.

Deannek nem kellett kétszer mondani. Jól tudta, hogy mi a válasza a parancsoló hangnemre. Fegyverét a nőre fogta, majd pontos találattal a homlokát vette célba. A nő gúnyosan elmosolyodott, és kivette az imént homlokába fúródott golyót.

- Dean – sóhajtott. – Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? Csak poén volt! – nevetett fel a nő, majd végignézett a nappaliban lévőkön, akik még mindig mozdulatlanul figyelték a váratlanul érkező illetőt. – Ugyan már, ne vágjatok ilyen savanyú képet – lépett Castiel elé, majd mindkét kezével megfogta az angyal arcbőrét, és mosolyra húzta a száját. – Mindenesetre, már tudom, hogy mi hiányzott az életemből – majd megcsókolta az angyalt, aki minden gondolkodás nélkül eltolta magától a nőt. – Hiába, már az angyalok sem a régiek – mondta, miközben végigmérte Castielt. – Látom, a védenceddel senki sem vetekedhet – mosolyodott el gúnyosan, majd hátat fordított, haját az angyal képébe vágva.

- Ki vele Meg, mit akarsz? – kérdezte Sam, miközben dühös pillantásokat vetett a démonra.

- Igazából semmit. Mindössze csak kíváncsi voltam arra a Hópihére - fintorodott el Meg.

- Hope. A neve Hope – javította ki Bobby a nőt.

- Nekem aztán tök mindegy. Higgyétek el, Michaelt egy cseppet sem érdekli, hogy hogy hívják. Mindössze csak az az undorító, jellemző angyali tulajdonság miatt tudja a nevét. Ha tudnátok, hogy mi mindent képesek megjegyezni ezek a szárnyas nyalizók. Szóval? Hol van? – nézett körbe ismét a nappaliban, de még mindig nem lett nagyobb a létszám azóta, amióta ide betette a lábát.

- Alszik – jött Samtől a kurta válasz.

- Ó, szegénykém – kezdte gügyögős hangon a démon. – Biztos nagyon elfáradhatott.

- Fogalmad sincs mennyire – szólalt meg kemény hangon Dean. A nő lassan a fiúhoz sétált, majd farkasszemet nézett vele.

- Csak azért jöttem, hogy segítsek, te idióta! – vágta az idősebbik Winchester fejéhez Meg.

- TE? Mi van ma? Április elseje? Azt hiszed, hogy hülye vagyok? Ti, démonok, mind egyformák vagytok. Menj a Pokolba!

- Oh, de vicces valaki. Ha nem tudnád, épp onnét jöttem – tette csípőre a kezét. – Térjünk a tárgyra. Crowley egy rohadék. Mellesleg Michael is az. Ergo mindkettőt ki kell nyírni. A lány érdekében.

- Várj, várj. Hogy jön a képbe Crowley? – kérdezte Sam.

- Úgy, hogy Michael és a „Pokol királya” összeszövetkeztek, te észlény. Nem hiába, mindig is le voltatok maradva egy kicsit. Nem csodálom. Szépen elüldögéltek ebben a lerobbant koszfészekben.

- Hé – szólt közbe Bobby. – Ez a házam, aranyom. Kíváncsi lennék, hogy te hol laksz.

- Ha-ha-ha! Röhög a vakbelem. Inkább térjünk a tárgyra! Csak hogy tudjátok, mindenki megőrült. Angyalok? Démonok? Jók? Rosszak? Kit érdekel?! Odakint bolondok háza van. Szó szerint. Szerencsére az emberek még ép eszűek… már amelyik – célozgatóan Deanre pillantott.

- És ebben a nagy kavarodásba Crowley és Michael…? – kezdte Bobby, aki előtt a dolgok kezdtek letisztulni.

- Talált! Na, idefigyeljetek! Én nem leszek senki csicskása se, de parancsolgatni sem fogok, ezért…

- Jó lenne, ha segítenénk – fejezte be Meg mondatát az idősebbik Winchester. – És mi itt a csali?

- Semmi. Esküszöm.

- A démonok meg az esküdözés. Ennyi nekem épp elég.

- Dean, lehet, hogy tényleg nem hazudik. És valljuk be, azért mégiscsak jól jönne a segítség – szólalt meg Castiel, aki mind idáig néma csendben figyelte a démon és a fiúk párbeszédét.

- Köszönöm, hogy a pártomat fogod, drága Cas – mosolygott a nő, ahogy az angyal nevét kiejtette.

- Castiel – mondta mély hangján az angyal.

- Rendben, Castiel… Szóval, hol is tartottunk? Oh, igen! Dean? Esetleg valami érdemleges válasz?

- Fogjunk össze Michael ellen?

- És Crowley ellen! Természetesen – tette hozzá Meg. – Nos?

Dean percekig tétlenül ráncolta a homlokát. Hol Samre, hol pedig Bobby-ra és Castielre pillantott, abban reménykedve, hogy ők talán mellette állnak majd ez ügyben. Ezt a meccset azonban Meg nyerte meg. A többiek helyeselve, szinte alig észrevehetően bólogattak, végül az idősebbik Winchester beadta a derekát, és rábólintott Meg ötletére. A nő elmosolyodott, majd sarkon fordult, ám mielőtt kiment volna az ajtón, visszafordult és így szólt:

- Oh, és mondjátok meg a drága kis Hópihének, hogy üdvözlöm. Már alig várom, hogy találkozzunk – majd becsukta maga mögött a bejárati ajtót.