15. fejezet

- Szerencsére jó mélyen alszik – csukta be maga mögött a szobaajtót Dean, aki Castiellel együtt több mint egy órán keresztül Hope mellett virrasztott.

- Akkor minden rendben – sóhajtott Bobby. – Sajnálom – mondta halkan az idősebbik Winchesternek.

- Ami megtörtént, az ellen már semmit sem tehetünk, de szerencsére még időben közbe tudtunk lépni – tette a férfi vállára Dean a kezét, majd egy félmosoly jelent meg az arcán.

- Nem tudom, mi legyen ezután – szólalt meg Sam a kanapén ülve, padlóra szegezett tekintettel.

- Az a baj, Sammy, hogy én sem – ülte le öccse mellé Dean tanácstalanul. – Talán hagynunk kéne, hogy megtalálja önmagát.

- De mégis hogyan? Dean, még csak 16 éves, és már most hatalmas teher nehezedik rá. Segítség nélkül olyan dolgok történnének vele… mint… ez – nézett a bátyjára szomorú tekintettel.

- Azt hiszem, ezt hívják teljes kudarcnak – sóhajtott az idősebbik Winchester.

- Nem, bármit elviselek, de ezt az egyet nem! – csattant fel Bobby hangja a nappaliban. – Fiúk, már ennél nehezebb dolgon is átmentünk. Nem hagyhatjuk, hogy emiatt leblokkoljunk. Másrészt viszont azzal is egyetértek, hogy nem koncentrálhatunk csak erre az egy problémára. Ahogy Rufus is mondta, odakint szinte majdhogynem elszabadult a pokol, miközben mi Hope-ot próbáljuk megvédeni Michaeltől. Talán… - majd hirtelen elhallgatott és pár másodpercnyi szünet után folytatta. - … tényleg hagynunk kellene, hogy Hope megtalálja önmagát – nézett Deanre, aki helyeslően bólintott. – Nem tarthatjuk egyfolytában itt. És ami a legrosszabb, hogy igencsak keveset tudunk róla… néha kételkedem benne, pedig tudom, hogy nincs miért.

- Ez nem Hope hibája – tette hozzá Sam. – Már egy ideje Castielen gondolkodom…

- Cas? – kérdezte Dean az öccsére nézve. – Beszélnünk kéne vele. Még azt sem tudjuk, hogy honnan ismeri… ennyire - majd a szobaajtó felé nézett, amely mögül egy árva szót sem lehetett hallani.

Castiel Hope ágya mellett ült, rezzenéstelen arccal, a térdére támaszkodva. Percekig mozdulatlan volt, néha még levegőt is elfelejtetett venni. Végül a hosszas hallgatás után tekintetét az égre emelte.

- Bocsáss meg, Uram, hogy nem teljesítettem méltón azt a feladatot, amit rám bíztál, és hogy hűtlen voltam Hozzád… de meg kell értened. Nem hagyhattam… nem hagyhattam, hogy Michael… - sóhajtott az angyal. - Tudom, most dühös vagy rám és meg is érdemeltem, hogy végleg kitaszíts a Mennyből, de nem engedhettem… – bólintott az angyal, majd a lányra nézett. – A feladatom az volt, hogy megvédjem őt. Nem tudom miért, és mikor, de… egyszer csak minden megváltozott, más lett. És jött Michael, aki a leghűségesebb gyermekednek vallja magát, de lassan már ő maga lesz az, aki mindent sajátjának akar. Persze az is meglehet, hogy számomra ez az egész csak egy bonyolult történet, ami még megoldásra vár… és a Sors… teljesen érthetetlen dolgokat hoz elém. Olyan pillanatok rabja leszek, amiknek még bekövetkezniük sem szabadna. Uram, nem tudom, mi történik körülöttem! Úgy érzem, teljesen elvesztem. Túl sok időt töltöttem velük, vele. Elvesztem! Érzem, nincs visszaút. Teljesen tanácstalan vagyok. Tudnom kell… tudnom kell, hogy mit tegyek. Kérlek, küldj egy jelet!

- Castiel? – szuszogta Hope, majd egy teljes fordulatot vett az ágyon, és kezével majdhogynem feldöntötte az ágy sarkához állított üveget, amiben már alig volt ital. Ha Castiel nem nyúl időben oda, a maradék whisky a padlóra borult volna. A lány azonban nem ébredt fel, ugyanúgy aludt tovább. Az angyal ismét az égre pillantott, tanácstalan zafírkék szemei a hasztalannak hitt fohász után újra megteltek bizakodással és reménnyel. Egy jelet kért, és a védence az ő nevét suttogta, a saját őrangyaláét.

Castiel óvatosan felállt a székből, majd felvette az üveget a földről. Amint a kilincset lenyomta, a nappaliban hirtelen mindenki elhallgatott. Amikor az ajtón kilépett, whiskys üveggel a kezében, minden szem rászegeződött. Az angyal tudta, hogy Bobby-nak és a fiúknak beszélnivalójuk van vele. Kérdések hada vár rá ezen az éjszakán, melyeknek témája nem lehet más, mint a szobában mélyen szunnyadó lány.

Az üveget letette az asztalra, és kérdésre várva a kanapé mellé állt, ahol Deanék is ültek.

- Emlékszel még arra, amiről a kocsiban beszéltünk? – fordult Dean az angyal felé. Castiel egy pillanatra hirtelen lefagyott a fiú kérdésétől. – Arra, hogy nincs több titkolózás… - folytatta az idősebbik Winchester.

- Igen – bólintott Cas megkönnyebbülve.

- Reggel, amikor Hope szó szerint letepert a földre… Miért mondta azt, hogy ezt hogy tehetted? Mi történt évekkel ezelőtt? Régebbről ismered őt, igaz? Sokkal régebbről.

- Valójában ez nem is titok, mindössze csak ígéretet tettem Matthewnak és Grace-nek.

- Matthew és Grace? – nézett kérdőn az angyalara Sam.

- Hope szülei – válaszolt Castiel. – Arra kértek, hogy feledtessek el vele minden szörnyűséget, ami eddig történt vele.

- Ezt nem igazán értem – mondta összeráncolt szemöldökkel Sam.

- Amikor Hope 13 éves volt, azon a nyáron táborba ment néhány osztálytársával. Pár nappal az érkezésük után a tábor vezetője megkörnyékezte Hope-ék csoportját. Nem véletlenül. Ugyanis egy hibrid volt… a legundorítóbb fajtából – fintorgott az angyal. - … és minden erején azon volt, hogy megölje Hope-ot. Emiatt még a barátait is megzsarolta, akik közül sokan még engedelmeskedtek is neki. Csak egyetlen diák volt, aki kiállt Hope mellett. Sajnos, nem érte meg a holnapot – mondta lehajtott fejjel Castiel. – Az egyik éjszaka, a tábor ideje alatt Hope saját szemével látta, ahogy az a szörnyszülött halálra kínozza a barátját, aki még alig volt 14. Szerencsére egyből hívta a szüleit, akik minden gondolkodás nélkül hazavitték a lányukat. Miután hazaértek, Hope teljesen össze volt törve a történtek láttán és elmesélte mit látott akkor. A szülei jól tudták, miféle szörnyek garázdálkodnak a biztonságos otthon falain kívül. De abban a pillanatban azzal nyugtatták Hope-ot, hogy csak egy hidegvérű gyilkos lehetett képes ilyen szörnyű dologra.

- Gondolom Hope egy percig sem hitte el, amit a szülei összehordtak neki – vágott az angyal szavába az idősebbik Winchester.

- Dean… - intette le Sam a bátyját.

- Mi az? Talán nincs igazam? Jól tudod te is Sam, hogy miféle undorító lényekbe botlik az ember. Elég csak kilépnie az utcára… - rázta meg a fejét Dean. - Ami pedig Hope szüleit illeti: vadászok voltak vagy mi? Csak mert említetted, hogy tudnak, illetve tudtak a gonosz létezéséről.

- Matthew tiszteletes ördögűző volt. Először hozzá küldtek, hogy segítsem a munkája során, de aztán idővel kiderült, hogy nem ez volt a valódi küldetésem – folytatta Castiel, válaszolva a fiú kérdésére.

- Matt... Matthew tiszteletes? – kérdezte döbbenten Dean. – Csak azt ne mond, hogy… - nézett tátott szájjal az angyalra az idősebbik Winchester. Castiel bólintott, mire Dean a homlokára csapott, és képedt arccal Bobby felé fordult. – Te tudtad ezt?

- Már honnan tudtam volna? – kérdezte szintén döbbenten, keresztbefont karral a férfi. – De jobb későn, mit soha.

- Most már értem, miért ilyen visszafogott – helyeselt Sam, majd az angyal felé fordult. – Szóval Matthew... öhm… tiszteletes Hope édesapja volt... és mondd csak Cas, ezt az ördögűzést komolyan is vette?

- Úgy tekintett rá, mint az élete hivatására. Ezért egy démon meg is átkozta a feleségét, Grace-t.

- Tipikus démoni tulajdonság – próbált jobb kedvet hozni a beszélgetésbe Dean, Castiel azonban szigorú tekintettel végigmérte őt. – Rendben, bocsánat, megint bunkó voltam. És mi volt az az átok?

- Megátkozta, hogy nem lehet várandós, de ha mégis megtörténne, egy perc nyugta sem lesz. Eljönnek a gyermekéért, és a gonosz oldalára állítsák, ha eljön az ideje.

- Hát ez frankó! – állt fel Dean a kanapéról, és idegességében fel-alá kezdett járkálni a nappaliban. – Ez már túl zavaros nekem. Túl sok!

- Ezzel nem csak te vagy így – szólalt meg Bobby, aki az imént elhangzottak alapján megpróbált értelmes magyarázatot adni a „fentiek, illetve lentiek” dolgára. Erős koncentrálását a bejárati ajtó nyikorgása zavarta meg. Dean minden habozás nélkül a fegyveréért nyúlt, amit öccse is követett. Castiel rezzenéstelen arccal a rövid, bejárati folyosót figyelte, ahonnét apró zajok szűrődtek be a nappaliba. Kipp-kopp, kipp-kopp. Hallatszott a cipők kopogása a padlón.

Kipp-kopp-kopp… Majd egyszer csak csend. Dean erősen magához szorította a pisztolyát. Nem kellett sokáig várni arra a bizonyos személyre, akinek a kopogása nemrég még visszhangzott a folyosón. Egy fiatal nő lépett be a nappaliba, kemény arccal, zsebre tett kézzel. Fekete bőrdzsekit és fekete farmernadrágot viselt, aminek szára egy western-csizmába volt beletűrve. A fiúk döbbenten néztek a nőre, akinek arca igencsak ismerős volt a nappaliban tartózkodók számára.

- A lányért jöttem. Ha nem adjátok át most rögtön, mindenkit kinyírok, aki csak az utamba kerül! – utasította a fiúkat kemény hangon, rezzenéstelen arckifejezéssel.

Deannek nem kellett kétszer mondani. Jól tudta, hogy mi a válasza a parancsoló hangnemre. Fegyverét a nőre fogta, majd pontos találattal a homlokát vette célba. A nő gúnyosan elmosolyodott, és kivette az imént homlokába fúródott golyót.

- Dean – sóhajtott. – Ugye ezt te sem gondoltad komolyan? Csak poén volt! – nevetett fel a nő, majd végignézett a nappaliban lévőkön, akik még mindig mozdulatlanul figyelték a váratlanul érkező illetőt. – Ugyan már, ne vágjatok ilyen savanyú képet – lépett Castiel elé, majd mindkét kezével megfogta az angyal arcbőrét, és mosolyra húzta a száját. – Mindenesetre, már tudom, hogy mi hiányzott az életemből – majd megcsókolta az angyalt, aki minden gondolkodás nélkül eltolta magától a nőt. – Hiába, már az angyalok sem a régiek – mondta, miközben végigmérte Castielt. – Látom, a védenceddel senki sem vetekedhet – mosolyodott el gúnyosan, majd hátat fordított, haját az angyal képébe vágva.

- Ki vele Meg, mit akarsz? – kérdezte Sam, miközben dühös pillantásokat vetett a démonra.

- Igazából semmit. Mindössze csak kíváncsi voltam arra a Hópihére - fintorodott el Meg.

- Hope. A neve Hope – javította ki Bobby a nőt.

- Nekem aztán tök mindegy. Higgyétek el, Michaelt egy cseppet sem érdekli, hogy hogy hívják. Mindössze csak az az undorító, jellemző angyali tulajdonság miatt tudja a nevét. Ha tudnátok, hogy mi mindent képesek megjegyezni ezek a szárnyas nyalizók. Szóval? Hol van? – nézett körbe ismét a nappaliban, de még mindig nem lett nagyobb a létszám azóta, amióta ide betette a lábát.

- Alszik – jött Samtől a kurta válasz.

- Ó, szegénykém – kezdte gügyögős hangon a démon. – Biztos nagyon elfáradhatott.

- Fogalmad sincs mennyire – szólalt meg kemény hangon Dean. A nő lassan a fiúhoz sétált, majd farkasszemet nézett vele.

- Csak azért jöttem, hogy segítsek, te idióta! – vágta az idősebbik Winchester fejéhez Meg.

- TE? Mi van ma? Április elseje? Azt hiszed, hogy hülye vagyok? Ti, démonok, mind egyformák vagytok. Menj a Pokolba!

- Oh, de vicces valaki. Ha nem tudnád, épp onnét jöttem – tette csípőre a kezét. – Térjünk a tárgyra. Crowley egy rohadék. Mellesleg Michael is az. Ergo mindkettőt ki kell nyírni. A lány érdekében.

- Várj, várj. Hogy jön a képbe Crowley? – kérdezte Sam.

- Úgy, hogy Michael és a „Pokol királya” összeszövetkeztek, te észlény. Nem hiába, mindig is le voltatok maradva egy kicsit. Nem csodálom. Szépen elüldögéltek ebben a lerobbant koszfészekben.

- Hé – szólt közbe Bobby. – Ez a házam, aranyom. Kíváncsi lennék, hogy te hol laksz.

- Ha-ha-ha! Röhög a vakbelem. Inkább térjünk a tárgyra! Csak hogy tudjátok, mindenki megőrült. Angyalok? Démonok? Jók? Rosszak? Kit érdekel?! Odakint bolondok háza van. Szó szerint. Szerencsére az emberek még ép eszűek… már amelyik – célozgatóan Deanre pillantott.

- És ebben a nagy kavarodásba Crowley és Michael…? – kezdte Bobby, aki előtt a dolgok kezdtek letisztulni.

- Talált! Na, idefigyeljetek! Én nem leszek senki csicskása se, de parancsolgatni sem fogok, ezért…

- Jó lenne, ha segítenénk – fejezte be Meg mondatát az idősebbik Winchester. – És mi itt a csali?

- Semmi. Esküszöm.

- A démonok meg az esküdözés. Ennyi nekem épp elég.

- Dean, lehet, hogy tényleg nem hazudik. És valljuk be, azért mégiscsak jól jönne a segítség – szólalt meg Castiel, aki mind idáig néma csendben figyelte a démon és a fiúk párbeszédét.

- Köszönöm, hogy a pártomat fogod, drága Cas – mosolygott a nő, ahogy az angyal nevét kiejtette.

- Castiel – mondta mély hangján az angyal.

- Rendben, Castiel… Szóval, hol is tartottunk? Oh, igen! Dean? Esetleg valami érdemleges válasz?

- Fogjunk össze Michael ellen?

- És Crowley ellen! Természetesen – tette hozzá Meg. – Nos?

Dean percekig tétlenül ráncolta a homlokát. Hol Samre, hol pedig Bobby-ra és Castielre pillantott, abban reménykedve, hogy ők talán mellette állnak majd ez ügyben. Ezt a meccset azonban Meg nyerte meg. A többiek helyeselve, szinte alig észrevehetően bólogattak, végül az idősebbik Winchester beadta a derekát, és rábólintott Meg ötletére. A nő elmosolyodott, majd sarkon fordult, ám mielőtt kiment volna az ajtón, visszafordult és így szólt:

- Oh, és mondjátok meg a drága kis Hópihének, hogy üdvözlöm. Már alig várom, hogy találkozzunk – majd becsukta maga mögött a bejárati ajtót.