Meg távozása után Dean, fegyverét eltéve, szúrós tekintettel mérte végig a többieket. Az arckifejezéséből látszott, hogy valami kikívánkozik belőle. Valami, ami egyenlő a nemtetszéssel, de mégsem szólalt meg. Szünet nélkül, újra és újra a nappaliban tartózkodókra vetett egy-két „őrültség volt beleegyezni a dologba” pillantást. A hosszas hallgatást Castiel törte meg. Hangja, Dean arckifejezését figyelmen kívül hagyván, közel sem volt bizonytalan.
- Újra beszélned kellene Pamela-val – fordult az idősebbik Winchester felé.
- Cas – mordult az angyalra Dean, mintha ezzel valami titkot árult volna el.
- Pamela? – kérdezte kíváncsian és kissé értetlenül Bobby.
- Dean az előbb épp nála volt. Segítséget kért tőle – válaszolt Castiel.
- Dean? – nézett kérdőn bátyjára a fiatal Winchester.
- Eskü, elmondtam volna, de Cas megelőzött.
- Szólhattál volna, hogy… - kezdte Sam, de bátyja egyből a szavába vágott.
- Ennyi igazán járt nekem. Különben sem vagyok már dedós. El tudom intézni egyedül is.
- Michaelt? – kérdezte Sam döbbenten. – Egy kicsit nehéz falat, nem gondolod?
- Csak szerettem volna, ha Pam egy kicsit besegít a dologba. Ő azért nagyobb szakértő az ilyen „idézések” terén, vagy micsoda…
- Szóval meg akartátok „idézni” Michaelt? – érdeklődött Bobby, sapkáját megigazítva.
- Hát nem éppen. Inkább úgy fogalmaznék, hogy ki akartam deríteni, hogy hol bujkál az a rohadék, de amint az előbb kiderült, Crowley is vele van. Talán jobb lenne, ha ő utána kutatnánk.
- És mi lenne, ha idehívnánk? – vetette fel ötletként az idős vadász.
- Ide? Biztos vagy te ebben, Bobby? - szólalt meg Sam, majd felállt, kezébe vette az asztalon lévő üveget, és belekóstolt a whiskybe.
- Szerintem az lenne a legegyszerűbb, ha visszamennénk Pamela-hoz – mondta Sam, majd visszarakta az italt az asztalra.
- Most? – kérdezte felvont szemöldökkel az idősebbik Winchester.
- Akár – válaszolt Sam vállat vonva.
- Hope miatt ne aggódjatok – szólalt meg Bobby, mintha csak Dean gondolatban feltett kérdésére válaszolt volna. – Cas és én majd tartjuk a frontot. Ha már mentek, adjátok át üdvözletem Pamnek.
- Rendben! Akkor szólok is neki, hogy átugrunk hozzá egypár infóért – jelent meg egy csibészes mosoly Dean arcán, és már tárcsázta is a médium számát.
***
Mielőtt a Winchester fivérek kikanyarodtak volna az egyik mellékútra – amely épp a szomszédos államba vezetett -, egy zöld, Kawasaki előzte meg a ’67-es Chevy Impalát. A száguldó motor láttán Dean idegességében rádudált a jármű vezetőjére, mire az hátrafordult, és a fiú reakciója láttán még nagyobb sebességre kapcsolt. Pár perc múlva már csak a koromfekete Impala folytatta útját a teljesen kihalt mellékúton.
A megtett út közben lassan már a nap is a horizont felé járt. A Winchester fiúk még épp a közeledő este előtt érkeztek meg a médium házához. Mikor Dean leparkolt a járda mellett, nem hitt a szemének. Még a naplementét követő szürkületben is tökéletesen kivehető volt a szinte vadi új, zöld Kawasaki. Az idősebbik Winchester, kiszállván a kocsiból, a motorhoz sétált és alaposan szemügyre vette. Legszívesebben ott helyben darabokra szedte volna a száguldó csodajárgányt.
- Hűha! Ez aztán nem semmi! – szállt ki Sam is a kocsiból, majd a motor láttán elfüttyentette magát.
- Jah – mondta félvállról Dean, aki kissé talán még irigykedett is a motor tulajdonosára. Igaz, hogy neki az Impalája volt a mindene, de azért mégiscsak férfiból van és szívesen elfogadott volna egy ehhez hasonló ritkaságot is.
- Vajon kié lehet? – morfondírozott Sam a motort vizsgálgatván.
- Mit tudom én. Pam biztos kifogott valami izomagyú ürgét.
Dean kijelentésétől Sam hangosan felnevetett. Jól tudta, hogy a bátyja mindig is imádta a motorokat, főleg, tizenéves korában. Az édesapjukkal, aki szintén vadász volt, sokszor megfordultak olyan motelekben, ahol néha motorosok is tanyáztak. Olyankor, esténként, amikor a motorok tulajdonosai a szomszéd bárban mulatták át az éjszakát, Sam és a bátyja előszeretettel foglaltak le egy-két éj fekete bestiát. Egyszer még le is buktak, pedig csak kipróbálták, hogy milyen egy igazi motoron ülni.
Az idősebbik Winchester az öccse nevetése hallatán Samre nézett, akinek a gondolatai valahol máshol, a rég feledett gyermekkoruknál járt.
A fiúk meglepetésére a bejárati ajtó már résnyire nyitva volt és az előtérhez közelebb eső helyiségből – amely a spirituális események színhelye volt – egy idegeskedő női hang szűrődött ki, amely nem Pamela-é volt. Dean és Sam egymásra néztek, majd szinte észrevehetetlenül besétáltak a lakásba, azonban Pamet nem látták sehol.
- Basszus, Pam! Ez a kés baromira életlen! Pam? Itt vagy? Mikor is jönnek azok a Winchesterek vagy kicsodák? – A fiúk ismét összenéztek, majd a női hang irányába indultak.
Az elsötétített kis helyiségből egy 24 év körüli, fiatal nő jött elő, kezében az életlen késsel. Sötét, csőfarmert és passzos, hosszú ujjú, sötétkék felsőt viselt, mely kihangsúlyozta vékony testalkatát. Hosszú, sötétbarna haján kívül, égkék szemei szinte csak úgy vonzották a Winchester fiúk tekintetét. A lány pillantása egy kicsit hosszabban elidőzött a fiatalabbik testvéren, majd Deanre pillantott, akiről beugrott a nem rég maga mögött hagyott Impala képe.
- Helló – köszönt Sam, miután megköszörülte a torkát.
- Hali – köszönt a lány is, és mélyen a fiú szemébe nézett, akinek arca valahonnét ismerős volt a számára. A fiatalabbik Winchester tekintetét teljesen rabul ejtették a lány égkék szemei.
- Tiéd az az izé odakint? – kérdezte Dean, majd oldalba bökte öccsét, akit sikerült kizökkentenie a fiatal nő varázsa alól.
- Izé?? Kérlek, az egy eredeti Kawasaki Ninja ZX-10R. És igen, az enyém – mosolyodott el a lány. – Amúgy Amy vagyok, Pam unokahúga – majd a fiúkra nézett.
- Én pedig Sam. Sam Winchester. Ő pedig itt…
- A nevem Bond. James Bond – szólalt meg Dean is egy csibészes mosollyal az arcán.
- Dean – szólt rá Sam a bátyjára, aki most az egyszer kissé cikinek érezte, hogy egy ilyen szeleburdi testvére van. Amy a fiú arckifejezése láttán elnevette magát.
- Sam és Dean Winchester… - gondolkodott hangosan a lány. – Miért is ismerős ez a két név annyira nekem?
- Talán mert híresek vagyunk, szivi – kacsintott a lányra az idősebbik Winchester.
- Oh, már tudom! – szólalt meg Amy egy perc gondolkodási idő után. – Pam épp ma mesélt rólatok. Mondta, hogy jöttök. És hol van az a lány?
- Ki? – nézett a lányra kíváncsian Sam.
- A neve most hirtelen nem ugrik be, de ő az, akit Michael akar.
- Hát, ez azért egy kicsit túlzás – szólt közbe Dean. – Az a tollas seggű nem akar semmit sem, csak kissé fejébe szállt a „nagy hűség” a Teremtője iránt.
- Kár, hogy nem jött el veletek. Nélküle nem tudjuk megcsinálni a rituálét – bökött a késsel az idősebbik Winchester felé, mire Dean reflexszerűen hátrébb lépett.
- Csak óvatosan azzal a késsel – figyelmeztette Amy-t a fiú.
- Bocsi, szakmai ártalom – mondta mosolyogva a lány, majd lerakta a kést a közeli asztalra.
- Szóval te is vadász vagy? – kérdezte csillogó szemekkel a fiatalabbik Winchester, amit a bátyja nem tudott figyelmen kívül hagyni. Mielőtt a lány válaszolt volna, Dean jobbnak látta, ha inkább elmegy és megkeresi Pamela-t. Elfordult, az öccse vállára tette a kezét, majd rákacsintott úgy, hogy a lány ne vegye észre. Sam egy tipikus „Ugyan már, Dean!” fejet vágott, de bátyja távozása után mégiscsak elmosolyodott.
- Szokatlan egy lánytól, mi? – kérdezte Amy zsebre tett kézzel.
- Az, hogy vadász vagy? – kérdezte Sam, majd a lányra nézett, akinek égkék szemei ismét rabul ejtették.
- Pamen kívül nem sok női vadászt ismerek.
- És ő is volt az, aki megtanított mindenre? – érdeklődött tovább az fiatalabbik Winchester.
- Nem – mosolyodott el a lány, majd arckifejezése hirtelen csalódottá vált. – Tudod, a szüleim nem igazán szerették volna, ha ilyen butaságokkal foglalkoznék. A nyarakat, ettől függetlenül mégiscsak Pamnél töltöttem, amíg a szüleim a szokásos világjáró körútjukon voltak. Szóval a gyermekkorom nem éppen a legfényesebb időszak volt az életemben.
- El tudom képzelni – mondta együtt érzően Sam.
- Kérlek, ne értsd félre… Szeretem a szüleimet, csak néha… vagyis inkább elég sokszor túlzásba vitték a lányuk feletti gondoskodást és odafigyelést.
- Szóval a szüleid üzletemberek voltak?
- Valami olyasmi. Ezért is mentem el otthonról. – Sam döbbenten nézett Amy-re. – Már tizenéves koromban jól tudtam, hogy mivel is foglalkozik Pam valójában, és hogy mi minden létezik rajtunk, embereken kívül, ami nem evilági. Szellemek, démonok… angyalok. Te és a bátyád… mindig is vadászok voltatok?
- Nekünk sem volt egy csodás gyerekkorunk. Néha azon gondolkozom, hogy bár ne lennék az, de tudod… valahogy mégiscsak ez az életem. Talán a sors akarta így. Ki tudja? A bátyám és én, nem beszélve a többi vadászról, azért vagyunk, hogy embereket mentsünk és levadásszunk minden olyan szörnyet, ami az utunkba kerül. Ez amolyan családi vállalkozás – mosolyodott el Sam, amitől Amy is jobb kedvre derült. – Amikor Dean még itt volt, említettél valami rituálét.
- Oh, igen. Ez amolyan nyomkövetős dolog lenne. Sajnos, jelen esetben ennél többet nem tudunk tenni. De amint mondtam, a lány nélkül…
- Hát te is itt vagy, te kis Morcos? – köszöntötte Samet Pamela, majd megfogta a fiú hátsóját. – Összetéveszthetetlen – jegyezte meg Pam mosolyogva. Sam a nő kijelentésétől kissé zavarba jött, majd a bátyjára nézett, aki majd megszakadt a nevetéstől, Amy pedig Pamela-t vizsgálgatta zavaros tekintetével.
- Öhm… helló Pamela. Jó újra látni – köszönt a fiatalabbik Winchester zavarát leplezvén.
- Gondolom, Amy-vel már találkoztatok – mondta Pam kezét kinyújtván, majd a lány is a nő felé nyúlt, és megfogta a kezét, hogy könnyebb legyen neki a tájékozódás. Pamela így a lány mellé sétált, és megpuszilta unokahúgát. – Egy igazi kincs ez a lány és hihetetlenül jó vadász.
- Ez azért kicsit túlzás – mosolygott Amy a fiúkra.
- Ugyan már Amy, ne szerénykedj. Képzeljétek, most épp egy alakváltót üldöz. Pár napja akadt rá, két állammal odébb és most, ki tudja miért, de itt kötött ki.
- Egy alakváltó? – kérdezte Dean komoly arckifejezéssel.
- Igen, de sajnos elvesztettem a nyomát – mondta csalódottan Amy, akin látszott, hogy nagyon bántja a dolog.
- Az alakváltók szemét kis dögök. Nehéz a nyomukra bukkanni, de ami a legrosszabb az az, ha kiszökik a kezeid közül – jegyezte meg Dean, amire a lány is rábólintott. – Hol láttad utoljára és hogy nézett ki?
- A közeli kisboltban vásárolt. Egy magas, vékony, fekete hajú férfi volt. Barnakockás inget, farmert és fekete bakancsot viselt.
- Azóta már biztos alakot váltott – mondta a bátyjának Sam.
- Száz százalékig biztos vagyok benne – szólalt meg Amy is. – Pláne, hogy egyszer kiszúrt, hogy követtem, és azóta nyomát se láttam.
- Ne aggódj! Majd megkeressük, de előbb legyünk túl ezen a Michael-Crowley dolgon.
- Igaza van Samnek – helyeselt Pamela. – Ugye Hope-ot is magatokkal hoztátok? – A médium kérdésére egy hatalmas csend volt a válasz.
- Amy-nek már említettük, hogy sajnos nem tudtuk elhozni – törte meg Sam a csendet.
- Ez pedig nagy baj – rázta meg a fejét Pamela. – Ugyanis nélküle…
- Igen, tudjuk – szólt közbe Dean, akin látszott, hogy még mindig az alakváltón jár az esze.
- Hát, ha hegy nem megy Mohamedhez…
- Mohamed megy a hegyhez – fejezte be Pam mondatát Amy, aki már sarkon is fordult és az elsötétített kis terembe sietett, hogy összeszedje a rituáléhoz szükséges kellékeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése