44. fejezet

OKTÓBER 31 – HALLOWEEN NAPJA

- Egy újabb ügy – fújta ki magát az idősebbik Winchester, majd telefonját elrakva a konyhába lépett, ahol Sam és Castiel üldögélt. – Úgy látszik a napokban újra belendültek a dolgok – mondta, homlokát masszírozva.

- Rufus hívott? – kérdezte a fiatalabb testvér, miután bátyja kizökkentette a gondolatmenetéből.

- Aha – majd keresztbe font karral, háttal az ajtófélfának támaszkodott, és kissé felemelt hangnemben folytatta. – Idióta, drogos és felelőtlen fiatal vámpírok. Ráadásul tizenévesek! A drágalátos Teremtőjük nem vigyázott rájuk eléggé.

- Ez nem hangzik valami jól – rázta meg a fejét Castiel. – És nem is kérdéses, hogy veled megyünk.

- Rufus a banda egyik felét már elintézte, a másikat viszont nekünk hagyta, mert ránk nem számítanak. Habár… szerintem nem hülyék, és tudják, hogy ha egy vadász rájuk akadt, akkor annak bizony társai is lehetnek.

- Mmm – hümmögött az asztalnál ülő fiatal vadász. – Szóval akkor hívatlan vendégekként betoppanunk egy halloween buliba?

- Vagy akár többre is. Szerinted St. Louis-ban hányféle szórakozóhely van, ahol ezek a züllött fiatalok megfordulhatnak?

- Mi van St. Louis-ban? – lépett be a konyhába Hope is, álmos tekintettel.

- Van egy kis melónk, de ígérem, hamar hazaérünk.

- Veletek megyek – húzta ki magát magabiztosan a lány.

- Szó sem lehet róla, pláne most, hogy…

- Terhes vagyok. Mondd csak ki – majd érezte, amint torkát a sírás fojtogatja. – Amikor két napja hazajöttetek, mondtam, hogy mit akarok, de te nem engedted, Dean.

- Hope – sétált a lányhoz, kezeit lágyan a vállaira helyezte, majd mélyen a szemébe nézett. – Nem akarom, hogy elrontsd az életed. – Hope gunyorosan, ugyanakkor szomorúan hangosan felnevetett.

- Ennél jobban? Attól a perctől kezdve majd, amikor a baba megszületik… - hangja elcsuklott, majd nyelt egy nagyot, elfojtva a torkát szorongató sírást, és folytatta. – … a napjaink meg lesznek számlálva.

- De az abortusz akkor sem megoldás! – szólt rá Hope-ra keményebb hangon Dean. – Hallottad, mit mondott Amy. Ilyen fiatal korban akár az is megeshet, hogy ha elvégzik ezt a… az undorító dolgot... többet nem lehet gyereked.

- A sorsom elől amúgy sem menekülhetek örökké. Sosem lehet családom, és sosem ismerhetem meg az igazi boldogságot. Nem lehetek anya… feleség… - Minden egyes szó, amit kimondott, kínszenvedés volt Hope számára, mert tudta, hogy ez az igazság. Ahogy végignézett Sam, Dean, de legfőképp Castiel arcán, csupa együttérzéssel és szánakozó pillantásokkal találta szembe magát. Nem akarta ezt. Nem akarta, hogy igaz legyen. Utálta Michaelt, Crowley-t és velük együtt az összes angyalt illetve démont. Még sosem érzett ilyet azelőtt, de dühében most az egyszer bármire képes lett volna. - Veletek megyek – ismételte meg makacsul. – És nemcsak azért, mert még sosem vadásztam, hanem azért, mert St. Louis… én… ott nőttem fel.

- St. Louis-ban? – nézett kérdőn a lányra Dean, végül Castielre pillantott. – Te tudtad? Ez hülye kérdés volt. Még jó, hogy igen – jelentette ki szem forgatva.

- Dean – szólította meg bátyját a fiatalbbik Winchester. – Hadd jöjjön velünk. Cas majd vigyáz rá.

- Rendben – adta meg magát végül Dean hosszas gondolkozás után. – De előre szólok, hogy én FBI ügynök leszek – vigyorgott. – Szerencse, hogy Casnek még megvan a ballonkabátja.

- És velem mi lesz? – vonta fel a szemöldökét Hope.

- Mennyire vagy otthon jelmez témában? – kérdezte Sam a lány felé fordulva.

- Te csakis egy angyal lehetsz – szólalt meg mosolyogva a konyha bejáratánál Andrea, aki épp a reggeli kávéjáért jött.

- Angyal? Hmm, nem is olyan rossz ötlet – mosolyodott el Hope. – Köszönöm, Andie – majd megpuszilta a nőt, és Deant karon fogva az Impalához húzta.

***

St. Louis utcáin haladva szinte alig volt olyan családi ház, aminek udvarában ne világított volna egy-két töklámpás vagy ne lett volna kidekorálva a halloween további elengedhetetlen kellékeivel. A szórakozóhely szemközti útszakaszához érve kartonból készült sírtáblák díszítették a bejárathoz vezető macskakövekkel kirakott ösvényt. A bent dübörgő zene még a csukott ajtón keresztül is jól hallható volt. Dean megrázta a fejét, majd a zsebébe dugta a pisztolyát.

Még kint az udvaron, közvetlenül a bejárat mellett egy kis pódium állt, ahol két fiatal Frankenstein szörnynek öltözve, rummal megspékelt puncsot osztogatott az érkező vendégeknek.

- Odasüss Gary! Az FBI – lökte oldalba társát az egyik puncsos-fiú.

- No para! Ez egy halloween buli. Nem igaziak – nevette el magát a másik, majd mind a négy vendégnek öntött egy kis puncsot. – A ház ajándéka – nyújtotta feléjük. Hope megrázta a fejét és vele együtt Castiel is, de Dean és Sam nem utasította vissza az ajánlatot. Kiürítve a pohár tartalmát beléptek a zajos és piros-feketében virító szórakozóhelyre.

- Hogy ölthetsz meg egy vámpírt? – súgta oda Dean Hope-nak, mire a lány az idősebbik Winchester szemébe nézett és magabiztosan így válaszolt:

- Mihamarabb el kell választani a drága fejecskéjét a nyakacskájától.

- Ügyes! – mosolyodott el.

- Jobb lesz, ha kettéválunk, ha azt akarjuk, hogy mihamarabb végezzünk – szólalt meg Sam is, majd a lányra nézett. – Hope, te maradj Castiellel.

- De nem akarom, hogy mindig a nyomomban legyen – vágott vissza Hope keresztbe font karral.

- Nem leszek – válaszolta halkan a férfi.

- Bármi is lesz, a lényeg, hogy figyeljetek egymásra, és ha valami baj lenne, tudjátok mi a teendő? – majd előhúzta a telefonját. – Hívjatok. - Castiel bólintott. Az idősebbik Winchester öccsére nézett, majd intett, hogy vegyüljenek el a tömegben vérszívók után kutatva. Ahogy Hope egyedül maradt a férfival, a szemébe nézett és amennyire a zene megengedte, halkan megszólította:

- Castiel, bocsánat az előbbiért. Nem akartam azt mondani, csak valahogy ma nem vagyok önmagam. Ez a pár nap kicsit kikészített. – A férfi nem szólt semmit, így Hope folytatta. – Egy kicsit körülnézek én is. Megnézem, mi újság a pult körül. Általában a legtöbb fiatal ott szokta tölteni a bulin belül az éjszakát.

- Értem – bólintott beleegyezően Castiel, amint látta, hogy a bárszékekkel elkerített pult alig pár méterre van. – Én itt leszek, ha bármire szükséged lenne.

- Rendben és köszönöm – mosolygott a lány, majd elindult az italos pult felé, ott leült az egyik bárszékre és a pincért figyelve, ujjaival a szék peremén kezdett el dobolni.

- Álmodom vagy a Mennyország valóban a Földre szállt? – ült le közvetlenül Hope mellé egy húsz év körüli fiú.

- Bocsi, de ismerjük egymást? – kérdezte felvont szemöldökkel.

- Dan vagyok. Együtt jártunk középiskolába. – A lány még mindig értetlenül nézett a fiúra. – Tényleg nem ismersz meg? – A lány megrázta a fejét. – Hope. – Ahogy a fekete hajú fiatal kiejtette a nevét, Hope hirtelen elmosolyodott, és megfogta a fiú pulton pihenő kezét. – Ugye emlékszel? – mosolyodott el a fiú is.

- Dan? Oh, kérlek, bocsáss meg. Mostanában kicsit el vagyok havazva. Tényleg te vagy az? – Minél hosszabb ideig fürkészte a fiú mélybarna tekintetét, annál jobban felszínre törtek az évekkel ezelőtti emlékei. Pillanatok alatt eszébe jutottak az első középiskolás évei, már amiket Castiel nem törölt ki az emlékezetéből. Képek villantak fel ismét a múltból: a késő éjszakai fürdőzések a tóparton, a délutáni ping-pong meccsek, a közös mozizások és minden olyan tinédzser kori őrültség, amelyet Dannel és Kathleenékkel élt át.

- Nincs semmi baj – mosolygott a fiú. – És hogyhogy így egyedül?

- Az az igazság, hogy nem egyedül jöttem. A két bátyám is elkísért és az egyik barátjuk.

- Bátyád? – kérdezte kissé döbbenten Dan. – Titkok a múltból?

- Nem – nevetett fel a lány. Rájött, hogy hiányzott neki Dan társasága. Amikor vele és Kathleennel volt, sosem érezte magát magányosnak vagy boldogtalannak. Bármelyik nap képesek voltak megnevettetni őt. – Igazából, ők az unokatestvéreim, de mivel csak ők maradtak, úgy érzem, mintha már valóban a bátyáim lennének.

- Értem és… sajnálom. Hallottam, ami a szüleiddel történt. A városban mindenkit nagyon sokkolt a hír – jelentette ki a fiú együtt érzően. 

- Megpróbálok túllépni rajta – majd egy könnycsepp gördült le az arcán, amit észrevétlenül sikerült letörölnie.

- Mi lenne, ha egy vidámabb témáról beszélgetnénk? – Vetette fel ötletként Dan, mire Hope válaszul elmosolyodott. – Hogy tetszik a buli? Látom, csíped a halloweent. Nagyon tetszik a jelmezed – kacsintott egyet a fiú.

- Köszönöm, de azért te sem panaszkodhatsz. Igazán rémisztőre sikerült.

- Ó, köszi! És még a fogamat nem is láttad – majd a zsebébe nyúlt, ahonnét egy műanyag vámpírfogsort halászott elő, amit be is rakott a szájába. Próbált ijesztő arcot vágni, de a lány csak nevetett a látványon. – Káh, hogy egy pipit pösze vahok benne – majd kivette a szájából és elnevette magát. – Meghívhatlak egy italra?

- Hát, nem is tudom – hezitált Hope. – De valami alkoholmentesre.

- Na! – mordult rá viccesen a fiú. – Egy buliban elengedhetetlen. És különben is, ma ünneplem a 18. születésnapomat. Legalább egy tequilát – mosolyodott el sejtelmesen.

- Az nem túl erős? Mármint, nem igazán szoktam hozzá, hogy alkoholt igyak

- Nem kell félned. Nem foglak leitatni. Egyébként, egy-két haverom is itt van – mutatott a pulttal szemközti, hátsó asztalra, ahol két fiú és egy lány ült. Az egyik srác csontváz jelmezt viselt, a másik pedig, Danhez hasonlóan, szintén vámpír kosztümöt öltött magára. A mellettük lévő szőke lány egy igencsak rövid és kihívó szobalány jelmezt viselt; a kezéből azonban hiányzott az elmaradhatatlan portalanító. Ezzel ellentétben szája sarkában művérrel felkent folt, nyakán pedig egy harapásnyom éktelenkedett. – Ugye bízol bennem? – fogta meg a lány kezét, majd lassan a szemben lévő asztal felé húzta.

- Azt hiszem – válaszolta mosolyogva.

- Hello, skacok – intett a barátainak Dan. – Ő itt Hope. Még középiskolás korunkban ismertük meg egymást.

- Sziasztok – kiabálta túl a dübörgő zenét Hope, ami Nicki Minaj egyik dala volt.

- Szia – köszönt kedvesen a szőke hajú lány és a mellette ülő csontváz-fiú is, azonban a másik fiatal kevésbé mosolygott. Feszült tekintettel Dant fürkészte.

- Bocsáss meg, ő itt az öcsém, Shawn. Nem igazán csípi az ilyen jelmezes bulikat - suttogta Hope fülébe a fiú.

Pár perccel később, Hope már önfeledten nevetgélt Dannel és a barátaival. A vidám hangulat közepette észre sem vette, hogy egyik tequilát issza a másik után: néha citrommal, néha pedig anélkül. Castiel a távolból Hope minden egyes lépését követte, de még nem érezte úgy, hogy közbe kell lépnie.

- Jesszusom – szólalt meg Hope, majd mutatóujjával egyenesen Danre mutatott. – Hé, te ott, akarsz velem táncolni? – kérdezte elváltoztatott hangon, végül elnevette magát, és az asztal alatt a fiú lábába rúgott.

- Érted bármit – kacsintott Dan, majd felállt és kezét a lány felé nyújtotta. Hope mosolyogva húzta a táncparkett felé, ahol már alig volt szabad hely annak, aki igazán táncolni szeretett volna. – Milyen véletlen, hogy pont most találkoztunk – mosolygott sejtelmesen.

- Isten útjai kifürkészhetetlenek.

- De még mennyire – majd szorosabban magához húzta a lányt, aki látszólag egyáltalán nem ellenkezett. Castiel közelebb merészkedett a táncoló párhoz, de még mindig nem akart beleavatkozni a kettejük dolgába. Látta Hope-on, hogy boldog és örül a fiú jelenlétének. – Mondd, jól érzed magad?

- Olyan, mintha egy csomó csokit zabáltam volna, és most csak úgy tombolnak bennem a boldogság hormonok – válaszolta nevetve.

- Ettől majd még jobb lesz – majd előhúzott a zsebéből egy apró, fehér pirulát.

- Ez mi? – kérdezte mosolyogva Hope.

- Egyszer mindent ki szabad próbálni, nemde bár?

- Ha vigyázol rám, megteszem – vont vállat. 

- Középiskolában is mindig én vigyáztam rátok Kathleennel, nem emlékszel? - kacsintott Dan.

- Hogy is felejthettem volna el. Na, ide vele – majd kikapta a fiú kezéből a pirulát, és a szájába rakta.

- Hidd el, pár perc múlva szinte repülni fogsz.

- Ahhoz itt vannak a szárnyaim – nézett a hátára rögzített, puha angyalszárnyakra.

- Tudod, hogy nem úgy értettem – mosolyodott el sejtelmesen, majd közelebb hajolt a lányhoz olyannyira, hogy szinte már érezte Hope nyakán lüktető erekben áramló vér illatát. És habár Castiel nem akart velük törődni, nem tudta figyelmen kívül hagyni a fiú túlzott közeledését, ami egyre nagyobb gyanút keltett benne. – Gondolkoztál már azon, hogy milyen lehet az örök élet? – suttogta Dan Hope fülébe.

- Nem szeretnék örökké élni – rázta meg a fejét.

- Miért? És még akkor sem, ha lenne kivel? 

- Azt hiszem, már érzek valamit – jelentette ki a lány, a fiú kérdését elengedve a füle mellett.

- Mondd, a bátyáid barátja maga Columbo? Csak mert az a csávó a pultnál egyfolytában téged bámul.

- Ő csak… ő… nem számít – legyintett, majd Dan nyakába borulva folytatta a táncot.

- Van itt még valami, amit meg akartam mutatni, de ehhez négyszemközt kell beszélnem veled.

- Ha most nem a barátom lennél és nem ismernélek, azt hinném, hogy…

- Csak gyere – szorította meg a lány kezét, majd a mosdó felé húzta. Castiel ekkor érezte elérkezettnek a pillanatot, hogy közbe lépjen. Nem tudta, mire készül a fiú, de érezte, hogy valami nincs rendben vele, és a szokásostól eltérően Hope is másképp viselkedett.

- Nem megy sehová – ragadta meg a lány másik kezét a férfi.

- Hé, haver, téged meg ki kérdezett? – nézett rá szúrós tekintettel Dan.

- Azonnal engedd el! – parancsolt rá Castiel.

- Vagy különben mi lesz? – tolta maga mögé a lányt, majd egyenesen a férfi elé lépett, mire halk morgás tört fel belőle, és szinte vicsorítva ragadta meg Castiel nyakkendőjét. Ellentétben a fiúéval, Castiel arca rezzenéstelen volt és mindenképpen biztonságba akarta helyezni Hope-ot. Már szinte biztos volt abban, hogy aki vele szemben áll, az az, akit Deanék keresnek. Minden erejét összeszedve félre lökte a fiút, majd megfogta Hope karját.

Miután a lányt sikerült nagy nehezen kiráncigálnia a táncparketten szórakozó fiatalok közül, a hátsó ajtót erősen megrántva, kihúzta a szűk utcára, és becsukta maga mögött az ajtót.

- Mégis mit csinálsz? – nézett szigorúan Hope-ra Castiel. – Talán ezzel is azt akarod elérni, hogy elpusztítsd azt az életet, ami benned növekszik? Ezzel nemcsak neki, hanem magadnak is bajt okozol. Nem beszélve a bátyáidról. Tudod te egyáltalán, hogy az előbb ki tartott a karjaiban? – Ahogy ezt kimondta, egy pillanatra lehunyta a szemét, majd folytatta. – Egy vámpír volt. – A lány felnevetett.

- Látom téged is jól megtévesztett a jelmeze – jelentette ki szüntelenül mosolyogva.

- Nem – mondta kemény hangján, majd megfogta Hope mindkét vállát és kicsit erősebben megszorította. – Mit csinált veled az a fiú? Először leitatott, aztán… Mit adott még neked? Talán megharapott? – majd hirtelen egy gondolat szaladt végig Castiel elméjén, és még jobban magához húzta a lányt, harapásnyomok után kutatva.

- Nem csinált semmit – válaszolta kuncogva. – Csak jól szórakoztunk. Jajj, Castiel, én táncolni akarok – dőlt neki az épület falának, majd fejét hátrahajtotta, és az eget kezdte el kémlelni, de a csillagok valahogy sehogy sem akartak egy helyben maradni: szinte majdnem minden forgott körülötte. – Táncolsz velem?

- Most azonnal hazamegyünk – jelentette ki szigorúan a férfi. – Deanék majd elvégzik a munkájukat, de neked otthon a helyed, hogy kipihend magad. Szólok is nekik – nyúlt a telefonja után, de Hope megragadta a kezét, kinyitotta az ajtót és a tömeg felé húzta.

- De én táncolni akarok – erősködött.

- Nem – rántotta vissza a lányt, és becsapta maga mögött az ajtót.

- Pszt, halkabban – majd mutatóujját a férfi ajkaira helyezte és lassan körbenézett, mintha attól félne, hogy valaki meghallja a titkát. – A végén még elijeszted a pillangókat - suttogta.

- Milyen pillangókat? – kérdezte döbbenten, ugyanakkor összeszűkült szemmel Castiel.

- Ott vannak körülötted – mosolygott, miközben a férfi zafírkék szemeit fürkészte.

- Hope, azt hiszem, neked tényleg pihenned kellene. Nem tudom, mit adott az a vámpír, de…

- Party rock is in the house tonight… everybody just have a good time… - Hallatszódott az ajtó mögül az ismert disco zene, mire hallatán Hope mosolyogva neki állt énekelni, és Castiel kezét maga előtt rángatva, jobbra-balra lépkedve elkezdett táncolni. – Kérlek, táncolj velem – majd a férfi kezeit lassan a csípőjére helyezte, ő pedig karját szorosan Castiel nyaka köré fonta. – Nem is olyan bonyolult, ugye? – kérdezte nevetve, de Castiel nem válaszolt, csak megrázta a fejét és közben reménykedve várta, hogy mihamarabb vége legyen ennek a zenének. Kissé kényelmetlenül érezte magát, amikor néha Hope már olyannyira szorosan magához préselte a testét, hogy bármennyire is szerette volna, nagy akaraterővel tudott csak ellenállni a lány kihívó táncmozdulatainak. Csak amiatt az egy dolog miatt tudta tisztán tartani a gondolatait, hogy Hope nem igazán van tisztában azzal, amit csinál. Talán abban az italban más is volt, nem csak alkohol… - Shake that! – kiáltotta el magát a lány szintén a zenét hallva, amitől Castielnek sikerült visszazökkennie a valóságba. Hope mosolyogva ellökte magától a férfit, majd karjait kitárva neki állt forogni. Castiel aggódva figyelte a lányt: valahogy érezte, hogy ennek nem lesz jó vége. A szólótáncnak meg is lett az eredménye: Hope egyik pillanatról a másikra olyannyira megszédült, hogy még meg sem állt, de már közelebb volt a földhöz, mint a szórakozóhely épületéhez. Castiel rémülten szaladt oda a lányhoz, aki még meg se próbált felállni: nevetve, karjait ismét kitárva hó angyalt akart formázni a nyirkos utca felületén.

- Hope, most már tényleg hazamegyünk – térdelt le a lány mellé a férfi, majd megfogta, és óvatosan az ölébe húzta.

- Pillangók – nézett mosolyogva Castiel szemébe Hope, majd az alsó ajkába harapott. Castiel épp szólásra nyitotta volna a száját, de a lány szorosan magához húzta és megölelte őt, mire a férfi lassan eltolta magától.

- Pihenned kell – suttogta, mert látta a lány arcán, hogy ismét a ”pillangóival” van elfoglalva.

- És ha én nem akarok? Bobby-nál nincsenek pillangók – válaszolta lebiggyesztett ajakkal. 

- És milyenek azok a pillangók? – kérdezte suttogva, miközben közelebb hajolt Hope-hoz.

- Gyönyörű kékek – suttogott a lány is alig hallhatóan, majd homlokát Castiel homlokához nyomta, és lehunyt szemekkel folytatta. – Nem akarom, hogy elmenjenek. Annyira gyönyörűek – mosolyodott el, majd kinyitotta a szemét, mire tekintete találkozott Castielével. Lehet, hogy a tequila hatása miatt, de most az egyszer biztos volt a dolgában, és igazán bátornak érezte magát ahhoz, hogy megtegye, amit már régen meg kellett volna tennie. Ismét az alsó ajkába harapott, majd mély levegőt vett. Kezeit Castiel nyakáról feljebb csúsztatta, végül egy pillanatba sem telt, amíg újra szorosan magához húzta, és ajkát vágyakozón a férfiéra helyezte.

- Ennek nem kellene ennyire intenzívnek lennie – gondolta magában Castiel, ugyanakkor nem bánta, és nem is akarta megakadályozni a lány következő lépéseit. Amikor még angyal volt, előző tanulmányaiban semmi olyan nem volt, ami rendesen felkészítette volna erre, de azt tudta, hogy nem épp egy zsákutca a legmegfelelőbb helyszín.

Egy gondolat szalad végig Castiel elméjén: érintésvágy. Valami, amit nem teljesen értett eddig a percig, eddig, míg ő maga meg nem tapasztalta. És valóban, most, hogy először érzi egy másik kéz érintését az övén, hogy először éli át az „Én itt vagyok, mi itt vagyunk együtt” érzést valódi, fizikális valójában, szóhoz sem jutott tőle. Hope bőre sós és kellemes vanília illatú, amelyekkel Castiel még csak most ismerkedik. Sokkal intenzívebben éli most meg az érintéseket, mint eddig bármikor. Még a saját ruhájának anyaga is elképesztő érzést lobbant fel benne, ahogy bőréhez dörzsölődik, de tudta, hogy ez nem történhet meg. Vagyis nem itt és nem most. Nem szeretne másnap azzal a tudattal ébredni, hogy Hope félig eszméletlen állapotát kihasználva történt meg az a dolog. Nehéz volt megállnia, de mély levegővételek közepette eltávolodott a lánytól és megigazította a kibontott nyakkendőjét, majd felállt és leporolta a ruháját.

- Castiel – sóhajtott a lány lehajtott fejjel, aki a földön ülve két kezével az aszfalton támaszkodott.

- Hazamegyünk – jelentette ki már sokadszorra Castiel, de most mondanivalóját cselekedet is követte. Felhívta Rufust, hogy amíg a fiúk a dolgukat végzik, addig vigye őket Bobby-hoz és gondoskodjon róla, hogy erről Deanék is mihamarabb tudomást szerezzenek.

U.I.: Oldalt egy kis szavazást bocsátok közre... megint. :) Kíváncsi vagyok a véleményetekre! Bátran lehet kommentálni ill. szavazni. Puszi Mindenkinek: Hope