46. fejezet

Már hetek teltek el azóta, hogy Dean álmában Amy teljesen más szerepben tűnt fel, mint a valóságban. A fiatal vadászt a hajnali órákban újabb valóságnak tűnő képek ejtették rabul olyannyira, hogy percek múlva a nappali szőnyegén találta magát. A nagy huppanás hatására felriadt álmából, és bosszankodva a mellette lévő kanapéra nézett.

– A francba – morogta, majd nagy nehezen feltápászkodott a földről, és a fürdőszobába sétált. Halkan megnyitotta a csapot, majd némi hideg vízzel leöblítette az arcát. Miután rendbe hozta magát, két kézzel a mosdókagylóra támaszkodott, és elgondolkodva a tükörképére meredt.

– Őrület – suttogta, miközben a fejét rázta. – Miért pont Amy? Ez valami próbatétel akar lenni? – kezdte emelt hangon a tükörképét kémlelve, majd gyorsan el is hallgatott, nehogy felébressze a többieket. – Jó, okés. Végül is ez teljesen normális, hogy az öcsém csajával vannak elég… öhm… élvezetes álmaim. Mégis mi a fenét csináljak, hogy elmúljon? – nézett gondolkodva maga elé, majd ismét a tükörbe, és szinte már kellemetlenül érezte magát amiatt, hogy a tükörképével beszélget. – Nem nézhetek rá úgy, mint egy nőre. Jobb lesz, ha elmondom Samnek az eddigi álmaimat és… – majd gondolatmenetét hirtelen egy halk csörömpölés, és egy nő alig hallható szitkozódása szakította félbe. – Amy – hasított Deanbe a felismerés. A lány hangja hallatán legszívesebben elrejtőzött volna. Bárhová, hogy elkerülje ezt a találkozást, de talán most jött el az ideje annak, hogy vele is tisztázza a dolgokat. Nem akart galibát. Pláne nem Sammel, és pláne nem Amy miatt. A filmekben sem szokott jóra vezetni az ilyesfajta háromszög.

Az idősebbik Winchester mély levegőt vett, gyorsan összeszedte magát, és mit sem sejtve kilépett a fürdőszobából, de Amy nem volt sehol sem. Ezzel ellentétben halk pakolászás, vagyis inkább keresgélés zaja ütötte meg a fülét, ami egyenesen a konyhából szűrődött ki. A kanapén heverő párnája alatti pisztolyáért nyúlt, majd lassan a konyha bejáratához sétált, és amilyen gyorsan csak tudta, felkapcsolta a villanyt. Félig-meddig meglepetten pislogott a lányra, aki az alsó kitárt szekrényajtó mellett térdelt.

– Dean, nyugi. Csak én vagyok – emelte fel védekezésképpen mindkét kezét a fiatal nő.

– Talán keresel valamit? – kérdezte felvont szemöldökkel a fiú. Megpróbált teljesen hidegen viszonyulni a lányhoz, de miután észrevette, hogy Amy ugyanazt a fekete motorosruhát viseli, mint álmában, akarva-akaratlanul egy halk sóhaj hagyta el a száját.

– Nem tudod véletlenül, hogy Bobby hol tárolja a ”különleges szerkentyűit”? Már majdnem kész vagyok a mocimmal, és el szeretném vinni egy próbakörre, de egy franciakulccsal nem vagyok kisegítve – forgatta kezében a szerszámot.

– Sajnos nem tudom, de talán segíthetnék – vetette fel ötletként Dean, mire a fiatal nő elmosolyodott és felállt, hogy a hátsó udvarra siessen, de a fiú megállította. – Amy – „Most vagy soha” – gondolta magában.

– Igen, Dean? – kérdezte mosolyogva a fiatal nő.

– Én… öhm… mondanom kell valamit…

– Csak nincs valami baj?

– Oh, nem. Igazából nem is olyan nagydolog, csak… – „Bökd már ki!” – kiáltotta egy belső hang a fejében, de a helyett, hogy rá hallgatott volna, beszéd helyett inkább cselekedett. Szinte még gondolkodási időt sem adott magának. Gyorsnak kellett döntenie, hiszen legbelül tudta, hogy mi lesz majd Amy reakciója. Még magához sem húzta a lányt, de ajkai már a fiatal nőét keresték. Egy pillanat elejéig szinte majdhogynem azt a szenvedélyt érezte, ami álmában mindkettejüket átjárta. De balszerencséjére ez a valóság, nem pedig az álomvilág.

– Mégis mi a fenét művelsz!? – kelt ki magából Amy, majd teljes erejéből arcon ütötte a fiatal vadászt, de nem rohant ki a konyhából, hanem dühösen a fiú szemeibe nézett.

– Azt akartam, hogy tudd.

– Mit, Dean!? Te teljesen megőrültél!? Keress magadnak mást, akit szédíthetsz. Bármennyire is nehéz elfogadnod, én Samet szeretem. Számomra ő az egyetlen, és mellesleg ő a gyermekem apja is. Eddig nem hittem volna, de tudod, te tényleg nem az eszeddel gondolkodsz – majd vállával dühösen félre lökte a fiút, és becsapta maga mögött a bejárati ajtót.

– De most legalább már tudom, hogy nem éri meg – suttogta maga elé, majd orrlógatás helyett elmosolyodott, és pisztolyát gondosan visszarakta a helyére, de nem a párna alá, hanem a táskájába.

***

– Sam nem is említette, hogy Amy a motorját szerelte kora reggel – jegyezte meg a kanapén ülve Bobby.

– Mmm – hümmögött Dean, aki az asztalnál ülve egy újságot olvasott.

– Ma mindenki ilyen hallgatag? Castiel egyfolytában csak a tévét bámulja, Sam néha itt van, néha meg csak úgy minden ok nélkül elugrik Pamela-ékhoz, Hope pedig ki sem mozdul a szobájából. És te, Dean… Mondd, mi van veletek?

– Hope-ot ma elviszem orvoshoz – jelentette ki Dean félvállról, elmerülve az épp olvasott újság sorai között.

– Orvoshoz? Mármint olyan szülész …izé… nőgyógyász akárkihez? – kérdezte döbbenten az idős vadász.

– Aha – bólintott.

– Egy, valljuk be, nem emberi gyerekkel a hasában?

– Nincs kivétel. Tudnunk kell, mivel állunk szemben – fűzte hozzá Dean. – Mellesleg, átadom neki a választás lehetőségét. Az a valami nem az én hasamban növekszik. Ha újra úgy dönt, hogy el akarja vetetni, nem állok az útjába.

– Mégis mióta lettél ennyire közömbös? Rád se ismerek, Dean. – A fiú kijelentésétől szinte majdhogynem tátva maradt a szája. Az idősebbik Winchester megvonta a vállát, majd folytatta tovább az olvasást.

– Kérlek, szólj Hope-nak, hogy készülődjön. – Az öreg vadász nem tetszően megrázta a fejét, de végül felállt, és bekopogott a lány szobájába. – Cas, te is velünk jössz? – A férfi válaszként megrázta a fejét, és megpróbált nem a fiatal vadász szemeibe nézni.

***

Fél óra múlva Dean és Hope már az Impalában ülve, minden szó nélkül az utat figyelték, ami lassan, de biztosan a sioux falls-i kórházba vitte őket. A feszültség most még nagyobb volt kettejük között: Dean még mindig zaklatott volt amiatt, ami a halloween buliban történt, Hope pedig dühös volt a fiúra, amiért nem értett egyet a döntésével.

– Hope – szólította meg nagy nehezen a mellette ülő lányt, azonban nem kapott visszajelzést. – Hope… nem akarok beleszólni a döntésedbe. Részben ezért is viszlek orvoshoz, hogy megtudjuk, lehetséges-e még az ab…

– Lehetséges – vágott Dean szavába minden érzelem nélkül a lány. Az idősebbik Winchester nem szólt semmit sem. Bólintott, majd rátaposott a gázra.

Ahogy a kórházba értek, a recepción lévő nővér egyből kiszúrta őket, de szerencsére Dean már tapasztaltabb volt az efféle regisztrációs galibákban, és könnyen kitöltötte az egy oldalas lapot. Hamis adatokkal. Egy óra hosszas várakozás után a szemközti ajtón egy derült arcú nővér nézett ki, és mosolyogva hívta be a lányt, kinek nyomában Dean is ott volt. Egy percre sem hagyta magára az egyetlen hugicáját.

– Jó napot – köszönt udvariasan a világos szőke hajú férfi, majd kezet fogott a fiúval. – Dr. David Morton.

– Jó napot – viszonozta egyszerre Hope és Dean is a férfi köszönését.

– Ezen a lapon az áll, hogy ultrahangvizsgálatra jöttek.

– Így van – helyeselt a fiú.

– És hogy még nem biztos a terhesség kiléte – folytatta nyugtató hangján az orvos, majd intett a nővérnek, hogy készítse elő azt, ami a vizsgálathoz szükséges.

– Doktor Úr, kérdezhetnék valamit? – szólalt meg halkan Hope.

– Azért vagyok itt – mosolyodott el a férfi, ami kivételesen megnyugtatta a lányt.

– Ha mégis kiderülne, hogy babát várok, lehetséges lenne, hogy elvetessem? – Az utolsó szó végét hirtelen elharapta.

– Igen – válaszolta nyugodt hangon az orvos, mintha mindennapos dolog lenne az ilyesfajta beavatkozás. Hope a férfi válaszára mély levegőt vett, lassan kifújta, majd Deanre nézett.

– Meglátom, mit tehetek, de most lássuk, mivel is van dolgunk – jelentette ki mosolyogva.

– Én is így gondoltam – jegyezte meg halkan az idősebbik Winchester. Hope felfeküdt az egyik betegágyra, mire a doktor felhúzta a lány pulcsiját, majd egy zselés állagú gélt nyomott a hasára, végül belekezdett a vizsgálatba. Eközben Dean összeszűkült szemmel figyelte a férfi minden egyes mozdulatát, majd az arcára pillantott, és látta, hogy valami nincs rendben.

– Lehet, hogy mégsem lesz szükségünk az abortuszra. Mikor is volt utoljára együtt a barátjával? – nézett a lányra, válaszra várva, de helyette Dean felelt.

– Pontosan szeptember 21-én.

– Szóval akkor ön a…?

– Nem. Csak tudja, a húgom sok mindent megoszt velem.

– Hmm, értem.

– Szóval?

– A húga nem állapotos.

– És ez biztos? – lépett közelebb, majd a monitorra meredt.

– Nem látok semmit.

– Próbálja meg még egyszer. Kérem!

– Teljesen felesleges. Nem kell aggódniuk.

– Majd akkor nem fogok aggódni, ha a saját szememmel látom a… semmit.

– Értem uram, de…

– Várjon! Az ott mi? – mutatott a monitoron lévő, alig látható, aprócska kis foltra.

– Mi a…? – pillantott az orvos is a képernyőre kikerekedett szemekkel. – Az az előbb még nem volt ott. Ezt… ezt nem értem – dadogta döbbenten.

– Mi a baj? – nézett a férfira Hope aggódó tekintettel.

– Ennek minél előbb utána kell járnom – majd egy újabb adagot nyomott a zselés gélből a lány hasára. Miközben a lányt vizsgálgatta, a monitort figyelte, amin az apró folt egyre fényesebb lett. Másodpercek múlva halk sípolás ütötte meg a kórteremben lévők fülét. Később már alig hallották a folyosón beszélgető látogatók és betegek hangját. Végül már olyannyira elviselhetetlenné vált a zaj, hogy Dr. Morton és Dean is egyszerre tapasztották tenyerüket a fülükre, kivéve Hope-ot, akinek szemei a fülsüketítő hang hallatára könnybe lábadtak.

– Kapcsolja már ki azt a gépet! – ordította az idősebbik Winchester a doktor felé fordulva. A világos szőke hajú férfi, hogy biztos legyen a dolgában, megragadta az ultrahang-gép dugóját, és kirántotta a konnektorból.

– Ilyennel még sosem volt dolgom orvosi pályafutásom alatt – jelentette ki döbbenten, majd a lányra nézett. – Azt hiszem, itt kell maradnia egy szélesebb körű kivizsgálásra.

– Azt kétlem, doki – mondta Dean, majd megragadta Hope csuklóját, lesegítette az ágyról, és sietve kilépett vele a kórterem ajtaján.

– És ennyi! – szólalt meg egy köpcösebb férfi, egy fekete kamera mögött ülve. Dean kikerekedett szemekkel vizsgálgatta a most már ismeretlen kórház folyosóját, ami csak félig volt felépítve, ugyanis az egész hely alighanem egy díszlet volt.

– Dean, mi ez az egész? – kérdezte halkan Hope, miközben egy-két fiatal nő sürgött-forgott körülötte, hogy kijavítsák a sminkjét.

– Lenne egy ötletem, de… szívből remélem, hogy nem lesz igazam.

– Meg kell keresnünk Castielt. Ő biztosan tudja, mi folyik itt – majd a kamerás emberek és a világosítók között észrevett egy ballonkabátos férfit, aki épp egy pár oldalas szöveget szorongatott a kezében, és fel-alá járkálva magában beszélt. – Ott van – mondta Deannek, majd a férfihoz szaladt.

– Hope, ő nem… – kiáltotta a fiatal vadász a lány után, de ő már nem hallotta meg. Amint odaért a férfihez, megragadta a kabátja szegélyét, és kérdő tekintettel kérdezősködni kezdett.

– Castiel, mi ez a sok ember körülöttünk? És mégis hol vagyunk mi egyáltalán? – A férfi ránézett, majd megköszörülte a torkát, és mély hangon megszólalt:

– Isten útjai kifürkészhetetlenek.

– Jaj, Castiel, ne gyere már ezzel a szöveggel – rántotta meg a férfi karját.

– Akarod tudni, hol vagyunk? Épp a kórházas jelenetnél, ahol Hope megtudja, hogy valóban terhes. Most jön majd az, amikor Deannel hazajöttök, és mindent elmeséltek nekünk. Minket pedig szokás szerint felzaklat a hír és még jobban feszültek leszünk.

– Mégis miről beszélsz? – kérdezte zavaros tekintettel.

– Bocsáss meg, de mennem kell. Van még egy kis dolgom. Hamarosan a mi közös jelenetünk jön, és még van egy-két olyan mondat, ami sehogy sem akar a fejembe menni, pedig nem túl bonyolultak, de valahogy mégis… Itt van például ez – majd nekiállt olvasni. –  „Testem minden egyes porcikája azt diktálja, hogy meg kell védenem téged, és bocsáss meg, hogy olyan rideg voltam. Ezt csakis azért tettem, mert szeretlek. És már az sem számít, ha Deanék megtudják. Végre-valahára megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor egy angyal igazán szeret.” – majd megfogta a lány kezét, és kezet csókolt neki. Hope mély levegőt vett, és mélyen a férfi szemeibe nézett. – Fantasztikus – nevette el magát. – Te tényleg nagyon jól játszol. Pont ez van beleírva a forgatókönyvbe is.

– Fo-forgatókönyvbe? – dadogta Hope.

– A tiéd már az öltöződben van – mosolyodott el, majd elköszönésképpen intett egyet, és a raktárszerű épület kijáratához sétált.

– Hé, Molly – sétált hozzá egy fiatal fiú. A lány egy ideig még a ballonkabátos férfit figyelte, végül a hang irányába fordult.

– Dan? – szólalt meg egy kis félelemmel a hangjában.

– A filmben talán igen – nevette el magát. – Imádom, amikor ennyire beleéled magad a szerepedbe.

– Film?

– Ahham – bólintott mosolyogva a fiú. – Tudod, a Bukott Angyal, amiben te is szerepelsz. És még véletlenül sem sorozat. Ez amolyan kiszakított, és kicsit átírt rész a Supernatural című sorozat ismert szereplőivel. A rajongók már majd’ meghalnak, hogy a moziban láthassák. Az már biztos, hogy az egész stáb nagy fába vágta a fejszéjét, de már most nagy a sikere, pedig még nem is vetítik.

– Ezt nem értem – suttogta maga elé bámulva Hope.

– Azért néha napján pihenhetnél is. Látszik rajtad, hogy nagyon fáradt vagy – mosolyodott el szomorkásan a fiú.

– Nem, minden rendben. Vagyis… Dan, kérdezhetek valamit?

– Először is: Dave a nevem. Másodszor pedig: hát persze – válaszolta kedvesen.

– Castiel miért ilyen… furcsa?

– Castiel? Vagyis azt akartad mondani, hogy Misha? Ő nem furcsa. Mindig is ilyen volt. De… miért nem használod a színészek neveit a szereplők nevei helyett?

– Nem tudom – rázta meg a fejét. – Beszélnem kell Deannel.

– Mármint Jensennel – javította ki a fiú. – Úgy látszik, ő sincs nagyon képben – nézett a fiatal férfi felé, aki épp a díszleteket vizsgálgatta összeszűkült szemmel, mintha valami kiutat keresne.

– Épp ezért kell vele beszélnem – hadarta zavarában, majd az idősebbik Winchesterhez sietett. – Ez kész bolondok háza. Itt senki sem az, akinek lennie kellene. Nekem valami Molly a nevem, Castielnek Misha, neked pedig…

– Jensen – egészítette ki Hope-ot a fiú.