10. fejezet

Kedves Olvasóim!

Megérkezett a 10. fejezet is, ami egyéni véleményem szerint kissé túl romantikusra sikeredett... de ezt majd ti is meglátjátok. Nem igazán szoktam hozzá, ahhoz, hogy ilyen jeleneteket írjak, épp ezért nem kell félreérteni. :)

Mindenesetre jó olvasást!!

Hope, ahogy a kanapé mellett térdelt és Castielt ápolta, teljesen ösztönösen cselekedett. Életében még sohasem segített beteg embereken, pláne nem egy angyalon, mégis valahogy úgy érezte, hogy biztos a dolgában.

Dean szeme csodák csodájára ismét megakadt a whiskys üvegen, melyet egyhamar el is vett Hope mellől. Egy ideig még csak forgatgatta a kezében, majd megszólalt:

- Erre inni kell! Egészségedre, Cas – és meghúzta az üveget. Amint az ital hozzáért a nyelvéhez, felszisszent és megtörölte a száját. – Most vagy én jöttem ki a gyakorlatból, vagy ez tényleg ennyire erős?

- Most válaszoljak? Őszintén? - mosolygott Bobby.

- Inkább ne. Nem akarom tudni – somolygott az idősebbik Winchester.

- Hidd el Dean, jobban jártál, hogy csak ittál belőle. Fertőtlenítőnek még elviselhetetlenebb – szólalt meg Cas, akinek arcán még mindig izzadságcseppek verejtékeztek az alkohol fertőtlenítő hatása miatt.

- Sajnálom, de nem volt más választásom – mondta Hope, majd felállt és a félig véres törülközőbe törölte a kezét.

- Lassan már ránk esteledik – nézett ki Bobby az ablakon. – Egy újabb nap vége – sóhajtott. – Valaki vacsorát?

- Vacsora? Hmm… jó hangzik. Nálad? – kérdezte Sam mosolyogva.

- Még szép, hogy nálam. Készültem… Hope miatt – mosolyodott el a férfi.

- Nagyon szépen köszönöm, de azt hiszem, én nem vagyok éhes - felelte a lány.

- Ezt meg se hallottam. Kötelező étkezned. Máskülönben hogyan fogod majd kibírni kora reggel Dean kínzásait? – viccelődött Sam.

- Hé, hé, annyira azért nem vagyok vészes. Nem kell tőlem félni – suttogta a lány fülébe, mire Hope elnevette magát, majd az angyalra nézett.

-  Castiel… szeretnél egy picit pihenni? – Cas tekintetét a lányra emelte.

- Az angyalok nem pihennek, szivi – tett egy megjegyzést Dean.

- Az egészséges angyalok, de ha nem látnád Dean, Castiel megsérült – szólt vissza Hope kissé feszülten.

- Bocsánat – emelte fel a fiú mindkét kezét, mint aki megadja magát, majd hirtelen kopogtattak az ajtón. A fiúk és Bobby egymásra néztek. Dean a zsebébe nyúlt, majd elővette a fegyverét, és intett Bobbynak, hogy nyissa ki az ajtót. A férfi bólintott és egy „Mindjárt nyitom!” kíséretében elindult, hogy beengedje az illetőt. Azonban az ajtó mögött álló, Bobby hangjának hallatán, még erősebben verte az ajtót, szinte már dörömbölt rajta.

Dean a bejárat mögé állt, végül Bobby kinyitotta az ajtót:

- Bobby! – harsant fel egy mély, rekedtes férfihang a kinyíló ajtó láttán. – Már azt hittem, hogy itt kint kell töltenem az éjszakát.

- Rufus?! Te meg mi a fenét keresel itt? – csodálkozott Bobby a küszöbön álló férfi láttán. Dean a név hallatán elrakta a fegyverét, majd előjött az ajtó mögül.

- Én is örülök a találkozásnak – veregette meg Bobby vállát a váratlan vendég. – Áh, Dean! – köszönt, majd kezet fogott a fiúval. – Veletek minden okés? – kérdezte barátságos hangon a férfi.

- Hát, nem éppen – felelt Dean, majd a nappali felé bólintott. Rufus pár lépést tett előre, majd benézett a társalgóba. A szeme egyből megakadt Hope-on és a kanapén lábadozó angyalon, akik a férfi számára nem voltak mások, mint idegenek. Sam viszont felismerte Bobby barátját és köszönésképpen némán bólintott egyet. Rufus is köszönt a Winchester fiúnak, majd Bobby elé lépett.

- Már nem azért, de tudtál róla, hogy egy férfi haldoklik a kanapédon, miközben egy fiatal lány véres törülközővel a kezében áll a nappalid közepén?

- Rufus… ez egy hosszú történet. Majd elmesélem, de előbb te válaszolj. Mondd, miért jöttél?

- Csak segítséget szerettem volna kérni, de látom most nem éppen alkalmas a dolog – tette zsebre a kezét a férfi.

- Miről lenne szó? – érdeklődött Dean.

- Igazából semmi különös, csak a szokásos… Eltekintve attól az apró dologtól, hogy tiszta bolondok háza van odakint.

- Ezt hogy érted?

- Eddig elég volt elégetned egy szellem földi maradványait, ha ki akartad nyírni a rohadékot, de most… - rázta meg a fejét.

- Mi az Rufus? Mondd már! – sürgette Bobby.

- Bármit tehetsz, egyszerűen nem ártasz vele semmit sem. Próbáltam mindent, ami csak létezik, sőt, még egy rituálét is végre hajtottam annak érdekében, hogy a pokol fenekére küldjem őket, de pff… Semmi értelme sem volt. Körülbelül annyit ért nekik, mint halottnak a csók… Már ha van ilyen.

- Ez biztos az miatt az új izé miatt van… Mi is volt? Jah, Messiás… - mondta szemforgatva az idősebbik Winchester.

- Dean, te meg mi a fenéről beszélsz? – húzta fel a szemöldökét Rufus, majd értetlenül Bobby-ra nézett.

- Láttad azt a lány a nappaliban, igaz? – kezdte Bobby. Rufus bólintott. – Az a lány Deanék távoli unokatestvére, tehát családtag. Hosszú lenne elmesélni, amin szegényem végig ment, de a lényeg, hogy ma meglátogatott minket Gabriel, jobban mondva őt és…

- Várj, várj! Mármint az a Gabriel? Az arkangyal?

- Rufus, ne játszd itt a hülyét! Meséltem neked Castielről, nem igaz? Ő is egy közülük. Vagyis csak volt…

- Fogjuk rá, hogy csak említetted. Valahogy azt elfelejtetted velem közölni, hogy ez a ’Cassie’ barátod egy angyal. Aki ráadásul haldoklik. Szép, hogy ennyire törődtök vele. És mi van a lánnyal? Miért volt itt Gabriel?

- Először is, nem haldoklik. Azt hiszem, most már minden rendben vele. Másodszor pedig… nem fogod elhinni, mit mondott a mi kis drágalátos Gabrielünk a lánynak.

- Jajj, Bobby, nyögd már ki. Így sosem fogom megtudni.

- Egyszerűen csak fogta magát, és így szólt: „Örülj, kegyelmedbe fogadott! Az Úr veled van, áldott vagy te az asszonyok között.” Végül egy fehér liliomot nyújtott át neki.

- Egy fehér liliomot? – kérdezte meglepetten Rufus.

- Egy fehér liliomot – ismételte Bobby.

- Ez most az, amire gondolok?

- Az – válaszolt röviden tömören Dean.

- Khm… - köszörülte meg torkát Sam közvetlenül Rufus mögött. Dean az öccsére nézett.

- Minden okés? – kérdezte az idősebbik Winchester.

- Castiel elaludt – válaszolta halkan Sam.

- Elaludt? – csodálkozott Dean. – Úgy, mint az emberek?

- Igen, úgy.

- És Hope?

- Azt hiszem, a konyhában van. Talán még az asztalt is megteríti nekünk – mosolygott Sam barátságosan, majd Rufusra nézett. – Te is velünk tartasz? – invitálta meg a férfit egy közös vacsorára.

- Igazán nem szeretnék zavarni…

- Ugyan, dehogy zavarsz – mosolygott Bobby a barátjára. – De ígérd meg, hogy ez a dolog köztünk marad.

- Szavamat adom – bólintott Rufus. – Azt hiszem, vacsoránál mindent el kell mondanotok, amit csak tudtok. Hátha tudok segíteni. Rám számíthattok.

- Köszönöm, Rufus. Igazi barát vagy – tette Bobby a kezét a férfi vállára.

- Mindenesetre, ha már itt maradok, bemutathatnátok az új családtagnak.

- Persze, gyere csak beljebb. De hisz tudod az utat – majd a Winchester fiúk és a két jó barát elindultak a konyha felé. Amikor beléptek, Hope valóban a tányérokat és az evőeszközöket rendezgette az apró étkezőasztalon. A léptek közeledtével felnézett, majd kezet nyújtott az idős vadásznak.

- Örülök a találkozásnak! A nevem Hope Molins – mutatkozott be mosolyogva a lány.

- Úgy szintén örülök, hogy megismerhetlek Hope. Én pedig Rufus Turner vagyok. Egy vén róka, de ez már csak mellékes – tette hozzá mosolyogva a férfi. A lány elnevette magát.

- Szóval, ön és Bobby…

- Bocsánat, mit is mondtál?

- Rufus nem igazán szereti, ha magázzák – súgta oda Dean Hope-nak.

- Uhm... bocsánat – mosolyodott el zavarában a lány. – Szóval… te és Bobby együtt vadásztatok még annak idején?

- Ez már sokkal jobban hangzik – vetette le a kabátját a férfi, majd pedig folytatta. – És igen. Bobby és én majdhogynem olyanok voltunk egymásnak, mint két testvér. Szinte alig tudtunk meglenni egymás nélkül. Sírásás, démonírtás, szelleműzés… és persze csajozás: ez mind elképzelhetetlen lett volna a jó öreg Bobby nélkül – vigyorgott a férfi.

- Te csajozást mondtál? – kérdezte Dean nevetve.

- Még szép. Lemerném fogadni, hogy abban az időben sokkal nagyobb Casanovák voltunk, mint ti ketten, fiúk – majd kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, és egy üvegsört vett elő.

- Ó, valóban? – vonta fel a szemöldökét az idősebbik Winchester, majd az öccséhez fordult. – Hallottad ezt, Sammy? Úgy látszik, ez már csak hagyomány a vadászok körében… De ki kell, hogy ábrándítsalak Rufus, a csajozásban még mindig én vezetek – vigyorgott a fiú, majd ő is elővett egy üveg sört a hűtőből.

- Jól van, fiam. Legyen úgy – tette kezét a vállára, majd a sört felbontva, meghúzta az üveget.

***

A vacsora alatt – amely a legegyszerűbben elkészíthető levesből állt - a mai kilátástalan dolgok történte  ellenére igencsak oldott volt a hangulat, ami részben a pár üveg whiskynek is köszönhető volt. Hope épphogy csak egy pohárral ivott, máris szédülés fogta el és letette az italt az asztalra. Amíg a többiek nosztalgiáztak, a lány felállt az asztaltól és elindult a szobája felé. Ahogy elhaladt az iszogató társaság mellett, Sam hirtelen megfogta a kezét.

- Jól vagy? – kérdezte a fiú, kinek aggódásától Hope elmosolyodott.

- Igen, minden rendben. Azt hiszem, kimegyek egy kicsit levegőzni. Ígérem, nem megyek messzire, csak a bejáratig. – Sam bólintott, majd Hope bement a szobába és felvette a vérfoltos pulóverét, felkészülve a kinti, őszi hideg ellen. Halkan becsukta maga mögött a bejárati ajtót, azonban előtte még egy lopott pillantást vetett a kanapén pihenő angyalra.

A küszöböt átlépvén egy hirtelen jött, hideg fuvallat érintette meg a lány arcát, melytől kissé libabőrös lett. Kellő meleg ruházat hiányában felhúzta a csuklyáját, majd leült a ház legfelső lépcsőfokára, és az égre nézett. Még sosem látta ennyire tisztán és fényesen ragyogni a csillagokat. A hold fénye mellett még gyönyörűbb látványt nyújtottak az esti égbolton. Pár perc múlva az időjárás hidegebbre fordult, mire a lány a pulcsija zsebébe dugta a kezét, majd folytatta a csillagokban való gyönyörködést. Hirtelen a küszöb halk nyikorgására lett figyelmes. A lány szíve ijedségében kihagyott egy ütemet, és amikor hátrafordult, egy pillanatig majdhogynem levegőt is elfelejtett venni. Teljesen úgy érezte magát, mintha egy romantikus filmbe csöppent volna: gyönyörű, csillagos égbolt és az ő őrangyala, kinek arcát a hold fénye csak még tökéletesebbé tette.

Egy perc elejéig szótlanul néztek egymás szemébe, majd a lány érezte, hogy ismét zavarba jön az angyal pillantásától, és tekintetét hirtelen a padlóra szegezte. Az angyal észrevette a lány reakcióját. Tudta, hogy zavarban van. Az alatt a pár év alatt, amíg a Földön tartózkodott, kisebb-nagyobb sikerrel sikerült kiismernie az emberek érzéseit, melyeket legkönnyebben a tekintetükből és az arckifejezésükből lehet megérteni. Az emberi arcok hihetetlenül kifejezőek tudnak lenni, de hogy kiismerjük magunkat rajtuk, ahhoz egy egész életnyi tapasztalat és gyakorlás kell. Hope tekintete egyértelmű volt az angyal számára, az arckifejezése azonban mást sugallt, ami még Castiel számára is megfejthetetlen volt.

Az angyal egy pillanatig azon gondolkodott, hogy vajon az emberek hogyan viszonyulnak az efféle hosszúnak mondható hallgatáshoz. Castiel válaszként Deant látta maga előtt. Eszébe jutottak azok a pillanatok, amikor az ilyen kínos csendet legtöbbször egy-egy faviccel szokta megtörni az idősebbik Winchester. Az angyal azonban sosem volt jártas az ilyen emberi eszmecserében, de nem tehetett mást, megpróbált a saját ösztönei szerint cselekedni.

- Nem minden arany, ami fénylik – mondta, majd a csillagos égre nézett. Cas igencsak furcsának tartotta ezt a kifejezést a saját szájából hallania, de hirtelen csak ez jutott eszébe azon szójárások közül, amelyeket Dean szokott néha napján emlegetni. Hope, ha nem érezte volna magát annyira letörtnek a mai dolgok után, talán még el is mosolyodott volna az angyal kijelentésétől. Most azonban megszólalni sem tudott, helyette inkább visszafordult és tekintetét az égre emelte.

Castiel most először érezte magát kínosan, amelyet saját tapasztalatából adódóan egy nem túl kellemes érzésként könyvelte el magában.

- Kiskoromban egyfolytában a csillagokat fürkésztem. Sokszor úgy éreztem, hogy figyelnek odafentről – szólalt meg a lány. – Most már tudom, hogy ez így is volt – majd egy kicsit összehúzta magát, amelyet Castiel nem tudott nem észrevenni. Angyali ösztönei ebben a pillanatban mondták fel a szolgálatot az emberi érzései felett. Egy bukott angyalra odafönt már úgy sincs szüksége senkinek sem, idelent azonban sokkal többet tud tenni másokért, persze csak akkor, ha ezt úgy is gondolja és engedi, hogy az emberi fele vegye át az irányítást. Castiel ösztönösen levetette magáról a kabátját, és óvatosan a lányra terítette, aki csodálkozva nézett az angyal kék szemeibe, majd elmosolyodott. Castielt, a lány mosolyát látva, valami eddig ismeretlen érzés kerítette hatalmába. Még sohasem érzett ilyesmit ezelőtt. Az angyal mintha egy kicsit elmosolyodott volna, amit nem tudott mivel magyarázni, csak az emberi érzések kesze-kuszaságával. Castiel leült a lány mellé a lépcsőre, és szintén felnézett az égre. Most vette csak észre, hogy mennyire fényesen és leírhatatlanul gyönyörűen ragyognak ezek az apró pontocskák az éjsötét égbolton.

- Innen lentről annyira más minden – mondta az angyal.

- Valóban? – kérdezte a lány, majd a csillagok helyett Castielre pillantott. Az angyal mintha megérezte volna, és a lány felé fordult.

- Nem túl fényes most odafent a helyzet… - válaszolt az angyal.

- Igen, tudom és sajnálom, hogy… tudod… azt, hogy már nem vagy egy közülük.

- Hogy őszinte legyek, már nem is vágyom vissza. Csak az bánt a legjobban, hogy már nem tudok másokon segíteni úgy, mint régebben. Minden erőmtől megfosztottak. Csak a halhatatlanságom maradt és aprócska erőfoszlányok, amolyan "utórengések", amik ki tudja meddig tartanak ki.

- Sajnálom – mondta lehajtott fejjel Hope.

- Ugyan mit? – kérdezte az angyal a lány állát felemelvén. Hope összerezzent Castiel érintésétől, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. – Mi a baj? – kérdezte Cas együtt érzően.

- Én… tudom, hogy Michael miatt volt… és miattam. – Az angyal megrázta a fejét.

- Ne hibáztasd magad. Te nem tehetsz semmiről sem.

- Castiel, én hazudtam – tört elő a lányból az, amit már reggel be kellett volna vallania a fiúknak. Most azonban úgy érezte, hogy nem tud nem igazat mondani. Az angyal olyan hatással volt rá, hogy bármit elmondott volna neki ebben a pillanatban.

- Hazudtál?

- Igen – majd félrehúzta Cas kabátját, és a pulóverén már halvány vércseppekre mutatott. Castiel kissé eltávolodott a lánytól, majd összeszűkült szemmel Hope-ra nézett.

- Mi történt?

- Michael – majd a lányból ismét előtört a zokogás. Castielnek elég volt ez az egy név, hogy tudja, mi is történt valójában. Mély levegőt vett, de érezte, hogy nem tud ellenállni a haragnak, ami lassan felülkerekedik a józan eszén is.

- Ezt miért csak most mondtad el? – kérdezte dühösen a lánytól. Hope szíve majd meghasadt a fájdalomtól, hogy így látta az angyalt. Ugyanakkor neki is fájt, mert tudta, hogy ezzel a félrelépésével örökre egy megbízhatatlan tinédzserként fogják majd kezelni.

- Kérlek, muszáj volt… Nem akartam még nagyobb bajt okozni.

- És arra nem is gondoltál, hogy talán az az este indította el ezt a végzetes lavinát?

- Meg kell értened. Michael megfenyegetett. Ezért nem mondhattam el Deanéknek.

- Megfenyegetett? Mégis mivel?

- Azzal, hogy ha tudomást szerez arról, hogy elmondtam nekik, hogy a motelban járt, akkor megöli őket. Ezért kérlek, Castiel, ha kell, bármit megteszek, amit kérsz, csak ne mond el Deanéknek. Kérlek – mondta a lány könnyes szemekkel.

- Sajnálom, de nem tehetem. Tudniuk kell – majd felállt, és elindult az ajtó felé. Hope, amilyen gyorsan csak tudott, az angyal után sietett, és megfogta a kezét. – Hope… - nézett mélyen a lány könnyes szemeibe. – Dean és Sam a barátom. Ellentétben veled, én nem hazudhatok nekik.

- Castiel… - suttogta a lány, majd megölelte az angyalt, amitől lehullott a lányról a kabátja a földre. Castiel ismét ugyanazzal a furcsa érzéssel találkozott, aminek hatására viszonozta a lány ölelését. – Kérlek – suttogta Hope zokogva az angyal fülébe, amire Castiel már nem tudott nemet mondani. Ugyanakkor tudta, hogy előbb vagy utóbb el kell mondania a Wnchestereknek mindazt, amit Michaelről megtudott, de nem ma. Nem akarta, hogy ez az este emiatt veszítse el a varázsát. Az angyal lehunyta a szemét és megpróbálta ezt a megfoghatatlan pillanatot a karjaiban tartani. Ha lehet, akkor akár örök időkig is…