42. fejezet

Hope és Castiel egymásra néztek, és mintha egymás gondolatában olvasnának, a lány már épp szólásra nyitotta volna a száját, ha Dean mobilja – tökéletesen időzítve - meg nem csörrenik. Az idősebbik Winchester felsóhajtott, majd a telefon kijelzőjére nézett: Sam volt az.

- Hé, Sammy! Hogy telt az estétek? – kérdezte hatalmas mosollyal az arcán. Hope szem forgatva megrázta a fejét: Deant mégis mióta érdekli az, hogy kinek milyen volt az éjszakája? Minden egyes másodperc elteltével a Winchester fiú arca döbbentebbnél döbbentebb lett. – Hogy mi? Pamela? (…) Sam, muszáj idejönnötök. Mind a négyeteknek. Ez már nekem sok. (…) Rendben, rendben, viszont én és Cas egy-két napra elmegyünk itthonról. Rufus adott egy kis melót, szóval… (…) Mmm, akkor valamelyik nap találkozunk. Szia – majd lerakta a telefont, és elképedve az asztalnál ülőkre meredt. – Pamela lát.

- De hát ez fantasztikus – állt fel a székéből mosolyogva Hope.

- Igen, de ha azt nézzük, hogy hogyan gyógyult meg, nem hinném, hogy olyan mesés dolog lenne – vakarta meg az állát elgondolkodva.

- Tommy? – kérdezte Hope sóhajtva.

- Honnan tudtad?

- Ha még mindig igaz, akkor ő az Antikrisztus. Képes lehet bármire démoni erejétől függően. Vagy talán nem? De ha már négy évesen ilyenre képes, akkor…?

- Mi lesz vele pár év múlva? – szólalt meg Castiel is összeszűkült szemmel.

***

NASHVILLE, TENNESSEE

Az idősebbik Winchester fanyalogva lépett be a helyi elmegyógyintézet üvegajtaján. De amint egy pillanatra a barátjára nézett, kihúzta magát, és minden kényelmetlenséget elhessegetve a portán lévő nővérhez sétált.

- Jó napot! Én Smith ügynök vagyok, ő pedig a társam, Young ügynök. Szintén az FBI-tól – mutatták fel mindketten a jelvényüket.

- Jó napot! – köszönt a barna hajú lány is, arcán apró döbbenettel. – Az FBI…? – dadogta. – Csak nem történt valami… gyilkosság?

- Nyugodtan biztosíthatom afelől, hogy ilyesfajta eset nem történt az intézmény területén – szólalt meg mély, kellemes hangján Castiel. Dean, ha nem FBI ügynökként állna barátja mellett, hatalmas vigyorral veregette volna meg a férfi hátát. Nem hitte volna, hogy Castiel ilyen könnyen kezeli majd a helyzetet emberként. A Winchester fiú már most látta, hogy jó vadász válik a barátjából: persze egy kis segítséggel. – Viszont – folytatta a férfi komoly arckifejezéssel. – beszélnünk kell az egyik betegükkel.

- Ohh… Azt hiszem… ennek nincs semmi akadálya – válaszolt dadogva a lány, de már nem meglepettségében, hanem zavarában. A fiatal nővért látszólag teljesen elvarázsolták a férfi zafírkék szemei: egy pillanatra sem vette le róluk a tekintetét. Még a férfi mellett álló ”Smith ügynökről” is megfeledkezett.

- Khm – törte meg a csendet Dean. – Szóval, a beteg neve Amanda Eastman. Ha jól tudom, 17 éves.

- Igen-igen – bólogatott gyorsan a nővér, majd tekintetét az előtte lévő füzetre vetette, amiben pillanatok alatt rá is talált a lány nevére. – 6-os kórterem – mosolygott Castielre. – De ha akarják, szívesen elkísérem önöket.

- Igazán nem szükséges. Köszönjük – utasította vissza udvariasan az ajánlatot Dean, majd észrevétlenül oldalba bökte barátját, aki egy erőltetett mosollyal követte őt.

- Öregem – szólalt meg az idősebbik Winchester, miután már kellő távolságban voltak a lánytól. – Rég nem láttam ilyen dögös nővért.

- Dögös? – kérdezett vissza Castiel zavaros tekintettel.

- Nehogy azt hidd, hogy nem vettem észre – mosolyodott el csibészesen. – Már első látásra úgy beléd esett, mint vak ló a szakadékba.

- Ezt nem igazán értem – rázta meg a fejét a férfi.

- Jaj, Cass, ne csináld már. Valld be, nálad is beindultak az ösztönök, mi? – kérdezte vigyorogva.

- Nem – felelt kurtán, komoly hangon Castiel.

- Aha – vonta fel a szemöldökét a fiú. – Nem lehetsz ennyire...

- Milyen, Dean?! – kérdezte egy kicsit feszültebben a férfi. – Csak azért, mert egyetlen egy nőt szeretek, és nem érdekel más…?

- Várjunk csak – állt meg Dean, és a barátja szemébe nézett. Castiel hirtelen elhallgatott, és a fiú tekintetét kerülvén a padlót kezdte el fürkészni.

- Kérlek, ne törődj azzal, amit az előbb mondtam – folytatta lehajtott fejjel. – Kicsit ideges lettem és… olyan más… még nem igazán szoktam meg, hogy ilyen… nehéz embernek lenni…

- Értem - bólintott Dean, majd barátja vállára tette a kezét. – Cas, nézz rám. Kérlek! – A férfi lassan felemelte a fejét és a fiatal vadász mélyzöld szemeibe nézett. – Tudod, hogy nekem mindent elmondhatsz.

- Tudom – bólintott egyetértően.

- Akkor? – nézett kérdőn a férfira Dean. – Minden kezdet nehéz. Az érzésekről meg nem is beszélve – sóhajtott. – Hidd el, nem akarok kíváncsiskodni, csak tudni akarom, hogy mi van veled? És Hope-pal – tette hozzá az idősebbik Winchester. Castiel szíve a lány neve hallatán kihagyott egy ütemet, majd barátja tekintete helyett, néma csendben ismét a padlót kezdte el vizsgálgatni. – Cas? – kérdezte egy kissé türelmetlenül Dean. – Ne csináld megint - sóhajtott. – Na, jó – adta fel végül az idősebbik Winchester pár másodperc hallgatás után. – Nem zaklatlak tovább. Beszéljünk a lánnyal, és intézzük el azt a rohadt szellemet – majd elindult tovább a folyosón, maga mellett tudva barátját. – Viszont – nézett ismét Castiel szemébe. – Láttam, amit láttam. És az biztos, hogy nem hazugság volt. Sőt, nem is a szemem káprázott.

- Dean, mégis miről beszélsz? – kérdezte halkan a férfi.

- Most már te is kíváncsi vagy, igaz? – mosolyodott el sejtelmesen. – De előbb a lány. A többit majd megbeszéljük a motelban. – Castiel bólintott, majd mindkettejük arca komollyá vált, és egy kopogás kíséretében beléptek a 6-os számmal ellátott kórterem ajtaján.

A kis szobában szinte majdnem minden hófehér volt: a faltól és a padlótól elkezdve egészen az ágyneműig; nem beszélve az ágyon ücsörgő lány falfehér arcáról és benti viseletéről.

- Nem vagyok dilis – szólalt meg a fiatal diáklány, kinek arcát ébenfekete haja eltakarta az ajtóban állók elől. – A szüleim küldtek ide – folytatta elcsukló hangon. – Azt hiszik, hogy őrült vagyok.

- Tudjuk, Amanda és sajnáljuk, ami a csoporttársaiddal történt – mondta együttérző hangon Dean, majd Castiellel együtt a lányhoz sétált.

- Hogy mi?! – fordult riadtan, könnyben úszó szemekkel a két férfi felé. – Christine és Anna is? – Az idősebbik Winchester szomorúan bólintott egyet. – Mindketten… halottak? Megölte őket.

- Kicsoda Amanda? – hajolt közelebb a lányhoz Castiel, és mélyen a szemébe nézett.

- Mr. Allen – válaszolt mély levegőt véve. – Megidéztük a szellemét, és most bosszút akar állni. Addig nem nyugszik, amíg… - harapta el a mondat végét ijedtében. - És már csak én maradtam. Érzem, hogy eljön értem. Kérem, segítsenek! – szorította meg erősen Dean karját.

- Nyugalom, Amanda. Csak nyugalom – csitítgatta a fiatal vadász.

- Tudom, hogy azt hiszik, őrült vagyok, de esküszöm, hogy… láttam.

- Mr. Allent? A szellemét? – kérdezte Dean, majd leült a lány mellé az ágyra.

- Ma-maguk hisznek nekem? – nézett döbbenten a Winchester fiú szemébe Amanda.

- Mondd, bízol bennünk? – A lány bizonytalanul ugyan, de bólintott egyet. – Akkor segítened kell. Minden kételkedés nélkül, rendben?

- Rendben.

***

- Hihetetlen, hogy a mai fiatalok mire nem képesek – rázta meg a fejét Dean, miközben két üveg sört vett elő a hűtőből, majd az ágyhoz sétált, és az egyiket Castielnek adta. A férfi elgondolkodva az üvegre nézett, végül belekortyolt, és orrát felvonva a mellette lévő asztalra rakta.

- Még meg kell szoknom az ízét – mosolyodott el szomorkásan.

- Hidd el, meg fogod – mosolygott vissza az idősebbik Winchester. – Szóval akkor, ha minden jól megy, holnap este már indulhatunk is haza. Ez a két nap is elég volt ahhoz, hogy felderítsük a terepet – majd szintén lerakta a sörét az asztalra, és előhúzta az Amandától kapott cetlit, amire egy szellemidézéshez használható rövid, latin szöveg volt firkantva. – Muszáj felhívnom Bobby-t. Az ő területe a latin szövegek fordítása. Bárhogy is értjük – majd amint befejezte a mondanivalóját, már tárcsázta is az öreg vadász számát, de a vonal túlsó oldalán a várt morcos hang helyett, egy vékony, kedves hang csendült fel. – Szia, Hope – köszönt fellelkesülve Dean, majd barátjára nézett, akin látszott, hogy feszülten figyel. – Bobby nincs véletlenül a közelben? Kellene egy kis segítség. (…) Csak amolyan latin-dolog. Épp a versike ellentéte kellene. (…) Le tudod fordítani? (...) Mindkétféleképpen? (...) Király! Akkor mondom, okés? – Pár perc egyeztetés után a fiatal vadász bólogatva jegyezte fel a túloldalról jövő latin szöveg fordítását. – Szuper vagy húgi! – nevette el magát a fiú. – Majd még beszélünk. (…) Castiel? – fordult a barátja felé mosolyogva. – Szeretnél vele beszélni? (…) Aha, minden rendben. Jól bírja a strapát. Holnap este indulunk. Remélem, sikerül elintéznünk a szellemet. Akkor az idézet biztosan jó így? (…) Rendben. Szia. Imádom, amikor ilyen segítőkész – vonta fel a szemöldökét Dean örömében, és Castiel felé fordult, aki a fiú szeme láttára pillanatok alatt kiitta az üveg tartalmát. – Hűha, látom, hamar megszoktad az ízét.

- Csak… szomjas voltam – rakta vissza a most már üres üveget az asztalra. – Kérhetnék még egyet?

- Hát persze – állt fel az ágy széléről a fiú, és a konyhába sétált egy újabb italért, de ezúttal a sör elfogyott. – Öhm, Cas! Whisky is jó lesz? Csak mert amint látom, a motel nem igazán szolgál egy-két sörnél többel.

- Bármi – válaszolt a férfi, majd amint Dean visszaért, megmasszírozta a homlokát, és az idősebbik Winchesterre nézett. – Azt mondtad, beszélnünk kell. Valamiről – tette hozzá halkan.

- Igen. Vagyis… csak azt szeretném, ha elmondanád, mi nyomja a lelked. És ne is próbálj hazudni. Látom rajtad – ült le barátja mellé a fiatal vadász. – Azt tudom, hogy még mindig nehéz megszoknod, hogy már nem vagy angyal. És be kell valljam, ezt meg is értem… A halandók néha érdekes dolgokat tudnak csinálni.

- Mint például az én kiborulásom? – nézett mélyen Dean szemébe.

- Talán igen, talán nem. Ezt csak te tudnád megmondani, hogy mi is volt az valójában.

- Nem tudom – sóhajtott Castiel, majd lehajtotta a fejét, szemeit becsukta és így folytatta. – De te is mondtál valamit ma délután.

- Szóval akkor előbb én beszéljek? Hát jó, legyen – köszörülte meg a torkát a fiú. - Tegnap reggel láttalak Hope szobájában. Igencsak félreérthetetlen szituációban, és be kell hogy valljam, abban a pillanatban, amikor megpillantottalak benneteket együtt, egyáltalán nem tartottam elképzelhetetlennek, hogy ti nem csak alvással töltöttétek az éjszakát.

- Dean – szólt közbe Castiel mély hangon, de barátja leintette.

- Cas… Hope a kora ellenére érett, és hadd ne mondjam, gyönyörű lány. Már nem olyan kicsi, mint ahogy mások azt hiszik… de nem kell félned. Tudom, hogy te nem azok közé a férfiak közé tartozol, mint például… én – nevetett fel, de amint Castielre pillantott, hangja komollyá vált. – Te más vagy. Angyalként sem tartoztál a többi tollassegű közé, és halandóként se fogunk csalódni benned. Ezt már a legelején is tudtam. És ha te Hope-pal érzed jól magad, és ha netalántán még szerelmes is vagy belé –ami nem kizárt-, elfogadom a döntésedet. – Castiel döbbenten kinyitotta a szemeit. Még mindig nehezen fogta fel, amit az előbb Dean közölt vele, ugyanakkor még mindig nem akarta, hogy a fiún kívül bárki is tudjon a Hope-ot is érintő titkáról.

- Szerelmes? – suttogta maga elé a férfi.

- Igen Cas, szerelmes. Tudod, amikor a szíved majd kiugrik a helyéről, ha csak meghallod a hangját vagy megpillantod őt… meg az ehhez hasonló dolgok. Na, de ez aztán már végképp nem az én terepem.

- Miért? – kérdezte ártatlan tekintettel Castiel, és olyasfajta megkönnyebbülést érzett, amit ezidáig még sosem tapasztalt.

- Ezt most komolyan kérdezed? – vonta fel a szemöldökét nevetve a fiú. – Ha meglátok egy csinos lányt, hidd el, nem a szerelem az első szó, ami az eszembe jut. Ez nem az én műfajom. Persze örülök, ha másnak megadatik. Például ott van Sam és… - majd hirtelen elhallgatott. – Ha már itt tartunk, azt hiszem nekem is el kellene árulnom egy titkot. Ugye megbízhatok benned? Senki sem tudhat róla, de legfőképp Sam nem. – Castiel érthetően bólintott egyet, mire Dean bele is fogott a mesélésbe: mindent elmondott, amit azon az éjszakán álmodott, hogy mit érzett akkor, amikor megtudta, hogy Amy kórházba került. Még a saját öccsének is azt hazudta, hogy a többiek küldték Amy-ék után, pedig ez sem volt igaz. Dean a saját szemével akart meggyőződni arról, hogy a fiatal nőnek nem esett akkora baja, mint ahogy azt a rádióban hallották.

- Akkor te is szerelmes vagy – szólalt meg halkan, minden egyes szót lassan kiejtve Castiel.

- Cas, ne hülyéskedj. Biztos vagyok benne, hogy nem. Nem azok a ”tünetek”, amiket az előbb neked felsoroltam – rázta meg a fejét a fiú.

- És ha nálad máshogy működik a dolog?

- Ezt úgy érted, hogy… lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, vagy mi? – kérdezte, majd kiürítette a kezében lévő pohár tartalmát. Ahogy az asztalra nézett, a két sörös üveg mellett egy üres whiskys üveg is díszelgett már, nem beszélve a másik adagról, amiből már hiányzott egy-két pohárnyi.

- Nem épp erre gondoltam, de akár az is meglehet, hogy az agyadban felhalmozódó boldogság hormonok arra késztetnek, hogy megtedd azt, amit mindenképp szeretnél… - majd Castiel belekortyolt az italába, mire az idősebbik Winchester felnevetett.

- Ha nem lennék józan, még azt hinném, hogy megártott a pia.

- Lehet – majd egy halk büfögés hagyta el a férfi száját. – Bocsánat – suttogta. – És Katie? – boncolgatta tovább Deannek a lányokhoz kötődő viszonyát.

- Ohh… Katie – sóhajtott a fiú, majd felállt, hogy töltsön még egy pohárral. – Hmm… csinos… és formás… ugyanakkor fiatal… mármint hozzám képest. Nem mintha én is olyan öreg lennék – nevetett fel.

- Akkor egy cipőben járunk – mosolyodott el Castiel, és koccintásra emelte a poharát.

- Áh, egyszerűen nem tudom megérteni a nőket. Egyszer ezt akarják, másszor meg azt – húzta el a száját. - Na, jó, Cas, azt hiszem, ideje ledőlnünk, mert a végén még a holnapra halasztott bulink is elmarad.

***

Aznap éjszaka Castiel egy ismerős, elhagyatott erdőben találta magát, és egy szintén ismerős női hang suttogását követve, egy hatalmas fa tövéhez ért, ami olyannyira öreg volt már, hogy telis-tele volt mohával.

- Rebecca, tudom, hogy itt vagy! Hallottalak! – kiáltotta el magát a férfi. – Mutasd magad!

- Csak búcsúzni jöttem – szólalt meg kellemes hangon a fekete hajú nő, és kilépett a fa törzse mögül.

- És ezt személyesen nem tudtad volna megtenni? Ezért igazán nem kellett volna belemásznod a fejembe – mondta ingerülten.

- Így sokkal könnyebb – mosolyodott el szomorkásan a boszorka. – Tudod, hogy ez nem az én világom, de másképp nem tudtalak elérni, olyannyira melletted volt a barátod.

- Értem. Szóval, most hogy láttál és sikerült elbúcsúznod…

- Nem csak emiatt jöttem – vágott a férfi szavába a nő. -, hanem Hope miatt is. Hazudtam Michaellel kapcsolatban… és segítettem is neki.

- Segítettél? De hiszen a mi oldalunkon…

- Nem, Castiel. Egyszer már mondtam. Hazudtam. Bár ne tettem volna! A rituálé sikerült. Hát nem érted? Meg kellett ölnötök Michaelt ahhoz, hogy sikerüljön. – A férfi lélegzetvisszafojtva, ugyanakkor dühösen, ökölbe szorított kézzel hallgatta végig Rebecca-t. – A gyermek megfogant, és ezt már sehogy sem tudjátok megakadályozni – suttogta a sálemi boszorkány, majd egy ködfelhő kíséretében eltűnt, Castiel pedig mély lélegzetek közepette riadt fel álmából.