Ízelítő a 39. fejezetből

(...)

- Hé, Sammy – mosolyodott el a földön fekvő fiú, majd a nyakához nyúlt, ahol még mindig látni lehetett az arkangyal ujjainak a nyomát.

- Dean, mi történt? – kérdezte aggódva.

- Ne törődj velem, csak vidd ki Hope-ot és a többieket innen.

- És mi lesz veled?

- Menj! – lökte egy kicsit oldalba öccsét a fiú. Sam nem értően megrázta a fejét, de végül azt tette, amit bátyja kért tőle. A kőasztalhoz rohant, miközben a többieknek sikerült feltartóztatniuk a teremben lévő angyalokat és démonokat. Ölébe vette az eszméletlen lányt és a pince előtt ülő Castiel mellé fektette.

- Vigyázz rá! Muszáj segítenem Dean-éknek.

- Köszönöm – nyögte Castiel. Sam mosolyogva óvatosan megveregette a már halandó angyal vállát és visszament a „harctérre”, de mire odaért, a démonok már Crowley-val az élen minden nyom nélkül eltűntek. Dean öt angyallal próbált küzdeni egyszerre, Andrea és Sally angyalpenge híján csak egy-két haszontalan lövéssel tudták lelassítani Michael követőit. Katie még mindig a földön szenvedett, Rafael természetfeletti hatalmától.

Castiel, hallva a pincéből kiszűrődő kiáltásokat, Hope mellé kúszott és lassan az ölébe vette. Ahogy az eszméletlenül szunnyadó lányt figyelte, Rebecca szavai jutottak az eszébe: „Felnevelhettük volna saját gyermekünkként.” Saját gyermekükként. Talán igaza volt a sálemi boszorkánynak, de… Bármennyire is szerette volna, nem tudott úgy tekinteni Hope-ra, mint egy átlagos fiatal, 16 éves lányra. Főleg nem úgy, mint a saját gyermekére.

(...)