47. fejezet

Igaz, hogy egy kis késéssel, de megérkezett a következő fejezet! Mindenkinek jó szórakozást hozzá! :) Valamint, akinek kedve van, még mindig szívesen fogadom az írásokat február 25-ig. Aki esetleg még nem olvasta volna, néhány bejegyzéssel korábban megtalálhatja a "Pályázatot".

Puszi: Hope 

– Most mit csináljunk? – kérdezte tehetetlenül Hope, majd a kellékeken kívülre állított képernyőkre pillantott, amik hol közelebbi, hol távolabbi szemszögből mutatták a nemrég felvett jeleneteket.

– Nem tudom, de esküszöm, ha megtalálom ezt a rohadékot, szétrúgom a tollas seggét – válaszolt egyre ingerültebben az idősebbik Winchester.

– Tollas? Akkor egy angyallal van dolgunk? – lépett közelebb a lány suttogva.

– Talált! Méghozzá a halottnak hitt Gabriellel – jelentette ki most már biztosan a fiú.

– És ezt honnan veszed?

– Sammel már volt szerencsénk a szemfényvesztéseihez, de ez most igencsak valóságosnak tűnik – fújt egyet idegesen.

– És ha nem is ő az?

– Higgy nekem, ő az – bólogatott magabiztosan.

– És hogy jutunk ki innen?

– Hope, ne kérdezz már annyit – rivallt rá a lányra a kelleténél kicsit hangosabban Dean, majd amint látta, hogy Hope összerezzen a hirtelen feltörő idegességétől, lehajtotta a fejét, megköszörülte a torkát, és barátságosabb hangnemben folytatta. – Nem tudom és hidd el, nekem is ugyanannyi megválaszolatlan kérdésem van, mint neked.

– Sajnálom.

– Ugyan… Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem. Ha nem rángattalak volna el ahhoz a dokihoz, akkor talán nem itt kötöttünk volna ki. – Hope megértően elmosolyodott, majd tekintetét gyorsan végigfuttatta a rohanó stábtagokon, akiken kívül idővel mások is megjelentek.

– Szerinted van, aki ugyanilyen csapdába esett, mint mi?

– Nehéz lenne kitalálni, de egy próbát megér – erőltetett egy mosolyt az arcára a fiatal vadász, mert tudta, hogy rajtuk kívül mindenki más csak illúzió, kitalált ”kellék”. – Gyere, nézzünk körbe – majd átkarolta a lány vállát, és elindultak az első felderítő útjukra.

Abban az épületben, amelyben jelenleg a kitűzött forgatási nap telt, majdnem minden egyes helynek meg volt a maga kelléke: megelevenedett a nemrégiben elhagyott kórház, csakúgy, mint Bobby házának nappalija és Hope szobája. Egy-két díszlettel odébb egy mikrofonnal és számítógéppel ellátott, üvegfallal elválasztott kis terembe lehetett belépni. Ez a helyiség is, csakúgy, mint a forgatási épület legtöbb zuga, sem volt lakatlan: két fiatal nő és egy férfi beszélgetett látszólag a munkájukkal kapcsolatos dologról. Az üvegfal előtti számítógépnél egy lány ült, míg az egyik fiatal nő a másik monitort nézte, közben pedig a mellette álló bajszos férfinak mutogatott.

Ahogy Dean elhaladt a terem előtt, az üvegablak mögött félszemmel egy ismerős arcot vett észre.

– Az ott Katie – fogta meg Hope karját, hogy az üvegablakhoz húzza, majd szája széles mosolyra húzódott.

– Tényleg ő az – lépett közelebb az ablakhoz a lány is, hogy jobban szemügyre vegye Katie-t. -, de annyira más.

– Hát, jól kitett magáért, ha erre gondolsz – nyelt egy nagyot.

– Dean – bökte oldalba a fiút.

– Mi az? – fordult a lány felé.

– Ti ketten utáljátok egymást. Rémlik? Nem hinném, hogy ez ebben a világban is máshogy lenne – válaszolt összevont szemöldökkel Hope.

– De még azt sem tudjuk, hogy ki is ő ebben a… világban, ahogy te mondanád.

– Hát, csak egy módon deríthetjük ki – vont vállat, majd bátran bekopogott a műanyag ablakon, mire a bent lévők egy emberként hátrafordultak. Katie arcán szintén széles mosoly jelent meg, majd a számítógép előtt ülő lány vállára tette a kezét, és kisétált a teremből.

– Jensen, Molly! – üdvözölte őket ugyanolyan hatalmas mosollyal.

– Kizárt, hogy Katie – súgta oda Deannek Hope.

– Katie? – A fiatal nőnek véletlenül sikerült meghallania a fiúnak szánt mondatot. – Ez nagyon kedves tőled, Hope.

– Hope? – vonta fel a szemöldökét Dean.

– Szívesen benne lennék egy kis szerepjátékban, de bármelyik pillanatban itt lehet Florence. Nektek pedig már a sminkesnél kellene lennetek, illetve az öltöztetőknél. Ugye nem ebben a ruhában akartok a film előzetesében szerepelni? – kérdezte csípőre tett kézzel.

– Előzetes? Még ez is? – masszírozta meg a homlokát a fiú.

– Ne aggódj, Jensen. Ez nagyobb részben amúgy is Hope-ról és Castielről fog szólni.

– Mi-miért? – kérdezte a lány kipirosodott arccal.

– Drágám, már a legelső olvasópróbán ismertettük a történet lényegét. Csakúgy, mint a végét – válaszolta mosolyogva.

– És mi a vége? – tette fel kicsit félve a kérdést Hope, hátha ez a világ mégiscsak a ’való világon’ alapszik.

– Remélem, ezt tényleg csak azért kérdezed, mert elfelejtetted már azóta. – A lány heves bólogatásba kezdett. A fiatal nő mély levegőt vett, majd folytatta. – Nem az volt a tervünk, hogy Castielből egy szerelmes hőst csináljunk, de ahogy Misha megformálja a karaktert, egyszerűen… nincsenek rá szavak. És ahogy veled bánik a forgatások alatt… Imádni való! Hihetetlen, hogy elvállalta. Jobb színészt nem is találhattunk volna. A rajongók a végén még fel is lázadtak volna – nevette el magát. – És persze ez rátok is ugyanúgy vonatkozik. Ti is, mind egytől egyig fantasztikusak vagytok

– De mi lesz Hope és Castiel sorsa? – siettette a nőt Hope. – Tudnom kell – hadarta.

– A forgatókönyvben minden benne van.

Ekkor a lánynak hirtelen eszébe jutott az, amit Castiel, azaz Misha mondott neki. A forgatókönyve minden bizonnyal az öltözőjében lesz. Olyannyira furdalta a kíváncsiság, hogy még azt is elfelejtette elmondani Deannek, amit a férfi a tudtára adott. És ott volt még az a kórházas eset is. Nem tudta eldönteni, hogy képzelődött-e vagy sem, de megmert volna rá esküdni, hogy a benne növekvő baba hangját hallotta. Ami képtelenség, hiszen egy háromhetes magzat még beszélni sem tud! 

Minden szó nélkül elindult a folyosón az ellentétes irányba, mintha tudná, hol van az a bizonyos öltöző, de pár lépés után hirtelen megtorpant és a fiatal nő felé fordult.

– Öhm… Katie… merre is van az öltözőm? – kérdezte hezitálva.

– Hagyjuk már ezt a Katie-zést – nevetett fel a lány. – Már nem a kamerák előtt vagyunk.

– Akkor hogy szólítsunk? – szólt közbe kérdő tekintettel Dean.

– Mintha nem tudnátok, hogy Dorinának hívnak – rázta meg nevetve a fejét.

– Dorina? Misha? Jensen? – Ennél furcsább neveket életemben nem hallottam. – A fiatal vadász mély levegőt vett, végül kifújta.

– És esküszöm, ha megint el kezdesz cikizni a magyaros amerikai akcentusom miatt, elintézem Dean Winchestert – majd a bézs színű kosztümkabátja zsebébe nyúlt.

– Hé, hé, hé! Csak semmi erőszak – emelte fel védekezőn a kezeit az idősebbik Winchester. Hope Katie zsebére meredt, ahonnét hamarosan egy tollat húzott elő.

– Skacok, minden okés? Ha látnátok az arcotokat… Ez csak egy toll. És ha nem viselkedsz rendesen – bökött a fiú felé –, bármikor átírhatom a forgatókönyvet. – Egy újabb mosoly, végül elmagyarázta a lánynak az öltözőjéhez vezető utat. – Ha most megbocsájtotok, vissza kell mennem. Ti pedig készüljetek. Egy-két jelenetet még fel kell vennünk a filmelőzeteshez, amit egy héten belül Nicolee össze is varázsol. Hihetetlen tehetsége van a videó szerkesztéshez, és egy fantasztikus énekesnő dalával ámulatba ejtő lesz a hatás.

***

Hope továbbrohant, és Deant maga mögött hagyva szinte úgy rontott be az öltözője ajtaján. Az otthonosan berendezett helyiség falának majdnem minden egyes centiméterét forgatáson készült képek borították, de volt egy, ami a többinél kétszer nagyobb volt: Hope-ot és Castielt, vagyis Mollyt és Mishat ábrázolta. Látszólag mindketten nagyon boldogak voltak, és teljesen hétköznapi ruhát viseltek. A férfi a lányt a hátán tartotta, miközben ő Misha nyakát átkarolva próbált a hátán maradni. Hope közelebb lépett a barackszínűre festett falhoz, és ujjával végigsimított a közös kép felületén.

– Hát nem aranyos? – szólalt meg egy férfi kacagó hangja az öltöző szemközti sarkából. A lány azonban még a gúnyos nevetés hallatán sem fordult meg.

– Gabriel – sziszegte halkan, majd még egyet végigsimított a képen, de most már csak a férfi arcán, végül megfordult.

– Mint egy apuka és az ő szeretett kislánya – vetett egy pillantást a férfi is a képre.

– Mondd, muszáj neked állandóan mindenkinek az érzéseiből gúnyt űznöd? – kérdezte szúrós tekintettel.

– Ó, dehogyis – szája félmosolyra húzódott, majd belekortyolt a poharában lévő borba, és lerakta az asztalra. – Kérlek, foglalj helyet. Beszélnünk kell.

– Veled nincs mit közölnöm – válaszolta keresztbe font karral.

– Hmm, eddig megpróbáltam kedves lenni, de amint látom, ezzel nem megyek sokra. – majd feláll, hatalommal teljes tekintettel a lányra nézett, aki szinte már érezte az arkangyal szavainak a hangsúlya mögött rejtőzködő földöntúli erőt. Gábriel szája sarkában egy apró, méltóságteljes mosoly jelent meg, végül kitárta szárnyait, amelyek jól látható, hatalmas árnyékként vetültek az öltöző világos színű falára. Hope úgy meredt az angyali szárnyakra, mint aki hipnózisba esett. Eddig a percig még egyetlen egy angyalnak sem látta az effajta megnyilvánulását. Ekkor jutott csak eszébe, hogy Castiel sohasem mutatta meg neki az igazi angyali énjét, ami most egy kicsit fájt is neki, de egyszerűen nem tudott betelni a látvánnyal. Közben pedig arra gondolt, hogy az édesapja most biztosan térdre borulna az arkangyal hatalma előtt, de ezt ő valahogy nem tudta elképzelni magáról. Pláne nem azok után, amit vele tettek. – Ülj le! – szólalt meg Gabriel, kinek parancsát egy hangos mennydörgés is követte.

– Próbálj meg leültetni – jelentette ki emelt fővel.

– A Winchesterektől örökölt makacsságod egy kicsit már kezd idegesíteni. Hát legyen – vett egy mély lélegzetet, mire szárnyai egyik percről a másikra eltűntek és egy hatalmas mosoly jelent meg az arcán. – Ez az én világom. Vagy engedelmeskedsz, vagy itt maradtok. – Hope-ot egy cseppet sem hatotta meg az arkangyal kijelentése, de jobbnak látta, ha mégis azt teszi, amit a férfi szeretne. Lassú léptekkel elindult a saroküléses garnitúra felé és leült, pontosan Gabriellel szemben. – Egy kis bort? – intett a félig üres üveg felé. A lány megrázta a fejét. – Miket is beszélek? – ütötte össze a két tenyerét. – Hiszen a te állapotodban nem megengedett az alkoholfogyasztás.

– Térj a lényegre – szólt közbe Hope.

– Már ott vagyunk – villantotta meg hófehér fogait a férfi. – Szóval, lenne egy ajánlatom: ha nem ártasz, illetve ártotok a babának, még idő előtt visszajuttatlak benneteket a ti világotokba.

– Szóval akkor ez a te műved volt? Mégis miért?

– Te aztán tudsz kérdezni, de én mindössze csak a segélykiáltást követtem – válaszolta felvont szemöldökkel.

– Segélykiáltás? – majd elképedve az angyalra meredt, kezét pedig lassan a hasára csúsztatta.

– Úgy bizony – mosolygott Gabriel, miközben tekintetével a lány kezének útját figyelte. – Azt hitted, hogy Michael halálával a mi oldalunk már le is mondott a gyermekről? És ezt ő is tudta. A kicsi már eldöntötte, hogy kiknek az oldalára áll. Ezért is fordult hozzánk. A kapcsolat közted és a gyermek között már most nagyon erős – majd egy percnyi szünet, és az angyal folytatta. – Nem képzelődtél. Mondd ki! A te szádból is hallani akarom, hogy mit kért a fiad tőled.

– Ne mondott semmit sem! – vágott vissza a lány hangosan, könnybe lábadt szemekkel.

– De bizony mondott, és te ezt jól tudod. Mondd ki!

– Elegem van belőled, és a beteges játékaidból! Hagyj békén!

– Akkor majd én kimondom.

– Ne! Nem akarom hallani – majd feldúltságában olyannyira meglökte az asztalt, hogy a borosüveg felborult.

– Mindössze csak annyit kért tőled, hogy ne öld meg. Olyan nehéz ezt megtenned érte?

– Nem tudod, miket beszélsz!

– Ó, dehogynem. Te is ugyanúgy hallottad a hangját, mint én. Ő részben a mi vérünk is. Hihetetlen, hogy egy ultrahang-gép kellett ahhoz, hogy kapcsolatba tudjon lépni veled, velünk. Hiszen még alig fejlődött ki a méhedben és mégis… Nemhiába, a leleményességét csakis tőlem örökölhette – jelentette ki kacagva. – És tudod, min csodálkozom? Hogy még egyszer sem szóltál közbe.

– Csakis azért nem, mert azon gondolkodom, hogy hogyan tudnálak megölni – mondta ökölbe szorított kézzel Hope.

– Ugye tudod, hogy ez reménytelen próbálkozás? Másrészt viszont, ha megölnél, hogyan jutnátok vissza? – kérdezte mosolyogva.

– Te sze…

– A-a! Csak okosan. Kiskorú is van a közelben. A te gyerkőcöd már most nagyon fogékony a dolgokra. Úgyhogy csak óvatosan.

– Ha annyira akarjátok ezt a gyereket, akkor miért nem ejtettetek teherbe egy angyalt? Ő biztosan nem ellenkezett volna annyira, mint én, és ráadásul még erősebb is lett volna. Mondd, mit akartok egy halandótól?

– Enyje-benyje, drágám. Te tényleg nem tudod, hogy mennyire erőteljes és tökéletes vagy erre a szerepre? Már évszázadok óta erre vártunk… És Michael rád talált – majd egy hangos kacaj. – Imádom, amikor egy olyan testvérrel van megáldva egy magamfajta angyal, mint én. Óh, és ne feledkezzünk meg Castielről és Rebecca-ról sem. Végtére is Casitel eléggé benne volt a dologban. Jó… mélyen… - villantotta meg csibészes mosolyát a férfi.

– Semmit sem tudsz te Castielről! – kiáltotta a lány.

– Azt hiszed, hogy mi, amiért angyalok vagyunk, megtagadjuk a földi örömöket? Be kell valljam – állt fel újra, majd hátrakulcsolt kézzel a bekeretezett képhez sétált, és levette a falról, végül a lány mellé ült, miközben rálehelt a képre, és egy szívecskét rajzolt a fényképet fedő üveglapra. -, az öcskös igencsak jól csinálta. Habár, számomra nincs az a halandó, akiért feláldoznám az angyali létemet.

– Mert nálatok a hatalom mindennél fontosabb, ugye? Ebből is látszik, hogy Castiel nem olyan, mint ti.

– Igazad van. Gyengébb, mint hittük. Évszázadokig ő volt a legerősebb fegyverünk, Michael jobb keze, az angyali sereg vezetője. Aztán jöttél te… de először is az apád, és az ő beteges megszállottsága: az ördögűzés. És mivel Michael olyan nagylelkű volt és tudta, hogy abban a családban fogsz majd megfoganni, elküldte Castielt, hogy figyeljen és vigyázzon a szüleidre. Erről sem tudtál, igaz?

– Hazudsz!

– Én!? Miért tenném? A múlt most már igazán nem számít, de még semmi sincs veszve. Állj mellénk Hope, a gyermekeddel együtt, és megállíthatjuk a közelgő Apokalipszist… és ezzel együtt az Antikrisztust – szorította meg a lány kezét Gabriel.

– Apokalipszist?

– 18 év múlva a fiad elég erős lesz ahhoz, hogy legyőzze Lucifer követőjét, az Antikrisztust.

– Tommy-t? – suttogta Hope remegő ajkakkal. – Sam és Amy kisfiát? De miért?

– Mert így van megírva. Ez a végzetük. A fiadnak és Tommy-nak is.