2022. december 28., szerda

Epilógus

5 ÉVVEL KÉSŐBB

"Rendezvény miatt zárva! Megértésüket köszönjük!"

Ez a kis felirat fogadta a betérni kívánó, leendő vendégeket az Iszákos Vadász bejáratánál. 

Kellemes, nyár eleji időjárás volt. Csodásan sütött a nap az égszínkék égbolton, ahol egyetlenegy bárányfelhő sem állta útját az aranyló sugarainak. A parkolóban mindössze csak egy koromfekete veterán gyönyörűség parkolt.

Az otthonos épületen belül már minden készen állt az ünnepelt méltó fogadására. Az egész helyiség tele volt születésnapi lufikkal, az asztalok pedig megterítve. A bárpult mögött Andrea az utolsó simításokat végezte a gusztusosan elkészített csokitorta díszítésén. Végül az egyik fiókból öt darab aprócska gyertyát vett elő, amiket gondosan a cukrászsütemény tetejére szúrt.

- Tökéletes – állapította meg hatalmas mosollyal az arcán a fiatal nő.

A helyiség sarkában elhelyezett zenegépből épp a Scorpions együttes No one like you című dala szólt, ami lassú, vágyakozást sugalló szövegével újra és újra egymáshoz vonzotta a terem közepén táncoló párt.

Dean Winchester mosolyogva simított végig a vállára boruló lány hosszú, szőkés barna haján. Mozdulatától a lány felnézett a fiú smaragdzöld szemeibe, amik vágytól csillogva vonzották a tekintetét. Egy halk sóhaj hagyta el a fiatal vadász száját, majd egy forró csókot lehelt a szőkeség puha ajkaira.

- Addig élvezzétek ki ezt a pillanatot, amíg még gyerekek nem lesznek itt – szólt oda kuncogva a fiatalokhoz Andrea. - Katie. - A neve hallatán a lány nehezen, de elemelte tekintetét az idősebbik Winchester hívogató ajkairól.

- Igen, Andie? – fordult a nő felé mosolyogva. - Most kaptam az sms-t, hogy körülbelül még egy óra, és itt lesznek.

- Na, és Sammyék mikor jönnek? - érdeklődött Dean, de egy percre sem eresztette a lány csípőjét.

- Azt nem tudom – válaszolt Andrea, barna hosszú haját a füle mögé tűrve, majd kilépett a pult mögül, kezében a tortával, és a fő asztal közepére helyezte. Még egy utolsó, gondoskodással teli simítást végzett a hófehér terítőn, végül sóhajtva a fiatalok felé fordult. - Ugye nem így szeretnétek a vendégeket fogadni? - nézett végig a vadászathoz használt szerelésükön kissé szúrós tekintettel, ami nem épp alkalomhoz illőnek volt mondható.

- Persze, hogy nem – jelentette ki csípőre tett kézzel Katie, majd végigsimított az idősebbik Winchester enyhén borostás arcán, és barátnője elé sétált. - Szinte úgy loholtunk ide a szomszéd államból egy vámpírfészek kipucolása után, de sosem hagynánk ki a nagylegény egyetlen egy születésnapját sem.

- Igazán köszönöm a segítségeteket a díszítésben, de... - kezdett bele Andrea, de amint szeme megakadt Dean csibészes mosolyán, szemforgatva a pult mögé sietett, ahonnét perceken belül már egy kulccsal tért vissza. - Tudod hol van az irodám, ott elkészülhettek – adta át az apró tárgyat Katie kezébe, majd erős nyomatékkal hozzátette: - Max háromnegyed óra. És kérlek, ne törjetek szét semmit sem – kacsintott somolyogva az idősebbik Winchester felé, mire ő egy szempillantás alatt a fiatal vadász mögött termett, majd a vállára fektetve, gyors léptekkel a helyiség felé vette az irányt.

- Dean! - sikított fel meglepődöttségében Katie, de egy percig sem dacolt a fiú cselekvése ellen.

*** 

Alig negyedóra múlva halk kopogtatás ütötte meg a fiatal nő fülét. Andrea – megigazítva immár laza kontyba fogott haját – a bejárathoz indult, hogy ajtót nyisson az első vendégeknek, de előtte még egy kevésbé sem lehangoló dalt indított el hőn szeretett zenegépjén.

- Kansas: Carry on my wayward son – suttogta, majd megnyomta a gombot. - Ez tökéletes lesz – mosolyodott el, mire egy könnycsepp gördült le az arcán. Kicsivel több, mint öt éve elvesztett barátnőjük, Sally jutott az eszébe, és az, hogy mennyire imádta ezt a dalt. Igazából ez mindannyiuk kedvence volt, már azóta, amióta a Supernatural belépett az életükbe. Amolyan himnusz volt a számukra, ami mindig is arra emlékeztette őket, hogy bármi is történjék az életük során, sosem adhatják fel. És most itt - a valóságban -, egy új családra leltek, az egyetlen és pótolhatatlan Winchester fivérek személyében.

Andrea erre a gondolatra halványan elmosolyodott, majd gyors léptekkel már tényleg ajtót nyitott a kint várakozóknak.

- Andrea! - ugrott a nő nyakába a barna hajú, mosolygós arcú kisfiú.

- Atyaég, Tommy! - csodálkozott csillogó szemekkel a küszöbön álló Andrea. - Ennyit nőttél egy év alatt? - kérdezte, és arcon puszilta a fiút. 

Tommy mögött két felnőtt is mosolyogva figyelte, ahogy gyermekük izgatottan szalad be a lufikkal borított kis épületbe. A fiatalabbik Winchester, kisfia anyjával kézen fogva lépett Andrea elé, majd egy barátságos ölelés kíséretében lerakták a becsomagolt ajándékot a bejárat melletti kis asztalra. 

- Sam Winchester – nevetett fel lágyan a fiatal nő, amint végignézett a fiú öltözetén. - Minden évben találkozunk, de sosem szokom meg ezt a látványt. - A nyári idő ellenére a fiatalabbik Winchester fehér inget és fekete öltönynadrágot viselt.

- Akarod mondani: nem tudsz betelni a látványommal – nevetett fel Sam is.

- Csak szeretnéd – lökte oldalba mosolyogva szerelmét Amy. A fiatal lány szintúgy ízlésesen volt felöltözve. Királykék térdig érő, enyhén dekoltált ruhát viselt, fekete tűsarkú szandállal. Barna haja lágy loknik kíséretében keretezte ovális arcát.

- Azt ne mondd Andie, hogy mi vagyunk az elsők, hiszen láttam a kocsit – jelentette ki szinte suttogva Sam, majd mielőtt még Andea bármit is válaszolhatott volna, tompa puffanások hangjai szűrődtek ki a félre eső irodahelyiség ajtaja mögül. A fiatal nő homlokára csapva Samre nézett. - Ugye nem? - sóhajtott szemforgatva a fiú.

- De – sóhajtott Andrea is.

- Ezek szerint akkor sikeres volt a vámpírvadászat – jegyezte meg kuncogva Amy, tenyerét a szája elé helyezve.

- Túl sikeres – tette hozzá az Iszákos Vadász tulajdonosa nevetve.

- Legalább nem veszekednek – jelent meg Bobby is a bejáratnák, Pamela-val az oldalán.

- Hát eljöttetek! - ugrott a nyakukba a házigazda.

- Amíg élünk és mozgunk, minden évben itt a helyünk – szólalt meg lágyan Pamela, aki egy sötétkék, szinte már fekete, földig érő ruhakölteményt viselt.

- Ha máskor nem is, ilyenkor legalább mindig tudjuk, hogy úgyis találkozunk – köszöntötte az új vendégeket Sam is mosolyogva.

***

 - Dean, ugye nem azt a hawaii mintás inget akarod felvenni, mint minden egyes évben? - kérdezte Katie szemforgatva, miközben egy smaragd zöld, lenge nyári, pánt nélküli ruhát rángatott magára. A Winchester fiú csibészesen elmosolyodott, majd a csuklójánál fogva visszarántotta a lányt az irodában elhelyezett kanapéra. Sajnos a lendület nagyobb volt, mint az ép fekvőfelület, így mindketten hangos puffanással, másodperceken belül a földön találták magukat. - Bolond vagy? - tört ki hangos nevetésben Katie, Dean mellkasán támaszkodva.

- Az is lehet. Mert megbolondítottál – nézett mélyen a lány szemébe, majd egy lágy csókot lehelt az ajkaira.

- Hmm, Dean Winchester – mosolygott bele a csókjukba Katie. - Ezzel még nem tereled el arról a borzasztó ingről a gondolatmenetemet. Esélytelen, hogy az legyen rajtad.

***

 - Hello Sammy – veregette meg öccse hátát az idősebbik Winchester.

- Tetszik az inged – csattant fel Amy, ahogy megpillantotta a narancssárga levelekkel tarkított felsőt Deanen, majd nevetve Katie-re nézett. - Ezek szerint akkor nem....

- Nem, soha. Borzasztó – rázta meg a fejét a fiatal lány. –, de legalább mindenki itt van. Illetve...

- Skacok, figyelem! - szólt rájuk Andrea, amint a bejárat melletti apró ablakon kinézett. - Itt vannak! - csapta össze a tenyereit örömében.

Ahogy a kis család belépett az ajtón, az Iszákos Vadászban lévők mind egy emberként kezdték el énekelni a jól ismert, alkalomhoz illő dalt:

„Boldog szülinapot, boldog szülinapot, boldog szülinapot kicsi Matthew! Boldog szülinapot!"

- Üdv újra itt! – borult könnyes szemmel Castiel nyakába Andrea. - Hát ez a kis csöppség? - fordult Hope felé mosolyogva, aki egy alig pár hónapos gyönyörűséget tartott a karjaiban.

- Drága kis családom – lépett beljebb a lány hófehér csipkeruhában. - Ő itt a kis Lilianne. - Mindenki csillogó szemekkel fogadta az új jövevényt.

- Castiel, te lókötő! – nevetett fel Dean, majd megölelve barátját, párszor megveregette a hátát. - Biztos a tiéd? - tette fel viccnek szánt kérdését az idősebbik Winchester, mire mindenki szúrós tekintettel meredt rá. - Csak vicc volt, emberek! - emelte fel megadóan a kezeit. - Örülök, hogy itt vagytok. És hol a szülinapos? - fordítgatta a fejét ide-oda Dean.

A zenegép előtt Tommy és Matthew kacarászva ugrándozott egy ismert Bon Jovi számra. Hope - ahogy mindenki más is – mosolyogva figyelte a két kisfiú táncát. Bele se mert gondolni, mi lesz akkor, ha felnőnek? Mi lesz akkor, ha valóban az történik, amit a Sors megírt nekik?

Gondolatmenetét egy lágy fuvallat zavarta meg. Ajka gyenge remegésbe kezdett, miután tudatosodott benne, hogy a két gyermek mellett ott áll az a természetfeletti lény, aki ura életnek és halálnak, aki képes az embereket feltámasztani és elpusztítani. Talán még Istennél is idősebb volt. Érezte vizslató tekintetét az arcán. Amikor elhaladt Matthew mellett, kezét a kisfiú vállára helyezte. Szürke szemeivel mély pillantást vetett rá, amivel még jobban éreztette, hogy a teremben csakis ő az, aki kapcsolatot tud teremteni élőkkel és holtakkal egyaránt. És hogy miért csak Hope látta Őt?

Tudta, hogy egyszer majd eljön az idő, amikor el kell nekik mondania, hogy azon a napon, amikor gyermeke a világra jött, maga a Halál volt az, aki Matthew isteni erejére rácsatlakozva visszahozta őt a holtak földjéről.

De ez a nap most nem erről szólt! Öt éve annak, hogy megfogadták, bármi is történjék, minden évben, a kis Matthew születésnapján összegyűlnek, és megünneplik egy újabb, boldogan eltöltött év örömeit, valamint a kisfiút, akinek angyali ereje azóta sem tért vissza. Ez a nap volt az, ami mindig is emlékeztette őket arra, mi mindenen mentek keresztül azokban az ínséges időkben.

A Hope karjaiban pihenő csecsemő hirtelen, fájdalmasan sírni kezdett, mire a fekete öltönybe öltözött, hollófekete hajú, sápadt arcú férfi egy gyors mozdulattal megforgatta a sétabotját, és az ajtóban álló pár felé mutatott vele. A gyermek édesanyja észrevétlenül összerezzent, amire Castiel is felfigyelt, és aggódóan a kis Lilianne-ért nyúlt.

- Hagyd, majd én megnyugtatom – suttogta temérdeknyi gyengédséggel a hangjában a férfi. Ahogy a kisbaba édesapja kezei közé került, Castiel óvatosan ringatni kezdte őt. Percek múlva már lehunyt szemekkel szuszogott a puha takaróba bugyolálva.

- Minden rendben, Hope? - kérdezte aggódóan Andrea, majd megfogta a lány kezét, és óvatosan beljebb húzta.

- Persze - mosolyodott el a fiatal anyuka, majd lassan mindenkin végignézett. - Annyira hiányoztatok! - borult először Dean nyakába.

- Jól van, hugi – viszonozta ölelését az idősebbik Winchester. - Te is nekünk.

- Azért a telefont néha igazán felvehetnétek, hisz tudjátok a számunkat – szólalt meg Katie Andrea mellett.

- Tudom, és ne haragudjatok, de... - majd hirtelen elnevette magát. - Két gyerek mellett nem túl unalmas az élet.

- Még egy mellett sem – nevetett fel Amy is, majd üdvözlésképpen Hope nyakába borult.

- Miért álldogálunk, gyerekek? - csattant fel vidáman Andrea. - Gyertek, foglaljatok helyet, de először is, koccintsunk egyet.

*** 

- Ez az ebéd valami isteni volt. Köszönjük, Andrea – nyúlt át az asztal másik oldalára Pamela, és lágyan megszorította a fiatal nő kézfejét.

- Én mindig is mondtam, hogy egy istennő vagy – kacsintott Andrea felé Dean, miközben egy csirkeszárnyat ropogtatva, egy teli vigyorral is megörvendeztette vadász családját.

Matthew hangosan felkacagott, miközben a szemben vele ülő idősebbik Winchester felé kezdett el mutogatni, aki percekkel később már egy lerágott csonttal dobolt az üres tányérján; kísérve ezzel a helyiséget körbelengő zene ritmusát.

- Mint egy nagy gyerek. Sosem tudom megnevelni – támaszkodott az asztalra Katie, majd sóhajtva arcát a tenyereibe temette.

- Apropó gyerek – kezdte sejtelmes hangon Andrea, mire a szőkés barna hajú lány is felkapta a fejét, majd arcára pír szökött. - Nem szeretnél elmondani nekünk valamit?

Katie félénken Deanre pillantott, aki arcát megtörölve, teljes testével a lány felé fordult székében. Kínos csend ereszkedett le az eddig vidáman kacarászó társaságra. Tommy – Sam és Amy kisfia – felállt az asztaltól, és Matthewt kézen fogva kiszaladt a hátsó udvarra játszani. Mintha már előre tudta volna, hogy ez a téma nem gyerekfülnek való.

Hope - aki Castiel társaságában az asztalfőnél ült - szintén felállt, és a kezében pihenő Lilianne-nel egyenesen Dean mögé sétált. Az idősebbik Winchester meglepetten fordult hátra, majd kérdőn a fiatal anyuka arcát kezdte el fürkészni, válaszok után kutatva. Végül, a hosszas hallgatást megtörve, egy egyszerű kérdést tett fel:

- Mi a fene folyik itt? - Tekintetét végigfuttatta az ünneplő társaságon, majd pillantása Katie-n állapodott meg. De a fiatal lány egy szót sem tudott kipréselni magából.

- Hát bátyó... – köszörülte meg a torkát Sam, Amy mellett ülve. - Szerintem Hope sugallni szeretne neked valamit .

- Ezt nem értem – rázta meg értetlenül a fejét az idősebbik Winchester.

- Az istenit neki – szitkozódott halkan Katie, majd bocsánatkérően Castielre pillantott. - Ne haragudj, nem úgy értettem. - A halandóvá vált angyal egy lágy mosollyal tudatta felé, hogy nincs semmi baj. A lány szintén visszamosolygott rá, majd mély levegőt véve, felállt a székéből. - Ez irtó ciki lesz – harapott az alsó ajkába. – Mivel a drágalátos barátnőm nehezebben tud titkot tartani, mint én – nézett Andrea-ra szúrós tekintettel. –, ezért...

- Katie, mi ez az egész? - szorította meg lágyan a lány kezét a fiatal vadász. Smaragdzöld szemeiben csupa értetlenkedés tükröződött.

- Dean – kezdte halkan, majd szemeit lehunyva alsó ajkába harapott. Félt mindenki tudtára adni azt a kényes információt, ami alighanem megváltoztatja majd az ő, valamint a Winchester fiú jövőjét. De ez mind eltörpült amellett, ami Dean reakcióját jelentette. Jól tudta, hogy fogja érinteni.

- Katie, kérlek, nyögd már ki végre. Talán beteg vagy? - kérdezte egy kis ingerültséggel a hangjában a fiatal vadász.

- Dehogyis, jesszus – fújta ki hangosan az eddig bent tartott levegőjét a lány.

- Ne húzd már tovább az agyát, Katie – mosolyodott el csibészesen Andrea, pontosan úgy, ahogy Dean szokott.

Hope - látva Katie-n a visszakozás jeleit - segítségképpen kezébe vette az irányítást.

- Szeretnéd kézbe venni Lilianne-t egy kicsit? 

- Hogy a viharba ne! – pattant fel a székéből egy hatalmas mosollyal az arcán Dean. Majd ahogy a csecsemő az ő karjaiban aludta tovább az igazak álmát, csodálattal figyelte minden egyes lélegzetvételét.

- Jó apa lesz belőled, Dean – jelentette ki szinte a semmiből Hope keresztbefont karral, egy elérzékenyült mosoly kíséretében.

- Na, álljunk csak meg egy pillanatra – dermedt le az idősebbik Winchester az apa szó hallatán, majd ahogy átvette Lillianne-t, úgy vissza is adta az édesanyjának. - Még egyszer megkérdezem, de többször már nem: mi ez az egész? - majd ismét Katie felé fordult.

- Babát várok, Dean – sajtolta ki végül magából nehezen a szavakat a fiatal lány.


***

5 HÓNAPPAL KÉSŐBB


Végre egy nyugodt, szabad este - csukta be a bejárati ajtót Hope nagyot szusszanva. 

Csend. Ez az egy szó jutott az eszébe, ahogy lassan végigfuttatta tekintetét a fényárban úszó nappaliban. Mennyire másabb volt az otthon hangja gyerekzsivaj nélkül. Igazán, szívből hálás volt Deannek és Katie-nek, hogy elvitték a gyerkőcöket egy kis délután kikapcsolódásra. Évek óta, szinte minden nap azon munkálkodtak Castiellel, hogy a két testvér tökéletes nevelésben részesüljön. Míg életük ezen része fáradhatatlanul és gördülékenyen haladt, addig a kettesben töltött, minőségi idő már kevésbé volt sikeresnek mondható.

Hope lassan - egy hatalmas mosollyal az arcán - lépkedett fel a lépcsőn, melynek fakorlátja girlandokkal volt feldíszítve. Közeledett a szeretet ünnepe, és a gyerkőcök kedvére téve, az egész ház már most karácsonyi lázban égett. Még a függönykarnisok is külön-külön díszítést kaptak, az ablakokban pedig hópehely formájú papírdíszek tapadtak az áttetsző üvegre.

Az emeletre felérve halk vízcsobogás ütötte meg a fülét. Lassan benyitott a szobájukba, és a mosdó ajtaja felé tekintve látta, hogy a helyiségben ég a villany.

- Castiel, bent vagy? - kérdezte kicsit hangosabban, megpróbálva ezzel túlkiabálni a tusolóból áradó víz hangját. Válasz azonban nem érkezett. Közelebb lépett az ajtóhoz. Valamiért rossz érzés kerítette a hatalmába, pedig már évek óta nyugalomban éltek. Egyetlenegy fajta természetfeletti lény sem zavarta meg a hétköznapinak mondható életvitelüket. - Castiel! - Szinte már kiáltotta, miközben kezével hevesen a fehér faajtót verte.

- Mi a baj? - tárta ki hirtelen az ajtót a férfi egy szál törölközőben.

- Istenem! - Hope mit sem törődve Castiel nyirkos bőrével, könnyes szemekkel a mellkasába fúrta az arcát, és erősen magához ölelte őt.

- Hope… - tolta el magától lágyan a lányt, és égkék szemeivel aggódóan fürkészni kezdte párja riadt tekintetét. - Mi a baj? - kérdezte összeszűkült szemmel.

- Azt hittem már valaki… vagy valami… - kezdte szipogva a lány.

- Sss, nincs semmi baj – simított végig Hope hátán gyengéden Castiel, miután újra védő ölelésébe húzta őt.

- Egyébként hová készülsz? – kérdezte érdeklődve a lány, a férfi mellkasába suttogva.

- Most, hogy a gyerekek elmentek – mosolyodott el halványan Castiel. –, szeretnélek elvinni vacsorázni. Ennyi igazán kijár nekünk ennyi év után.

- Oh – hagyta el egy meglepett sóhaj Hope ajkait, amiken Castielnek egyből megakadt a tekintete. Hope arcára pír szökött. Hiába, még ennyi év eltelte után is ugyanúgy zavarba tudta ejteni őt a pillantásával.

- Tudod, hogy mennyire szeretlek.

- Tudom – suttogta lehunyt szemmel a lány, végül megérezte a férfi ajkainak a forróságát az övéin.

***

Eddig minden úgy alakult, ahogy Castiel szerette volna. Még az utolsó pillanatban is egyeztetett az étterem tulajdonosával, aki biztosította a tökéletes este megléte felől. Annyira izgult, hogy mintegy megerősítésképpen felhívta még Amyt, aki nyugodt hangjával elhessegette minden aggodalmát.

- Nagyon szurkolunk, Castiel – szólalt meg a vonal túloldalán a fiatal nő bársonyos hangja.

- Igen, Cas! - csattant fel Sam is a vonal másik felén. Alighanem ki volt hangosítva Amy telefonja, mert a fiatalabbik Winchester is telefonközelbe került. - Menni fog, ne aggódj - bátorította barátját.

- Igazán köszönöm nektek, és Deanéknek is, hogy összehoztátok ezt az estét nekünk – válaszolt karcos hangján a férfi, ami már az izgalomtól el-elcsuklott néha.

- Gyerünk, Castiel. Menj és vedd le a lábáról a kedvesed – köszönt el mosolygós hangján Amy, majd mindketten letették a telefont.


***


Az otthonos - ugyanakkor modern - kis étterem gyönyörű volt belülről, amit a hatalmas ablakok csak még inkább megerősítettek. Castiel és Hope egymásba karolva léptek be a fényárban úszó helyiségbe, ami csakis az övüké volt ezen az estén.


- Te lefoglaltál egy egész éttermet? - kérdezte hüledezve Hope, miközben Castiel udvariasan kihúzta neki a székét. A férfi arcára egy boldog félmosoly kúszott, végül ő is leült.


- Jó estét kívánok - jelent meg mellettük barátságos akcentussal egy fiatal, elegánsan öltözött pincér. - Mit hozhatok, Mr. Whitmore? - Hogy hivatalosak legyünk, polgári nevén: Peter Whitmore, de Hope számára ő mindig is Castiel maradt. Könnyebb volt beilleszkednie a kis kertvárosi életbe, mint azt valaha is remélte volna. - Hölgyem? - pillantott mosolyogva a fiatal nőre is a felszolgáló.

- Még gondolkodom - felelt kedvesen Hope, majd Castiel vette át a rendelés menetét.

- Italt, esetleg? - udvariaskodott tovább a pincér.

- Kérhetnénk egy üveggel a legjobb vörösborukból? 

- Természetesen, uram. Egy perc, és hozom is - csukta be maga előtt a noteszét a felszolgáló, majd sietős léptekkel a pult irányába indult.

- Nem lesz kicsit korai az ital? - kacagott fel Hope sejtelmesen. Castiel válaszul átnyúlt az asztal felett, és lágyan kezébe vette kevese törékeny kézfejét.

- Ez a mi esténk - nézett mélyen a lány kávébarna szemeibe, majd egy hosszas, tartalom teljes hallgatás következett. Mindkettejük pillantása megtelt a boldogság sugarával.

Amikor rád nézek - kezdte halkan Castiel, majd érzékenyen elmosolyodva folytatta. -, úgy érzem, az egész életem révbe ért. Ahogy szeretsz, az megváltoztat engem. 

- Castiel... - suttogta őrangyala nevét Hope, könnybe lábadt szemekkel. 

- Azt mondják, a szerelem egy utazás. Megígérem, hogy sosem hagylak el. Szerelmes lettem beléd, és ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. - Amint Castiel befejezte a mondandóját, elhagyta a helyét, és egyenesen Hope elé térdelt; közben pedig egy aprócska bársonydobozt vett elő a nadrágja zsebéből. 

Hope lassan hátrébb tolta a székét, és teljes megdöbbenéssel meredt a szeretett férfi megmozdulására.

- Szeretném, ha több lennél, mint a közös gyermekünk édesanyja - jelentette ki magabiztosan, majd félve ugyan, de feltette a mindent eldöntő kérdést. - Lennél a feleségem?

Hope sosem hitte volna, hogy az életében valaha is bekövetkezik majd ez a döntő pillanat. De tudta és mélyen érezte is, hogy csakis egyfajta válasz létezhet az ő részéről.

- Igen - felelt végül a sírástól elfojtott hangján. Hope válaszára Castiel nem is váratta meg tovább. A vörös bársonydobozból céltudatosan kiemelte a kövekkel kirakott gyűrűt, és egyenesen a jövendőbelijének az ujjára húzta. 

Hope - a helyéről felpattanva, boldogságtól csordultan - Castiel nyakába borult, zokogásával szinte eláztatva vőlegénye hófehér ingét. A férfi viszonozta kedvese ölelését, karjait pedig lágyan a dereka köré fonta. 

Aznap este nem csak a jegygyűrűvel pecsételték meg az eljegyzésüket.


VÉGE

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések

Serials online