48. fejezet

WADENA, MINNESOTA

A gyertyafényben úszó nappali faliórája már a nyolc órát ütötte, amikor a 30 év körüli férfi gondterhelt arccal az asztalhoz ült, hogy elfogyassza a vacsoráját. A fiatal nő, aki épp akkor tálalta fel a levest, megállt egy pillanatra, és együtt érzően a férfi csuklójára helyezte a kezét. 

– Mi a baj, Peter? Már lassan egy napja, hogy egy szót sem szólsz. Aggódom. Talán a költözés miatt van? Tudtam, hogy nem kellett volna otthagynunk Londont – majd lehunyta a szemeit, végül mély levegőt vett, és a felbontott kartondobozokat kikerülve, elindult a konyha felé, hogy kihozza a második fogást is.

– Tegnap éjjel álmodtam – szólalt meg hosszas hallgatás után a fiatal férfi. Aggódó hanglejtésével ellentétben, minden egyes kimondott szó szinte dallamként csendült fel, ahogy kiejtette őket. Peter kijelentésére a fiatal nő egy pillanat alatt megfordult. Hosszú, fehér ruhájának a szegélye susogva követte mozdulatát.

– A gyerekek? - kérdezte suttogva, aggódó tekintettel.

– Velük szerencsére nincs semmi baj, de a másik oldalon viszont… – majd megrázta a fejét és folytatta. – … mintha minden megváltozott volna. Varázslatot érzek. Alighanem fekete mágiát.

– Peter, megrémítesz. Kérlek, mondd el, mit álmodtál – kérlelte a fiatal nő, majd a férfi ölébe ült, és egy csókot lehelt a homlokára.

– Ha elmondanám, mindketten veszélybe kerülnénk – suttogta, majd kezével lassan végigsimított a lány hosszú, barna haján. – Wendy – ejtette ki sóhajtva a fiatal nő nevét. -, csakis miattad választottam ezt a világot. Nem tudnám elviselni, ha valami bajod esne.

– Én tudok magamra vigyázni, hiszen tudod. A te világodban is együtt sikerült győznünk, és ha most is erről van szó, segítek! – nézett mélyen a férfi zöld szemeibe.

– Szeretlek – majd közelebb húzta magához a lányt, és megcsókolta. – Meg kell keresnem az utolsó Elveszett fiút.

– Miért?

– Csak ő segíthet. Ért a varázslathoz. Tapasztalt.

– És hol lakik?

– Dél-Dakotában.

– Kérlek, engedd, hogy veled menjek – simított végig a férfi arcán.

– Ezt az egyet nem engedhetem. Ígérd meg, hogy csak akkor jössz utánam, ha két napon belül nem jelentkezem.

– Peter… - szólt közbe aggódóan a lány, de a fiú leintette.

– Csak ígérd meg.

– Ígérem – mondta alig hallhatóan, könnyes szemekkel.

*** 

PÁR NAPPAL KÉSŐBB 

„A tegnap éjszakai órákban viszonylag korán beköszöntött a tél. Minnesotában, illetve a szomszédos államokban, így Dél-Dakotában is, előreláthatóan már havazni is fog. Megkérünk mindenkit, aki autóba száll, óvatosan közlekedjen, mert a napokban akár fagyhat is…” 

– És pont ilyenkor nincsenek itthon Deanék sem – halkította le a rádiót Sam. 

– Ne aggódj. Biztosan jól vannak. Nem te mondtad még, hogy Dean épp a napokban értesített, hogy Hope-ot egy biztonságos helyre vitte, ahol át tudja gondolni a dolgokat? – kérdezte mosolyogva Amy, mire a fiatalabbik Winchester majdhogynem teljesen megnyugodott. 

– Egy kis kiruccanás nekünk is jól jönne – majd a csípőjénél fogva magához húzta a lányt. 

– Sam – suttogta szégyenlősen Amy. – A végén még valaki meglát. 

– Nem érdekel – suttogta a lány fülébe, majd homlokát lágyan Amy-éhez nyomta. - Szeretlek. 

– Én is – mosolyodott el a fiatal nő, de amint megérezte a Winchester fiú érintését a farmerja farzsebén, úgy érezte, mintha a gyomrában megannyi pillangó kelt volna életre. 

– Tudom, hogy még mindig félsz – jelentette ki együtt érzően a fiatal vadász. –, de ígérem, ha újra eljön az a pillanat, mindent megteszek, hogy egy cseppnyi félelem se maradjon benned, és hogy újra megbízz bennem. 

– Én most is megbízom benned.

– Tudom – majd arcon puszilta a lányt, és elindult a konyha felé, de Amy megfogta a kezét, és magához húzva szenvedélyesen megcsókolta. Miután kicsit eltávolodtak egymástól, a fiatal vadász kérdő tekintettel a lányra nézett. 

– A türelem nem épp az erősségem – mosolyodott el zavarában vállat vonva, majd újra megcsókolta a fiút, aki már az ingét gombolva, lágyan a kanapé felé tolta Amy-t. 

– És most már nem félsz, hogy valaki meglát minket? – kérdezte somolyogva a fiatalabbik Winchester. 

– Hmm, lássuk csak… Tommy alszik, Bobby és Castiel Whitefish-ben van Pamela-val. Szóval, mostanában biztosan nem fognak hazajönni… 

– Hogy te milyen kis rafinált vagy – állapította meg újabb csók után Sam, miközben lassan a lány pólója alá nyúlt, hogy megpróbálja minél előbb lehúzni róla. 

– Na, mi az nagyfiú? A könyvekkel könnyen megküzdesz, de egy női pólóval már kevésbé? – majd a fiúra kacsintott, akinek több nem is kellett. Előhúzta zsebéből a démonölő tőrt, és az éles hegyével elvágta Amy felsőjének a szegélyét. 

– Csak meg kellett volna kérned, hogy vessem le – nézett szúrós tekintettel a fiúra. 

– Sa-sajnálom – dadogta a fiatal Winchester és bocsánatkérő, hatalmas kiskutyaszemekkel a fiatal nőre nézett. 

– Ilyenkor úgy meg tudnálak… zabálni. – Amy pillanatnyi haragja percek alatt el is tűnt, amikor a fiúról lehúzta az ingét, és a földre dobva a kanapéra lökte Samet. – Igazán nem akarlak megbántani, de azt hiszem, már tudom, miért estem beléd – majd a fiúra ült, és mutatóujjával lassan végigsimított a fiatalabbik Winchester kidolgozott mellkasán. 

– Csakhogy akkor még egyáltalán nem így néztem ki – jelentette ki hamiskás mosollyal a szája sarkában. -, de köszönöm a bókot – majd ujjával Amy melltartójának a pántjával kezdett el játszani. 

– Mondtam már, hogy nem épp a türelmemről vagyok híres? – szólalt meg a fiatal nő, majd az alsó ajkába harapott, és még egy pillantást vetett a fiú meztelen felsőtestére. – És ha így folytatod, a végén még meg fogok őrülni. Miattad. 

– Folytatni? Mégis mit? – kérdezte suttogva, majd mindkét kezével végigsimított a rajta ülő lány hátán, egészen a combjáig. 

– Feladom – sóhajtott Amy, és olyan vágyakozóan csókolta meg a Winchester fiút, mint még sohasem. 

– A kanapé… khm… nem épp a legalkalmasabb… - suttogta mély levegővételek közepette Sam. 

– Nekem az. A lényeg, hogy te itt legyél velem – majd újabb csók, és a fiatal vadász megadóan engedte, hogy a lány minden egyes mozdulatával kényeztesse őt. Amy a csípőjét még erősebben a fiatalabbik Winchesteréhez préselte, aminek hatására a fiú száját egy halk nyögés hagyta el. A fiatal nő elmosolyodott, majd hogy még tovább kínozza Samet, kezével a fiú övcsatját kezdte el babrálni. 

– Amy – szólalt meg a Winchester fiú, az eredetihez képest mélyebb hangszínén, amitől a lány teljesen libabőrös lett. 

– A kínzásban profi vagyok – mosolyodott el sokatmondóan a lány, mire egy mozdulattal kikapcsolta a fiú övét. – Most pedig – kezdte sejtelmes hangon. –, halálra foglak kínozni – majd egy csókot lehelt a fiú szájára, végül kihasználva Sam vágyakkal felfokozott testhelyzetét, ajkaival szinte majdhogynem bebarangolta a fiatalabbik Winchester felsőtestének minden egyes porcikáját. 

Sam érezte, hogy már nem bírja sokáig elegendő türelemmel, és hogy a férfiúi büszkeségét megtartsa, kézbe akarta venni az irányítást. Magához húzta a lányt, és sikerült félig felülnie a kanapén, de épphogy kikapcsolta Amy melltartóját, hangos dörömbölés szakította félbe a mindkét fél által túlfűtött együttlétüket.

– Ezt… nem… hiszem… el – fújta ki magát Amy egy kicsit csalódottan. – Ki a fene lehet? Épp most? 

– Psszt! – Sam a mutatóujját a lány ajkaira helyezte. – Öltözz fel – utasította suttogva a fiatal nőt. 

– Ha a felsőm nem heverne darabokban a földön, akkor talán még sikerülne is, de így… – majd hamiskás mosollyal megrázta a fejét. 

– Akkor vedd fel az ingemet, én meg addig kinyitom az ajtót.

– Csak vigyázz, nehogy elvigyen a hóvihar – kacsintott, majd elnevette magát. 

– Imádom, amikor ennyire aggódsz értem – jelentette ki Sam mosolyogva, végül megcsókolta a kanapén öltözködő Amyt. – Egy perc és itt vagyok – majd az ajtóhoz sietett és kinyitotta azt. 

– Peter itt van...? – A fiatal nő szinte majdhogynem úgy esett be az ajtón. Rémült arckifejezése egy pillanatra megijesztette a Winchester fiút. 

– Hé, hé, hé – fogta meg a lányt Sam, aki eszméletlenül a fiú karjaiba hullott. 

*** 

– Tessék, ezt idd meg. Jót fog tenni – majd Amy egy bögre gőzölgő teát nyújtott át a lánynak. 

– Köszönöm és sajnálom, hogy csak így rátok rontottam. 

– Ha tudnád, hogy mi mennyire sajnáljuk – tette hozzá suttogva Amy, majd megrázta a fejét. 

– Hogy hívnak? – kérdezte barátságosan Sam. 

– A nevem Wendy Darling. Jelenleg Minnesotában lakunk Peterrel – válaszolt könnybe lábadt szemekkel. – Meg kell találnom. Kérlek, mondjátok, hogy itt van – tört ki belőle a sírás. A lány zokogását látva, Amynek összeszorult a szíve. 

– Peter? – kérdezett rá a férfira Amy. 

– Igen, a férjem, és már lassan három napja nem láttam. Utolsó beszélgetésünkkor azt mondta, hogy idejön. 

– Ide? Hozzánk? - kérdezte Sam. - Én nem ismerek semmiféle Petert. Hát te? – nézett kérdőn Amy-re, aki válaszként megrázta a fejét. 

Az ismeretlen lány becsukta a szemét, mély levegőt vett majd végül elszántan Amy-re nézett. 

– Ti nem vagytok véletlenül vadászok? – kérdezte, majd kissé félve és jóval halkabban hozzátette. - Szellemek...? Boszorkányok...? Mágia...? Volt már dolgotok tündérekkel, esetleg mesebeli lényekkel...? Hmm...? 

– Nemcsak, hogy vadászok, de a legjobb vadászok vagyunk! - húzta ki magát Sam, és hogy egy kissé oldja a lány feszültségét, még kacsintott is hozzá, ahogy Deantől elleste. 

– Akkor azért mondta Peter, hogy idejön, hogy megkeresse az utolsó Elveszett fiút. 

– Elveszett fiú? És név szerint nem említette, hogy ki lehet? Csak mert jelenleg mi ketten vagyunk a házban és a kisfiunk. 

– Sajnos nem – rázta meg szomorúan a fejét. – Csak annyit mondott, hogy ért a mágiához és tapasztalt. 

– Sam? Beszélhetnénk egy pillanatra? – súgta a fiú fülébe Amy. A fiatalabbik Winchester bólintott, majd Wendyre mosolygott. 

Amy a konyhába húzta a fiút, és szinte már suttogva beszélt hozzá. 

– Nem tudom, miért érzem úgy, de ez biztos csak valami vicc lehet. 

– Miért?

– Mert… mert az Elveszett fiúk nem létezhetnek. 

– Csak egy pillanatra… egyáltalán kik azok? 

– Te tényleg nem tudod? Mégis milyen mesén nőttél fel? – kérdezte a fiatal nő, mire Sam lehajtott fejjel nem válaszolt Amy kérdésére. – Jaj, Sam, annyira sajnálom – suttogta együtt érzőn, majd megölelte a Winchester fiút. – Annyira, de annyira sajnálom. Hogy lehettem ennyire tapintatlan? Édes Istenem. Sajnálom. 

– Amy… semmi baj – szólalt meg hosszas hallgatás után a fiú, majd felemelte a fejét, és a lány égkék szemeibe nézett. – Folytasd csak, ahol abbahagytad. 

– Rendben – majd mély levegőt vett, és kifújta magát. – Az a lány a nappaliban… Wendy Darling. 

– Igen, tudom, hiszen az előbb mutatkozott be. 

– És Petert kereste. Még így sem rémlik? Az Elveszett fiúk, Wendy és Peter… vagy inkább mondjam úgy, hogy Pán Péter? – kérdezte felvont szemöldökkel Amy. 

– Nem, az lehetetlen lenne. Ő nem több egy író agyszüleményénél és… - majd hirtelen elhallgatott, amikor meghallotta a nappaliban lévő fiatal nő hangját és Tommy-ét.

– Egyiptomban? – kérdezte mosolyogva Wendy a mellette ülő kisfiút.

– Igen, és megnéztük a piramisokat is, meg a fáraókat.

– Peter mindig is mondta, hogy neked hatalmas fantáziád van. Tudod, Tommy, te egy különleges kisfiú vagy. És biztos vagyok benne, hogy a szüleid nagyon szeretnek téged.

– És én is őket – tette hozzá mosolyogva a kisfiú, aminek hallatán a konyhában lévő Amy és Sam is elmosolyodott. Amy szemei a kisfia szavai hallatán könnybe lábadtak, amit a fiatalabbik Winchester nem tudott figyelmen kívül hagyni. Lassan magához húzta a lányt, végül megcsókolta, majd hosszú percekig ölelte őt. – Ugye Peter is eljött veled? – kérdezte izgatottan Tommy.

– Nem. Sajnos nem. Ő most… épp…

– Mondd, mit kell tennünk – lépett ki határozottan a konyhából Amy. – Mindenben segítünk, amiben csak lehet.