4. fejezet

Kedves Olvasóim!

Ez a fejezet kissé rövidre sikeredett, ugyanis a vizsgákra való tanulás közben csak ennyit tudtam"kisajtolni" magamból. Ugyanakkor egy rövidebb időre -amíg a vizsgaidőszak tart- nem lesz újabb fejezet felrakva, de ígérem, hogy igyekszem a többihez hasonlóan folytatni a történetet.

Ezentúl szeretném megköszönni mindazoknak, akik -ha csak néha napján, de- beleolvastak a fanfic-be. :)

Ehhez a fejezethez is jó szórakozást!

Puszi Nektek!!!

A legközelebbi gyorsétterem alig 200 méterre volt a moteltől, így egy igen hosszú séta állt volna előttük. Azonban Dean semmit sem bízott a véletlenre: tudta, hogy az egyetlen drágasága most sem hagyja cserben. Különben is, Sam-nek miért kellene az autó a kutatásba, hisz úgyis egyfolytában a laptopján böngészik.

Dean most aztán tényleg belekóstolhatott a ’bébi csőszködés’ világába, de azért Hope-ot sem kellett félteni. Hamar kiderült, hogy Hope és Dean sok dologban hasonlítanak egymásra. Első példaként akár a zenei ízlésük is felhozható. Ki hitte volna, hogy egy olyan szelid lány egy olyan ’vad’ együttes zenéjét hallgatná, mint az AC/DC?  Amint Dean beindította a motort,  a rádióban épp egy AC/DC szám csendült fel, aminek refrénjének hallatára Hope-ra rájött az énekelhetnék:

– „I’m on a highway to Hell. Highway to Hell. I’m on a highway to Hell. Highway to Hell. Don’t stop me!” – Dean tágra nyílt szemekkel hallgatta a lányt. Meglepettségében csak ennyit tudott kinyögni:

– Hűha.

– Mi az? – kérdezte a lány mosolyogva.

– Nem hittem volna, hogy…

– Hogy AC/DC-t hallgatok?

– Aha.

– Hát, a koleszban sok minden ráragad az emberre. Például az első ilyen számmal Molly ismertetett meg. Azóta szinte majdhogynem minden nap azt hallgattam.

– Akkor ezek szerint nagyon rákattantál – nevetett fel Dean.

– Fogjuk rá. Ebben legalább ki tudom élni magam. És te? Szereted az ilyen fajta zenéket? – kérdezte Hope.

– Viccelsz? Metallica… AC/DC… Kell ennél több?

– Tudod, Dean, én pont ilyennek képzeltelek – mosolygott a lány.

– Amikor először megláttál? – húzta fel az egyik szemöldökét Dean, mire a lány elnevette magát.

– Nem. Kicsit még előbb történt a dolog.

– Mármint?

– Amikor Castiel először említett benneteket az álmomban. Mondta, hogy két testvér fog majd értem jönni pár hét múlva. Persze én csak nevettem és nem hittem neki, de végül mégiscsak igaza lett.

– Szóval, akkor gondolom Cas jellemzett minket pár szóval, hogy tudd, mire is számíts.

– Igen – mosolygott a lány, kezét a szája elé téve.

– Most mi olyan vicces? Na, ki vele. Mit mondott Cas?

– Téged, például először a ’Csajozós testvér’-nek említett. Meg még azt is mondta, hogy legtöbbször nem az eszeddel gondolkodsz, hanem a …

– Hé, hé, hé… – hebegett Dean. – Ez nem is mindig igaz. És különben is, Cas miért mondana ilyeneket rólam?

– Én nem tudom – nevetett a lány. – Mindenesetre nagyon vicces volt, ahogy előadta a maga merev stílusában.

– Azt már meg se merem kérdezni, hogy hogyan adta elő. Látod, Hope, épp ez a baj a mi kis angyal barátunkkal. Túl merev, és ez ellen már semmit sem tehetsz – mosolygott Dean. – Én egyszer már megpróbáltam, de hát nem sült el valami jól – elevenítette fel az emlékeit nevetve az idősebbik Winchester. – Pedig mondtam neki, hogy lazuljon el.

– Most vagy túl mocskos a fantáziám vagy… Ugye te és Castiel nem…

– Dehogyis! Nem. Én még mindig a lányokat szeretem, ha úgy érted.

– Oh, bocsánat. Hát akkor mi történt?

– Elmentünk egyet szórakozni… egy igen kellemes helyre…

– Jézus! Te sztriptíz bárba vitted Castielt? – kérdezte döbbente Hope.

– Most mi van ezen olyan szörnyülködni való? Végül is ő is férfiból van… részben – tette hozzá Dean.

– Értem. Inkább váltsunk témát, jó? – vetette fel ötletként a lány kipirosodott arccal.

– Te most elpirultál? – kérdezte Dean mosolyogva.

– Nem, dehogy – mentegetőzött a lány.

– Dehogyisnem. Te tutira elpirultál.

– De nem.

– De igen.

– Mondom, hogy nem.

– Jól van, na – nevette le magát Dean. – Te nyertél, de akkor is…

– Nem pirultam el – szólt közbe Hope.

– Akkor csak szimplán zavarba jöttél.

– Ez nem igaz – majd max hangerőre nyomta a rádiót, hogy véget vessen ennek a kínos beszélgetésnek. Dean-nek tetszett a lány reakciója. El is nevette magát. Majdhogynem már azokra a cikizésekre emlékeztette ez a dolog, amik régen még közte és Sam között zajlottak.

Alig néhány perc hallgatás után Dean megszólalt:

– Hát, itt is volnánk.

– Végre! Már amúgy is farkas éhes vagyok – jegyezte meg Hope kicsit durcásan.

– Akkor ezek szerint egy dupla Happy Meal menüt kell rendelnünk – nevetett fel Dean, azonban a lány még mindig durcásan nézett vissza rá. – Ugyan már, Hope! Csak vicceltem. Legalább akkor mosolyogj – győzködte Dean, de a lány csak vállat vont, majd kibámult az ablakon. – Figyelj, Hope – fordult a lány felé -, én teljesen komolyan gondoltam ezt a délutánt és szeretném, ha valóban jól éreznéd magad. Nem hiába vagyunk itt.

– Én csak… - sóhajtott a lány, majd Dean felé fordult.

– Igen?

– Csak annyit szeretnék mondani, hogy nincs szükség dupla Happy Meal menüre – majd elmosolyodott. – Viszont el kell fogadnod az e fajta rigolyáimat. Elég sértődékeny vagyok…

– Hidd el, ezzel nem lesz baj. – Dean örömmel vette tudomásul, hogy Hope kezd megnyílni előtte. Már most biztos volt benne, hogy ez a délután semmiképp sem sülhet el rosszul.

***

A gyorsétteremben a felszolgálókon kívül csak egy kisebb létszámú csoport volt, melyben a gyerekek –zsivajt csapva – épp szerepjátékot játszottak. A két kísérő vagy pedagógus megpróbálta a gyerekeket lecsillapítani, de nem jártak sok sikerrel.

Hope egy, a terem másik végében lévő helyet szúrt ki, az ablak mellett, amely épp kétszemélyes volt. Dean bólintott, amint Hope megmutatta neki az ülőhelyet, majd a pulthoz sétáltak.

– Sziasztok! Miben segíthetek? – kérdezte az eladó, fülig érő mosollyal az arcán.

– Hello – köszönt Dean a tipikusan csajozós hangján, aminek hallatára a szőke felszolgáló lány teljesen zavarba jött és csak mosolygott tovább.

– Két hamburgert kérnénk, két nagy adag sült krumplival és két kólával – szólalt meg Hope egy grimasszal egybevetve.

– Esetleg… a kaja mellé nem jár egy-két pluszszolgáltatás? – hajolt közelebb a szőke lányhoz Dean.

– Hmm… lehet róla szó – csillant fel a lány szeme, majd a pultra könyökölt, egészen közel a fiúhoz. Dean, a lány válaszára, egy csibészes mosolyt varázsolt az arcára.

– Khmm… Dean – lökte oldalba Hope. – És mi lesz a mi csodás délutánunkkal? – kérdezte keresztbefont karral.

– Bocsánat – egyenesedett fel a pultos lány. – Nem tudtam, hogy ti együtt…

–  Mert nem is. Ő csak az unokatestvérem.

– Aki mellesleg nagyon éhes – célozgatott Hope.

– Ohh – mosolygott továbbra is a lány. – Foglaljatok csak helyet. Mindjárt viszem a … Bocsáss meg, mit is mondtál? – kérdezte Hope-ot a szőke lány.

– Két hamburger, két nagy adag sült krumpli és két kóla.

– Egy perc és mindjárt viszem – mosolygott Dean-re, majd megfordult és hátra sietett. A fiú mély levegőt vett, mire Hope megszólalt:

– Azért nem kell úgy elszállni magadtól, te Casanova – mosolygott a lány, amit Dean sem hagyhatott szó nélkül.

– Köszönöm a bókot – somolygott a fiú, majd helyet foglaltak az ablak melletti asztalnál.