2012. január 2., hétfő

3. fejezet

Abban a pillanatban, amint Dean elhagyta a motelt és beült az autójába, valami elviselhetetlen érzés kerítette hatalmába, amiben Michael megjelenése a ’hab a tortán’-t jelentette. Dean idegességében rátaposott a gázra és egy hirtelen fordulattal már az országúton is volt. Nem látott maga előtt semmiféle célt. Jelen pillanatban csak egy dolog érdekelte: el ebből a zűrzavarból egy olyan helyre, ahol végre egyedül lehet és kiadhatja magából mindazt, ami a lelkét nyomja. Kivételesen most nem egy rozzant bárban fojtotta italba a bánatát… A városból kifelé tartó úton Dean egy elhagyatott parkra lett figyelmes, amelynek közepén egy kiszáradt és kissé megrozsdásodott szökőkút díszelgett. Az országútról lefordulván a parkhoz vezető ösvény apró kavicsokkal volt kirakva, ami annyira szűk volt, hogy az Impala már nem fért volna el rajta.

 Dean még az ösvény előtt leparkolt. Kiszállván az autóból felvett a földről egy nagyobb méretű kavicsot és dühben a szökőkútnak dobta, amelynek megrozsdásodott, fémmel díszített külseje csak úgy kongott az idősebbik Winchester dobásától. Ezután elordította magát, majd ökölbe szorította a kezét és egy hatalmasat rávágott az autó motorháztetejére, levezetvén a benne tomboló feszültséget. Végül az Impalának nekitámaszkodván, könnybe lábadt szemekkel az égre nézett és minden egyes szavából – ami elhagyta a száját – csak úgy áradt a düh és a kétségbeesés:

 Szóval ez lenne a nagy terv!? Gratulálok! Tökéletesen időzítettél! Ezt most tényleg komolyan gondoltad? Egy 16 éves lány!? Mégis mi a fenét ártott neked, hogy az egyik fő megszállottadat küldted rá? Mégis mi a … Áh, hagyjuk a francba, hisz úgysem érdekel téged ez az egész! Miért is törődnél vele? – Ekkor hangja elcsuklott és a düh, amely nemrég majdhogynem az egész énjét birtokolta, háttérbe szorult. – Én… hát… - kezdte visszafogottan. – Tudom, hogy még mindig nem szoktam hozzá ahhoz, hogy ’bébi csőszködjek’, de nagyon kérlek, ha hallasz, kíméld meg őt attól a sok szörnyűségtől, ami majd a jövőben várna rá. Nem kell, hogy ő is arra a sorsra jusson, mint én és Sam. Kérlek... – suttogta, majd egy könnycsepp gördült le az arcán, melyet végül a kabátja ujjába törölt. Dean legbelül tudta, hogy hiába vár segítséget, hisz az a bizonyos Teremtő úgysem fogja megkönnyíteni a helyzetüket, de mégis – ha csak egy aprócska időre – elhitte, hogy igenis van Isten és mindent megtesz azért, hogy visszafogja Michaelt és rendbe hozza a dolgokat. Egy mély levegővétel után Dean kissé gúnyosan elmosolyodott és végül elköszönésképpen így szólt:

 Nem számít! Hát küld csak Michaelt! Mi várni fogunk rá – majd beszállt az autóba és visszafogottabb sebességgel elindult Massathussets felé.

Eközben, a motelszobában az idő lassan már egy óra felé járhatott. Castiel az ágyon ült, elgondolkodó arckifejezéssel; Sam a szobában fel-alá járkált, közben megpróbálta elérni bátyját, akinek telefonja már órák óta kikapcsoltat jelzett, míg Hope ugyanabban a fotelban ült, könyökével a karfán támaszkodva. Dean távozása óta több mint 2 óra telhetett el. A szobában az átlagosnál nagyobb volt a feszültség, hisz még sosem látták Dean-t ilyen feldúltnak; sem Sam, sem pedig Castiel.

Hármuk közül Hope tűnt a legnyugodtabbnak, azonban ez közel sem volt így. Legbelül szinte kötelességének érezte, hogy segítsen bátyján és osztozzon bánatában, dühében vagy bármely olyan érzésben, amely a szívét nyomja. Már azóta ennek a kis családnak a tagjának érezte magát, amikor Dean az autóban az egészsége miatt aggódott. Igaz, hogy másnak ez csak egy kis butaságnak tűnik, de Hope-nák ez volt az a bizonyos első benyomás, amikor a Winchester fiúkat elfogadta úgy, mint a saját testvéreit.

Pár perc türelmetlen várakozás után Hope már nem bírta sokáig. Kiszállt a fotelból, és elindult a kijárat felé, amire Sam és Cas is felfigyelt.

 Hová indulsz? – kérdezte Sam.

 Megkeresem Dean-t. – Hope válaszától Sam-nek majdhogynem leesett az álla. Kissé őrült ötletnek vélte a lány kijelentését, hisz ő még csak alig pár órája ismeri Dean-t. Mégis mit kezdene azzal, ha elindulna utána?

 Arról szó sem lehet – szólalt meg egy kisebb fajta hallgatás után Sam. – Talán nem hallottad mit mondott Cas? Az egyik arkangyal van a nyomodban, aki azért valljuk be, nem kispályás.

 Hallottam, amit Castiel mondott és értem is, sőt, tudom, hogy veszélyes lenne, de… nem hagyhatom, hogy Dean részben miattam érezze rosszul magát.

 Ezt mégis honnan veszed, hogy Dean…

 Érzem – vágott Sam szavába Hope. – Ez most biztos őrültségnek hangzik, de érzem, hogy mit érez. Igaz, hogy csak apró érzelemfoszlányokban, de átélem, amit ő… legbelül. – Castiel rezzenéstelen arckifejezéssel hallgatta a lányt. – Muszáj. Meg kell keresnem.

Sam látta a lány szemében azt a fajta magabiztosságot és elkötelezettséget, amit sokszor Dean tekintetében is, így hát félreállt, utat engedve a lánynak.

 Köszönöm – suttogta mosolyogva Hope, majd az ajtóhoz sétált, és kinyitotta azt.

Nagy meglepetésére Dean állt a küszöbön. Ő is épp ajtót akart nyitni. A lány egy darabig rezzenéstelen arccal nézte az idősebbik Winchestert, majd megölelte őt.

Castiel -Dean megérkezésekor- felállt az ágyról, Sam pedig –ismervén bátyja komorabb oldalát- mozdulatlanul állt a bejárat közelében.

Hope reakciójától nem csak Sam és Cas, de Dean is eléggé meglepődött, mégsem lökte el magától. A lány elmosolyodott és még erősebben magához ölelte a fiút. Dean, viszonzásképpen lazított a lány ölelésén, majd pedig ő ölelte magához Hope-ot.

 Nem lesz semmi baj – suttogta a lánynak, majd Sam-ra nézett, aki megkönnyebbült mosollyal figyelte őket. Most értette meg igazán, hogy Hope miért is akarta annyira megtalálni a bátyját.

A lány és az idősebbik Winchester úgy ölelték egymást, mint akik évek óta nem látták egymást… mint két ismeretlen ismerős. Pecekig voltak így, végül ezt az idilli pillanatot a lány szakította félbe egyetlen egy mondattal.

 Tudom, hogy Michael nem fogja feladni és addig kutat, amíg rám nem talál. Ezért… megértem, hogy ha csak egy ideig is, de elmenekültél tőlem – nézett mélyen Dean szemébe.

 Mégis miről beszélsz? Ez butaság.

 Bár az lenne, de sajnos nem az.

 Ezt nem igazán értem – rázta meg zavarában Dean a fejét.

 Hope részben érzi azt, amit te is – szólt közbe Sam.

 Hogy mi? Ezt nem értem – Sam kijelentésével sikerült teljesen összezavarnia bátyja gondolatait. – És ez másnál is így van? Mármint… Ez valami képesség lehet? – fordult Cas felé.

 Nem tudom. Mindenesetre jobb, ha egy ideig titokban tartjuk. Nem szeretném, ha Michael tudomást szerezne róla. Habár, ha Hope-ot keresi, feltételezem, hogy erről is tud – mondta Castiel.

 Hát ez remek – jelentette ki Dean.

 Dean? – szólt a lány.

 Hm?

 Nem kell, hogy újra dühös légy – nézett megnyugtatóan az idősebbik Winchester szemébe. Dean mély levegőt vett, mire a lány elmosolyodott.

 Megint… érezted? – kérdezte felvont szemöldökkel Sam.

 Igen – válaszolt Hope.

 És ilyenkor mit is érzel pontosan? – érdeklődött Dean.

 Nehéz lenne elmagyarázni… Ilyet még sosem éreztem… és gondolom, nem is evilági lehet a dolog… azok után, hogy egy arkangyal lohol a nyomomban.

 Hát, ezt elhiszem - jegyezte meg Sam.

 Talán… – folytatta a lány.  … egy érintéshez tudnám hasonlítani… Igen… egy nem létező, láthatatlan érintéshez.

 Na, jó, most már kezdesz kicsit megrémiszteni. Most hagyjuk ezt a dolgot, jó? Inkább térjünk a lényegre. – Mindenki Dean-re fordította a tekintetét, arra várva, hogy valami ötlettel áll majd elő Michael ellen. – Nem vagy éhes? – kérdezte a lányt, mire Hope elmosolyodott, majd bólintott egyet.

 Dean…

 Most mi van? Éhesen nem tudok gondolkodni, Sammy – somolygott. – Hope-pal beugrunk egy közeli gyorsétterembe. Jön még valaki? – kérdezte Sam-re és Castiel-re nézve. – Senki először… másodszor… harmadszor… és elkelt. Így jártatok. Akkor ma csinálunk egy görbe délutánt a mi kis hugicánkkal. Persze ha te sem bánod, Hope.

 Egyáltalán nem – mosolygott. – De ugye a görbe délutánon semmi rosszat nem értesz? Mármint…

 Nyugi, tudom, hogy mi kell egy 16 éves lánynak. Majd beugrunk moziba, meg ilyesmi. Na?

 Ez nagyon jól hangzik. Örülök, hogy már nem vagy annyira dühös és szomorú  mosolygott.   És mi lesz…

 Hát…  vont vállat Dean.  Mire jók az ’őrangyalok’? – mosolygott a fiú és Cas-re nézett. – Ugye nem gond, ha ellopom őt pár órára? Addig ti szemmel tarthatnátok... tudod… a tollas barátunkat.

 Ez mind szép és jó Dean, de mi van akkor, ha nem tudjuk szemmel tartani, mivel momentán azt sem tudjuk, hogy hol keressük. Bárhol lehet – idegeskedett Sam. – Cas, te is mondj már valamit – fordult az angyal felé.

 Dean, igaza van az öcsédnek – kezdte Castiel. – Michael nagyon kiszámíthatatlan, ugyanakkor pontos, és sosem végez fél munkát. Elég jól ismerem.

 Hmm… lássuk csak az állást. Kettő kettő ellen.

 Dean, ez nem vicces – szólt rá bátyjára Sam. – Michael…

 Tudod, mit? Most az egyszer nem érdekel. Elmegyünk pár órára, jól érezzük magunkat és biztos vagyok benne, hogy az a kis istenimádó se talál ránk ezen a délutánon – fordította komolyra a szót Dean, majd folytatta. – Sam, tudod, hogy sosem hagynám cserben azt, aki mellettem áll. Még ha nem is vagyok egy szuperhős…

 Tudom, Dean és ezt tiszteletben is tartom…

 Óh, igen, most jön az a rész, hogy ’de…’ – tette zsebre a kezét az idősebbik Winchester.

 Rendben – adta meg magát Sam.

 Mármint rendben rendben?

 Igen. Az a rendben rendben – bólogatott Sam. Castiel-nek egyáltalán nem tetszett Sam beleegyezése a dologba, de nem tehetett mást. Látta a lány arcán, hogy nagyon örül a dolognak és a szülei halála után már tényleg jó lenne egy kis ’görbe délutánon’ részt vennie.

 Hát akkor, indulás – mosolygott Dean, majd előhalászta az Impala kulcsát a zsebéből, és a lánnyal együtt pár órára maguk mögött hagyták a motelt és megpróbálták hétköznapi emberként jól érezni magukat, aki mit sem sejt a sötétben rejtőző démonokról.

 Nem kellett volna elengedned őket – szólalt meg Dean-ék távozása után Castiel.

 Most mit tehettem volna? Te is láttad, hogy Hope mennyire odavolt Dean ötletéért.

 Nem hinném, hogy ebből bármi jó származhatna…  rázta meg a fejét az angyal.

 Tudod, Cas, én bízom a bátyámban és tudom, hogy Hope-nak nem esik bántódása, ha Dean mellett van – állt bátyja pártjára Sam. Castiel nem szólt semmit, csak bólintott és Sam már csak egyedül volt a szobában.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Népszerű bejegyzések

Serials online