6. fejezet

Mondják, az álmok csupán a tudatalattink szüleménye; de mi van akkor, ha ezek a visszatérő képek valós események megtörténte után játszódnak le újra és újra mihelyst lehunyjuk a szemünket…

Hope-ot épp ilyen rémképek üldözték minden egyes éjszaka. Pontosan egy éve, a szülei halála óta. Mindig ugyanaz a kép: egy fekete ruhás alak, véres kézzel a nappalijukban; a szülei pedig a szőnyegen fekszenek, a férfi lába előtt… holtan. És az álom mindig ugyanúgy ér véget: a férfi vérfagyasztó mosolyával. Ez az éjszaka is ugyanúgy kezdődött. Megtörtént, iszonyatos rémképek, majd pedig a keserű ébredés annak a tudatában, hogy a hozzá legközelebb álló személyek mind halottak.

A lány kinyitotta könnybe lábadt szemeit. A szíve csillapíthatatlanul dörömbölt a mellkasában. Mély levegővételek közepette jobbra fordította a fejét. A fotelban Dean aludt, ölében egy újsággal. Ahogy balra nézett, a mellette lévő ágyban Sam aludt, aki alighanem szépet álmodhatott, mivel egy kissé mintha elmosolyodott volna. A szobában félhomály volt, ami a kinti utcalámpák fényének volt köszönhető.

 Hope, amilyen csendben csak tudott, felült az ágyon. Miközben megpróbálta megnyugtatni magát, az is megfordult a fejében, hogy köszönés nélkül itt hagyja a Winchester- fiúkat és... Talán lehet, hogy így könnyebb lenne mindenki számára, de leginkább Castielnek.

   - Castiel - suttogta a lány, hangot adva fájdalmának. Az angyal nevének kiejtése után, mintha hirtelen feltámadt volna odakint a szél. Hope még a csukott ablakon keresztül is hallotta a száraz, lehulló őszi levelek csendes kopogását az aszfalton. Felsóhajtott, majd az ajtó felé nézett, mintha arra várna, hogy Valaki besétáljon rajta. Azonban egy váratlan, nem kívánt vendég jelent meg, kinek látványától Hope-ban majdhogynem megfagyott a vér. Maga volt a valóságos rémálom, és nem egyedül érkezett. A lány ijedtében Dean-re, majd pedig Sam-re nézett, akik mellett egy-egy démon állt, késsel a kezükben, parancsra várva. A fekete ruhás alak elmosolyodott, mutatóujját a szája elé téve. A mosolya épp olyan vérfagyasztó volt, mint Hope álmában. A lány nagyon jól tudta, mit akar ezzel sugallni a férfi. Semmiképp sem akarta, hogy a fiúknak baja essen, ezért suttogva megkérdezte:

- Mit akarnak? – A férfi és az angyal egymásra néztek. A férfi egy tőrt nyújtott át Michael-nek és egy hatalmas kelyhet. Michael a lányhoz sétált, majd kezébe vette a lány tenyerét és egy mély sebet ejtett rajta. Hope felszisszent fájdalmában, mire a két démon még közelebb emelte a kést a fiúk szívéhez. A fekete ruhás alak ismét elmosolyodott. Michael a lány tenyere alá helyezte a kelyhet, majd belecsöpögtette Hope vérét. Miután az angyal úgy érezte, hogy végzett, megszólalt:

- Kevés olyan értelmes lány van, mint te. Ugye tudod? – Hope egy dühös pillantást vetett az angyalra, majd pedig a fekete ruhás férfira. – Ne aggódj! Mivel ennyire közreműködő voltál, ígérem, hogy a Winchestereknek nem esik bántódásuk, persze, ennek továbbra is így kell maradnia – tette hozzá az angyal.

- De Michael – szólt közbe a férfi. – Miért nem veszed el az emlékeit? Így sokkal nagyobb kockázatot vállalunk, ha…

- Nem, Crowley – vágott Michael a férfi szavába. – Minden így a tökéletes. Megbízhatunk benne,  hacsak … nem akarja a Winchestereket holtan látni. Úgy gondolom, ennek még nem jött el az ideje.

- Esküszöm, addig nem nyugszom, míg magát és a démon haverját ki nem nyírom – suttogta dühösen Hope.

- Úgy látszik, a Winchesterek nincsenek rád jó hatással. Túlságosan felvágták a nyelvedet, nem gondolod? – nyúlt a lány felé az angyal.

- Hozzám ne érjen! – fordította el a fejét Hope. Michael a lány reakciójától elmosolyodott, majd folytatta:

- Mindenesetre, örültem illetve örültünk a találkozásnak – nézett az ajtóban álló Crowleyra. – És most búcsúzásképpen, íme egy kis ajándék – majd megérintette a lány tenyerét, mire a tőr által ejtett mély vágás pillanatok alatt eltűnt. A lány döbbenten nézett az angyalra, mire az elmosolyodott. – Sok mindent nemt tudsz még, Hope, de garantálhatom, hogy ez nem sokáig marad így – majd fogta a kelyhet a tőrrel együtt és eltűnt, ahogy Crowley és a két fenyegető démon is.

Hope mély levegőt vett, majd tenyerébe temette az arcát. Ismét két válaszút elé került. A szíve mélyén érezte, hogy nem titkolózhat Dean-ék előtt Michael látogatásáról, mégis azt érezte a leghelyesebbnek, ha megfogadja az angyal tanácsát. Így talán megmentheti Dean és Sam életét. És mi van akkor, ha Michael nem tartja be az ígéretét, és még idő előtt véget vet az életüknek? Nem, ez nem történhet meg!

***

Az ébresztőóra pontban fél hatkor mát az éjjeliszekrényen razziázott, felkeltve a szoba lakóit. Dean kissé morcosan reagált a vekker csörgésére; legszívesebben ledobta volna egy párnával. Sam mielőtt kikelt volna az ágyból, hatalmasakat nyújtózott. Hope azonban észre sem vette, hogy rajta kívül már mindenki talpon van. Ez után az éjszaka után, szinte lehetetlennek érezte, hogy felébredjen, olyannyira szörnyen érezte magát.

- Hope, hasadra süt a nap – szólalt meg mosolyogva Sam, közvetlenül a lány ágya mellett. Hope hunyorogva kinyitotta a szemét, majd Sam vidám arca láttán egy mosolyt erőltetett az arcára.

- Hogy aludtál? – kérdezte Dean azt az újságot nézegetvén, aminek olvasása közben tegnap elnyomta az álom.

- Kicsit szokatlan volt idegen helyen aludni, de sikerült kipihennem magam – válaszolt megfontolva Hope, majd kitakarózott és kiszállt az ágyból.

- Az ott vér? - kérdezte döbbenten Sam, miután észrevette a két apró vörös foltot Hope fehér pulóverén. A lány első pillanatra nagyon megijedt, ahogy Sam kiejtette a száján a ’vér’ szót.

„Talán nem kellett volna Michael-nek annyira megbíznia bennem. Képtelen vagyok hazudni nekik.” – gondolta magában Hope.

- Hope? – fordult a lány felé Dean is kérdő tekintettel. Innét már nincs visszaút. Muszáj lesz elmondani az igazat vagy…

- Öhm, igen – szólalt meg Hope egy fél perc hallgatás után.

- És mégis hogyan került a pulcsidra? – faggatózott Dean.

- Megvágtam az ujjam – hadarta a lány.

- Megvágtad? És mégis hol? Hogyan? – kérdezte Dean.

- Este, amikor kimentem a mosdóba, sötét volt és volt ott egy…. öhm… nem is tudom, de elég éles volt. Talán borotva.

- Borotva? De mi nem is… - szólalt meg Sam, azonban Dean csak hallgatott, majd végül komoly arckifejezéssel mélyen Hope szemébe nézett.

- Hope, nem vagyok zsaru, hogy faggassalak, de nem kell hazudnod. Elég, ha elmondod az igazat. Szóval, mi történt?

Hope még sosem érezte magát ilyen rosszul egy füllentés vagy egy nagyobb hazugság után. Ahogy Dean hangja komolyra váltott, hatalmas lelkiismeret furdalást érzett és szinte meg is feledkezett Michael-ről. Bárcsak nem megtörténtté tudná tenni a tegnapi látogatást! Bárcsak elmondhatná nekik, hogy Michael, az arkangyal itt járt és nem volt egyedül. Crowley is itt volt. Crowley… Meglehet, hogy őt is ismerik?

- Dean… - kezdte lehajtott fejjel Hope. – Tegnap este…. – Hangja elcsuklott.

- Igen?

- Tegnap este… én annyira ügyetlen voltam. – Még egy hazugság.

- Mégis miért? – Dean arca még mindig komoly volt.

- Este, amikor felébredtem, nagyon szomjas voltam és kimentem egy üdítőért a motel előtti automatához… és amikor kibontottam, megvágtam az ujjam. Így lett véres a ruhám. – Hazugságok közt élni nem épp a legjobb dolog, de Hope nem látott más megoldást.

- Ohh… - mosolyodott el Dean.

- Csak azért nem mertem elmondani, mert féltem, hogy kinevettek majd – tette hozzá a lány.

- Ugyan már, ez még semmi ahhoz képest, amikor Sam még az utcán sem tudott a nélkül átkelni, hogy hanyatt ne esett volna. Igaz, Sammy?

- Hé, ennyire azért nem voltam béna, és különben is, az csakis a miatt a bugyuta nyúlláb miatt volt.

- Oh, azok a régi szép idők – sóhajtott Dean, majd elnevette magát.

Hope megkönnyebbülten fellélegzett. Nem hitte volna, hogy ilyen könnyen tud majd hazudni a sokadik nekifutás után. Azonban a lelkiismeret furdalása még mindig nem múlt el. Tudta, hogy Dean és Sam csak azért hitték el ezt a kis meséjét, mert megbíztak benne. Mi lesz akkor, ha kiderül, hogy hazudott? Ebbe már bele sem mert gondolni.

- Most, hogy így tisztáztuk ezeket a ’’véres’’ dolgokat, ideje lenne indulnunk – szólalt meg Sam.

- Már nagyon kíváncsi vagyok, ki is az a ’jó öreg Bobby’ – mosolygott Hope, kevésbé feszülten.

- Meglátod, nem fogod megbánni, ha megismered.

***

Útba Bobby felé, Sam és Dean szinte majdhogynem mindent elmeséltek Bobby-ról. Csupa jó szavakkal illetté az ’öreg iszákost’: hihetetlenül jó nyomkövető illetve adatgyűjtő, és ami a legfontosabb, a világ legeslegjobb pótapája, akinél jobbat kívánni sem lehetne.

Hope már szinte teljesen úgy érezte, mint aki ismerné ezt a bizonyos egekig magasztalt személyt. Nem hiába, hisz a fiúk témája egész úton nem volt más, mint Bobby. Hope ezt egyáltalán nem bánta, sőt, örült is neki, mert legalább, ha csak pár órára is, de megfeledkezhetett az őt üldöző arkangyalról. Valamit azonban még mindig nem értett. Ha mind idáig őt kereste, és most itt volt a lehetőség, hogy magával vigye… Miért nem tette meg akkor? És volt itt egy másik, szintén félretehetetlen dolog: „Sok mindent nem tudsz még Hope, de garantálhatom, hogy ez nem sokáig marad így.” Michael-nek egyfolytában ez a mondata csengett Hope fülében. Vajon mire gondolhatott az alatt, hogy sok mindent nem tud még?

Bobby háza már messziről kivehető volt az azt majdhogynem körülvevő autóteleptől, ami lehet, hogy hihetetlennek hangzik, de nem csak roncsok temetője volt. Ahogy a fiúk és Hope kiszálltak az Impalából, Bobby már a küszöbön állva üdvözölte őket.

- Lám, lám, a tékozló fiúk hazatértek – viccelődött.

- Téged is jó újra látni, Bobby – mondta Sam, majd kezet fogott vele.

- Szia, Bobby – köszönt Dean is, majd megölelte a férfit.

Hope, ahogy lassan már elkerülhetetlenné vált, hogy bemutatkozzon Bobbynak, kissé félénken megbújt a Winchester fiúk mögött. Sosem szerette azokat a bizonyos ’első benyomásokat’. Nem rajongott túlságosan új emberek megismeréséért, de ez most más volt. Mától egy új élet kezdődött számára: új családdal és új barátokkal.

- És ha minden igaz, akkor te lennél Hope – mosolygott barátságosan Bobby a lányra.

- Igen. Jó napot! – köszönt Hope kissé bizonytalanul.

- Milyen udvarias valaki. Hallottátok, fiúk? – viccelődött. Dean és Sam elnevették magukat, majd Hope-ra néztek, aki úgy érezte magát, mintha valami megbocsáthatatlan hibát követett volna el. Az udvariasság mióta számít bűnnek? – Biztos, hogy ő is Winchester? – folytatta mosolyogva Bobby.

- Talán valami rosszat mondtam? – kérdezte magabiztosabban a lány.

- Áh, dehogy. Nem – majd a fiúk felé fordult. – Ti meg mégis hogy gondoltátok, hogy ez a leányzó magázni fog? Heh?

- Oh, bocsánat Bobby bácsi – viccelődött Dean, majd oldalba lökte az öccsét, mire ő is elnevette magát.

- És mond csak Hope, hány éves is vagy? 16? – érdeklődött Bobby.

- Igen – felelt magabiztosan a lány.

- Az már mindjárt más. Légy kicsit bátrabb. Rendben? – Hope bólintott. – És kérlek, ne vedd sértésnek, de idősebbnek nézel ki. Mintha már 18 éves lennél – mosolygott a férfi.

- Ezt már mások is mondták – válaszolt felszabadultabban Hope.

- Szóval, mivel már túlnőttél a korodon – mosolyodott el Bobby. -, nyugodtan tegezz. Rendben?

- Rendben. Köszönöm… - habozott a lány.

- Bobby, kérlek – mosolygott a férfi.

- Köszönöm, Bobby – mosolygott vissza a férfira a lány, majd Bobby kinyitotta az ajtót és betessékelte a fiúkat és Hope-ot.

Először Hope lépett be a házba. Egyáltalán nem lepte meg, hogy az előszobában egy kisebb fajta kupival találta szembe magát. Érthető, hisz, ahogy a fiúk mondták, Bobby magányos farkas az óta, mióta a felesége, Karen meghalt. A nappaliban, amerre csak a szem ellátott, könyvek hevertek. Néhány jobb, néhány pedig rosszabb állapotba. Ebben a pillanatban azonban a megporosodott könyveknek olvasója is volt. Castiel a kanapén ülve egy – a lány számára ismeretlen- szimbólumokkal teli naplószerűséget tanulmányozott. Amikor a fiúk és Hope Bobby kíséretében beléptek a házba, Cas felállt és letette a könyvet. Elkerülhetetlen volt, hogy ne vegye észre a lány pulóverét díszítő vöröslő foltokat. A lány már szinte kellemetlennek érezte, hogy mindenki az ő felsőjét bámulja, pláne, hogy azok a foltok nem éppen a legelőnyösebb helyen voltak. Legszívesebben levetette volna, csak hát póló hiányában kissé kínos lett volna.

Szerencsére Dean észrevette, hogy Hope zavarba jött Castiel túlzott odafigyelésétől, és ennek a tetejében még Bobby tekintete is megakadt a vérfoltokon.

- Bobby, nincs véletlenül valami kisméretű inged vagy bármi olyan, amit Hope fel tudna venni? – A lány egy ’Köszönöm’ pillantást vetett Dean-re, mire a fiú kacsintott egyet.

- Egy kis méretű ing? Biztos vagy benne, hogy a megfelelő embertől kérdezed? – vakarta meg a fejét Bobby. – Hát, utána nézhetek, de nem garantálom…

- Próba szerencse – mondta mosolyogva Hope.

- Ez igaz – helyeselt Bobby. – Gyere utánam. Keresünk valami göncöt – majd Bobby a lány vállára tette a kezét és elindultak a nappali másik felében lévő szoba felé.