52. fejezet

Azt hiszem, végre elérkezett az a pillanat, amire talán mindannyian vártunk. :) De nem szeretnék elárulni semmit sem előre. Jó olvasást kívánok Mindenkinek! És köszönöm azoknak az eddigi olvasóimnak, aki egy-egy hozzászólással bátorítottak a folytatáshoz! :) Puszi Nektek!

Megfejthetetlen érzés uralkodott el Castielen, amint védence minden egyes porcikáját végigmérte. Minél részletesebben merült el a látványban, ráeszmélt, hogy az a Hope, aki hónapokkal ezelőtt a karjaiban pihent, egy kicsit megnőiesedett. Talán a Gabriel által teremtett világ volt az oka, vagy az áldott állapota? Nem igazán tudta eldönteni, de abban biztos volt, hogy nélküle még egy lépést sem fog megtenni ezután.

Igaz, hogy arca nyugodtnak tűnt, de belülről teljesen eluralkodott rajta a kétségbeesés. Mi történt az ő Hope-jával? – merült fel benne a legelső kérdés, miközben türelmetlen tekintettel fürkészte továbbra is a fiatal lányt. Leginkább az bántotta, hogy nem lehetett mellette, ebben a nehéz időszakban. Jól tudta, hogy ez még csak a kezdet, mégsem akarta elhinni, hogy a rituálé, amit megakadályozottnak gondoltak, mégiscsak bevégeztetett.

Nem tudta, mit tegyen. Mélykék szemeivel csak úgy itta a látványt, ami látszólag a lányt is kezdte már zavarba hozni. A fiatalabbik Winchester arcán egy halvány, örömteli mosoly jelent meg barátja rejtett kíváncsisága láttán. Figyelemmel kísérte fürkésző pillantását, végül Hope törte meg a megfejthetetlen csendet:

– Mielőtt bármit kérdeznétek, nem Frederictől van.

– Ki az a Frederic? – tette fel a kérdést Sam.

– A drágalátos munkatársatok – temette két tenyerébe az arcát, és halk zokogás tört fel belőle, ami akarva-akaratlanul térdre kényszerítette. Castiel, mint aki rémálmából riadt fel, úgy tért magához a túl belsőséges gondolkodásból, és együtt érző tekintettel sietett a lány segítségére.

– Miért sírsz? – emelte le gyengéden a lány kezeit az arcáról Castiel.

– Annyira hiányoznak – szipogta Hope könnyes szemekkel. – De mindegy! Hagyjuk is, hiszen ti úgysem értenétek. Ti csak külsőre személyesítitek meg azokat az embereket, akik… akik az igazi családomat alkotják – majd hirtelen elhallgatott, és kihúzta kezeit a ballonkabátos férfi lágy szorításából, végül eltávolodott tőle. A szemeit törölgetve felállt a földről, majd lassan hátrálva a fehérre meszelt falnak támaszkodott.

A folyosót egyre halványabb fényforrás világította be. Olyan volt, mintha a plafonra felszerelt neoncsövek apránként, ugyanakkor gyorsan veszítenék el az erejüket. Hope fejében egy pillanatra sem fordult meg, hogy esetleg valami természetfeletti dolog lehet a háttérben, hiszen az itt eltöltött napokban csakis hétköznapi események követték egymást: a forgatás és az ezzel járó izgalmak. Sam és Castiel azonban tekintetüket ide-oda kapkodva pillantgattak körbe a szűk folyosón.

– Castiel, ez az a jel – suttogta a fiatalabbik Winchester, az önakaratából halandóvá váló angyal azonban nem figyelt rá. Minduntalan Hope könnyekkel áztatott arcát kémlelte. – Castiel – szólította meg Sam újra a férfit, egy kicsit erőteljesebb hangon. – Gabrielék megtalálták Deant – próbálkozott újra, majd szomorúan Hope-ra nézett, miközben Castielhez intézte szavait. – Ő… reménytelen… nem emlékszik ránk… Gabriel említette, hogy lehetnek következményei a…

– Nem hagyom itt – jelentette ki mély, magabiztos hangján a férfi.

– Castiel, kérlek. Indulnunk kell – kérlelte lágy hangon a Winchester fiú.

– Adj öt percet – suttogta maga elé Castiel, majd Sam felé fordult. – Te menj Deanékhez, és mondd meg nekik, hogy ha öt perc múlva nem leszek ott, menjetek haza. Nélkülem.

– Cas, ez őrültség! Dean sosem menne bele – ragadta meg Castiel felkarját Sam.

– Meg fogja érteni – jelentette ki lágyan. A fiatalabbik Winchester tudta, hogy amit Castiel eldöntött, az ellen már nem tehet semmit sem. Beleegyezésképpen bólintott egyet, végül magára hagyta a bukott angyalt és a védencét.

Castiel most először érezte úgy, hogy nem tud parancsolni az érzéseinek. Amióta halandó lett, az esze helyett sokkal inkább a szívére hallgatott. És ezzel egyre több megmagyarázhatatlan érzés tört a felszínre. Sokkal jobban ragaszkodott a Winchester fiúkhoz is, mint bármikor, angyali léte alatt. Igazi barátokként és testvérekként szerette őket. Így értette meg igazán, hogy a család valóban nem ér véget a vérvonallal. És az életében most egy újabb fordulat következett be, ami jól tudta, hogy Hope-hoz köthető. Már születésétől fogva ismerte, hiszen a szüleinek mindent megtett ahhoz, hogy ez a csoda megszülethessen. Csoda? Talán valóban az – fogalmazódott meg a gondolat Castielben, hiszen ez a lány valami újfajta érzéssel ismertette meg, amire leginkább az elmúlt hónapokban ébredt rá. Jól tudta, hogy helytelen, és ismerte a mai világban élő emberek előítéleteit is. Leírhatatlanul elképzelhetetlennek tartották azt a tényt, hogy egy 16-17 éves, fiatal lány miért lenne együtt egy olyan férfival, aki akár az apja is lehetne? Sokak szerint ez a fiataloknál szinte már betegségnek számított, amit a tudósok Odipus komplexusnak neveztek el. De miért is érdekelné mások előítélete? Ami miatt megszerette Hope-ot, az elsősorban nem a fiatal külseje, hanem a benne lakozó lelke miatt volt. Megmagyarázhatatlan nyugodtság töltötte el mindig is, ha csak a lány közelében lehetett. Nem számított, ha szótlanul ültek egymás mellett, vagy mindketten mással törődtek. Egyszerűen csak jól érezte magát, amit angyalként nem túl gyakran tudott megtapasztalni az ilyesfajta helyzetekben. Érezte, hogy fontos neki ez a lány, és ha kell, az életét is feláldozná érte. Akár itt is maradna vele, lemondva ezzel a barátairól, a családjáról…

– Misha – kapkodott levegő után Hope. – Nem érzem jól magam.

Castiel minden más gondolata elszállt, amikor a lány kínoktól gyötört arcára pillantott. Másra nem is tudott fókuszálni, minthogy segítsen rajta. De hogyan? Mit tehetne? Nincs angyali ereje, amivel meggyógyíthatná őt.

– Fájdalmaid vannak? – sietett a lányhoz, és tenyerét a hasára helyezte.

– Nem… – lihegte. – Nem kapok levegőt… Én… – Szemhéja egy másodpercre lecsukódott, ami Castielt majdhogynem halálra rémisztette.

– Hope, nézz rám – ragadta vállon a férfi, és gyengéden meg is rázta, mire Hope - lassan ugyan, de – kinyitotta a szemeit. – Nem lesz semmi baj. Hazaviszünk.

– Haza? – suttogta a lány. – Nem! – sikította el magát, majd eltaszította magától a férfit, és lekuporodott a fal tövébe. Szemei ismét könnybe lábadtak.

A percek teltek, de Castiel erősen kitartott a lány mellett. Képtelen volt arra, hogy itt hagyja őt.

– Nem ismersz meg? Én vagyok az, Castiel – közelített lassan Hope felé.

– Majdnem mindennap hallom ezt a nevet, de a személy, aki előttem szokott állni sosem… – majd arcát a tenyerébe temette.

– Esküszöm. Nem hazudok – suttogta a férfi, miközben levetette a kabátját. Nem akarta, hogy ismét elutasításban legyen része, ezért féltett mozdulattal a lány hátára terítette. – És tudom, hogy egyszer megígértem neked valamit.

– Nekem? – nézett fel Hope csodálkozva a mellette guggoló férfira.

– Úgy érzem, most jött el az ideje, hogy megmutassam neked… – válaszolt egyre elhalkuló hangon Castiel.

– Te sosem ígértél nekem semmit sem – jelentette ki egy kicsit félve.

– Misha talán nem, de Castiel igen.

– Castiel? – Hope még mindig rosszul érezte magát, de a légzése, miután kiejtette őrangyala nevét, csodás módon kezdett visszatérni az eredeti ritmusához.

– Tudom, hogy nem felejtettél el bennünket, csak egy kicsit megzavart ez a csúfondáros világ – suttogta Castiel, miközben egyre közelebb hajolt a lányhoz, mélykék szemeivel pedig megbabonázva meredt rá. – Emlékszel halloween másnapjára? – Hope nem adott visszajelzést, de olyan emlékek ébredtek fel benne, amitől a szíve kihagyott egy ütemet. – Aznap reggel ígéretet tettem, hogy ha eljön az ideje, megmutatom. Csak annyi az egész, hogy hinned kell bennem. – Mutatóujjával lágyan végigsimított a lány ajkain, egészen az álláig, amit aztán finoman két ujja közé szorított. Hope mély levegőt vett, de nem fújta ki, mert hirtelen szédülni kezdett a férfi érintésétől, legfőképp attól, hogy egyre közelebb és közelebb került hozzá. Pulzusa szinte már az egekig szökött attól a gondolattól, hogy valóban azt tette volna kissé illuminált állapotában a buli éjszakáján? Megcsókolta volna Castielt? Megpróbálta elképzelni azt az éjszakát, amikor, feltételezése szerint, ajka őrangyalának ajkával találkozott. Olyannyira hihetetlen volt számára ez az egész feltételezés, hogy alig észrevehetően megborzongott, és a gyomrában életre keltek talán azok a pillangók, amikre a mai napig nem emlékszik. Nem történhetett meg. Vagy mégis?

Lassan lehunyta a szemeit és várt. Nem akarta elrontani a pillanatot, ugyanakkor mégsem tudta biztosan, hogy Castiel mire is készül pontosan. Csak sejtette, és a szíve mélyén talán egy kicsit reménykedett is benne. Az első pár másodpercben csakis a légzésére koncentrált, de mire addig eljutott volna, hogy kontrollálni tudja, két finom és puha ajak találta meg az övét. A szíve eszeveszett ütemben dörömbölni kezdett a mellkasában, és valami kellemes bizsergés lett úrrá az egész testén.

  

Hasonlóan érzett Castiel is a lány édes ajkainak megízlelése közben. Megszűnt körülötte a világ, és csak úgy itta a lány csókjának mámorító ízét. Kettejük csókját már nem a tudatuk vezérelte, hanem az ösztöneik, amelyek a tudatalattiból támadtak fel arra vágyva, hogy még sokáig tartson ez a csodálatos kábulat.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogta két csók között Castiel, keze pedig egy lassú felfedezőútra indult a lány csípője körül, majd átkarolta, és egyenesen az ölébe húzta őt. Ez az apró mozdulat pár másodpercre időt hagyott arra, hogy mélyen egymás szemébe nézzenek. Hope kávébarna szemei még mindig könnyesek voltak, de most már nem a sírástól, hanem a örömtől. Castiel, látva a lány boldogságát, egy szívből jövő mosollyal átkarolta őt, és megpuszilta a feje búbját. – Együtt mindenre képesek vagyunk. Vigyázni fogok rád és a babára – szólalt meg újra, csupa érzelemmel a hangjában. Sosem gondolta volna, hogy egyszer majd eljön valaki, aki ilyen mélyreható érzéssel ajándékozza meg.

– A baba – fordult a férfi felé aggódó tekintettel Hope. – Miért nő ilyen gyorsan a hasam?

– Már a hatodik hónapban lehetsz – felelte nyugtalanul, majd gyengéden simogatni kezdte a lány növekvő pocakját, ami Hope-ot kellemes érzéssel töltötte el. Mintha nem is egy idegen, hanem a kettejük gyermekét hordaná a szíve alatt.

– Gabriel miatt, ugye?

– Igen – sóhajtott Castiel. – Sajnos, új szabályokat alkotott.

– És most… – kezdte kipirosodott arccal. – Mi lesz kettőnkkel? – Castiel óvatosan maga felé fordította a lány felsőtestét, és egy puszit adott a homlokára.

– Milyen forró a homlokod – tett egy megállapítást a férfi, mire Hope kipirult arcát elfordította őrangyalától. – Ne, kérlek, ne csináld ezt – mondta, majd mutatóujjával a lány álláért nyúlt és visszafordította. Így tekintetük újra találkozhatott.

– De… annyira… én mindig… – suttogta egy kissé dadogva.

– Hidd el, ez az érzés nekem is épp olyan furcsa, mint neked.

– Miért kellett ennyi ideig várnunk? – Bátorkodott feltenni a kérdést a fiatal lány.

– Ha tudnám a választ, valószínűleg ma nem ez történt volna meg. Sosem hittem volna, hogy ebben az elhagyatott állapotban fogok rád találni, de…

– Én örülök neki – fejezte be Castiel mondatát, majd mélyen befészkelte magát a férfi biztonságot sugárzó karjai közé.

– Én is – suttogta, és halványan elmosolyodott.

– Istenkém! A ti szerelmetek valóban természetfeletti – kiáltotta el magát mellettük egy mosolygós, kissé túlsúlyos középkorú férfi, akin látszólag nyoma sem volt annak, hogy valaha ruhát viselt volna. A Castiel és Hope alkotta pár láttán tapsikolni kezdett, nem mellékesen anyaszült meztelenül, ami teljesen hétköznapi dolog volt a számára. Hope elsikította magát a férfi láttán, és megpróbált minél közelebb bújni Castielhez, eltakarva ezzel a kövérkés pasas látványát. – Testvérem – tárta szét ölelésre a karjait, de Cas inkább szerelmét szorította magához, tudatva ezzel, hogy kissé nemkívánatos vendégként zavarta meg az együttlétüket.

– Oh, értem én – húzta el a száját a pocakos férfi. – Hihetetlen. Ezt senki sem tervezte, mégis megtörtént. Ez valóban egy csoda! – ujjongott örömében.

– Castiel – szólalt meg ijedten, ugyanakkor halkan a lány, majd lehúzta magáról a fakult ballonkabátot, és egészen a férfi lába elé dobta.

– Hope azt szeretné, ha felvennéd – utasította barátságosan a férfit, mintha csak a lány gondolatait továbbította volna.

– Miért? Talán zavarba ejtő? – mosolyodott el kedvesen. – Nincs mit szégyellnünk leányzó. Isten ilyennek teremtett minket. És a ruha különben is sok mindenben megakadályoz minket – kacsintott Hope felé, de a lány még mindig Castiel mellkasába fúrta az arcát. – Jó, rendben, megadom magam – majd felvette a kabátot, és ismét elmosolyodott. – Így már jobb? – Hope fél szemmel a férfira tekintett, majd halkan kifújta magát.

– Köszönöm – suttogta.

– Igazán nincs mit. Szabad? – guggolt le a lánnyal szemben, miközben a pocakja felé nyúlt. Hope félig-meddig ijedten Castielre nézett, mire a férfi nyugodt tekintetével sugallta, hogy nincs mitől félnie. Így Hope bólintott, az immár felöltözött pasas pedig tenyerét a gömbölyödő pocakjára helyezte. Egy-két percre síri csend ereszkedett rájuk. Az idegen férfi lehunyt szemmel pihentette a tenyerét Hope hasán egészen addig, amíg hangosan fel nem nevetett. – Milyen leleményes kisfiú vagy te! – majd kinyitotta a szemét és a lányra nézett.

– Mi az? – kérdezte Hope ijedten.

– Semmi-semmi – mosolygott a férfi, nevetéstől könnyes szemekkel. – Mindössze csak sok mindent megtudtam rólatok. Olyanokat is, ami szinte már túlontúl személyes. És mindemellett van egy kis szurkolótok is. – Hope és Castiel zavaros tekintettel egymásra néztek. – A kisfiú, aki benned növekszik, sokszor eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ti ketten…

– Úgy érted, hogy…? – kérdezett rá a fiatal lány.

– Pontosan – nevetett fel. – Sőt, egy kicsit még rá is segített a dologra. Nagyon megkedvelte Castielt.

– Várj – vágott közbe Hope. – Egyáltalán ki vagy te?

– Ő egy Cupido – válaszolt a férfi helyett Castiel, majd felsegítette a lányt a földről és mindketten felálltak. Gondosan leporolták a ruhájukat, és a Cupido felé fordultak.

– Végre, hogy felálltatok. Már azt hittem, sosem ölelhetlek meg benneteket – mosolyodott el játékosan, mire Hope egy grimaszt vágott, végül a férfi már ott is termett Castiel előtt, és jól megszorongatta őt.

– Én inkább kimaradnék belőle.

– Ugyan, ne ellenkezz. Még haza is kell vinnem benneteket.

– Neked? – kérdezte Cas kissé értetlenül.

– Úgy bizony. Az öt perc már vagy negyed órája letelt. Hallottam, amikor Samnek mondtad.

– Igaz – helyeselt a halandóvá lett angyal.

– Otthon minden rendben lesz – bíztatta őket a férfi, majd Hope-hoz lépett, és óvatosan megölelte őt is, vigyázva a baba épségére. – Indulhatunk is – kacsintott, és megfogta mindkettejük kezét.