Ízelítő a 15. fejezetből

Kedves Olvasóim!

Ígérem, a 15. fejezet jövő héten fent lesz a blogon. :) Sajnálom ezt a kis csúszást, de erre a hétre most minden összejött...
Köszönöm, hogy türelmesek vagytok! :) puszi! 




(...)


- Azt hiszem, ezt hívják teljes kudarcnak – sóhajtott az idősebbik Winchester.
- Nem, bármit elviselek, de ezt az egyet nem! – csattant fel Bobby hangja a nappaliban. – Fiúk, már ennél nehezebb dolgon is átmentünk. Nem hagyhatjuk, hogy emiatt leblokkoljunk. Másrészt viszont azzal is egyetértek, hogy nem koncentrálhatunk csak erre az egy problémára. Ahogy Rufus is mondta, odakint szinte majdhogynem elszabadult a pokol, miközben mi Hope-ot próbáljuk megvédeni Michael-től. Talán… - majd hirtelen elhallgatott és pár másodpercnyi szünet után folytatta. - … tényleg hagynunk kellene, hogy Hope megtalálja önmagát – nézett Dean-re, aki helyeslően bólintott. – Nem tarthatjuk egyfolytában itt. És ami a legrosszabb, hogy igencsak keveset tudunk róla… néha kételkedem benne, pedig tudom, hogy nincs miért.
- Ez nem Hope hibája – tette hozzá Sam. – Már egy ideje Castiel-en gondolkodom…
- Cas? – kérdezte Dean az öccsére nézve. – Beszélnünk kéne vele. Még azt sem tudjuk, hogy honnan ismeri… ennyire. - majd a szobaajtó felé nézett, amely mögül egy árva szót sem lehetett hallani.
Castiel Hope ágya mellett ült, rezzenéstelen arccal, a térdére támaszkodva. Percekig mozdulatlan volt, néha még levegőt is elfelejtetett venni. Végül a hosszas hallgatás után tekintetét az égre emelte.
- Bocsáss meg, Uram, hogy nem teljesítettem méltón azt a feladatot, amit rám bíztál és hogy hűtlen voltam Hozzád… de meg kell értened. Nem hagyhattam… nem hagyhattam, hogy Michael… - sóhajtott az angyal. - Tudom, most dühös vagy rám és meg is érdemeltem, hogy végleg kitaszíts a Mennyből, de nem engedhettem… – bólintott az angyal, majd a lányra nézett. – A feladatom az volt, hogy megvédjem őt. Nem tudom miért, és mikor, de… egyszer csak minden megváltozott, más lett. És jött Michael, aki a leghűségesebb gyermekednek vallja magát, de lassan már ő maga lesz az, aki mindent sajátjának akar. Persze az is meglehet, hogy számomra ez az egész csak egy bonyolult történet, ami még megoldásra vár… és a Sors… teljesen érthetetlen dolgokat hoz elém.


(...)

Újabb képösszeállítás...

Egy igencsak emlékezetes rész Castiel-fanoknak! :)
(4.évad 1.rész- Lazarus Rising)













Dean: Who are you?
Castiel: Castiel.
Dean: Yeah, I figured that much. I mean what are you?
Castiel: I’m an Angel of the Lord.
Dean: Get the Hell out of here, there’s no such thing.
Castiel: This is your problem, Dean. You have no faith.

Borítókép

Szomorú vagyok, amiért a Facebook-on át kellett váltanom a legújabb oldalnézetre, az idővonalas elrendezésre. De ez arra ösztökélt, hogy gyorsan összedobjak egy próba "fejlécet". Nem mondom, hogy tökéletes lett, de azért próbálkoztam... :)

A történet facebook-oldalát az alábbi linken érhetitek el:

http://www.facebook.com/pages/Fallen-Angel-Supernatural-fanfiction/146386692131579#

Egy kis nosztalgiázás...

Sziasztok!

A blogon, a fejezetek mellett -remélhetőleg- mozgóképek is megjelennek majd. :) 
Különösebb oka nem lesz... Csak szimpla nosztalgiázás a SupNat régebbi és mostani részeiből. 
Semmi közük nem lesz a történethez! :)
Itt egy kis ízelítő:

14. fejezet

Úton Bobby felé, Dean már nem tudta megállni, hogy ne hallgasson valami igazán pörgős zenét, csakhogy elterelje a figyelmét arról, amit percekkel ezelőtt Pamela mondott neki. Kissé ideges volt, ugyanakkor mosolygott, mert számíthatott a médium segítségére. Ha a nő nem figyelmezteti, talán nem is indult volna vissza Samékhez, hogy elmondja nekik mindazt, amit tud, de itt most Hope volt a fő, és nem gondolhatott csak arra, hogy hogyan nyírja ki a veszélyt jelentő arkangyalt.

- Hello, Dean – jelent meg Castiel a kocsiban, kizökkentve Deant a gondolatmenetéből.

- Cas… ki hitte volna – mondta szem forgatva a fiú. – Miért jöttél?

- Érted. – Dean felnevetett.

- Csak nem hiányzom odahaza? – kérdezte kissé gúnyosan.

- Nem értelek. Teljesen megváltoztál. Mintha nem is önmagad lennél – rázta meg a fejét Castiel.

- Ugye most csak viccelsz? – kérdezte dühösen. – A lány, akiben már az első pillanattól kezdve totál megbíztam, tőrbe csalt. Mintha ő dönthetne arról, hogy mi legyen velünk.

- Hope nagyon aggódik érted. Ahogy én is – mondta összeszűkült szemmel Castiel, mint aki nagyon koncentrál valamire.

- Köszönöm, hogy ennyire aggódtok értem, de igazán nem kell. Meg tudom oldani magam is – majd az utat figyelte.

- Megoldani? Mit? Hol voltál?

- Ki vagy te, az apám? – vágott vissza az angyal kérdésére. – Különben is Pamela-nál voltam. – Az idősebbik Winchester látta, hogy a nő nevének hallatán Castiel egy pillanatra lehunyja a szemét, és mély levegőt vesz. – Abban reménykedtem, hogy segít majd megkeresni Michaelt.

- Michaelt? Dean… nem vehetsz minden súlyt ismét a válladra. Kérlek, engedd, hogy segítsünk. – A fiú egy percig hosszan hallgatott. Nem szólt semmit, csak az utat bámulta rezzenéstelen arccal. Castiel próbálta megfejteni, hogy mit érezhet a barátja, de hiába. Az angyal tudta, hogy Dean szereti a düh és az agresszió hirtelen kitöréseit, nem bírja a szánakozó pillantásokat, jobb’ szereti kiadni magából a feszültséget, majd felrobbanni mérgében.

- De nincs több hazugság és titkolózás – szólalt meg a fiú most már nyugodtabb hangon, és barátjára nézett. – Cas, sajnálom, ahogy ma bántam Hope-pal. Csak azért neked mondom mindezt, mert tudom, hogy mennyire közel áll hozzád. – Castiel, ha félig nem angyal lenne, ebben a pillanatban biztosan teljesen zavarba jött volna úgy, ahogy védence szokott. – Ha már a titkokról van szó… - kezdte az idősebbik Winchester. - … mint barátodnak, igazán elmondhatnád, hogy hogy is állsz a lányokkal. Tudod, olyan értelemben.

- Ezt… ezt nem igazán értem… - hezitált az angyal, és próbálta Dean tekintetét kerülni. A fiú elnevette magát.

- Egyszer megpróbáltalak… hogy is mondjam. Emlékszel még a mi kis közös kalandunkra? Feledhetetlen élmény volt, még sosem nevettem annyit, mint akkor. Hát te, Cas, nem igazán vagy egy szoknyapecér, de… - hirtelen elhallgatott, majd eszébe jutott az az éjszaka, amikor kissé többet ivott a kelleténél. - Kérdezhetek valamit? – Az angyal bólintott. – Te és Hope… milyen közelről ismeritek egymást? Csak őszintén – mosolygott a fiú.

- Ha arra gondolsz, hogy…

- Ne is próbáld tagadni – szólt közbe Dean. - Pechedre emberekkel vagy körülvéve, és hát, ami feltűnő, az igencsak feltűnő. – Castiel szóhoz sem jutott. Fogalma sem volt, hogy mit akar kihozni ebből Dean. – És tegnap este láttalak odakint benneteket. Be kell valljam, igencsak romantikus volt. Holdfény, meg minden… Már majdnem elérzékenyültem – mosolygott az idősebbik Winchester.

- Nem tudom, miről beszélsz. – Ahogy az angyal megszólalt furcsának találta, hogy a hangja a szokásosnál jobban remeg, és szinte alig tud bármit is mondani.

- Mmmm, szóval most már zavarban is vagyunk. Ez jó jel. Tehát igazam van – vigyorgott a fiú. Ekkor vette észre, hogy már nem is haragszik annyira Hope-ra, és Castielben sem csalódott annyira, mint hitte. Már megint sikerült az angyalnak megnevettetnie. – És mit éreztél, amikor átölelted a lányt? – kérdezte még mindig mosolyogva Dean, de tudta, hogy az angyal úgy sem fog rá válaszolni. Meglepettségére azonban Castiel most már nem rejtette el barátja elől az érzéseit. Megbízott benne, mint mindig.

- Nem tudom, Dean – fordult a fiú felé az angyal.

- De ugye ez nem azt akarja jelenteni, hogy csak úgy álltál ott, mint egy kőszobor? – Dean kérdésére Castiel kérdéssel válaszolt.

- Mit kellett volna éreznem? Te mit szoktál? – kérdezte teljesen komolyan Cas, mire Dean elnevette magát.

- Jobb, ha nem tudod. – Az angyal értetlenül nézett barátjára. – Látom, még igencsak kezdő vagy. Hát jó, legyen – mosolygott. – Nálam sok mindentől függ, hogy mit érzek olyankor. Például ha egy csaj csak bombázó... ez még a könnyebb eset. Ilyenkor egy férfi tudja mi a teendő, de ha már valami érzelem is van a dologban, akkor nagy gáz van. Gyorsan fel kell venni a nyúlcipőt, és elspurizni olyan messzire, amilyen messzire csak tudsz, még mielőtt megégetnéd magad. Persze, ha ez az érzés kölcsönös… hát ebben nem tudok segíteni. Én leginkább az egyéjszakás kalandokat helyezem előtérbe, vagyis inkább csak helyeztem. Az épp elég volt arra, hogy egy férfi kielégítse a … nah, mindegy, hagyjuk... nem hinném, hogy értenéd.

 Castiel döbbenten hallgatta perceken keresztül, amit a barátja minden szégyen nélkül megosztott vele. Sok mindent olvasott, illetve hallott a női és a férfi test biológiai működéséről, de amiket Deantől megtudott, teljesen újak voltak a számára. Főleg, az egyéjszakás kaland fogalma, amit sehogy sem tudott felfogni, de az éjszakai beszélgetésükből következtetve úgy ítélte meg, hogy Hope és az ő kapcsolata nem több mint egy „egyéjszakás kaland”.

- Szóval? Mi a te véleményed? – kérdezte Dean érdeklődően.

- Ahogy így végighallgattalak, most már letisztult az, amit tudnom kell erről a furcsa érzésről.

- Furcsa érzés? Nah, kivele!

- Azt hiszem, Hope-pal való kapcsolatunk nem több mint egy egyéjszakás kaland. – Az idősebbik Winchester majdhogynem elnevette magát Cas kijelentésétől, mert tudta, hogy ezt az angyal sem gondolhatja komolyan, és biztos volt benne, hogy az előbbi ’tanító jellegű’ beszédét nem igazán fogta fel.

- És ezt Michael is tudja? – kérdezte Dean viccnek szánva. – Mert ugye akkor tudod, hogy Hope már nem lehet az ’új Szűz Mária’ – mondta mosolyogva. – Jól van Castiel – veregette hátba barátját. – Egyszer talán majd megérted. Ha tanácsra lenne szükséged, rám midig számíthatsz, főleg, ha olyan ügyben akadna gondod.

***

Ha ezt a csodás üzenetrögzítőt hallod, akkor több mint valószínű, hogy nem vagyok elérhető. A sípszó után hagyj üzenetet. Ting!

- Dean? Hol a fenében vagy? – hadarta Sam kissé idegesen, amikor bátyja telefonja a huszadik csörgés után üzenetrögzítő üzemmódba kapcsolt. – Csak hogy tudd, Hope bezárkózott a szobájába, és szóba se áll velünk. Miután Cas elment, Bobby épp Michaelről kérdezte, és teljesen kiborult. Szóval… örülnénk, ha felnőtt módjára viselkednél és visszafáradnál – majd lecsapta a telefont, és Bobby-ra nézett, aki már egy ideje letáborozott a lány ajtaja előtt és alig győz bocsánatot kérni tőle.

A bejárati ajtó ebben a pillanatban kinyílt, és Dean lépett be rajta. Sam kissé dühös pillantással méregette bátyját, akire nemigen volt jellemző, hogy nem veszi fel öccse hívását.

- Te meg hol a fenében voltál? És miért nem vetted fel a telefonod? - Szinte még alig ért vissza Dean, Sam máris a kérdéseivel támadta le őt.

-  Jajj, Sammy, ne kezd már te is – rázta meg a fejét Dean. – És hol van Hope?

- Ezért kellett volna felvenned azt a nyamvadt telefont! – lépett bátyja elé Sam. – Bezárkózott.

- Bezárkózott? – kérdezte felvont szemöldökkel az idősebbik Winchester. – És mégis miért?

- Teljesen kiakadt szegény – szólalt meg Bobby a nappali végénél, a szobaajtó előtt szobrozva. – Félek, hogy baj lesz ebből. Nagy baj.

- Miért nem törtétek be az ajtót? – idegeskedett ismét Dean, ami a hangján is hallatszott. – Bobby – lépett a férfi elé. – Kérlek, mond, hogy abban a szobában nincs fegyver. – Az öreg vadász csak pislogott a fiú kérdésének hallatán, majd mély levegőt vett és bólintott. – Ezt ne hiszem el! – mondta Dean idegesen, minden egyes szót erősen megnyomva.

- Bobby, állj félre – szólalt meg Sam is, majd erősen az ajtónak feszült és megpróbálta betörni, de elsőre nem sikerült, így Dean segítségét kérte, de ekkor, az ajtó másik oldaláról Hope sikítása, majd egy eldördült pisztoly hangja töltötte be a házat.

- Jézusom! Hope! – ordította Dean és öccsével, amilyen erősen csak tudtak, nekirugaszkodtak és betörték a kulcsra zárt ajtót.

A szobában, az ágy mellett Bobby fegyvere hevert, amit nemrég sütöttek el, de a fiúk szeme mégsem a pisztolyon akadt meg először, hanem a szoba közepén dulakodó két alakon.

- Ne! Kérlek, ölj meg! Kérlek! – ordította a lány zokogva. – Vagy engedj el, és megteszem én… - Az egyik alak Hope volt, aki teljesen maga alatt volt, a másik személy pedig…

- Castiel – rohant a fiú az angyalhoz és segített neki lefogni a lányt. Eközben Bobby felvette a fegyverét a földről és egy gondos, eldugott helyre rakta, ahol remélhetőleg rajta kívül már senki sem fogja megtalálni. – Hope, figyelj rám… Hope, hallasz? – majd a lány arcát a két keze közé fogta és mélyen a szemébe nézett. – Megbocsátok, csak ne... ne tedd ezt többet, rendben? – A lány azonban még mindig nem nyugodott le. Castiel alig tudta már tartani, amit Sam is észrevett, és úgyszintén segítségére sietett az angyalnak.

- Bobby, hozz ide valami jó ütős piát! – fordult Dean az öreg vadász felé, de a férfi csak nézte a szoba közepén vergődő lányt. – Bobby, mi lesz már!? – sürgette a fiú az öreget.

- Mégis minek kell neked whisky? – kérdezte Sam összeráncolt homlokkal.

- Van jobb ötleted? Szerinted mivel tudnánk lenyugtatni? – válaszolt Dean.

- Nem lesz kicsit túlzás?

- Megártani nem árthat meg. Nyugi, tudom, mit csinálok. - Bátyja ötletére Sam és Castiel is rábólintott, majd az idősebbik Winchester intett egyet, és megpróbálták a lányt az ágy közelébe vinni.

 Hope, amint látta, hogy a fegyver már nincs a szobában, egy kicsit visszavett az erejéből és látszólag megengedte, hogy a fiúk érezzék magukat fölényben. Nagy erőfeszítések árán, a lányt sikerült az ágyhoz cipelniük és leültették, azonban még mindig nem merték magára hagyni. Épp végszóra Bobby is megérkezett, kezében egy felbontatlan Jack Deniel’s-szel. Dean villámgyorsan kikapta a férfi kezéből az üveget és rutinos vadász módjára felbontotta, majd a lány szájához emelte.

- Ezt most szépen megiszod… már amennyit sikerül belőle – tette hozzá Dean. Hope erősen összeszorította az ajkait, hogy még egy csepp alkohol se kerüljön a szervezetébe. A fiú azonban nem engedett a lánynak, és megpróbálta erősebben a szájához tuszkolni az üveget, aminek eredménye is lett. Majdhogynem egy egész pohárnyi whisky borult a lány ölébe. – A francba – szisszent fel Dean. – Hope, ne csináld. Idd meg szépen!

Egy kis ízelítő...

- De nincs több hazugság és titkolózás – szólalt meg a fiú most már nyugodtabb hangon és barátjára nézett. – Cas, sajnálom, ahogy ma bántam Hope-pal. Csak azért neked mondom mindezt, mert tudom, hogy mennyire közel áll hozzád. – Castiel, ha félig nem angyal lenne, ebben a pillanatban biztosan teljesen zavarba jött volna úgy, ahogy védence szokott. – Ha már a titkokról van szó… - kezdte az idősebbik Winchester. - … mint barátodnak, igazán elmondhatnád, hogy hogy is állsz a lányokkal. Tudod, olyan értelemben.

- Ezt… ezt nem igazán értem… - hezitált az angyal és próbálta Dean tekintetét kerülni. A fiú elnevette magát.

- Egyszer megpróbáltalak… hogy is mondjam. Emlékszel még a mi kis közös kalandunkra? Feledhetetlen élmény volt, még sosem nevettem annyit, mint akkor. Hát te, Cas, nem igazán vagy egy szoknyapecér, de… - hirtelen elhallgatott, majd eszébe jutott az az éjszaka, amikor kissé többet ivott a kelleténél. - Kérdezhetek valamit? – Az angyal bólintott. – Te és Hope… milyen közelről ismeritek egymást? Csak őszintén – mosolygott a fiú.

- Ha arra gondolsz, hogy…

- Ne is próbáld tagadni – szólt közbe Dean. - Pechedre emberekkel vagy körülvéve, és hát, ami feltűnő, az igencsak feltűnő. 

13. fejezet

Az idősebbik Winchester idegességében fel-alá járkált a nappaliban, Hope pedig a kanapén ült, megszeppenve, miközben Dean káromkodását és rövid monológját kellett végighallgatnia:

- … egyszer kerüljön a szemem elé, csak egyszer!  Úgy szétrúgom annak a rohadéknak a tollas seggét… Mocskos szemétláda! – majd a lányra nézett dühös tekintettel. – És te, Hope… benned nagyot csalódtam. Nem hittem volna, hogy… Jézusom!  Mégis... mégis hogy tehetted? Miért nem mondtad el!?

- Lehet… hogy ennek így… kellett lennie – suttogta félénken Hope.

- A francokat! Meg tudjuk védeni magunkat. És különben is… itt most nem én vagy Sam vagyunk a lényeg, hanem te. Téged kell megvédenünk… nem emlékszel? – emelte fel hangját Dean, majd folytatta. – Tipikus Winchester. És még Bobby kételkedett benned… Sikerült előtérbe helyezned azt a tulajdonságot, amit szinte már minden démon és tollasseggű barátunk ismer… méghozzá azt, hogy a család mindenekfelett. Neked is ugyanez a legnagyobb gyengéd. Ne hagyd, hogy kihasználják! Gondolj egy kicsit magadra is.

- Itt meg mi a fészkes fene folyik? – jelent meg Bobby a többiek kíséretében a nappali bejáratánál. – Miért ordibálsz szegény lánnyal?

- Kérdezd meg tőle – bólintott Dean a lány felé. Bobby kérdőn Hope-ra nézett, mire Castiel is felfigyelt és egy lépéssel közelebb lépett Deanhez, ugyanakkor még mindig távol volt tőle. Ahogy a fiúra nézett, látta, hogy a teste megfeszül, és hogy Bobby kérdésére csak még idegesebb lesz. Ettől a pillanattól kezdve szinte már veszélyben érezte Hope-ot Dean közelében. Az a gondolat is felmerült benne, hogy Dean idegességében akár meg is ütheti a kanapén ülő lányt. Mielőtt Hope bármit mondhatott és válaszolhatott volna, Castiel minden szó nélkül az idősebbik Winchester elé állt, aki az angyal reakciójának hatására értetlenül nézett barátjára.

- Igen? – kérdezte Dean még mindig dühös állapotban.

- Dean…  Meg kell értened…

- Persze, hogy meg – majd Dean felvonta a szemöldökét. – Nekem itt valami nagyon nem stimm. Várjunk csak… Mégis mit kellene megértenem? Csak nehogy azt mond, hogy Hope elmondta neked…. – Castiel rezzenéstelen arccal bólintott, és a többiek felé fordult, de nem szólt egy szót sem.

- Cas, ne keljen benned is csalódnom – szólalt meg Dean hosszas hallgatás után, mire Castiel visszafordult, és barátja szemébe nézett. – Ez nem egy kis apróság, amit csak úgy el lehet hallgatni – majd Hope-ra nézett, aki a Bobby-tól kölcsönvett ing gombját birizgálta idegességében.

- Igazad van, Dean. Bevallom, vétettem, amikor nem osztottam meg veletek azt, amit meg kellet volna, de… megígértem Hope-nak. – A lány a neve hallatán felnézett, és bocsánatkérően a bátyjára nézett.

- Sajnálom. Ígérem, ezentúl mindent elmondok majd… Esküszöm! – állt fel Hope.

- Ne, azt ne tedd! Ne esküdj! Annak úgy se lenne semmi értelme – förmedt rá Dean dühösen, mire a lány meghátrált, és egy lépéssel eltávolodott a fiútól.

- Hé… – tette bátyja vállára a kezét Sam. – Azért ne vidd túlzásba – majd a lányra nézett, akinek szemei megteltek könnyel. – Megígérte… Ne légy ennyire kemény vele. Bármennyire is nagy a felelősség, mégiscsak 16 éves. Szinte még gyerek. – Dean a lányra nézett, majd az öccsére, és az arcán egy pillanat elejéig a megbocsátás apró jelei látszottak. Be kellett látnia, hogy Samnek igaza van. Hope sok szörnyűségen ment keresztül. Szinte csoda, hogy még mindig jól van. Egy átlagos 16 éves már rég orvoshoz járna a szülei halála okozta sokk miatt.

- Felőlem azt csinál, amit akar. Én végeztem – vágta keményen az öccse arcába Dean, majd sarkon fordult, és becsapta maga mögött az ajtót.

A fiú reakciója kevésbé volt meglepő Sam számára, de mégsem tudta, hogy miért. Miért teszi mindig ezt? Talán újra nehezére esik szembe nézni a dolgokkal? Dolgokkal, melyek most még ismeretlenek, és senki nem tudhatja, hogy mi lesz mindennek a vége.

Hope rezzenéstelen arccal, szünet nélkül a bejárati ajtót bámulta, mélybarna szemeiből patakként folytak a könnyek. Bobby teljes szívéből megszánta a lányt. Rufus –elköszönésképpen- megveregette a mellette álló barátja vállát, mire a férfi bólintott egyet. Talán még el is mosolyodott, majd vadásztársa távozása után a lányhoz sétált, és együtt érzően megölelte őt. Hope-on, Bobby ölelésének hatására csak még jobban felülkerekedett a lelkiismerete, majd a férfi vállára borult, akinek ruhája már teljesen nedves volt a lány sós könnyeitől.

- Megkeresem Deant – mondta Castiel, majd Samre nézett, aki tekintetével helyeselte az angyal döntését. Cas távozásképpen bólintott egyet, majd elindult, hogy lecsillapítsa az idősebbik Winchestert.

***

- Hello, Pam! Dean vagyok. Dean Winchester. (…) Szükségem lenne a segítségedre. (…) Meg kellene keresned számomra valakit. Nagyon fontos lenne. (…) Rendben. Talán pár óra múlva ott leszek, és nálad majd tisztázzuk a részleteket – rakta le a telefont a fiú, majd megnyugvásképpen jobb kezébe vette a fegyverét, míg bal kezét a kormányon pihentette, végül rátaposott a gázra. A 67’es Impala ismét birtokba vette az utat. Száguldva, hosszú kilométereken keresztül járt városról városra, megállás nélkül, a dühös tekintetű Winchester fiúval együtt.

Lassan két óra gyors kocsikázás után Dean megérkezett egy Illinois nevű államba, ahol utoljára alig pár éve járt, Bobby-val és Sammy-vel. Akkor is hasonló ügyben érkeztek, de akkor még Pamela teljesen ép volt, ugyanis azon a napon vesztette el a látását. Segítőkészsége már akkor is megmutatkozott, pedig nem is ismerte a fiúkat, kivéve Bobby-t, akivel már régóta jó ismerősök, illetve barátok voltak.

Az idősebbik Winchester, ahogy leparkolt a nő háza előtt, zsebre rakta a fegyverét, és elindult a lépcsőn felfelé. Épp hogy kopogni akart, Pamela megelőzte: a nő nyitott ajtónál fogadta a fiút, tudván érkezéséről.

- Hello, Pam. Jó újra látni – vett mély levegőt a fiú, majd egy mosolyt erőltetett az arcára, habár tudta, hogy a nő úgysem látja azt, de megpróbált kevésbé feszültnek és nyugtalannak tűnni előtte.

- Gyere csak beljebb – tárta ki az ajtót Dean előtt Pamela. – És a kis Morcost hol hagytad?

- Hogy kit? Ja, vagy úgy… Samet?

- Igen – mosolyodott el a nő, majd megigazította a fekete napszemüvegét, amellyel a féltve őrzött betegségét próbálta elrejteni a világ elől. – Vagy már nem vagytok annyira jóban, hogy beavasd őt is a nagy tervedbe?

- Milyen nagy tervről beszélsz? – kérdezte összeszűkült szemmel a fiú.

- Dean, Dean… attól még, hogy keveset láttuk egymást, még nem vagyok bolond. Ha egy Winchester egyedül indul útnak és fog munkába, annak valami rejtett háttere van. Na, ki vele. – Dean sóhajtott, mire a nő ismét elmosolyodott. – Ennyire nehezedre esik kinyögnöd?

- Segítened kell…

- Igen?

-  Szeretnék egy rohadéknak a nyomára bukkanni. A neve Michael és…

- Nem és nem! – ellenkezett Pamela, belevágva az idősebbik Winchester szavába. – Semmi angyalos sztori. Talán nem emlékszel, hogy utoljára, amikor ilyenre kértetek, mi történt velem? – majd levette a szemüvegét és kinyitotta a szemét, melynek kerülete még mindig heges volt a Castiel keresése közben történt baleset miatt.

- Sajnálom… - mondta a fiú, majd mélyen a nő szemébe nézett, aki csak pislogott a számára koromfekete világba és visszavette a szemüvegét. – De meg kell értened. Van egy lány...

-  Dean Winchester, látom te semmit sem változtál – mosolygott gúnyosan, ugyanakkor még mindig szomorúnak érezte magát az évekkel ezelőtt történt dolog miatt.

- Most egyáltalán nem arról van szó. Ő a húgunk.

- A húgotok? – kérdezte döbbenten Pam, némi kíváncsisággal a hangjában. – Ez meg hogy lehet? Talán valaki örökbe fogadta? Nem, azt Bobby biztos mondta volna… de én csak úgy tudom, hogy te és Sam vagytok az egyetlen fiai Johnnak. Vagy talán tévedek?

- Igen, tévedsz, vagyis nem. Kérlek, hadd magyarázzam meg. A neve Hope Molins. 16 éves, és jelenleg most Bobby-nál tartózkodik. Castiel kért meg minket, hogy vigyázunk rá. Szentül állította, hogy veszély közeleg, és hogy meg kell védenünk őt. Eddig azt hittem, hogy csak amiatt, mert hogy ő is Winchester… távolról… de most már tudom, hogy igaza volt. Tegnap Gabriel, az arkangyal járt nálunk, és valami hülye, ódivatú szöveget nyomott le Hope-nak, amiről aztán kiderült, hogy teljesen érthető… A lényeg, hogy ez a lány, a mi unokatestvérünk és jelenleg az új „Szűz Mária” vagy mi a szösz… És van ez a …

- Várj, várj, várj – állította meg Pamela egy pillanatra a fiút, akinek szinte szavalhatnékja volt. – Mi ez az új hullám? Mostanában elég különösnek találtam a szellemvilágot… Szinte már mindennapossá vált, hogy suttognak hozzám, amit régebben nem igazán szoktak. Te jó Ég! Most már minden tiszta!

- Ha bármit tudsz, kérlek mond el! Nagyon fontos, hogy tudjam.

- Et puer, cui angeli daemones pugnam volare. Magnus erit damnumsi saevit atrox proelium ortum est vis puero hoc – mondta Pamela kissé remegő hangon. Még sosem volt ennyire biztos abban, hogy az a sok suttogás, most hirtelen értelmet nyert. – Az új Messiás – a nő hangja egy oktávval feljebb ugrott.

- Igen, de ezt honnan tudod? És mi volt ez a latin halandzsálás?

 - És lőn egy fiúgyermek, kiért démonok és angyalok szállnak harcba. Nagy lesz a veszteség, véres csata dúl majdan, ha e gyermek is úgy akarja.

- Ennyi?

- Kell ennél több? Idefigyelj Dean, vigyétek olyan távol ezt a lányt azoktól a teremtményektől, amilyen távol csak tudjátok – hadarta figyelmeztetően Pam.

- Hé, hé, hé... azt hiszem ezzel egy kicsit már elkéstél.

- Hatalmas tragédia fog bekövetkezni – mondta Pamela, miközben a homlokát dörzsölte, majd a szellemekhez szólt fennkölt hangon.

Dean egy ideig csak grimaszolt, de amikor Pam, már ismét félreérthető nyelven beszélt, arca komollyá vált, és megpróbált megjegyezni néhány fontos latin vagy miegymás nyelvű kifejezést.

- Igen? – kérdezte rémülten a nő a szellemek válaszára reagálva, majd Deannek tett fel egy igen fontos kérdést. – Dean, Hope milyen stádiumban van?

- Stádium? Sajnos ezt nem igazán értem – rázta meg a fejét a fiú. – Ezt most a szellemek kérdezik vagy... ?

- Kérlek, válaszolj!

- O-okés. Hát, attól függ, mit értesz ez alatt.

- Megpróbálom tisztábban feltenni a kérdést: érintkezett már bárhogyan Michaellel? Megérintette már a lányt? – kérdezte komoly hangon.

- Hope nem igazán mesélte el részletesen a dolgokat, de a legelső éjszaka, amikor egy motelben szálltunk meg, az a szemét lecsapolta a hugicánkat – válaszolt dühösen Dean.

- Vagyis? – vonta fel a szemöldökét a nő.

- Vért vett tőle. Egy kehelyféleségbe csöpögtette azt, majd eltűnt… mármint Michael.

- És a seb, ahonnét a vért szerezte? Magától gyógyult be?

- Nem tudom… - hajtotta le a fejét a fiú, majd ismét ideges lett és öklével az ajtófélfába ütött. – A fenébe! Az a rohadék meggyógyította! - ordította Dean.

- Tehát hozzáért… - majd Pamela megrázta a fejét, és magához tért.

- De.. de mégis mit jelent ez? Miért nem érhet hozzá? Mármint nem mintha annyira örülnék ennek a dolognak, de… megfertőzte?

- Nem, annak nem áll fent a veszélye, de sajnos egy arkangyalnak megvan az ereje ahhoz, hogy akár egy érintésből is meg tudja mondani, hogy hol van az a valaki, akit annak idején megérintett… és még a véréből is merített egy kis erőt.

- Ezt hogy érted?

- Az emberi vér hatalmas erőt birtokol, habár ezt az emberek sosem tudták igazán… Azzal nem árulok el semmi újat, ha azt mondom, hogy csak a vámpírok ismerik a valódi titkát. A vér az élőholtak itala. Ez tartja őket életben. És az angyalok? Az arkangyalok… Isten valódi küldöttei, annak az Istennek, aki az emberi fajt teremtette. Részben az ő vére folyik bennünk, benne. De ha jól tudom, Hope más, mint a többi tizenéves. Angyali erővel rendelkezik.

- Angyali erővel? És ezt is a szellemeidtől tudod?

- Igen. Tehát? Mi az?

- Az erő? – Pamela bólintott. – Elég furcsa egy adottság, ha ezt erőnek nevezed… Már első nap megcsillogtatta a „tudását”. Nem tudom miért, de még rám se nézett és tudta, hogy mit érzek. Ettől mondjuk eléggé beparáztam… Szóval érted… Az gáz, ha valaki a lelkedbe lát. Olyan, mintha a gondolataidban turkálna, csak ez rosszabb, mert itt szinte lehetetlen hazudni. Az érzéseid könnyen lebuktathatnak. A szellemeidre visszatérve. Kissé pletykásak, nem gondolod?

- A szellemek sok mindent tudnak, amit még nekem sem árulnak el. De ez az egy biztos: Hope veszélyben van. Ki tudja, hogy Michael mikre képes, hogy maga mellett tudja őt, amíg meg nem születik a fia.

- Hát ez fantasztikus! – emelte fel hangját Dean, majd kezét a tarkóján összekulcsolta és fel-alá járkált a kisméretű előszobában.

- Dean, egyszer el kell hoznotok hozzám a lány. Muszáj beavatnod és nem csak őt, hanem Bobby-ékat is.

- Szóval akkor segítesz? – kérdezte a fiú már kevésbé ideges hangon.

- Ígérem, mindent megteszek, amit csak tudok. – Az idősebbik Winchester olyannyira megörült Pamela kijelentésében, hogy hirtelen reakciója az volt, hogy megölelte a nőt. Pam elnevette magát, majd mosolyogva eltolta magától a fiút. – Jól van. Most már igazán indulhatnál.

- Meg lehet – mosolygott Dean is, és elköszönt Pamela-tól.

12. fejezet

2010. júliusa:

„Anyu, Apu!

Elmentem futni! Ha kell valami, tudjátok, hol találtok meg! Ígérem, vigyázok magamra!” – majd lerakta az aprócska papírdarabot az asztalra, amit gyöngybetűkkel így írt alá: Puszi: Hope.

A nappali faliórájára pillantva eszébe jutott, hogy az ipod-ját a szobájában felejtette. Gyorsan felszaladt az emeletre, ahol egyből kiszúrta az ágyon heverő unaloműzőjét. A hosszú, falitükör elé állt, felkötötte a haját, majd fülhallgatóval a fülében lekocogott a lépcsőn.

Igazi pezsgő, nyári péntek délután volt. Szinte majdnem mindenki kint töltötte az idejét az utcán vagy a szabadban. A szemközti családi házban épp grilleztek, míg máshol gyerekek nevetése hallatszott, amint egymást spriccelték vízi pisztollyal. Talán még sosem volt ilyen vidám és zajos ez a barátságos kisváros. Hope, amint kilépett a járdára, néhány helyi fiatallal találkozott, akikkel együtt járt a legközelebbi középiskolába.

- Szia, Hope – köszönt az egyik szőke lány barátságosan. – Nincs kedved eljönni velünk pingpongozni? Dan már mindent leszervezett – mosolygott.

- Nagyon szépen köszönöm Karen a meghívást, de most muszáj egy kicsit kiszellőztetnem a fejem – válaszolt a lány.

- Megint futni mész? – érdeklődött Dan mosolyogva.

- Igen – mosolygott vissza a lány a fiúra.

-  Hát, akkor talán majd legközelebb. Szia – majd az öttagú társaság már tovább is állt. A lányok egymásba karoltak és egy vidám pop dalt dúdolásztak a járdán, a fiúk pedig csak mosolyogtak a kevésbé tiszta hangú pacsirtákon.

Hope kiválasztotta a hangulatához leginkább illő dalt a listáról (Walking on sunshine), és egy lassú kocogással elindult a közeli kiserdő felé. A lány imádta, ahogy futás közben a szellő néha-néha megérintette az arcát, és ahogy a virágok friss illata szinte már mámorító érzéssel töltötte el. Több mint tíz perc kocogás után már az erdei tisztáson találta magát. A délutáni, kissé fárasztó futás végállomásaként mindig az erdő mélyén lévő, csobogó patakot választotta. Szinte felüdülés volt, ha megmoshatta az arcát, benne és lehűthette magát a majdhogynem tikkasztó hőségben. Habár az erdőben hűvös volt a fák lombja miatt, a szellő itt már kevésbé lengedezett.

- Még fél óra és pihi – nézett a lány az ipod-jára. Futás közben levetette magáról a melegítő felsőjét és a derekára kötötte. – Még negyed óra – vett erőt magán Hope.

Az utolsó tizenöt perc olyan gyorsan telt el, hogy észre sem vette. Ahogy a patakhoz ért, a térdére támaszkodott és kifújta magát. Kihúzta füléből az ipod-ját és belerakta a nadrágja zsebébe, majd egy kidőlt, mohás fatörzshöz sétált, ami épp hídként szolgált a patak két partja között. Ahogy a lány a patak hűsítő vizébe  mártotta a kezét, elmosolyodott, majd megengedte, hogy a zubogó patak vize kitöltse a tenyerében formált tölcsért. Végül megmosta arcát és egy-két helyen le is fröcskölte magát. Miután végzett és már teljesen felfrissült a patak hideg vízétől, az ipod-jáért nyúlt, de ekkor hirtelen halk ágreccsenés vonta el a figyelmét. Lassan lehajolt, mintha eligazítaná a cipőjét, de ehelyett felhúzta a nadrágja szárát, és egy, a lábszárára felrögzített tőrt vett elő, majd hirtelen megfordult és támadója felé szúrt vele. A férfi épp időben fogta meg a lány csuklóját, majd a másik kezét is megszorította, és erősen magához húzta. Hope kissé dühösen a férfi mélykék szemeibe nézett, majd elmosolyodott, amitől tekintete is vidámabbá vált.

- Ha még egyszer ezt csinálod, esküszöm, beléd döföm – mosolygott szünet nélkül.

- Épp most szalasztottad el a lehetőséget. A szüleid amúgy tudják, hogy tőr van nálad? – kérdezte a férfi mély hangján.

- Öhm, igen – hadarta a lány. A férfi tekintete kissé szigorúbbá vált, mire a lány mély levegőt vett. – Na, jó, nem tudják, de muszáj valamit magamnál tartanom, hogy meg tudjam védeni magam attól a sok rohadéktól. – A férfi meglepetten nézett Hope-ra a „rohadékok” szó hallatán, ami a lánynak is feltűnt.

- Oh, bocsánat, elfelejtettem, hogy kivel is beszélek – majd zavarában elpirult. – Hidd el, én egy tisztességes, katolikus lány vagyok… csak nem mindig látszik meg rajtam – mosolyodott el a lány. Hope-nak csak most tűnt fel, hogy a férfi egy cseppet sem távolodott el tőle, még mindig ugyanúgy fogja a csuklóját és mélyen egymás szemébe néznek. – Továbbra sem árulod el a neved? – suttogta a lány, mire a férfi elengedte a lány csuklóját és hátat fordított neki egy „Nem tehetem.” kíséretében.

- De miért? – kérdezte a lány, majd kezét a férfi vállára rakta. Az angyal ekkor hátra fordult és mélyen a lány szemébe nézett.

- Nem akarlak bajba sodorni. Téged sem és a szüleidet sem. Ha a nevem tudatában lennél, többé már nem lennél biztonságban.

- Egy név még nem a világ vége. És különben sem tudok sok mindent rólad. Csak azt, hogy az Úr egyik angyala vagy. Ne mond, hogy a neved még ennél is veszélyesebb lehet a számomra. – A férfi egy darabig még hezitált és minden egyes lehetőséget felmért, ami csak szóba jöhetett. Mindezt pillanatok alatt. Végül úgy döntött, hogy enged a lány kérésének, és felfedi előtte saját személyiségét:

- A nevem Castiel.

***

A lány szeme megtelt könnyel, ahogy lassan összerakta a képkockákat. Eszébe jutott az az éjszaka is, amikor Crawley azt javasolta Michaelnek, hogy vegye el az emlékeit. Vajon ezt csinálta Castiel is? Lehet, hogy hetente vagy akár naponta megtette ugyanezt a lépést? De miért? Miért fosztotta meg őt ezektől a közös emlékektől? Hope érezte, ahogy a düh szinte erősebbé teszi és egyre inkább azon járt az esze, hogy legyőzze Castielt. Az angyal nem értette, hogy a lány miért néz rá olyan boldog, de mégis dühös tekintettel. Hope még gondolkodási időt sem adott az angyalnak. Összeszedte minden erejét és kihúzta magát a szorításából. Az angyal ekkor ismét meg akarta fogni a lány kezét, mire Hope olyannyira megütötte Castielt, hogy még Dean sem érhetett a nyomába. Az idősebbik Winchester tátott szájjal figyelte, ahogy Hope megpróbálja földön tartani az angyalt. Sam és Bobby-ék szóhoz sem jutottak a látványtól.

Castiel megpróbálta gyorsan összeszedni magát, a lány azonban egy perc pihenőidőt sem adott neki. Újból megütötte, majd az angyalra ült, és kezeit a földre szorította. Cas mély levegőt vett, majd megadóan lehunyta a szemét és mikor kinyitotta, a lány csak úgy zihált a dühtől és a fájdalomtól.

- Hogy tehetted ezt?! – kérdezte szinte már ordítva az angyaltól. A férfi nem válaszolt, csak kérdőn Hope-ra nézett. – Kérlek, ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, hogy miről beszélek! – ordította könnyes szemmel a lány.

Dean érezte, hogy valami nagy baj van. Odasétált Cas-ékhez és megpróbálta megnyugtatni Hope-ot.

- Hope, csak nyugalom. Nincs semmi baj – majd megfogta a lány vállát és megpróbálta nem túl erősen leszedni a kissé zavaros tekintetű angyalról.

- Hagyj békén, Dean – zokogta Hope, és vállát kirántotta a fiú kezei közül.

Az idősebbik Winchester az öccsére nézett, majd bólintott egyet, mire Sam Cas-hez sietett és megpróbálta kihúzni a lány alól, miközben Dean a lány karja alá nyúlt és kissé nehezen, de leemelte az angyalról. Castiel egy kicsit még támolygott Hope erős ütésétől, így muszáj volt Sam vállára támaszkodnia. Amint kicsit magához tért és jobban érezte magát, a lányra nézett, akit már Dean vigasztalt igazi testvéri ölelések közepette.

Amióta Hope megjelent a Winchester fiúk életében, Deannek egyre inkább megmutatkozott a család centrikus énje: Sammy mellett Hope volt a másik olyan személy, akiért az életét is odadobta volna, csakhogy biztonságban tudja őt, illetve őket. Igaz, hogy még csak alig pár napja ismeri, de már akkor elfogadta őt, amikor Hope kijelentette, hogy majdhogynem már átéli a fiú lelkében lejátszódó érzéseket.

Dean, miközben Hope-ot vigasztalta, kérdő tekintettel a háttérben lábadozó Castielt figyelte és az öccsét, aki Bobby-ék felé segítette az angyalt. Amint Cas lábra állt, Rufus vadásztársa kezébe nyomta a sörét és úgyszintén megtámasztotta az angyalt, segítvén a fiatalabb Winchesternek.

- Sss, nincs semmi baj. Nincs semmi baj – vigasztalta Dean a zokogó lányt.

- Nem hiszem el, hogy ezt tette velem – fúrta bele arcát a fiú mellkasába, majd tovább szuszogott. Dean tudta, hogy ehhez az egészhez, úgy ahogy van, nincs semmi köze, mégsem hagyhatta szó nélkül.

- Hope, mégis… mi történt? – A lány a kérdés hallatán könnyes tekintetét Deanre emelte.

- Még magam sem tudom, csak érzem. Annyira fáj – majd ismét előtört belőle a zokogás.

- Akarsz később beszélni róla? – kérdezte Dean, mire a lány bólintott, majd hirtelen a hasához kapott. – Hope?

- Áúú… - nyomta meg erősebben a fájó testrészét.

- Hope, nézz rám! – emelte fel a lány fejét az idősebbik Winchester. – Mi a baj?

- Én… én azt hiszem… azt hiszem, nekem most hánynom kell – majd a szája elél rakta a kezét és amilyen gyorsan csak tudott, beszaladt a házba, egészen a mosdóig.

Dean döbbenten Bobby-ékra nézett, akiknek úgyszintén ugyanaz a gondolat fordult meg a fejükben: „Hope terhes!” Amint a lány beért a házba, Dean egyből utána sietett.

- Majd én megnézem – intette le Saméket, miközben elhaladt mellettük, akik éppúgy indulni akartak Hope után.

Hope a mosdóba érvén, becsukta maga mögött az ajtót és kulcsra fordította. Szemét lehunyta és mély levegőt vett, amitől már kevésbé érezte rosszul magát, de a hasa még mindig ugyanúgy fájt. A mosdókagylóra támaszkodott és egy picit megnyitotta a csapot, majd arcát megmosván a tükörbe nézett. Ismét mély levegőt vett és épp csak egy pillanatra hunyta le a szemét, de amikor kinyitotta, a tükörben Michael nézett vele farkasszemet. Hirtelen megfordult, de nem volt mögötte senki sem. Ugyanakkor az arkangyal még mindig ott volt és Hope-ot figyelte.

- A mai nap folyamán már kétszer találkozunk. Hmmm… milyen véletlen – suttogta az angyal mosolyogva.

- Hagyj békén! – ordította a lány, majd ökölbe szorította a kezét, és teljes erőből a tükör felé ütött vele, olyannyira, hogy az egyből összetört. Az üvegszilánkok nagyobb része hangos csörömpöléssel a mosdókagylóban hullott. A lány eltorzult arccal ismét belenézett a tükörbe, ahol már nem látta Michael gúnyosan mosolygó arcképét, majd felszisszent a kézfejét égető fájdalomtól. A még mindig ökölbe szorított kezére nézett, ami tele volt üvegszilánkokkal és vöröslő vére itt-ott kibuggyant a szilánkok által ejtett helyeken.

- Ez nem történhet meg. Ez nem történhet meg – ismételgette Hope halkan egymás után ezt az egy mondatot.

- Hope! Minden rendben? – kérdezte az ajtó túloldalán Dean, aki a lány szuszogását és suttogását hallva megpróbálta kinyitni az ajtót, de amint észrevette, hogy kulcsra van zárva, hangosan dörömbölni kezdett rajta. – Hope, azonnal nyisd ki az ajtót!

A lány gyorsan leöblítette a véres kezét és a mellette található törölközőbe tekerte, majd odasétált az ajtóhoz, és kinyitotta azt.

- Ugye nem csináltál semmi butaságot? – rontott be Dean a már nyitott ajtón. Tekintete először a törött tükrön akadt meg, majd a véres üvegszilánkokon, amik a mosdókagylóban hevertek. Kétségbeesett és kissé dühös arccal Hope-ra nézett, aki vörös szemekkel a fiú arcát fürkészte. – Mégis mit csináltál? – kérdezte Dean a véres törölközőt észrevéve a lány kezén. – Vagyis mégis miért csináltad ezt? Kérlek, ne hazudj…

Hope óvatosan meghúzta a keze köré tekert törölközőt és kétségbeesetten zokogni kezdett. „Nem hazudhatok többé! El kell mondanom az igazat!” A szíve e gondolat közben kihagyott egy ütemet, és hirtelen meg is szédült. Tudta, hogy ha bevallja ezt a kis balesetet, nem lesz több bocsánat, és Dean már sosem fog megbízni benne úgy, mint a legelején. Érezte, hogy nincs vissza út. Ha még több hazugságot halmoz fel, annál nehezebb lesz tovább élnie a Winchester fiúk közelében. El kell mondania! Ennek így kell lennie!