22. fejezet

Hope visszafojtott lélegzettel figyelte hol az angyal tenyerén, hol pedig a sajátján éktelenkedő heget. Közben maga előtt látta Pamela-t, amint a vágást ejti. Mintha csak megbélyegezné őt. Később a rituálé is az eszébe jutott: ahogy Castiellel egymás kezét szorították, majd a médium kijelentése, „…fontos, hogy fizikai összeköttetésben is legyetek.”.

- A rituálé – suttogta Hope. Az angyal helyeselve mélyen a lány szemébe nézett. – De hogy a…?

- Hát ti meg mit csináltok itt az éjszaka közepén? – toppant be Dean a konyhába, kissé álmos arccal. Az idősebbik Winchester szemét egyből kiszúrta a lány és az angyal egybefonódó keze. – Ohh – sóhajtott a fiú. – Bocsi, ha épp megzavartam valamit – majd szokásához híven csibészesen elmosolyodott.

- Dean – szólalt meg Hope.

- Eskü, csak egy pohár vízért jöttem, és már nem is zavarok tovább – mentegetőzött.

- Dean, csípj meg – jött a lánytól a váratlan kijelentés.

- Hogy mi? – kérdezte döbbenten a fiú.

- Csak csípj meg.

- Hát jó – vonta meg a vállát Dean, majd a lányhoz sétált és a jobb karjába csípett olyannyira erősen, hogy Hope felszisszent. Ebben a pillanatban Cas a jobb karjához nyúlt és megdörzsölte a nem létező csípés helyét. – Más óhaj, sóhaj?

- Bokszolj bele Castiel vállába.

- Figyelj, én nem tudom, hová akarsz ezzel kilyukadni, de ha bunyózni szeretnél, azt tegyük át holnapra, jó?

- Nem, nem erről van szó. Csak csináld, amit mondtam.

- Ez őrültség – rázta meg a fejét Dean, majd unalmas arccal, teljes erejéből az angyal vállába ütött.

- Te szentséges… - kiáltotta fel Hope, majd fel-alá járkálva a vállát kezdte el dörzsölgetni.

- Na, ezt nem értem. Hisz hozzád se értem – pislogott értetlenül az idősebbik Winchester.

- Most már minden világos – szólalt meg nagyot sóhajtva a lány.

- Szuper! Esetleg velem is megosztanád?

- Csak annyit tudok, hogy amit Castiellel csinálsz, azt én is ugyanúgy érzem, és ez fordítva is igaz. Szerintem a rituálé lehet az oka, hogy…

- Várj, várj, várj. Szóval hogyha Cast megütöm, mondjuk így – majd ismét vállon ütötte az angyalt, amitől Hope halkan felszisszent -, akkor érezni fogod? Király! – A lány szúrós tekintettel Deanre nézett.

- Nem kértem bónusz fájdalmat, de azért köszi. – Az idősebbik Winchester elvigyorodott, olyannyira viccesnek találta ezt a szituációt.

- És mégis mikor jöttetek rá? – érdeklődött.

- Épp pár perce – szólalt meg Cas, válaszolván a fiú kérdésére. – Mindkettőnk tenyerén ugyanolyan vágás van. Jobban mondva az enyémre valahogy rávarázsolták – tette hozzá kissé fintorogva az angyal. Mindig utálta a „varázslás” kifejezést használni, de ebben az esetben más szó nem jutott az eszébe.

- A fenébe – nyögött fel halkan Hope, tágra nyílt szemekkel.

- Mi az? – kérdezte Dean és Castiel egyszerre.

- Nem tudom, de szerintem ez az a dolog, amiről Amy mesélt.

- Mármint?

- Nem hiszem, hogy ti ezt értenétek – pirult el zavarában Hope. – Öhm… el kell mennema mosdóba – majd gyors léptekkel átszelte a nappalit és becsukta maga mögött a mellékhelyiség ajtaját. A lány távozása után Cas értetlenül az idősebbik Winchesterre nézett.

- Ez amolyan női dolog – hadarta a fiú, majd levett egy poharat a polcról és a csapot megnyitván, vizet töltött bele. Ahogy belekortyolt a hideg vízbe, Hope kabátját gombolva jelent meg a konyha ajtajában.

- Te meg hová készülsz? – kérdezte Dean. – Lassan éjfél – nézett a karórájára.

- Muszáj vennem egy-két dolgot…

- Ilyen későn?

- Ha nem akarjátok, hogy tovább nyafogjak, akkor igen.

- Amy biztos telebeszélte a fejedet minden hülyeséggel – mondta félvállról az idősebbik Winchester.

- Tudod mit? Ha te így gondolod, akkor legyen, de én akkor is elmegyek és megveszem, ami kell – jelentette ki magabiztosan Hope.

- Aha – vonta fel a szemöldökét Dean. – És mégis miből?

- Maradt még egy kis zsebpénzem a nyári melóból.

- Ha ennyire nagylánynak képzeled magad, akkor menj. Én nem tartalak vissza. Viszont kíséret nélkül nem mehetsz el.

- Dean – toporzékolt Hope. Vajon meddig fogják még kislányként kezelni? – El tudom rendezni egyedül is.

- Castiel majd elkísér. – Dean akarva-akaratlanul elmosolyodott. Látta a lányon, hogy sikerült teljesen felbosszantania. Hope durcás arcot vágott, majd egy Deannek szánt grimasszal kisétált a házból. Az idősebbik Winchester megrázta a fejét, végül megveregette a barátja vállát, majd a zsebébe nyúlt, és a kezébe nyomott egy bankkártyát, amin a vadászokra jellemzően hamis név szerepelt.

- Hozd haza épségben – majd kihörpintette az utolsó korty vizet a pohárból, és mosolyogva elindult fel a lépcsőn. Dean még az emeletről is visszanézett az angyalra, aki a kezében lévő plasztikkártyát tanulmányozta. A fiú ismét elmosolyodott, majd megrázta a fejét. Teljesen úgy érezte magát, mint egy nagybáty, aki a legjobb barátjára bízza a hugicáját vagy… egy apuka, aki arra kéri meg a szomszéd fiút, hogy minél előbb hozza vissza a lányát a randiról.

Hope alig tíz perc gyaloglás után egy közeli benzinkúthoz ért. A töltőállomás kis boltjában még égett a villany, ami a záróra eltolódására utalt. A lány, mielőtt benyitott volna, lassan a háta mögé nézett. Igaz, hogy Dean ma estére Castielre bízta a biztonságát, az angyal azonban sehol sem volt. A koromfekete éjszakában csak a magányosan álló utcalámpa fénye pislogott. Néma csend uralta a környéket. Még egy árva lélek sem járt arra. A lánynak ekkor az ösztönei valahol azt súgták, hogy jobb lenne visszafordulni, ugyanakkor az a bizonyos női dolog mégis maradásra késztette. Egy pillanatra lehunyta a szemét és elképzelte, hogy Castiel ott áll mellette, és őrangyali hivatásához híven figyeli minden lépését. Igaz, néha talán kissé túlzásba is vitte ezt a fajta odafigyelést, mégis, most sokkal biztosabb és bátrabb lenne, ha tudná, hogy mellette áll az a személy, aki mindig is vigyázott rá. Hope mély levegőt vett, majd kinyitotta a szemét. Ahogy benyitott a boltba, meglepetten tapasztalta, hogy nem csak az eladóval találja szembe magát. A bejárattól jobbra két, negyven év körüli férfi, fotelszerű székekben üldögélve forró kávét kortyolgatott, és beszélgetett. Amint a lány belépett, a két férfi hirtelen elhallgatott, majd zavartalanul ugyanúgy folytatták tovább az eszmecserét.

A pult mögött álló eladónő barátságos mosollyal köszöntötte a kissé késői órákban érkező fiatal vásárlót. Hope egy halk köszönéssel elhaladt a pénztár mellett, és tekintetével a polcokon lévő különféle árukat kezdte el vizsgálgatni. Pár perc keresgélés után végre megtalálta azt, amiről Amy beszélt. Megkönnyebbülve elmosolyodott, majd levette a polcról a jelen esetben életmentő csomagot. Mielőtt elindult volna a pénztár felé, feltűnően furcsának találta, hogy a két férfi, akik az imént még beszélgettek, most néma csendben a bejárat felé bámulnak. Hope a polcok között egy kissé jobbra lépett, így nemcsak a két férfit, hanem az ajtóban álló személyt is látta. Castiel volt az. A lány legbelül nagyon megörült az angyal jelenlétének, ugyanakkor eszébe jutott Dean atyáskodó intézkedése is, és mindenáron meg akarta mutatni neki, hogy már nem kislány többé. (Habár a kora még igencsak ezt sugallta.) Kihúzta magát és magabiztosan a pénztárhoz sétált. Az eladó nem szólt semmit. Szünet nélkül továbbra is barátságosan mosolygott a lányra. Castiel, amint észrevette Hope-ot, a pénztárfülkéhez sétált és beállt mellé a sorba.

- Látod, egyedül is meg tudom csinálni – súgta oda az angyalnak. Castiel semmilyen jelet nem adott a lánynak, hogy hallotta az iménti kijelentését. Feszülten figyelt, amit megpróbált leplezni Hope és az eladó előtt is. Az angyali, de legfőképp a harcos ösztönei azt súgták, hogy itt valami készülődik. Az eladó feletti kis képernyőre pillantott, ami a bekamerázott pénztárat mutatta. Castielt még sosem hagyták cserben a megérzései, ahogy ebben a pillanatban sem. A kamera képernyőjén ugyanis tisztán kivehetőek voltak az eladónő világító szemei. Szinte csak úgy izzottak. Egy alakváltó.

A fiatal nő észrevette Castiel képernyőn ragadt tekintetét.

- Valami baj van, uram? – kérdezte barátságosan a pénztáros. Az angyal észrevétlenül összerezzent a kérdés hallatán. Gyorsan kell válaszolnia. Nem kelthet feltűnést.

- Meg tud bocsátani egy pillanatra? Azt hiszem, valamit elfelejtettünk. – Az eladó kedvesen bólintott, majd Castiel megfogta Hope kezét és a polcok közé húzta, távol a pénztártól. A lány kérdőn az angyalra nézett, de Cas nem engedte szóhoz jutni.

- Nincs sok időnk – mondta, miközben levett egy becsomagolt, öt darabos ezüst késkészletet a polcról és kibontotta. – A pénztárban álló nő egy alakváltó. Ezekkel az ezüst élű késekkel talán még előnyhöz juthatunk. – A lány döbbenten vette el az evőeszközt, amit az angyal nyújtott át neki. – És ami a legfontosabb, ne engedd, hogy hozzád érjen.

- Miért?

- Pillanatok alatt le tudja másolni a DNS-edet, mindössze egy érintésből, és utána már szabad az út.  Bármikor feltűnhet ugyanolyan külsővel, és be tud lépni a gondolataidba, látni fogja az emlékeidet. – Hope sóhajtott, majd bólintott, jelezvén, hogy megértette mindazt, amit az angyal mondott. – Ugyanakkor félek, hogy nem csak egy alakváltóval lesz dolgunk. Az a két férfi a legkevésbé sem tűnik barátságos városi polgárnak.

- Démonok?

- Attól tartok.

- És most? Megöljük őket? – A lány szíve már a torkában dobogott. Érezte, ahogy az adrenalin szétárad a testében és eljut a legapróbb sejtjéig.

- Nem hiszem, hogy sikerülne. Teljesen felkészületlenül ért minket ez a dolog. – Hope lassan már kezdte elfogadni a helyzet kilátástalanságát egészen addig, amíg egy belső hang azt nem súgta neki, hogy bármi lesz, ne mozduljon Castiel mellől.

- Castiel – ejtette ki suttogva a lány az angyal nevét. – Én… én félek. Mi van akkor, ha ez is Michael nagy tervével van összefüggésben? Nem akarom, hogy elvigyenek tőletek – majd egy semmiből jött könnycsepp gördült le az arcán. – Tőled – tette hozzá suttogva a lány.

- Hope – kezdte halkan az angyal, majd megfogta a lány kezét, és szétnyitotta a tenyerét. – Látod ezt? – mutatott a tenyerükön lévő hegre. – Pamela gondoskodott róla, hogy… - majd érzékenyebb hangnemre váltott. – Hope, mi már összetartozunk. Bármi is történjen, azt a másikunk érezni fogja. Biztos azt gondolod, hogy nem félek. Dehogynem. Aggódom. Aggódom, hogy elveszítelek. Most már te vagy az egyetlen, aki értelmet adhat az életemnek, a bukott angyali létemnek – majd mélyen a lány szemébe nézett, akinek a tekintetében ismét azt a megmagyarázhatatlan érzést látta, amivel csak akkor találkozott, amikor Hope-pal volt. – És persze ott van Dean, Sam és Bobby is, akik a valódi barátság gyöngyszemei. – Az angyal elmosolyodott, amitől a lány is megkönnyebbült, és szintén elmosolyodott.

- Azt hiszem, tudom és érzem, hogy mit kell tennem – bátorodott fel a lány.

- Biztos, hogy felkészültél? – Hope bólintott, majd ahogy az angyal elindult a pénztár felé, a lány megfogta a kezét.

- Castiel, én szer… - majd hangja elcsuklott. Nem, ez biztos nem az. Ez biztos csak egy másik, hamis érzés. Ez biztos nem lehet az! Az angyal aggódóan a lány mélybarna szemeibe nézett. Látta Hope arcán azt a fajta vívódást, amin néhányszor már ő is átesett. – Csak szeretném, ha Deanék is itt lennének, és segítenének – sóhajtott a lány. Castiel helyeselve bólintott, ugyanakkor tudta, hogy valójában, abban a pillanatban nem ez járt a lány fejében.