Ízelítő az 53. fejezetből

(...)

– Ugye nem…? – tenyerét a szájához emelte, és lélegzetvisszafojtva várta a férfi válaszát.

– Nem tudom pontosan.

– Nem kellene odamennünk hozzá?

– Cupido azt mondta, hogy várjunk itt. – Castiel épphogy kimondta az angyal nevét, egy lágy fuvallat lebegtette meg a lépcsőn szomorkodó lány szőkésbarna haját.

Katie egy másodpercre végigfuttatta tekintetét a ház előtt parkoló két, koromfekete Impalán, amik majdhogynem beleolvadtak az egyre mélyreható sötétségbe. Arcán egy halvány mosoly jelent meg, majd amikor ismét a csillagokra emelte kék szemeit, egy könnycsepp gördült le az arcán. Ebben a pillanatban egy középmagas férfi lépett ki a házból, kezében két félig tele pohárral. Dean Winchester volt az, kinek láttán Castiel nyugodtan könyvelhette el magában, hogy Gabriel most az egyszer valóban igazat mondott. Nem folyamodott semmi trükkhöz, hogy a szövevényes világában tartsa őket. Az idősebbik Winchester az egyik poharat a lány felé nyújtotta, aki egy pillanatra megijedt a fiú közeledésétől.

– Whiskey? – kérdezte sírástól rekedt hangján Katie.

– Alkalomhoz illő ital. – A fiatal lány az alsó ajkába harapott, elfojtva ezzel az újabb könnyeket, majd bólintott, és elvette Deantől a whiskyt.

(...)

52. fejezet

Azt hiszem, végre elérkezett az a pillanat, amire talán mindannyian vártunk. :) De nem szeretnék elárulni semmit sem előre. Jó olvasást kívánok Mindenkinek! És köszönöm azoknak az eddigi olvasóimnak, aki egy-egy hozzászólással bátorítottak a folytatáshoz! :) Puszi Nektek!

Megfejthetetlen érzés uralkodott el Castielen, amint védence minden egyes porcikáját végigmérte. Minél részletesebben merült el a látványban, ráeszmélt, hogy az a Hope, aki hónapokkal ezelőtt a karjaiban pihent, egy kicsit megnőiesedett. Talán a Gabriel által teremtett világ volt az oka, vagy az áldott állapota? Nem igazán tudta eldönteni, de abban biztos volt, hogy nélküle még egy lépést sem fog megtenni ezután.

Igaz, hogy arca nyugodtnak tűnt, de belülről teljesen eluralkodott rajta a kétségbeesés. Mi történt az ő Hope-jával? – merült fel benne a legelső kérdés, miközben türelmetlen tekintettel fürkészte továbbra is a fiatal lányt. Leginkább az bántotta, hogy nem lehetett mellette, ebben a nehéz időszakban. Jól tudta, hogy ez még csak a kezdet, mégsem akarta elhinni, hogy a rituálé, amit megakadályozottnak gondoltak, mégiscsak bevégeztetett.

Nem tudta, mit tegyen. Mélykék szemeivel csak úgy itta a látványt, ami látszólag a lányt is kezdte már zavarba hozni. A fiatalabbik Winchester arcán egy halvány, örömteli mosoly jelent meg barátja rejtett kíváncsisága láttán. Figyelemmel kísérte fürkésző pillantását, végül Hope törte meg a megfejthetetlen csendet:

– Mielőtt bármit kérdeznétek, nem Frederictől van.

– Ki az a Frederic? – tette fel a kérdést Sam.

– A drágalátos munkatársatok – temette két tenyerébe az arcát, és halk zokogás tört fel belőle, ami akarva-akaratlanul térdre kényszerítette. Castiel, mint aki rémálmából riadt fel, úgy tért magához a túl belsőséges gondolkodásból, és együtt érző tekintettel sietett a lány segítségére.

– Miért sírsz? – emelte le gyengéden a lány kezeit az arcáról Castiel.

– Annyira hiányoznak – szipogta Hope könnyes szemekkel. – De mindegy! Hagyjuk is, hiszen ti úgysem értenétek. Ti csak külsőre személyesítitek meg azokat az embereket, akik… akik az igazi családomat alkotják – majd hirtelen elhallgatott, és kihúzta kezeit a ballonkabátos férfi lágy szorításából, végül eltávolodott tőle. A szemeit törölgetve felállt a földről, majd lassan hátrálva a fehérre meszelt falnak támaszkodott.

A folyosót egyre halványabb fényforrás világította be. Olyan volt, mintha a plafonra felszerelt neoncsövek apránként, ugyanakkor gyorsan veszítenék el az erejüket. Hope fejében egy pillanatra sem fordult meg, hogy esetleg valami természetfeletti dolog lehet a háttérben, hiszen az itt eltöltött napokban csakis hétköznapi események követték egymást: a forgatás és az ezzel járó izgalmak. Sam és Castiel azonban tekintetüket ide-oda kapkodva pillantgattak körbe a szűk folyosón.

– Castiel, ez az a jel – suttogta a fiatalabbik Winchester, az önakaratából halandóvá váló angyal azonban nem figyelt rá. Minduntalan Hope könnyekkel áztatott arcát kémlelte. – Castiel – szólította meg Sam újra a férfit, egy kicsit erőteljesebb hangon. – Gabrielék megtalálták Deant – próbálkozott újra, majd szomorúan Hope-ra nézett, miközben Castielhez intézte szavait. – Ő… reménytelen… nem emlékszik ránk… Gabriel említette, hogy lehetnek következményei a…

– Nem hagyom itt – jelentette ki mély, magabiztos hangján a férfi.

– Castiel, kérlek. Indulnunk kell – kérlelte lágy hangon a Winchester fiú.

– Adj öt percet – suttogta maga elé Castiel, majd Sam felé fordult. – Te menj Deanékhez, és mondd meg nekik, hogy ha öt perc múlva nem leszek ott, menjetek haza. Nélkülem.

– Cas, ez őrültség! Dean sosem menne bele – ragadta meg Castiel felkarját Sam.

– Meg fogja érteni – jelentette ki lágyan. A fiatalabbik Winchester tudta, hogy amit Castiel eldöntött, az ellen már nem tehet semmit sem. Beleegyezésképpen bólintott egyet, végül magára hagyta a bukott angyalt és a védencét.

Castiel most először érezte úgy, hogy nem tud parancsolni az érzéseinek. Amióta halandó lett, az esze helyett sokkal inkább a szívére hallgatott. És ezzel egyre több megmagyarázhatatlan érzés tört a felszínre. Sokkal jobban ragaszkodott a Winchester fiúkhoz is, mint bármikor, angyali léte alatt. Igazi barátokként és testvérekként szerette őket. Így értette meg igazán, hogy a család valóban nem ér véget a vérvonallal. És az életében most egy újabb fordulat következett be, ami jól tudta, hogy Hope-hoz köthető. Már születésétől fogva ismerte, hiszen a szüleinek mindent megtett ahhoz, hogy ez a csoda megszülethessen. Csoda? Talán valóban az – fogalmazódott meg a gondolat Castielben, hiszen ez a lány valami újfajta érzéssel ismertette meg, amire leginkább az elmúlt hónapokban ébredt rá. Jól tudta, hogy helytelen, és ismerte a mai világban élő emberek előítéleteit is. Leírhatatlanul elképzelhetetlennek tartották azt a tényt, hogy egy 16-17 éves, fiatal lány miért lenne együtt egy olyan férfival, aki akár az apja is lehetne? Sokak szerint ez a fiataloknál szinte már betegségnek számított, amit a tudósok Odipus komplexusnak neveztek el. De miért is érdekelné mások előítélete? Ami miatt megszerette Hope-ot, az elsősorban nem a fiatal külseje, hanem a benne lakozó lelke miatt volt. Megmagyarázhatatlan nyugodtság töltötte el mindig is, ha csak a lány közelében lehetett. Nem számított, ha szótlanul ültek egymás mellett, vagy mindketten mással törődtek. Egyszerűen csak jól érezte magát, amit angyalként nem túl gyakran tudott megtapasztalni az ilyesfajta helyzetekben. Érezte, hogy fontos neki ez a lány, és ha kell, az életét is feláldozná érte. Akár itt is maradna vele, lemondva ezzel a barátairól, a családjáról…

– Misha – kapkodott levegő után Hope. – Nem érzem jól magam.

Castiel minden más gondolata elszállt, amikor a lány kínoktól gyötört arcára pillantott. Másra nem is tudott fókuszálni, minthogy segítsen rajta. De hogyan? Mit tehetne? Nincs angyali ereje, amivel meggyógyíthatná őt.

– Fájdalmaid vannak? – sietett a lányhoz, és tenyerét a hasára helyezte.

– Nem… – lihegte. – Nem kapok levegőt… Én… – Szemhéja egy másodpercre lecsukódott, ami Castielt majdhogynem halálra rémisztette.

– Hope, nézz rám – ragadta vállon a férfi, és gyengéden meg is rázta, mire Hope - lassan ugyan, de – kinyitotta a szemeit. – Nem lesz semmi baj. Hazaviszünk.

– Haza? – suttogta a lány. – Nem! – sikította el magát, majd eltaszította magától a férfit, és lekuporodott a fal tövébe. Szemei ismét könnybe lábadtak.

A percek teltek, de Castiel erősen kitartott a lány mellett. Képtelen volt arra, hogy itt hagyja őt.

– Nem ismersz meg? Én vagyok az, Castiel – közelített lassan Hope felé.

– Majdnem mindennap hallom ezt a nevet, de a személy, aki előttem szokott állni sosem… – majd arcát a tenyerébe temette.

– Esküszöm. Nem hazudok – suttogta a férfi, miközben levetette a kabátját. Nem akarta, hogy ismét elutasításban legyen része, ezért féltett mozdulattal a lány hátára terítette. – És tudom, hogy egyszer megígértem neked valamit.

– Nekem? – nézett fel Hope csodálkozva a mellette guggoló férfira.

– Úgy érzem, most jött el az ideje, hogy megmutassam neked… – válaszolt egyre elhalkuló hangon Castiel.

– Te sosem ígértél nekem semmit sem – jelentette ki egy kicsit félve.

– Misha talán nem, de Castiel igen.

– Castiel? – Hope még mindig rosszul érezte magát, de a légzése, miután kiejtette őrangyala nevét, csodás módon kezdett visszatérni az eredeti ritmusához.

– Tudom, hogy nem felejtettél el bennünket, csak egy kicsit megzavart ez a csúfondáros világ – suttogta Castiel, miközben egyre közelebb hajolt a lányhoz, mélykék szemeivel pedig megbabonázva meredt rá. – Emlékszel halloween másnapjára? – Hope nem adott visszajelzést, de olyan emlékek ébredtek fel benne, amitől a szíve kihagyott egy ütemet. – Aznap reggel ígéretet tettem, hogy ha eljön az ideje, megmutatom. Csak annyi az egész, hogy hinned kell bennem. – Mutatóujjával lágyan végigsimított a lány ajkain, egészen az álláig, amit aztán finoman két ujja közé szorított. Hope mély levegőt vett, de nem fújta ki, mert hirtelen szédülni kezdett a férfi érintésétől, legfőképp attól, hogy egyre közelebb és közelebb került hozzá. Pulzusa szinte már az egekig szökött attól a gondolattól, hogy valóban azt tette volna kissé illuminált állapotában a buli éjszakáján? Megcsókolta volna Castielt? Megpróbálta elképzelni azt az éjszakát, amikor, feltételezése szerint, ajka őrangyalának ajkával találkozott. Olyannyira hihetetlen volt számára ez az egész feltételezés, hogy alig észrevehetően megborzongott, és a gyomrában életre keltek talán azok a pillangók, amikre a mai napig nem emlékszik. Nem történhetett meg. Vagy mégis?

Lassan lehunyta a szemeit és várt. Nem akarta elrontani a pillanatot, ugyanakkor mégsem tudta biztosan, hogy Castiel mire is készül pontosan. Csak sejtette, és a szíve mélyén talán egy kicsit reménykedett is benne. Az első pár másodpercben csakis a légzésére koncentrált, de mire addig eljutott volna, hogy kontrollálni tudja, két finom és puha ajak találta meg az övét. A szíve eszeveszett ütemben dörömbölni kezdett a mellkasában, és valami kellemes bizsergés lett úrrá az egész testén.

  

Hasonlóan érzett Castiel is a lány édes ajkainak megízlelése közben. Megszűnt körülötte a világ, és csak úgy itta a lány csókjának mámorító ízét. Kettejük csókját már nem a tudatuk vezérelte, hanem az ösztöneik, amelyek a tudatalattiból támadtak fel arra vágyva, hogy még sokáig tartson ez a csodálatos kábulat.

– Nem akarlak elveszíteni – suttogta két csók között Castiel, keze pedig egy lassú felfedezőútra indult a lány csípője körül, majd átkarolta, és egyenesen az ölébe húzta őt. Ez az apró mozdulat pár másodpercre időt hagyott arra, hogy mélyen egymás szemébe nézzenek. Hope kávébarna szemei még mindig könnyesek voltak, de most már nem a sírástól, hanem a örömtől. Castiel, látva a lány boldogságát, egy szívből jövő mosollyal átkarolta őt, és megpuszilta a feje búbját. – Együtt mindenre képesek vagyunk. Vigyázni fogok rád és a babára – szólalt meg újra, csupa érzelemmel a hangjában. Sosem gondolta volna, hogy egyszer majd eljön valaki, aki ilyen mélyreható érzéssel ajándékozza meg.

– A baba – fordult a férfi felé aggódó tekintettel Hope. – Miért nő ilyen gyorsan a hasam?

– Már a hatodik hónapban lehetsz – felelte nyugtalanul, majd gyengéden simogatni kezdte a lány növekvő pocakját, ami Hope-ot kellemes érzéssel töltötte el. Mintha nem is egy idegen, hanem a kettejük gyermekét hordaná a szíve alatt.

– Gabriel miatt, ugye?

– Igen – sóhajtott Castiel. – Sajnos, új szabályokat alkotott.

– És most… – kezdte kipirosodott arccal. – Mi lesz kettőnkkel? – Castiel óvatosan maga felé fordította a lány felsőtestét, és egy puszit adott a homlokára.

– Milyen forró a homlokod – tett egy megállapítást a férfi, mire Hope kipirult arcát elfordította őrangyalától. – Ne, kérlek, ne csináld ezt – mondta, majd mutatóujjával a lány álláért nyúlt és visszafordította. Így tekintetük újra találkozhatott.

– De… annyira… én mindig… – suttogta egy kissé dadogva.

– Hidd el, ez az érzés nekem is épp olyan furcsa, mint neked.

– Miért kellett ennyi ideig várnunk? – Bátorkodott feltenni a kérdést a fiatal lány.

– Ha tudnám a választ, valószínűleg ma nem ez történt volna meg. Sosem hittem volna, hogy ebben az elhagyatott állapotban fogok rád találni, de…

– Én örülök neki – fejezte be Castiel mondatát, majd mélyen befészkelte magát a férfi biztonságot sugárzó karjai közé.

– Én is – suttogta, és halványan elmosolyodott.

– Istenkém! A ti szerelmetek valóban természetfeletti – kiáltotta el magát mellettük egy mosolygós, kissé túlsúlyos középkorú férfi, akin látszólag nyoma sem volt annak, hogy valaha ruhát viselt volna. A Castiel és Hope alkotta pár láttán tapsikolni kezdett, nem mellékesen anyaszült meztelenül, ami teljesen hétköznapi dolog volt a számára. Hope elsikította magát a férfi láttán, és megpróbált minél közelebb bújni Castielhez, eltakarva ezzel a kövérkés pasas látványát. – Testvérem – tárta szét ölelésre a karjait, de Cas inkább szerelmét szorította magához, tudatva ezzel, hogy kissé nemkívánatos vendégként zavarta meg az együttlétüket.

– Oh, értem én – húzta el a száját a pocakos férfi. – Hihetetlen. Ezt senki sem tervezte, mégis megtörtént. Ez valóban egy csoda! – ujjongott örömében.

– Castiel – szólalt meg ijedten, ugyanakkor halkan a lány, majd lehúzta magáról a fakult ballonkabátot, és egészen a férfi lába elé dobta.

– Hope azt szeretné, ha felvennéd – utasította barátságosan a férfit, mintha csak a lány gondolatait továbbította volna.

– Miért? Talán zavarba ejtő? – mosolyodott el kedvesen. – Nincs mit szégyellnünk leányzó. Isten ilyennek teremtett minket. És a ruha különben is sok mindenben megakadályoz minket – kacsintott Hope felé, de a lány még mindig Castiel mellkasába fúrta az arcát. – Jó, rendben, megadom magam – majd felvette a kabátot, és ismét elmosolyodott. – Így már jobb? – Hope fél szemmel a férfira tekintett, majd halkan kifújta magát.

– Köszönöm – suttogta.

– Igazán nincs mit. Szabad? – guggolt le a lánnyal szemben, miközben a pocakja felé nyúlt. Hope félig-meddig ijedten Castielre nézett, mire a férfi nyugodt tekintetével sugallta, hogy nincs mitől félnie. Így Hope bólintott, az immár felöltözött pasas pedig tenyerét a gömbölyödő pocakjára helyezte. Egy-két percre síri csend ereszkedett rájuk. Az idegen férfi lehunyt szemmel pihentette a tenyerét Hope hasán egészen addig, amíg hangosan fel nem nevetett. – Milyen leleményes kisfiú vagy te! – majd kinyitotta a szemét és a lányra nézett.

– Mi az? – kérdezte Hope ijedten.

– Semmi-semmi – mosolygott a férfi, nevetéstől könnyes szemekkel. – Mindössze csak sok mindent megtudtam rólatok. Olyanokat is, ami szinte már túlontúl személyes. És mindemellett van egy kis szurkolótok is. – Hope és Castiel zavaros tekintettel egymásra néztek. – A kisfiú, aki benned növekszik, sokszor eljátszott azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha ti ketten…

– Úgy érted, hogy…? – kérdezett rá a fiatal lány.

– Pontosan – nevetett fel. – Sőt, egy kicsit még rá is segített a dologra. Nagyon megkedvelte Castielt.

– Várj – vágott közbe Hope. – Egyáltalán ki vagy te?

– Ő egy Cupido – válaszolt a férfi helyett Castiel, majd felsegítette a lányt a földről és mindketten felálltak. Gondosan leporolták a ruhájukat, és a Cupido felé fordultak.

– Végre, hogy felálltatok. Már azt hittem, sosem ölelhetlek meg benneteket – mosolyodott el játékosan, mire Hope egy grimaszt vágott, végül a férfi már ott is termett Castiel előtt, és jól megszorongatta őt.

– Én inkább kimaradnék belőle.

– Ugyan, ne ellenkezz. Még haza is kell vinnem benneteket.

– Neked? – kérdezte Cas kissé értetlenül.

– Úgy bizony. Az öt perc már vagy negyed órája letelt. Hallottam, amikor Samnek mondtad.

– Igaz – helyeselt a halandóvá lett angyal.

– Otthon minden rendben lesz – bíztatta őket a férfi, majd Hope-hoz lépett, és óvatosan megölelte őt is, vigyázva a baba épségére. – Indulhatunk is – kacsintott, és megfogta mindkettejük kezét.

Kedves Olvasóim!

Mindent megteszek annak érdekében, hogy gőzerővel belevessem magam újra a Fallen Angel (Supernatural-fanfiction) világába :)

Mostanában igencsak elhanyagoltalak Benneteket, amit nagyon, de nagyon sajnálok! Utólag is bocsánat!

Az elmúlt időszakban egy kis ihlethiánnyal küszködöm, amit elég nehéz megoldanom, még a - viszonylag soknak tűnő - szabadidőm ellenére is.

De hagyjuk ezt a negatív gondolkodást! A lényeg, hogy készül az új fejezet, amiben ha ügyesen szövöm a szálakat, Castiel és Hope ismét egy lépéssel közelebb kerülnek egymáshoz. 

Sok-sok puszi,

Hope

Ízelítő az 52. fejezetből

(...)

Igaz, hogy arca nyugodtnak tűnt, de belülről teljesen eluralkodott rajta a kétségbeesés. Mi történt az ő Hope-jával? – merült fel benne a legelső kérdés, miközben türelmetlen tekintettel fürkészte továbbra is a fiatal lányt. De leginkább az bántotta, hogy nem lehetett mellette, ebben a nehéz időszakban. Jól tudta, hogy ez még csak a kezdet, mégsem akarta elhinni, hogy a rituálé, amit megakadályozottnak gondoltak, mégiscsak bekövetkezett.

Nem tudta, mit tegyen. Mélykék szemeivel csak úgy itta a látványt, ami látszólag a lányt is kezdte már zavarba hozni. A fiatalabbik Winchester arcán egy halvány, örömteli mosoly jelent meg barátja rejtett kíváncsisága láttán. Figyelemmel kísérte fürkésző tekintetét, végül Hope törte meg a megfejthetetlen csendet.

(...)

51. fejezet

BLACKHAWK, DÉL-DAKOTA

– Drága, egyetlen Sally-m. – A sötétbarna hajú fiú a bejárat előtt sétálgatva figyelte a székhez kötözött lányt, miközben kezében egy tőrt forgatgatott. Sally-nek mind a keze, mind pedig a lába erősen össze volt kötözve. – Ha te nem lennél, ki kellene találni.

– Miért? – horkantott az újonc vadász. – Talán azért, mert minden kérdés nélkül szétrúgnám a seggedet?

– Ismerlek. Inkább valami mást csinálnál vele – csillant fel a fiú szeme, majd kajánul elmosolyodott.

– Tudod is te – mocorgott a székben idegesen Sally. – Te biztosan nem ismersz.

– Én a fejedbe látok, cicus. Ez egy istenadta tehetség.

– Dugd fel magadnak az istenadta tehetségedet! – köpött a fiú felé, de túl messze volt tőle, így a próbálkozása céltalan volt.

– Hmm, de harapós kedvedben vagy, cicus.

– Befejeznéd már ezt a cicusozást? Csak mert irtóra idegesít! – fújt egyet idegesen Sally.

– Úgy hiszem, nem vagy abban a helyzetben, hogy nekem dirigálj – változtak át a fiú szemei feketévé, majd kihúzva magát a lányhoz sétált, és közel hajolt hozzá.

– Tudod mit? – mosolyodott el félig-meddig Sally. – A képedet így még jobban át tudom majd rendezni, mint a démonseggedet.

– Még mindig harapós vagy – simított végig a tőr pengéjével a lány arcán, másik kezével pedig megszorította a combját.

– Te meg még mindig egy arrogáns, perverz és pokollakó pöcs – hajolt közelebb, és dühtől izzó tekintettel a fiatal fiú mélybarna szemeibe nézett.

– Oh, miért sértegeted ennyire szegény Ronny-t? – gügyögte a démon gúnyosan.

– Nem őt sértegetem, hanem téged! – vágta rá a lány, majd akarva-akaratlanul egy könnycsepp gördült le dühtől kipirult arcán.

– Mi a baj, cicus? Talán rossz gazdatestet választottam magamnak? – tűnődött el a fiú állát megvakarva, végül hátrébb lépett, és lassan körbe sétálta az apró terem közepére kikötözött lányt. – Hmm, pedig szép pár lettetek volna.

– Fogd be! Azt sem tudod, miről beszélsz.

– Már hogy ne tudnám? – nevetett fel hangosan, ördögi nevetéssel a fiú. – Ha nem vetted volna észre, egy démon uralja életed szerelmének a testét.

– Befogtad?

– Hogy is volt az a végzős bál a középiskolában?

– Miről beszélsz?

– Ron téged akart elhívni. Két évet várt arra, hogy kidobd már azt az idióta Jerry-t.

– Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezte összeszűkült szemmel Sally.

– Csak azt, hogy Ron a mai napig szerelmes beléd.

– Hazudsz! A démonok mind hazudnak!  – kiáltotta könnyes szemekkel a lány.

– Talán az ő szájából akarod hallani? – villantotta meg gúnyos mosolyát a démon, mire fekete szemeinek a helyére a fiú mélybarna, zavart tekintete költözött. Értetlen arccal a kezében lévő tőrre meredt, majd pedig Sally-re.

– Te jó ég, Sally! Mi történt veled?

– Nagyon okos, de nem veszem be ezt a színjátékot! – kiáltotta dühösen.

– Színjátékot? – rázta meg zavartan a fejét.

– Igen, jól hallottad. Azt hiszed, ha most átveszed Ron viselkedését, el fogom neked árulni, hol van Hope, ha? Különben meg a válaszom még mindig az, hogy fogalmam sincs.

– Sally, kiről beszélsz? – A lány egy darabig csak bámult a fiúra. Nem akart hinni a démonnak, vagyis... nem igazán volt benne biztos, hogy még mindig nem Crowley egyik csatlósával beszélget.

– Ron? Tényleg te vagy az? – suttogta kissé bátortalanul.

– Igen. Miért? Ki más lennék? – mosolyodott el, majd a tőrre meredt. – Mi ez az… ez az egész?

– Ez most nem fontos – vonta meg a vállát Sally, és egy feszült mosolyt küldött a fiú felé. – Te… tényleg el akartál hívni a bálba?

– Öhm… az már ezer éve volt… jobb a múltat nem bolygatni – jött zavarba Ron olyannyira, hogy dadogni kezdett. – Én... nem... vagyis... nem akartam Jerry levesébe köpni. Tudtam, hogy arra az estére valami különleges dologgal akar meglepni.

– Ja, igen – bökte ki Sally dühösen, de mégis szomorúan. – Bevallotta, hogy a két év alatt több csaj volt meg neki mellettem, mint ahány évesek voltunk akkor. Undorító! És ha beleegyeztem volna, hogy így menjen tovább, valószínűleg még mindig együtt lennénk. Fújj! – borzongott bele a gondolatba a lány.

– De te szerelmes voltál belé – suttogta lehajtott fejjel Ron.

– Fogjuk rá – vont vállat. –, de igazából – folytatta kipirult arccal. – mindig is téged szerettelek.

– Ez… ez igaz? – csillant fel a fiú szeme.

– Jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy hazudozzak – mosolyodott el Sally, mire Ron is felnevetett.

– De mégis mi történt? – nézett körül a szűk, poros raktárhelyiségben a pincérfiú.

– Nem hiszem, hogy megértenéd – kezdett bele a magyarázkodásba Sally.

– És miért van ez a tőr a kezemben? Ugye nem én tettem ezt veled? – nézett végig a lány véres arcán.

– Nem, vagyis… nem is tudom, hol kezdjem – hezitált a fiatal vadász.

– Talán ott, hogy hová bújt el előlem a mi kis Hope-unk, mert az már biztos, hogy ezen a világon nem találjuk – jelent meg a szűk bejárati ajtóban egy fekete ruhás férfi.

– Crowley – szűrte meg a férfi nevét a fogai között Sally.

– Te pedig – fordult a fiú felé a férfi. – ne nyúzd már ilyen sokáig azt a lányt. Öld meg! Úgy sem vesszük hasznát. Vagy talán igen?

– Nem, uram – váltott a fiú szeme ismét feketévé, mire eltávolodott Sally-től, és Crowley mellé sétált.

– Nagy kár – mosolyodott el gúnyosan a Pokol királya. – És ezt a lépést pont a szerelemednek kell megtennie. Mondd, ilyenkor hol vannak a barátaid?

– Tégy, amit akarsz, de amint rád találnak, halott leszel. Pláne, hogy az angyalok is a mi oldalunkon állnak. Gondolom – tette hozzá alig hallhatóan a lány, miközben alsó ajkába harapott.

– Az angyalok? – nevetett fel gúnyosan Crowley. – Még a könnyeim is előjöttek ettől a vicctől. Szívecském… ugye szólíthatlak így? Az angyalok… hmm… ne hidd, hogy különbek nálunk. Ugyanazt akarják, mint mi: Hope gyermekét. Vagy az Antikrisztust holtan. Csak az emberek tudatába az rögzült, hogy ezek a csodás lények – mondta fintorogva. – Isten küldöttei, míg mi, démonok, a Gonosz hírnökei.

***

– Sam, semmiképp sem mehetsz egyedül – ellenkezett Bobby, kiállva igaza mellett.

– Nem leszek egyedül. Velem lesz…

– Tudod, hogy értem – szakította félbe az idős vadász a fiatalabbik Winchestert.

– Rendben. Akkor magammal viszem Cast is. – Castiel a tekintetét a fiúra emelte, majd magabiztosan, beleegyezésképpen bólintott egyet. – Ha Gabriel bármiféle csapdát állítana…

– Te most komolyan ilyen kis megbízhatatlan sunyinak nézel? – horkant fel a legkevésbé sem barátságosan az arkangyal.

– Mégis mi mást gondolhatnék, ha még saját magamban sem bízom meg!?

– Bobby – szakította félbe a Winchester fiú és Gabriel között zajló kezdeti állapotban lévő vitatkozást Katie. – Bárhogy is döntötök, nekünk indulnunk kéne. Mégpedig olyan hamar, amilyen hamar csak lehet.

– Igen, persze – bólintott Bobby, majd a kanapén ülő lányokhoz sétált. – Van ötletetek, hogy vajon hol lehet? – Katie és Andrea szomorúan egymásra nézett. Arcukról az egyértelmű kétségbeesés jelei voltak leolvashatóak. Nem volt biztosan meghatározott pontjuk, de sosem voltak ötlet nélküli vadászok. Pláne nem ebben a pár hónapban. Legelső vadászati útjuk egyenesen egy wendigo barlangjába vezette őket, ahol volt olyan perc, amikor teljesen reménytelennek érezték azt, hogy valaha is megmenekülhetnek a szörnyszülött megtévesztő képessége elől. De Sally még az utolsó másodpercekben is pozitívan állt a dolgokhoz, és még akkor is egy frappáns tervvel rukkolt elő. És azóta sokat tanultak a barátnőjüktől.

– Van egy-két hely – suttogta Andrea alig hallhatóan.

– Rendben, akkor induljunk – jelentette ki az idős vadász, majd elővett egy táskát, amiben már elő volt készítve minden: szenteltvíz, fegyverek kősóval töltött lövedékkel, és néhány elengedhetetlen, aprócska könyv is.

***

Eljött egy újabb nap vége a Gabriel által megtervezett világban. A sötét éjszaka közeledtét jelezve felgyúltak a reflektorfények is. A stábtagok közül csak kevesen maradtak bent, hogy az utómunkálatokkal minél hamarabb végezzenek a holnapi napra. A többiek egy ’Jó éjszakát! Holnap majd találkozunk!’ kíséretében autóba ültek, és hazavezettek. 

Hope olyannyira elfáradt a nap folyamán, hogy még a hazamenetelhez is alig volt energiája. Ha nem épp az öltözőjében pihente ki a nap fáradalmait, akkor ahányszor csak lehetett Deanéknél, vagyis Jensenéknél töltötte az éjszakát. Sosem hitte volna, hogy Dean valaha is meg fog nősülni. Beletelt egy-két napba, amíg megszokta ennek a világnak a ”szabályait”. Daneel – Jensen felesége – hihetetlenül vendégszerető és kedves nő volt. Hope-ot pedig szinte majdhogynem a húgaként szerette. Részben azért is, mert látta, hogy Jensen – Dean - mennyire szívén viseli ennek a tizenéves lánynak sorsát.

Lerúgva magáról a cipőjét, Hope szinte teljes erejét veszve zuhant bele az öltözőjében elhelyezett kanapéba. Fáradt volt, de mégsem jött álom a szemére. Castielre gondolt és a babára, aki ebben a pillanatban is növekedett benne. Érezte, ugyanakkor mégsem tudta megmagyarázni magának, miért lesz egyre nagyobb napról napra a pocakja.

– Miért vagyok ennyire makacs? – tette fel magának a kérdést Hope, miközben a félhomályban úszó plafont kémlelte. – Hiszen annyira hiányoznak! Mindannyian. Nincs semmi értelme ennek az akaratos sztrájknak – suttogta lemondóan. – Ha csak úgy juthatunk haza, hogy vigyázunk a babára… – kezdte kissé bizonytalanul. – Gabriel, ígérem, nem esik bántódása – majd lassan felült az ágyon, megdörzsölte fáradtságtól száraz szemeit, és körbenézett az öltözőjében. Abban reménykedett, hogy Gabriel újra megjelenik, és egy csettintéssel rendbe hozza majd a dolgokat. – Hát jó! Ha nem, hát nem – szállt ki megmakacsolva magát az ágyból Hope. – Megyek, és iszom egy jó erős kávét! Talán ettől majd a pici is jobban életre kel – jelentette ki fennhangon, Gabrielnek címezve. – Persze az most egy cseppet sem számít, hogy nem szoktam kávézni – suttogta maga elé türelmetlenül.

„Okés, Gabriel! Most vagy tényleg ennyire le vagy foglalva, vagy direkt játszol velem?” – gondolta magában idegesen.

Hope-ot az sem érdekelte, hogy holnap korán kell kelnie, és munkába állnia. Miért stresszelne emiatt, hiszen ez a világ nem a valóvilág része. Csak egy kitaláció, egy unatkozó angyal játszótere.

A lakókocsinak álcázott öltöző ajtaja szinte kősziklaként nehezedett a helyére. Hope csak a sokadik próbálkozásra tudta kilökni a beszorult ajtót. Gyors léptekkel átszelte a lakókocsija és a stúdió közti, pár méteres távolságot. Az est csendjét az aszfaltos úton kopogó bakancsának a talpa törte meg. A stúdió bejáratán átlépve, az öltözők közelében lévő kávéautomata felé vette az irányt. Az, hogy a világítás még nem volt teljesen lekapcsolva, utólag tűnt csak fel neki.

„Miért is lenne, hiszen mindig is voltak olyan szorgalmas stábtagok, akik éjnek évadján virrasztanak.” – A gondolatra Hope szája sarkában egy halvány félmosoly jelent meg, de amikor megpillantotta a szemben jövő Jaredet és Misha-t, arca komollyá vált. Akárhányszor, amikor a mélykék szemű férfira nézett, Castielt érezte maga mellett, aki oly’ közel volt, ugyanakkor mégis távol. A napok múlásával már nagyon elege volt ebből a rossz és felemésztő érzésből.

– Jó éjt, Jared! Jó éjt, Misha! – erőltetett egy mosolyt az arcára Hope, miközben térben egyre közelebb került a két férfihez.

– Hope? – szólította nevén a ballonkabátos férfi, aki egyenesen elállta az útját a lánynak.

– Mi az? – kérdezte Hope egy kissé idegesen.

– Tényleg ő az – csillant fel a magasabb férfi szeme. – Volt értelme, hogy magunk mögött hagytuk Gabrieléket. 

– Fiúk, ehhez most tényleg nincs kedvem. Légyszí, gyakoroljátok máson a forgatókönyvet – fújt egyet ingerülten a lány.

– Hope, hát nem érted? Én Sam vagyok, ő pedig Castiel! – kezdett a magyarázkodásba a kockás inget és farmert viselő fiú. – Gabriel és Peter hozott ide minket, hogy hazavigyünk – majd tekintete hirtelen megakadt Hope gömbölyödő pocakján. A fiatalabbik Winchester pillantását Castiel is követte, aki szinte letaglózva állt a látottak előtt. 

Ízelítő az 51. fejezetből

(...)

– Drága, egyetlen Sallym. – A sötétbarna hajú fiú a bejárat előtt sétálgatva figyelte a székhez kötözött lányt, miközben kezében egy tőrt forgatgatott. Sallynek mind a kezei, mind pedig a lábai erősen össze voltak kötözve. – Ha te nem lennél, ki kellene találni.

– Miért? – horkantott az újonc vadász. – Talán azért, mert minden kérdés nélkül szétrúgnám a seggedet?

– Ismerlek. Inkább valami mást csinálnál vele – csillant fel a fiú szeme, majd kajánul elmosolyodott.

– Tudod is te – mocorgott a székben idegesen Sally. – Te biztosan nem ismersz.

– Én a fejedbe látok, cicus. Ez egy istenadta tehetség.

– Dugd fel magadnak az istenadta tehetségedet – köpött a fiú felé, de túl messze volt tőle, így a próbálkozása céltalan volt.

– Hmm, de harapós kedvedben vagy, cicus.

– Befejeznéd már ezt a cicusozást? Csak mert irtóra idegesít! – fújt egyet idegesen Sally.

– Úgy hiszem, nem vagy abban a helyzetben, hogy nekem dirigálj – változtak át a fiú szemei feketévé, majd kihúzva magát a lányhoz sétált, és közel hajolt hozzá.

– Tudod mit? – mosolyodott el félig-meddig Sally. – A képedet így még jobban át tudom majd rendezni, mint a démonseggedet.

– Még mindig harapós vagy – simított végig a tőr pengéjével a lány arcán, másik kezével pedig megszorította a combját.

– Te meg még mindig egy arrogáns, perverz és pokollakó pöcs – hajolt közelebb, és dühtől izzó tekintettel a fiatal fiú mélybarna szemeibe nézett.

– Oh, miért sértegeted ennyire szegény Ronnyt? – gügyögte a démon gúnyosan.

– Nem őt sértegetem, hanem téged! – vágta rá a lány, majd akarva-akaratlanul egy könnycsepp gördült le a dühtől kipirult arcán.

(...)

50. fejezet

Már több mint egy hónap telt el azóta, hogy Dean és Hope Gabriel világában ragadt. Castiel hiába várta az arkangyal által ígért értesítést, nem jött semmi és senki sem. A napok pedig vészesen múltak.

Az újév bekövetkeztével a február gyorsan eljött, és kis idő múlva a március is. Castiel egyre inkább azt kezdte érezni, hogy Gabriel becsapta őt. De nem csak ez bántotta, hanem az is, hogy nem árulta el Samnek Dean hollétét. A fiatalabbik Winchester az elmúlt hónapokban már több boszorkányt és médiumot is felkeresett Pamela ismeretségi körén belül, valamint azon kívül. Ahol csak megfordult, eddig mindig nemleges választ kapott: senki sem tudta megmondani, vajon hová tűnhetett a bátyja.

Egyik este, amikor Sam a valaha létezett legporosabb könyveket lapozgatta Bobby könyvtárában, megcsörrent a mobilja a nadrágja zsebében. Gyors mozdulattal az egyre türelmetlenebbül rezgő telefon felé kapott abban reménykedve, hogy talán Dean az, aki keresi.

- Dean? – szólt bele kérdőn a felvett telefonba. – Andrea? – kérdezte kissé bizonytalanul, ugyanakkor egy kis örömmel a hangjában. Boldog volt, hogy egy rég nem látott ismerős hangját hallhatta újra. – Minden rendben van? – A vonal túloldalán lévő fiatal nő zokogása alig tette érthetővé válaszát. – Mi történt? (…) Igen, emlékszem, de Dean sajnos most nincs itt – sóhajtott szomorúan. – Már hónapok óta keressük, és Hope-ot sem találjuk sehol sem. – (…) Sally? Bajban van? (…) Ron? Ki az a Ron? (…) Jó, jó, tudod mit? Gyertek ide Katie-vel olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak tudtok.

***

Sam könyökével a combjára támaszkodva idegesen dobolni kezdett a lábával, amikor újra megcsörrent a telefonja.

- Hallo! (…) Dean? – A fiatalabbik Winchester olyannyira meglepődött bátyja hangjától, hogy látszólag megnyugodva állt fel, és indult el Bobby dolgozószobája felé, ahol Castielék Wendyvel együtt Peter és Hope-ék után kutattak. – Kérlek, mondd, hogy minden rendben van veletek! Hol vagytok? (…) Castiel? Igen, itt van, miért? – A túloldalon lévő Winchester hangja halk utasításként csengett. Sam szótlanul nyújtotta át a telefont Castielnek. A férfi közelebb lépett a fiúhoz, és miközben a mobilért nyúlt, zafírkék szemei előtt hirtelen megjelent Gabriel arcképe. Castiel egy pillanatra le is hunyta a szemét, remélve, hogy csak képzelődik, és tényleg Dean van a vonal végén, de amikor beleszólt a telefonba, a várt baráti hang helyett az arkangyal gúnyos kacagása, majd komoly kijelentése hallatszódott.

- Dean? Mi a baj?

- Bocsi a késésért – kért elnézést a vonal túlsó oldalán egy semmitmondó hang. – Ezt azt hiszem, elszúrtam. Pedig titokban akartam tartani – szisszent fel halkan az arkangyal. – Rossz számot tárcsáztam.

- Akkor ezek szerint… - Castiel nem akart még egy hibát elkövetni, és egyébként is utálta a titkolózást, azért kihangosította Sam telefonját, és a többiek felé fordult.

- Bizony-bizony.

- De hisz ez nem is Dean! – szólalt meg felháborodottan és zaklatottan a fiatalabbik Winchester. 

- Ó, szia Sammy, hogy vagy? – üdvözölte nevetve a fiút Gabriel.

- Hová vitted el Deant? És mi ez az egész? – lépett közelebb Castielhez.

- Sajnálom Sammy fiú, de nem árulhatom el. Köt az esküm – bökte ki válaszként az arkangyal.

- Egy fenét! – nyúlt a telefon felé, hogy idegességében összeroppantsa, de Cas megakadályozta.

- Mindent a maga idejében – suttogta Gabriel sejtelmesen.

- Ha most lerakod a telefont, esküszöm…

- Mit fogsz tenni? Úgyis tudod, hogy a bátyádat csak én hozhatom vissza – váltott komolyabb hangnemre. – Ígérem, ha okos leszel, és odafigyeltek a ti kis angyalkátokra, akár még ma is viszontláthatjátok a makacs Winchestert és bájos segítőjét.

- 4 hónap! Jelent ez neked egyáltalán valamit? Már 4 hónapja, hogy semmit sem hallottunk felőlük – kiáltotta könnyes szemekkel Sam.

- Nyugi, szépfiú, nekik egy cseppet sem ártott meg ez a 4 nap.

- Ha nem hallottad volna, én 4 hónapot mondtam – fordult ki magából egyre jobban a fiatalabbik Winchester.

- Én pedig 4 napot. Most ezen akarsz vitatkozni? Én csak jobban tudom. Az én világomban most új szabályok uralkodnak: egy nap egyenlő egy hónappal. Ez még mindig jobb, mintha években számolnám, nemde bár? – hangja gúnyosabbnál gúnyosabbra váltott. – Ez így annyira személytelen – majd ahogy lerakta a telefont, a túloldalról már csak egy hangos búgás hallatszódott.

- Most komoly!? – kérdezte Amy felháborodottan. – Csak úgy lerakta!? – De Sam nem figyelt a fiatal nő idegeskedésére. Leírhatatlan harag gyűlt össze benne. Úgy érezte, már nem kell sok ahhoz, hogy végleg kiboruljon, és itt hagyva mindenkit, egyedül induljon útnak bátyja felkeresésére

- Nem hagyhatom… - indult a kijárat felé a fiatalabbik Winchester.

- Sam? Hová mész? – kérdezte aggódva Amy, majd megfogta a fiú kezét.

- Bárhová, csak… csak ne kelljen itt tétlenül üldögélnem, miközben Dean és Hope egy pszichopata arkangyal fogságában van! – ütött erősen az ajtófélfára.

- Sam, sss, nincs semmi baj. Együtt ezt is megoldjuk – simogatta meg gyengéden a fiú hátát. – Itt van Bobby, Castiel és én is. Egy család vagyunk. Egy igazi vadász család - mosolyodott el nyugtatóan.

- Helló, mindenki! – törte meg az idilli pillanatot Gabiel. – Mint mondtam, a telefonbeszélgetés nem épp az én műfajom. Kissé személytelen, de….

- Várjunk csak! Te élsz? – kérdezte döbbenten Amy.

- Csodás felfedezés, édesem – csapta össze mindkét tenyerét.

- De hisz láttuk, amikor Tommy végzett veled.

- Óh, igen, a kis Tommy. Egy pillanat elejéig én is azt hittem, hogy halhatatlanként meghalhatok, de aztán később rájöttem, hogy szerencsémre a kis fiacskátok még nem olyan erős, hogy végezzen egy igazi angyallal. Viszont pár év múlva… jobb lesz, ha a közelébe se megyek.

- Sok a duma – szakította félbe az arkangyalt Amy. – Inkább arról beszélj, hogy vissza tudod-e hozni Deanéket vagy sem!

- Egy kis segítséggel – majd halványan elmosolyodott, és az ajtó felé mutatott. Az előtérből egy harminc év körüli férfi lépett be a nappaliba. Mindenki kérdő tekintettel meredt rá, egyedül csak Wendy sikította el magát örömében, és a fiatal fiú nyakába ugrott, aki kifejezéstelen arccal meredt mindenkire.

- Jézusom Peter! Hol jártál? Annyira hiányoztál! – lehelt lágy csókokat a fiú arcára.

- A segítség megérkezett – húzta ki magát Gabriel méltóságteljesen.

- Valóban ő lenne az? Én teljesen másmilyennek képzeltelek – méregette összeszűkült szemmel Amy a férfit.

- Wendy, annyira sajnálom, de meg kellett tennem – suttogta a lány fülébe Peter, nem törődve Amy kijelentésével.

- Mit, Peter?

- El kellett fogadnom. Jól tudod, hogy ez nem az én világom, és csak azt sajnálom, hogy ennyi év kellett hozzá, hogy rájöjjek. Szeretlek Wendy! Tudod, hogy te vagy a mindenem, de… az otthonom nem ez, és ő – nézett Gabriel felé. – megígérte, hogy visszavisz oda, ahonnét jöttem.

- Ohh – távolodott el lassan a férfitől Wendy.

- Kérlek, meg kell értened – lépett a lányhoz közelebb Peter.

- Nincs semmi baj – emelte fel mindkét kezét a fiatal nő védekezően. – Megértem én, csak… Miért nem tudtál szólni? Azt mondtad, meg kell keresned valakit, azért jöttél el.

- Igen, és meg is találtam - majd arcát Bobby felé fordította.

- Nem akarok közbeszólni, mert igazán jó érzés, hogy engem is keres valaki, de… Miről is van szó? – nézett értetlenül az öreg vadász Peterre.

- A gyermekkorodról, Bobby Singer – ejtette ki lágyan a férfi nevét. – Sokszor körbevezettelek a világomban, míg te aludtál, habár lehet, hogy ezekre a pillanatokra már nem emlékszel. Te voltál az Elveszett fiúk egyike, aki hozzásegített Hook kapitány legyőzéséhez. A te bátorságod nagyon sok erőt és hitet adott nekem, illetve nekünk, hogy bármi is történjék, sose adjuk fel.  És így is történt. A győzelem felbuzdulásaként felajánlottam neked, hogy velünk maradhatsz, de te válaszként azt felelted, hogy sok mindent köszönhetsz nekünk, de otthon vár rád még egy nagy feladat. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor legelőször megfogalmazódott benned édesapád meggyilkolása.

- Ho-honnan tudod mindezt? – Az idős vadász akarva-akaratlanul eltávolodott a férfitől, majd leült a kanapéra, és arcát a tenyerébe temette. – Ezeket a dolgokat sosem mondtam el senkinek sem. De te… te is még gyerek voltál – suttogta dadogva.

- Így van – bólintott Peter. – Csak azóta már én is felnőttem. Megtettem. Wendyért. – Egy lopott pillantást vetett a lány felé.

- Te végeztél a saját apáddal? – kérdezte elképedve Amy.

- Muszáj volt. Édesanyámat, bármilyen kis apró rosszat követett el, minden egyes alkalommal megütötte. És ennek tetejébe még részeg is volt. Sokszor én is megszenvedtem a túlzott alkoholfogyasztását. Tisztán emlékszem arra a napra. Meg…. meg kellett tennem – mondta könnybe lábadt szemmel. - A saját fegyverével végeztem vele.

-  Semmi baj, Bobby – ült le mellé Amy a kanapéra, majd együttérzően átölelte őt. – Azt tetted, amit akkor jónak éreztél. És ha apád valóban… ilyen terror alatt tartott benneteket, akkor…

- Ez a családi dráma kezd kissé már az idegeimre menni – szólt közbe Gabriel keresztbe font karral. 

- Ezzel az egy mondattal végleg elástad magad előttem – állt fel Amy, majd egy jobb egyenessel földre terítette az arkangyal.

- Amy! – Ha Sam nem fogja le a lányt, Gabrielnek jókora verésben lett volna része.

- De hogy lehet ilyen tapló? – próbált meg kiszabadulni szerelme karjaiból Amy. – Azt sem tudja mi az, hogy család!

- Tévedsz, kedvesem – törölte le a vért a szája sarkából. – Te nem tudod! Végül is, mindennél könnyebb úgy megszabadulni a saját gyermekedtől, hogy még születése után nevelőszülőkre bízod, igaz?

- Te szemét! – kiáltotta. – Engedj el Sam! Engedj el! – kapálózott. - Kicsinálom ezt a ro… - majd hirtelen elhallgatott, amikor megpillantotta Pamelát a bejáratnál, kézen fogva Tommy-val.

- Peter! – szaladt a férfihoz mosolyogva a kisfiú, majd megölelte őt.

- Itt az én kis harcosom – simogatta meg lágyan Tommy fejét.

- Azonnal vedd le a kezed a fiamról! – kiáltotta Amy kétségbeesetten, de még mindig nem tudott kiszabadulni Sam szorításából.

- Amy, kicsim, csak nyugalom, rendben? Nem lesz semmi baj. Tommy biztonságban van – sétált oda a médium a fiatalabbik Winchester mellé, majd ránézett, és bólintott. – Innét átveszem.

- Biztos? - kérdezte aggódó tekintettel Sam.

- Meg tudom nyugtatni – majd egy halvány mosoly jelent meg nyugtalan arcán. Sam bólintott, és lassan elengedte Amy-t erős szorításából, Pamela pedig felkísérte a zokogástól reszkető lányt az emeleti szobába.

- Jesszus, mintha csak egy szappanoperában lennék! – szólalt meg szemforgatva Gabriel. – Ki toppanhat még be? – Amint az arkangyal ezt kimondta, erőteljes kopogtatás törte meg az alig pár másodpercnyi csendet. – Kellett nekem kérdeznem? Talán már Rozalinda is megérkezett – gúnyolódott.

- Ez biztos Andrea és Katie lesz – sietett a bejárathoz Sam.

- Miért? – kérdezte Castiel.

- Sally – válaszolta visszafordulva a fiatalabbik Winchester.

- Sam! – borult a fiú nyakába zokogva Andrea, miután kinyitotta az ajtót. A fiatal nő mögött Katie állt, könnyes szemekkel.

***

- Ebben a pár hónapban a poklok poklát jártuk meg – kezdett bele Katie. – Hívtam Deant, de…

- Dean sajnos eltűnt – jelentette ki szomorúan Sam.

- Igen, tudom – vett egy mély levegőt, majd folytatta. -, de sajnos csak az ő száma volt meg, ezért nem tudtunk elérni benneteket.

- Katie, térj a lényegre – szólt közbe siettetve Andrea.

- Rendben – bólintott. – Szóval, amikor elmentünk tőletek, a következő hónapban vadászatba kezdtünk.

- Mi? Micsoda? Ti? Egyedül? Segítség nélkül? Fegyverek nélkül? – hadarta Sam, kissé dühös tekintettel.

- Nem tehettünk mást, és különben is, szereztünk fegyvert magunknak – védekezett Katie. – A környékünkön egy csapásra elszaporodtak a furcsábbnál furcsább lények. Vagy lehet, hogy eddig is ott voltak, csak régebben még nem igazán volt rálátásunk ezekre a dolgokra.

- Értem. És mi történt? – kérdezte a fiatalabbik Winchester.

- Sally volt a legbátrabb köztünk. Olyan volt, mint egy harcos amazon – mosolyodott el szomorúan. – Aztán egy nap elment randizni. Ronnal.

- Ki az a Ron?

- Én és Sally együtt jártunk vele középiskolába, de nem is ez a lényeg. Sally-nek már régóta tetszett a srác, és hát, pár napja elhívta randizni.

- És ebben mi a rossz? – kérdezett közbe Bobby is.

- Az, hogy azóta nem láttuk – nézett az idős vadász szemébe Andrea. – És lehet, hogy Ront megszállta egy… egy démon.

- Na, jó, akkor új terv után kell néznünk – állt fel Sam, majd megköszörülte a torkát, és fél szemmel Gabrielre pillantott. – Addig nem mozdulok innen, amíg Dean elő nem kerül. Hope-pal együtt – fordult Castiel felé. – Cas, kérlek, segíts Andreának és Katie-nek megtalálni Sallyt. Bobby, kísérd el őket.

- És veled mi lesz? – kérdezte az öreg vadász.

       - Én visszahozom Deanéket.