25. fejezet

- Tegyél le, tegyél le! – hisztizett a lány Castiel karjaiban.

- Hope… - Az angyal alig tudott megszólalni a lány viselkedésétől. Miután óvatosan letette a földre, Hope lassan odabotorkált egy közeli mérföldkőhöz – amely közvetlenül az út szélén volt -, és lekuporodott a tövébe. A lány több mint fél órán keresztül nem szólt az angyalhoz. A csend már kezdett kínossá válni, így Castiel vette a bátorságot, és pár lépést közelebb lépett a lány felé.

- Ne gyere a közelembe! – kiáltott rá Hope remegő végtagokkal, és egy hatalmas gombóccal a torkában.

- Mi a baj? – Az angyal hangja túlságosan is együttérző volt ahhoz, hogy további hallgatásba burkolja a lányt.

- A hazugságaid. A titkolózásaid. Minden!

- Hazugságaim? Miről…?

- Már megint kezded – vágott közbe a lány.

- Hope, nem maradhatunk itt. Késő van, és Dean már biztosan…

- Nem érdekel – jött a lánytól a rideg válasz. – Addig nem mozdulok innen, amíg nem válaszolsz a kérdéseimre. Ha kell, órákig képes vagyok itt ücsörögni. Ez csak rajtad múlik.

Castiel nem szólt. Egy csalódott sóhajt fojtott el magában, majd Hope-ra nézett, akinek sötétbarna haja szinte ragyogott a fogyó hold fényében. Csend volt. Amolyan vihar előtti csend. Csak néhány tücsök ciripelt a távolban. Igaz, hogy egy fontos elkerülő út szélén voltak, a teherautók valahogy most mégsem ezt az útszakaszt választották ezen az éjszakán.

- Mire vagy kíváncsi? – suttogta az angyal lehajtott fejjel. A lány egyáltalán nem számított Castiel kérdésére. Meglepettségében akarva-akaratlanul félmosolyra húzódott a szája.

- Te vagy az apám?

- Nem – válaszolt könnyedén az angyal.

- Akkor miért mondtad azt, hogy részben a te…? – hangja elcsuklott.

- Azért, mert az én képességemet örökölted. De ettől még nem én vagyok az apád.

- Hál’ Istennek! – gondolta magában megkönnyebbülten a lány.

- Angyali erőmnek birtokában sikerült kizökkentenem édesanyád sorsát a démon átka alól. De…

- De? – kérdezte Hope félvállról, elrejtvén idegességét. Minél többet tudott meg a múltjából, annál jobban érezte, hogy Castiel közelebb áll hozzá, mint hitte. És itt most nem arról az érzésről volt szó. Szinte már biztosra sejtette, hogy a születésétől fogva ismeri őt.

- Még sosem csináltam ilyet azelőtt, és ha egy démon valakit megátkoz… Az átok feloldása nem megy segítség nélkül. Még egy angyal számára sem.

- Ezért szövetkeztél egy másik démonnal – csúszott ki Hope száján, mint aki megvádolja Castielt egy súlyos bűn elkövetésével.

- Nem. Egy boszorkánnyal.

- Egy… egy mivel? – kérdezte döbbenten a lány. – Azt hittem, hogy a létezésük csak mese.

- Szóval az angyalokban és a démonokban hiszel, de a boszorkányokban nem?

- Ööö… igen. És ez a boszorkány… Tudta, hogy mit kérsz tőle? Mármint még én sem tudom pontosan, hogy miről beszélek, de….

- Igen. Igazából csak annyi volt a feladata, hogy levezessen egy… - Castiel hirtelen elhallgatott. Nem akarta még jobban felzaklatni a lányt.

- Castiel? Egy mit?

- Egy termékenységi rituálét. – Hope ekkor arcát két tenyerébe temette, és újabb kínos csend ereszkedett le közéjük.

***

Sam tekintete az ajtóra meredt, de az ügyeletes nővér helyett Dean lépett be a kórterembe. A fiatalabbik Winchester hebegve-habogva köszönt a bátyjának, aki fél szemmel Amy-t figyelte.

- Mi az Dean? – nézett kérdőn a testvérére Sam.

- Hope és Castiel már igencsak hosszú ideje nem jöttek haza, és fogalmam sincs, hogy hol lehetnek – hadarta a fiú.

- Mi? Micsoda? Egyáltalán miért hagyták el a házat? – kérdezősködött a Winchester fiú.

- Alighanem Amy-nek köszönhető – majd szúrós szemmel a lányra nézett.

- Hogy mi? – A fiatal vadász érezte, amint a vérnyomása felszökik, és a szíve gyorsabban ver a mellkasában. Ezt az ágy mellett lévő monitor is kimutatta.

- Dean! – szólt rá a bátyjára dühösen a fiú, majd lágyabb hangnemre váltott. – Amy, nincs semmi baj. Biztos vagyok benne, hogy Hope jól van. És Cas is.

- Ühüm – bólintott a lány, és megpróbált lenyugodni.

- Amúgy meg miért jöttél ide? – fordult testvére felé Sam. – Miért nem hívtál?

- Talán mert nem tudtalak elérni, öcsi. Biztos valami fontosabb dolgod lehetett, hogy kikapcsoltad a telefonod – fortyogott hangosan Dean olyannyira, hogy észre sem vették, amikor az ügyeletes nővér belépett a kórterembe.

- Uraim, mégis mikor jöttek be ide? És mi ez a nagy hangzavar? Sajnálom, de meg kell kérnem önöket, hogy fáradjanak ki a kórteremből.

- Áh, remek. – Dean még mindig egy kissé feldúlt volt, amikor berakta maga mögött az ajtót. Sam megcsóválta a fejét, miközben bátyja után nézett, majd a lányhoz hajolt, és homlokon puszilta.

- Betartom az ígéretem, csak épülj fel – suttogta Amy fülébe, végül egy fél mosollyal kisétált a folyosóra. Ahogy becsukta maga mögött az ajtót, Dean egyből az öccse mellé lépett.

- Szóval – köszörülte meg a torkát a fiú.

- Már megint mi az, Dean? – sóhajtott Sam.

- A telefonod miért is volt kikapcsolva? – nézett szigorúan az öccsére.

- Most komolyan? Erről fogunk vitatkozni? Ez annyira gyerekes.

- Gye…. – kezdte fennhangon a fiú, majd miután észrevette, hogy a folyosón mindenki őket nézi, félrehúzta az öccsét, és halkabbra vette a hangját. – Gyerekes? Szerinted az gyerekes, hogy Hope és Cas ki tudja milyen bajban van, te meg itt enyelegsz ezzel a…

- Ez az Dean! Mond csak ki! – szólt vissza Sam idegesen. – Még mindig utálod, igaz? Valld csak be! Egyszerűen nem tudod elviselni, hogy van valaki, akit tényleg szeretek. Jobban bárkinél.

- Cöhh – vonta meg a vállát Dean.

- Cöhh? – kérdezte szemöldökét felvonva a fiatalabbik Winchester. – Csak ennyi?

- Végül is, már nem vagy gyerek. Azt csinálsz, amit akarsz – majd szinte berögzült szokáskén megveregette az öccse vállát, és nagy léptekkel elhagyta a kórházat.

- Dean, ez már megint mit akar jelenteni? – sietett bátyja után Sam.

- Te szállj be Bobby kocsijába, én meg birtokba veszem az én kis drágaságomat – majd kezét lassan végigsimította az Impala ajtaján, és beült a volán mögé.

- Ezt most direkt csinálod? – kérdezte Sam a lehúzott ablakon keresztül.

- Sammy, nem akarok ezzel többet foglalkozni – legyintett, majd beindította az Impala motorját. -  Szállj be Bobby furgonjába.

- És Pamela?

- Őt majd utólag értesítjük. Most úgyis Amy mellet akar maradni.

- De ugye tudod, hogy majd haza kell vinnünk? Szerintem az lenne a legjobb, ha itt hagynánk Bobby kocsiját.

- Csak nem félsz egyedül vezetni? – csipkelődött Dean.

- Csak nem kettesben akarsz maradni a kocsiddal? – vágott vissza Sam, majd felvonta a szemöldökét.

- Jól van öcskös. Szállj be – csóválta meg a fejét nevetve Dean. A fiatalabbik Winchester épphogy beszállt a kocsiba, megszólalt Dean telefonja egy klasszikus Metallica dal kíséretében. Dean a zsebébe nyúlt, majd amikor meglátta a mobilja kijelzőjét, döbbenten az öccsére nézett. – Chuck az.

- A próféta Chuck? – pislogott Sam. – Hangosítsd ki. – Az idősebbik Winchester bólintott, és megnyomta a hívásfogadás gombot.

- Dean? Te vagy az? – A férfi hangja kissé zaklatott és rekedtes volt.

- Igen, Chuck. Én vagyok.

- Hál’ Istennek. Már azt hittem, hogy sosem érlek el.

- Figyelj, Chuck, vissza tudnál hívni később? Most éppen…

- Nem alkalmas. Tudom. Ha Hope miatt aggódtok, nincs semmi baja.

- Ezt meg honnan tudod? – kérdezte Sam és Dean gyanakodva. – Még mindig látomásaid vannak?

- Vele kapcsolatban nem – sóhajtott a férfi. Sam elgondolkodva az autó műszerfalára meredt.

- Úgy érted, hogy… - kezdte a fiatalabbik Winchester, közelebb hajolva bátyja telefonjához, majd megköszörülte a torkát. -  … van egy másik próféta is a közelben?

- Mondhatjuk – válaszolt közömbösen Chuck. – Vagyis csak sejtem.

- Na, idefigyelj! Ha bármit tudsz… - mordult fel idegesen a fiú.

- Nyugi, Dean – fordult a bátyja felé Sam. – Chuck, ki az?

- Esküszöm, nem ismerem. Csak a történetét olvastam és…

- Várj! Egy újabb ’evangélium’? – vonta fel a szemöldökét Dean.

- Nem hinném. Öhm, interneten írja, és ahogy látom, nem sok olvasója van, szóval nem hiszem, hogy sokan tudnának róla.

- Remek – masszírozta meg a homlokát az idősebbik Winchester idegességében. – És miről szól? Esküszöm, ha még valaki megpróbálja az életünket…

- Alighanem Castielről – vágott Dean szavába Chuck. – De mindenki megjelenik a történetében: te és Sam, Hope, Bobby, Pamela, Rufus, Amy, Crowley, Michael… - majd a túloldalon a billentyűzet hangos kattogása vonta el a fiú figyelmét a beszélgetésről.

- Te írsz?

- Öhm, nem, csak épp vele beszélgetek – válaszolt kissé zavartan a férfi.

- Kivel?

- A blog írójával.

- És van neve is?

- Hope.

- Hmm, szóval Hope. Hát, eléggé rejtélyesen hangzik – húzta el a száját a fiú.

- Visszatérve a történetre – szólalt meg Sam. – Azt mondtad, hogy többek között Castielről ír, de ő egy angyal. A próféták az ő sorsukat is meg tudják írni?

- Jogos kérdés – bólogatott Dean, majd Chuck elnevette magát a túloldalon.

- Ahogy olvasom a történetet, egyre érdekesebb lesz. Most épp a nagy ’tanító jellegű’ beszédedet olvasom. Újra. Szegény Castiel! Azt sem tudja, hogy mihez kezdjen - majd ismét egy hangos nevetés.

- Hogy mi? Micsoda? Chuck, azonnal hagyd abba! Nehogy tovább merd olvasni, mert esküszöm  …

- Jó, jó, jó. Befejeztem. Szóval, akkor már biztos, hogy ez a lány egy próféta.

- Igen – fújta ki magát az idősebbik Winchester.

- Amúgy, fiúk, tudhatnátok, hogy Castiel már nem angyal. Vagyis biztos, hogy nem teljesen – tette hozzá Chuck halkan.

- Mostanában valóban máshogy viselkedik. Mintha nem is angyal, hanem sokkal inkább ember lenne – szólalt meg Sam hangosan gondolkodva.

- Muszáj beszélnünk azzal a … Hope-pal. Hátha ezzel előnyhöz jutunk Michaellel szemben – fordult öccse felé Dean. Sam bólintott.

- Alex Johnson Hotel, ötös szoba. Itt vár benneteket.

- Hé, hé, hé. Lassíts egy kicsit.

- Szép munka, Chuck – kiabálta Sam a telefonba. Dean összeszűkült szemmel öccsére nézett, mire a fiú hangosan elnevette magát. – De mégis hogyan vetted rá, hogy…?

- Azt mondtam, két őrült rajongója akar vele találkozni. Az őrültet persze jó értelemben értettem. És azt is említettem, hogy teljesen olyanok vagytok, mint Sam és Dean, illetve, hogy készültetek egy meglepetéssel is.

- Meglepetéssel? – értetlenkedett Dean.

- Jó lenne, ha Hope-ot is magatokkal tudnátok vinni – suttogta a férfi.

- Óh, hogy is ne! – csattant fel a fiú. – Pláne, hogy nincs is velünk.

- De ő tudja, igaz? Hope tudja, hogy hol vannak. Végül is ő az ’író’ – mosolyodott el Sam.

- Igen. Talán. Várjatok, megkérdezem tőle – Újabb pötyögés a billentyűzeten. Közben Dean már rálépett a gázra, hogy ezzel is közelebb legyenek Castielékhez.

Fanvideó

Ezt a videót minden Castiel illetve Supernatural rajongónak ajánlom! Ismét egy olvasó remekművét szeretném megmutatni nektek... Személy szerint nagyon, de nagyon jóra sikerült és szerintem minden benne van, ami csak kell. "This is a story about an angel. This is Castiel's story."

Nézzétek és szeressétek! :)

http://www.youtube.com/watch?v=w34gMDKSeA4&feature=plcp

"Sziasztok :) nézzétek meg ezt a fan videót amit én készítettem Cas-ről , mivel ez az első nincs annyi effekt a vidiben...de remélem elsőre nem lett olyan rossz :) várom a véleményeket" (Szalai Viki)

Egy kis kulissza-titok, avagy egy kis lesi fotó... Csak nektek...

Szerencsére kicsit előbbre járok a kelleténél, így "betekinthettek" a 26. fejezetbe. Igaz, kissé homályos és sok az áthúzás, de a lényeg, hogy készülőben van, és megpróbálom minél olvashatóbbra megírni. ^^

Castiel shows his wings

Kedves Olvasóim/Rajongók!

Nagy örömmel tölt el, hogy egyre több olvasó és Supernatural-rajongó érdeklődik a történetem iránt. És ez nagyon jól esik! Ezúton szeretném megköszönni MINDAZOKNAK, akik őszintén kinyílvánították a véleményüket egy-egy fejezet után. És ez - mint a kezdetek kezdetén -  a közeljövőben is nagyon jó érzéssel fog eltölteni! :)

Igazából most azért vagyok itt, hogy egy újabb csodás képet illetve képeket osszak meg veletek, melyeket az egyik rajongó, és szintén olvasó Pállai Brigitta készített.

Remélem, hogy nektek is ugyanúgy tetszeni fog, ahogy nekem is!

24. fejezet

6 ÓRÁVAL KORÁBBAN – Sioux Falls

Az alakváltó Hope zokogása miatt az angyalról teljesen megfeledkezett. Nem azért, mert a lány maga alatt volt. Ez sokkal több volt annál. Hope dermedt tekintetét követve lassan megfordult, és arca érthetetlen módon falfehér lett. Megrémült. Érezte, ahogy a halál szele lassan bekúszik a boltba, és körülfonja teste minden egyes porcikáját.

- Minden gonosz teremtménynek pusztulnia kell – szólalt meg a feketeruhás férfi. Hangja kevésbé csengett barátságosan. Koncentrálva a nő szemébe nézett, és jobb karját kinyújtva elindult az alakváltó felé, mintha csak az utolsó kenetet akarná feladni neki.

- Én a jó oldalon állok! – csattant fel a nő rémült, ugyanakkor magabiztos hangja. Félelmét megpróbálta leplezni. A férfi egy pillanatra megtorpant, és fenyegetően a lényre bámult. Miközben a feketeruhás férfi az alakváltóval volt elfoglalva, Hope lassan Castiel mellé kúszott, és megpróbálta elállítani az ütések okozta sebekből folyó vért. A lány még mindig szipogott, majd később, amikor meghallotta az arkangyal nevét, még levegőt is elfelejtett venni.

- Michael? – kérdezte hitetlenkedve a férfi.

- Esküszöm, az ő oldalán állok – hajtogatta az alakváltó. – Bizonyítékul szolgáljon az, hogy senkit sem bántottam.

- Valóban? – majd összeszűkült szemmel a földön lévő lányra és férfira pillantott. Ahogy Hope tekintete találkozott édesapjáéval, csupa bosszúvággyal és megannyi szenvedéssel találta szembe magát. És ahogy ránézett… mintha nem is a saját lányát látta volna benne.

- Ez a bukott angyal megérdemelte, hogy megkapja azt, ami jár – jelentette ki magabiztosan a nő.

- És a lány? – kérdezte gyanúsan a férfi, mintha Hope is valamilyen teremtmény volna.

- Nem tehettünk mást. Az utunkba állt. Ő csak egy átlagos ember.

- És az arkangyalnak tervei vannak vele – mondta ki hangosan gondolkodva a feketeruhás, mint aki olvasna az alakváltó gondolataiban.

- Csak nem hiszed, hogy mindent elárulok majd neked? – horkant fel a nő, amit egy pillanat alatt megbánt. A férfi ismét elindult az alakváltó felé, aki most már nem mert szembeszállni vele. Sem szóval, sem pedig cselekedettel. Lehunyta két szemét és…

- Hát barátocskám, ez nem a te napod – jelent meg az alakváltó és a férfi között Crowley, önelégült mosollyal az arcán, majd Hope-ék felé fordult. – Viszont ti megmenekültetek. Sajnos - tette hozzá komor arccal a démon.

- Te? – ordította el magát a feketeruhás férfi, akinek hangjától még a bolt is megremegett, és újabb neoncsövek pattantak el.

- Ajajj, most félnem kellene? – hunyorgott Crowley az elpattanó neoncsövek fényétől. – Ti, bosszúálló szellemek, egyfolytában csak bajt okoztok. – Bosszúálló szellem!? A lány szívébe villámként hasított a fájdalom. 

- De csak addig, amíg meg nem találjuk a kiszemelt személyt – majd szája baljós félmosolyra húzódott.

- Oh. – A démon mosolya egy pillanatra az arcára fagyott miután felismerte, hogy kivel áll szemben. – A te véred nem az én kezemhez tapad.

- De a feleségemé igen! – ordított dühösen a tiszteletes.

- És most az ő halálát akarod megbosszulni? – kérdezte félvállról Crowley. – Szánalmas. Azt hittem, már a lányod miatt aggódsz ennyire – majd félszemmel Hope-ra tekintett.

- A lányom? - húzta fel a szemöldökét a férfi. – Ő biztonságban van. Castiel vigyáz rá.

- Ó, hát persze! Castiel – nevetett fel gúnyosan a Pokol királya. – Nézz csak rá – intett kissé idegesen a földön lévő, lábadozó férfi felé. – Ő lenne a nagy védelmező? Egy bukott angyal!? Inkább bízod rá a lányod életét, mint Isten egyik arkangyalára? – A démon szeme csak úgy lángolt a gyűlölettől.

- Castiel? Egy bukott angyal… - ismételte meg Crowley szavait a tiszteletes.

- Igen, mert ellenszegült Isten parancsaival. – Isten nevénél a démon nem tetszően felvonta az egyik szemöldökét.

- Valóban? – A férfi szemébe ismét beleköltözött a bosszú. – És Hope? – Hangja lágyabbra váltott.

- Velünk biztonságban lenne. Michael vigyázna rá – győzködte hazugságokkal a férfit Crowley. – Nézd, Matthew… Ugye szólíthatlak így? Csak egy aprócska igen kell, és sutty! Máris meglátod a fényt. Nem kell, hogy olyasvalamiként éld a túlvilági életed, amelyekre magad is vadásztál. – A tiszteletes láthatóan elgondolkodott a démon szavain, de bármennyire is könnyűnek tűnt ez az út, a vér, amely a kezeihez tapadt, nem hagyta őt nyugodni. Végeznie kell a felesége gyilkosával! Csak ez lebegett a szeme előtt.

- A lányom biztonságban van ott, ahol van – jelentette ki a férfi. - A bostoni leánykollégiumban.

- Matthew, Matthew – csóválta meg a fejét Crowley, majd elindult lassan a férfi felé, magára hagyva az alakváltót. – Hope már nem ott van.

- Nem!? – kérdezte idegesen és értetlenkedve a férfi, mire újabb neoncső pattant el a démon feje fölött.

- De nem ám – mosolyodott el gúnyosan Crowley. – Már több mint egy hete két vadász, bizonyos Winchesterek hozták el a kollégiumból. És amint látod, napról-napra egyre nagyobb bajba kerül. Igaz, Hope? – baljós tekintettel a lány felé fordult. A tiszteletes hangtalanul a démon mellé sétált, majd követte annak pillantását, mely a földön kuporgó lányon állapodott meg.

Hope még erősebben Castielbe karolt. Az angyal megpróbálta védencét nyugtatgatni, de a lány csak Crowley-ra és Matthewra figyelt. A férfi ekkor még közelebb lépett a lányhoz, és ahogy elhaladt Crowley mellett, a démon sürgősen maga mellé parancsolta az imént magára hagyott nőt.

- Megszerezted, amire szükséged volt? – kérdezte suttogva a démon.

- Igen – válaszolta egyértelműen az alakváltó.

- Michael biztosan büszke lesz rád – mondta gúnyosan Crowley. – Persze, ha nem szúrod el.

- Ne feledd, én alakváltó vagyok. A véremben van – majd fölényesen elmosolyodott, és a démon szemébe nézett.

Matthew tiszteletes bizonytalan tekintettel vizsgálgatta Hope-ot. Mindennél jobban kereste benne azt a kislányt, akit itt hagyott. De szomorúan tapasztalta, hogy az a lány már régen halott.

- Ez nem az én lányom – jött a férfitól a csalódott kijelentés, mire a démon feléje fordult.

- Pedig… - kezdte Crowley, majd hirtelen elhallgatott. Nem hitte volna, hogy pont Matthew fogja megkönnyíteni a dolgát. Ha a férfi még ilyen közelről sem ismerte fel a saját lányát, akkor nincs mitől tartaniuk. Már biztos volt benne, hogy a tiszteletes nem fog Michael és az ő terve közé állni. Talán csak neki van oka az aggódásra, hisz a férfi őt akarja. Holtan. Minél előbb, annál jobb. A bosszúálló szellemeknél talán még a kopogó szellemek rosszabbak. Tudta, hogy amíg nem öli meg, és bosszúja be nem teljesedik, addig nem hagyja nyugton a démont.

- Apa – szólalt meg remegő hangon Hope, majd lassan feltérdelt és megpróbált felállni, de Castiel megfogta a csuklóját és óvatosan visszahúzta a földre, maga mellé.

- Ő többé már nem az édesapád – suttogta az angyal. Hope szeme ismét könnybe lábadt. A vér szinte megfagyott az ereiben, ha csak arra gondolt, hogy az édesapja az imént utasította el őt. „Ez nem az én lányom” EZ. Csengett a szó újra és újra a fülében. Mintha csak egy tárgy, és nem is ember lenne. „Ez.”

- Most nagy bajba kerültél, kislány – sugallta a tekintetével az alakváltó, majd Crowley-val egy szempillantás alatt eltűntek a kis bolt feldöntött polcai közül.

Alig pár perce a démon és az alakváltó távozása után a férfi eltávolodott a lánytól, mintha meghátrált volna. Szemeiben ugyanúgy a bosszúvágy tükröződött. Végül megállt az üvegajtó előtt, és a bolt biztosítékát lecsapva magára hagyta a lányt és az őrangyalát.

A benzinkúton már végképp a sötétség lett az úr. Még a bolt előtti utcalámpa villanykörtéje is elpattant a férfi távozásakor. Castiel, a sötétség ellenére megpróbált felállni, és a mellette nyöszörgő lány segítségére sietni. Az angyal vakon tapogatózott a földön ülő lány karja után. Amikor ujjai megérintették Hope vállát, érezte, amint védence megremeg a félelemtől.

- Sss, csak én vagyok az – suttogta Catiel. – Jól vagy?

- Nem… nem tudom. Azt hiszem, kificamodott a bokám, amikor az a démon elengedett.

- Fel tudsz állni?

- Talán – válaszolt Hope sóhajtva.

- Várj, segítek – szólalt meg Castiel, miután meghallotta a lány mozgolódását a földön. Óvatosan Hope karja alá nyúlt, és megpróbálta felsegíteni.

- Az is lehet, hogy nincs semmi bajom – jelentette ki a lány, majd miután két lábra állt, hangosan felszisszent. – Ó, remek!

- Nagyon fáj? – kérdezte az angyal együttérzően.

- Majd csak kibírom hazáig valahogy.

- Vagy… - szólalt meg hosszas gondolkodás után Castiel. A lány kérdőn az angyalra nézett, akinek arcát alig látta a sötétben.

- Vagy? – Hope még fel sem tette a kérdést, amikor azt érezte, hogy lábai elrugaszkodnak a földtől, és valami sokkal puhább helyen találja magát: őrangyala karjaiban.

- Most már jobb? – kérdezte Castiel. Hope nem látta, hogy valójában milyen közel van az angyalhoz, de a leheletét szinte már az arcán érezte. Olyan volt, mintha csak a fülébe suttogott volna.

- Öhm, igen. Köszönöm – pirult el a lány, ami szerencsére a sötétben kevésbé volt észrevehető.

Hope kissé kényelmetlenül érezte magát az angyal karjaiban. Még a nyakát sem karolta át, de pár perc séta után beletörődött a helyzetébe, és már kevésbé volt zavarban, ahogy Castiel karjai védelmezően körülfogták a derekánál és a térde alatt. Ugyanakkor egyszerűen nem tudta feldolgozni, amit a benzinkút boltjában hallott, illetve látott. Mindezek mellett csak egy szó maradt meg, erős nyomot hagyva a lelkében.

- Bosszúálló szellem – suttogta hangosan gondolkodva a lány.

- Tessék? - kérdezte út közben Castiel. Az angyal olyannyira közel hajolt a lányhoz, hogy Hope még arról is megfeledkezett, hogy fiú-e vagy lány.

- Nem számít – dadogta zavarában.

- Édesapád jár a fejedben, igaz? – Az angyal hangja halk és lágy volt.

- Igen – sóhajtotta Hope, majd az angyal arcára hirtelen aggodalom ült ki. – És egy valamit nem igazán értek. -  Castiel tudta, hogy a lány kérdezősködni fog. – Apának volt valami köze ezekhez a… a lényekhez…? - hangja elcsuklott.

- Hope. – Az angyal érezte, hogy már nincs visszaút. Tudta, hogy el fogja mondani a tiszteletes titkát, amit Matthewnak sosem kellett volna eltitkolnia a saját lánya elől.

- Castiel, tudnom kell – kérlelte az angyalt olyan szívszorító hangon, aminek még Cas sem tudott ellenállni.

- Édesapád ördögűző volt – válaszolt a férfi, aki kissé megkönnyebbülve érezte magát a nagy titok kimondása után.

- Ördögűző!? – kérdezte kétségbeesetten és egyben csalódottan a lány. – Jézusom! És ezt egész végig titkolta? Még akkor sem árulta el, amikor tudta, hogy tudok a szörnyek és az efféle lények létezéséről.

- Hidd el, megvolt rá az oka – csitítgatta védencét az angyal.

- És ez a képesség? Ezt is tőle örököltem? – Hope itt az emberek érzéseinek megérzésére gondolt, amit először Deannél, majd pedig Samnél tapasztalt.

- Nem. Ez alighanem az én hibám volt – tört elő Castielből a bűntudat. Eszébe jutott az a nap, amikor mindent megtett a lány szüleinek boldogsága érdekében, de valami mégis rosszul sült el, amire maga is csak most jött rá.

- Hogy érted azt, hogy a te hibád volt? – Hope értetlenkedve nézett az angyal mélykék szemeibe, amik az éjszaka sötét leple alatt mintha most fekete színben pompáztak volna.

- Grace és Matthew teljesen átlagos emberek voltak, és csak egy dolog volt, amit mindennél jobban szerettek volna: egy kisbabát. Édesanyádat azonban egy démon megátkozta, hogy semmi esetre sem lehet várandós, azonban ha mégis…

- Egy démon? – Hope-ot olyannyira lekötötte ez a rész, hogy Castiel figyelmeztető mondatát már meg se hallgatta.

- Igen – bólintott az angyal.

- De akkor, hogy jöttem én a képbe?

- A szüleid tudták, hogy mi, angyalok különleges képességekkel rendelkezünk. Az édesapád szinte már könyörgött nekem, hogy segítsek Grace-en, az édesanyádon. Cserébe megígérte, hogy annyi embert szabadít meg a démonoktól és a szellemektől, amennyit csak tud.

- Ohh… - nyögte Hope. – Szóval akkor nem is Matthew az igazi apám, hanem… - A lány elhallgatott. Érezte, hogy erős hányinger kerülgeti. A gyomra hirtelen összeszűkült, amikor őrangyalára pillantott. „Nem! Ez kizárt! Castiel nem lehet az apám!”