Nagy várakozást keltve megérkezett az 5. fejezet is! :) Egy apróság került bele, amit én csak emlékfoszlányoknak nevezek (dőlt betűs részek), melyeket elláttam dátummal. Ezek a részek egy-egy kisebb emléket tárnak fel Castiel illetve Hope közös/egyéni múltjából egyaránt.
Remélem, nem fogtok belekavarodni a sztoriba! Megpróbáltam minél jobban elválasztani a fő száltól ezeket az apró emlékfoszlányokat.
Továbbra is jó szórakozást!
(U.I.: A "Szereplők" köre is kibővült. Lejjebb megtaláljátok...)
A gyorsétteremben lassan elült a moraj, mire Dean és Hope részben befejezték az igen csak tartalmas ebédjüket. Eközben újabb vendégek jelentek meg a színen, név szerint egy fiatal pár. A nő átlagos, utcai ruhát viselt: egy farmernadrágot és egy drapp, félhosszú kabátot. A férfi biztosan munka után érkezhetett a párjával, hiszen egy kisség olajos, sötétkék overallt viselt. A pultnál majdhogynem ugyanazt rendelték, mint Dean-ék, majd a mosdóhoz közeli asztalnál foglaltak helyet, nem messze Hope-éktól.
A nő, miután észrevette az idősebbik Winchestert, a férfi fülébe suttogott valamit, majd felállt és elment a mosdóba.
- Hát, ez valami isteni volt – dőlt hátra székében önelégülten Dean.
- Ezer éve nem ettem már hamburgert – kapta be az utolsó falatot Hope, majd megtörölte a száját és kiszürcsölte a még megmaradt kólát a poharából.
- Igaz, hogy ez nem volt egy nagy ebéd, de azért elment egynek – mondta Dean mosolyogva.
- Oh, nekem tökéletesen megfelelt. Már jól is laktam – mosolygott a lány. – Egy perc és mindjárt jövök – állt fel az asztaltól, majd egyenesen a mosdóba indult.
Ahogy az ajtón belépett, a nemrég érkezett, fiatal nővel találta szembe magát.
- Bocsánat – mosolyodott el a lány. A nő visszamosolygott rá. Szelíd arcát még barátságosabbá tette az elegánsan levágott, vállig érő haja. Hope megpróbálta a nőt balról kikerülni, hogy bemenjen az egyik üres fülkébe, ám a barátságosnak tűnő vendég számára ez kevésbé tetszett. Amilyen gyorsan csak lehetett, megragadta a lány nyakát, majd a falnak nyomta. Hope lába épphogy elérte a talajt. Meglepettségében meg sem tudott szólalni, azonban miután a nő szeme éjfeketére váltott, már világossá vált, hogy ismét egy démonnal találja szembe magát. Megpróbált mindent, hogy kiszabaduljon a nő szorításából, de még egy árva hang sem jött ki a száján.
- Ssss! Ugye nem akarod, hogy a drága Winchester fiúnak odakint baja essen? Még egy ilyen próbálkozás, és a férjem kitekeri a nyakát. Megértetted!? – förmedt rá a nő, mire Hope válaszul némán bólintott egyet. – Ügyes kislány – mosolyodott el gúnyosan a nő, majd elengedte a lányt. Hope a földre rogyott, mély levegővétel és köhögések közepette. – Most pedig jöjjön, aminek jönnie kell – majd szájából sűrű, fekete füstszerű anyag távozott, mely egyenesen Hope testében talált gazdát.
- Csak nyugi kislány. Nem tart soká – mosolygott gúnyosan a démon, érzékelve a lány ellenállását. – Michael, megvan a lány. Massachussets-ben, egy kis étteremben vagyunk. Azt hiszem, McDonald’s a neve.
- Remek munka volt, Aleera – szólalt meg egy férfihang a fülkék felől. Hope a hang irányába fordult. Egy férfi állt a szűk és rövid mosdófolyosón, aki elegáns öltönyt viselt. A hangja megnyugtató, ugyanakkor ijesztő is volt egyben. Amikor észrevette a lányt, elmosolyodott, majd lassan elindult felé.
Közvetlenül Hope előtt, a nemrég még a démon által uralt nő teste hevert, ami felett a férfi minden gond nélkül átlépett.
- Szóval, te lennél Hope. Hmm… Már régóta figyellek ám, csak hát a drágalátos Castiel barátunk elég rendesen elintézte, hogy ne találjak rád. Egészen mostanáig – mosolyodott el ismét a férfi, majd mutatóujjával végigsimította a lány arcát.
- Igazán nem akarom megzavarni ezt a romantikus pillanatot, de hahó, én is itt vagyok – szólalt meg a Hope testében lakozó démon.
- Hogy bírsz vele? – kérdezte a férfi.
- Elég nehezen. Nem tudom, hogy csinálja, de nagyon erős, úgyhogy előre szólok, jól gondold meg. Biztos végig tudod, illetve tudjuk majd csinálni a szertartást? – kérdezte kételkedve a démon.
- Sikerülni fog. Nincs más, aki tökéletesebb lenne, mint ő.
- Hát jó, legyen Michael, de ha még ma el akarod kezdeni az előkészületeket, akkor ajánlom, hogy még most szedjük ki belőle a számunkra fontos információt – ajánlotta Aleera.
- Mit tudtál meg? – siettette Michael.
- Csak lassan a testtel. Nem olyan egyszerű – csitítgatta az angyalt a lány, majd lehunyta a szemét és egy pillanat elejéig néma csend lett a női mosdóban. – Megvan! – nyitotta ki hirtelen a szemét a lány.
- Igen? – türelmetlenkedett a férfi.
- Egy motel. Közel a gyorsétteremhez. Alig 200 méterre innen és a szoba száma… Ah, a fenébe! – szisszent fel Aleera.
- Nem látom. Nem tudok elég közel férkőzni Hope-hoz. Nem engedi.
- Akaratos kis teremtés, nemde bár?
- Cöhh, látom mennyire. Szegényemnek eléggé szánalmas kis élete volt – fintorgott a lány. – Ohh, látok itt még mást is – mosolygott gúnyosan. – Van itt egy elég érdekes mozzanat. Hmm… mindössze csak Castielt látom.
- Castielt? – kérdezte dühösen Michael.
- A mi drága angyalkánk ugyanis ha így folytatja, összetöri a lány szívét.
- Mégis mi a fenéről beszélsz?
- Kissé túlzásba viszi ezt az őrangyalosdit. És hát, mint tudjuk, a tini az már csak tini, főleg, ha még nem is volt senkije – jelentette ki kicsit gúnyos hangon Aleera.
- Azt akarod mondani, hogy a lány beleszeretett Castielbe? – nevetett fel Michael.
- Dehogyis! Mindössze csak jó úton halad… hogy ez megtörténjen – tette hozzá a lány.
- Ezért is kell Hope-ot minél előbb elválasztanunk a Winchesterektől. Közel az idő, Aleera.
- A francba – szólt közbe a lány. – Dean Winchester idejön. – Ahogy kimondta, az angyal már el is tűnt, Aleera pedig visszatért a nő testébe, majd kisétált a mosdóajtón, ahol épp Dean-be botlott bele. A fiú bólintott a nőnek, majd a mosdó ajtaját résnyire nyitotta és benézett. Egyből feltűnt neki Hope, aki épp megpróbálta összeszedni magát az iménti incidens után, habár semmire sem emlékezett.
- Jól vagy, Hope? – sietett a lány segítségére az idősebbik Winchester.
- Ah, igen… azt hiszem… - kezdte kisség dadogva. – Uhh, rettenetesen fáj a fejem.
- Akarod, hogy visszamenjünk a motelba?
- Nem. Vagyis… nem akarom elrontani ezt a délutánt.
- Ugyan már, ne butáskodj. Rosszul érzed magad. Most az az elsődleges, hogy rendbe hozd magad. Na, gyere – mosolygott Dean.
***
Miközben Dean-ék már úton voltak a motel felé, Sam mindent megtett annak érdekében, hogy utánajárjon Michael nagy tervének. Mondják: „Az internet csodákra képes.”, de nem ebben az esetben. Őrület, milyen sok maszlag van fent, aminek persze semmi köze a valósághoz.
- Ennek így nincs semmi értelme – jelentette ki hangosan Sam a laptopján böngészve.
- Hogy állsz a kutatással? – jelent meg Castiel a Winchester fiú mellett.
- Sehogy – csapta le laptopja tetejét idegességében Sam. – Ez kész őrület… És te mit találtál?
- Megpróbáltam kutakodni egy kicsit odafent, de túlságosan hűek Michael-hez, hogy bármit is elárultak volna.
- Egy valamit azért mégis csak sikerült meghallanom. Most még nem igazán értem, hogy mi köze lehet Hope-hoz, de…
- De? Mond már Cas. Mi volt az az ’egy valami’?
- Az új Messiás – válaszolt komoly hangon az angyal.
- Az új Messiás? – vonta fel a szemöldökét Sam, hangjában némi értetlenséggel.
Cas bólintott.
– Hát ez… elég… furcsa. szóval azt akarod mondani, hogy valami Messiást várnak, mint… Jézus?
- Sajnos nem tudom – hajtotta le a fejét Castiel.
- Legalább ezzel is egy kicsit előbbre vagyunk – mondta Sam pár perc hallgatás után, majd egy mély levegőt vett és az ablakhoz sétált. Az Impala épp ekkor gördült be a motel parkolójába. Dean és Hope egyszerre szálltak ki a kocsiból. – Megjöttek – fordult Sam az angyal felé.
- Ha nem kapok egy algopirint, menten megőrülök – lépett be az ajtón Hope.
- Minden okés? – kérdezte Sam.
- Azon kívül, hogy majd széthasad a fejem, igen – majd leült az ágyra.
- Elugrok a közeli gyógyszertárba és hozok fájdalomcsillapítót – mondta Dean, azonban Cas megelőzte. Az idősebbik Winchester elképedve nézett az angyalra, kinek kezében egy doboz fájdalomcsillapító volt. – Ezt mégis hogy a …?
- Még mindig angyal vagyok, Dean. – válaszolt Castiel.
- Értem én, csak hát… Na, mind egy. Hagyjuk – legyintett Dean. – Legalább megspóroltál nekem egy potya utat – somolygott.
- Öhm… Castiel? – szólította meg az angyalt a lány, mire tekintete találkozott az övével. – Megkaphatnám a fájdalomcsillagítót?
- Természetesen – válaszolta Castiel, majd Hope-hoz sétált és átnyújtotta neki a gyógyszeres dobozt.
- Köszönöm – mosolygott a lány két felszisszenés közepette, majd kivett a dobozból egy pirulát és bevette.
- Nem kellett volna egy kis víz, vagy valami ilyesmi? – kérdezte Dean.
- Semmi esetre sem. Így gyorsabban hat. És különben sem vagyok már gyerek. Igazán le tudom nyelni – majd tüsszentett.
- Azért látom, a náthád még nem múlt el – szólalt meg Sam.
- Nem vagyok náthás, csak néha rám jön a tüsszögés.
- Sammy, szerintem inkább hagyjuk pihenni – szólt közbe Dean, megmentve Hope-ot a faggatózástól. – Holnap különben is korán kell kelnünk.
- Rendben, Dean. Hát akkor, előre is jó éjszakát. Mi addig kimegyünk egy kicsit levegőzni – nézett bátyjára, azzal a bizonyos ’Beszélnünk kell’ tekintettel, majd elindultak a kijárat felé.
- Okés – vetette le a lány a cipőjét, majd eligazította az ágyat és alaposan betakarózott. – Ha esetleg már nem lennék ébren, ha visszaértek…
- Igen? – fordult vissza Dean kérdő tekintettel.
- Jó éjszakát – szuszogta Hope a takaró alól.
- Azt hiszem, már kezd hatni a fájdalomcsillapító – súgta oda a fiúknak Castiel, majd a Winchester fivérek távozása után Cas is elindult a kijárat felé. Egy pillanatra azonban megállt és hátrafordult. A lányra nézett, akit már rég elnyomott az álom és a gyógyszer hatása. Ugyanolyan mélyen aludt, mint akkor…
- Castiel? – szólalt meg egy férfihang az angyal háta mögött. – Kérlek. Nincs más választásunk. Szeretnénk, ha a lányunk biztonságban lenne. Csak te tudsz rajta segíteni – csuklott el a férfi hangja. Az angyal, aki mind idáig a szobában szunnyadó lányt figyelte, hátrafordult és mély hangján így szólt:
- Matthew tiszteletes, említésre méltó mindaz, amit értem tett, mégis… Biztos benne, hogy ez lenne a legjobb a lányának? – A férfi bólintott.
- Matthew? – szólt egy női hang a szoba küszöbe felől. – Édes Istenem! Castiel. – A nő, meglátván az angyalt, keresztet vetett, majd üdvözölte őt.
- Grace – bólintott Castiel.
- Matthew? – nézett aggódóan a férfi szemébe a nő.
- Hope-ról van szó – szólt a férfi, azonban a nő megrázta a fejét.
- Nem. Nem teheted. Ezt ugye te sem gondolod komolyan?
- Drágám, csak így tudjuk megmenteni az életét. Tudod, hogy egyszer eljönnek érte és ezt sehogy sem akadályozhatod meg, hacsak…
- És mégis mit kell tennie? – kérdezte Grace könnyes szemekkel.
- A lánynak semmit sem – válaszolt a nő kérdésére Castiel, majd közelebb lépett az ébredező lányhoz. A lány résnyire nyitotta a szemét. Amint észrevette Castielt, ijedtében felült az ágyon és kérdő tekintettel a szülei felé fordult.
- Nem lesz semmi baj kislányom – válaszolta könnyes szemekkel a nő.
Castiel ekkor hátrafordult, Matthew tiszteletes tekintetét keresvén. A férfi, felesége vállára tette a kezét, majd bólintott. A lány, látván édesapja reakcióját, Castielre nézett, majd félelemtől remegő hangon megszólalt:
- Nem azért jöttem, hogy bántsalak. Bízz bennem. Nem lesz semmi baj – ismételte az angyal Grace iménti mondatát, majd közvetlenül a lány ágya mellé lépett és megérintette a mellkasát. A lány erősen belemarkolt az ágy matracába, mikor az angyal lehunyta a szemét; a bordáját égető fájdalomtól pedig szinte ordítani tudott volna.
Matthew és Grace könnyes szemekkel nézték végig lányuk szenvedését. Jól tudták, mit élhet át Hope, hiszen Castiel hetekkel ezelőtt rajtuk is ugyanígy végrehajtotta ezt a rituálét… az utolsó lépéstől eltekintve. Mindössze csak pár percbe telt, végül a lány ujjai kezdtek ellazulni, Castiel pedig kinyitotta a szemét, majd mélyen a lány szemében nézett. Hope még mindig szuszogott a fájdalomtól, amikor Castiel megérintette a homlokát. A lány ekkor újra álomba szenderült, az angyal pedig Hope szüleihez sétált.
- Minden rendben? – kérdezte Grace aggódva.
- Az angyalok elől mindaddig rejtve marad, amíg saját maga el nem árulja kilétét - válaszolt Castiel.
- És az emlékei? – érdeklődött Matthew tiszteletes.
- Elég, ha csak ti tudjátok, mi is történt ebben a pillanatban. Szeretném, ha ez egy ideig így is maradna. Ha esetleg mégis sejtene valamit – kezdte összeszűkült szemmel Castiel -, a bentlakásos iskola a legjobb megoldás. Ott talán megfeledkezik arról, hogy e felől érdeklődjön.
- Még egyszer nagyon köszönjük – bólintott Matthew.
- Esetleg… számíthatunk Rád a közeljövőben is? – kérdezte Grace, könnyeit törölgetve.
- Ha bármikor szükségetek lesz rám, biztosíthatom, hogy itt leszek. Nem hagyhatom magára Hope-ot és benneteket sem. Kötelességemnek érzem, hogy biztonságban tudjam ezt a családot.
- Az Ég áldjon meg! – mondta keresztet vetve Grace.
- Látod, drágám, Isten velünk van. Castiel a mi őrangyalunk – mosolyodott el a férfi, majd megpuszilta a feleségét.
- Az új Messiás? Ez mégis mi a fenét jelentsen? – kérdezte fennhangon az idősebbik Winchester.
- Egyelőre még fogalmunk sincs, de legalább már van egy nyomunk, amin elindulhatunk – válaszolta Sam.
- Ugyan Sammy, még a Bibliában sem tesznek említést egy ’új Jézusról’. Ez több mint nevetséges – jelentette ki kissé idegesen Dean, keresztbe font karral. – Amúgy meg, hol van Cas? Még mindig Hope-ot figyeli árgus szemekkel?
- Gondolom – somolygott Sam.
- Ez meg a másik dolog – kezdte Dean.
- Hát… ez. Nem furcsa, hogy Cas ennyire odavan a lányért? Persze nem szó szerint értem, de azért eléggé észrevehető.
- Talán ez az őrangyalos dolog sokkal többet jelent neki… Még sosem volt védence, ha lehet így nevezni, és hát… gondolom, nem akarja elszúrni. Pláne, hogy képbe jött Michael.
- Meglehet – vonta fel a szemöldökét Dean. – Nincs kedved meginni egy kávét? Addig szólhatnánk Cas-nek, hogy vigyázzon Hope-ra. – Sam bólintott.
Amint Dean benyitott a motelszobába, a lányt észre sem lehetett venni az ágyban, olyannyira begubózott. Dean elmosolyodott a kissé vicces látványon, majd körbenézett a szobában. Castiel azonban nem volt bent.
- Hé, Cas – kezdte suttogva Dean. - Elugrunk Sam-mel és megiszunk egy kávét. Tudnál addig vigyázni a hugira? – nézett ismét körbe a szobában.
- Menjetek csak. Majd én figyelek rá – jelent meg Castiel az ágy melletti fotelban. Dean egy ’Köszönöm’- öt suttogott, majd elköszönésképpen intett egyet.
