Nagyon szépen köszönöm a hatalmas segítséget a "kis" pisztolyok terén Szabó Vivinek, a blog illusztrátorának! :)
A színtiszta kék égbolton hófehér bárányfelhők úsztak át, utat adva a nap kellemesen meleg fénykoronájának. A lassú szellő lágyan lengedezve fogta körül a frissen nyírt pázsitra terített pokrócon ülő párt, akik mosolyogva figyelték az alig 5 éves kisfiúk önálló lépteit. Ezt az idilli pillanatot semmi sem zavarhatta meg. Még az a fiatal lány sem, aki a boldog pár mögött önnönmagával találta szembe magát. A különbség csak az volt, hogy az a lány, aki a pléden ült, sokkal boldogabbnak tűnt, és első látszatra újabb kisbabát hordott a szíve alatt.
A totyogó kisfiú már majdnem visszaért a fiatal párhoz, amikor véletlenül megbotlott és előre esett. Könnyek szöktek a szemébe, majd végül kitört belőle a fájdalmas zokogás. A férfi –aki egy egyszerű pólót és farmernadrágot viselt- odasétált a síró kisgyerekhez és az ölébe vette.
- Sss, nincs semmi baj – nyugtatgatta a kisfiút, majd megpuszilta, mire a pokrócon ülő fiatal nő ismét elmosolyodott, a szemében pedig temérdeknyi boldogság tükröződött. Amikor a férfi megfordult, a fiatal lány – aki hasonmása mögött állt – majdhogynem megfulladt: egyszerűen nem tudott levegőt venni és nem akart hinni a szemének.
- Hope – szólította meg valaki a háta mögött. A lány hirtelen összerezzent, mire az idilli kép egy perc alatt semmivé foszlott. Helyette egy nyirkos, sötét erdőben találta magát, szemben Castiellel.
- Castiel – dadogta zavarában a lány, akinek még mindig az előbbi képek lebegtek a szemei előtt.
- El kell mondanod, hová vitt Michael. Pamela már nem bírja sokáig és két napja reménytelenül kutatunk utánad.
- Két napja?! – kérdezte döbbenten Hope. – Már két napja? – hangja szomorú és kétségbeesett volt. – De hisz nemrég… vittek el…
- Michael biztosan más segítséget is maga mellett tudhat – mondta hangosan gondolkodva Castiel. A lány érezte, ahogy a vér szinte megfagy az ereiben, és csak egy szó jutott az eszébe: boszorkány.
- Esküszöm, ha tudnám, hol vagyok, elárulnám, de… - majd megrázta a fejét és fájdalmasan az angyal mélykék szemeibe nézett. - Akkor ezek szerint még fel sem ébredtem, és két napja csak eszméletlenül fekszem, ki tudja hol.
- De akkor hogyan…?
- Nem tudom, Castiel. Nem tudom. Talán hagynotok kellene.
- Talán magammal kellene vinnem – vágott a lány szavába az angyal.
- Tudod, hogy ez nem fog menni. Ha minden igaz, akkor most álmodom és… ezért tudsz velem beszélni.
- Igen – bólintott Castiel. – Nem maradhatok tovább – hangja hirtelen feszültté vált. – Itt van!
- Ki? Castiel? Nem akarom, hogy… Castiel?! – Az angyal azonban már nem volt sehol sem. Hope hirtelen halk suttogásra lett figyelmes, amely az elején még teljesen érthetetlen volt a számára, később azonban már tisztán kivehetővé vált, hogy az a valaki az ő nevét suttogja. Méghozzá egy sejtelmes, ugyanakkor magabiztos női hang.
Hope lassan kinyitotta mindkét szemét, melyeket olyannyira nehéznek érzett, hogy legszívesebben újra elmerült volna az álmok világában. Ahogy idővel magához tért, először egy 40 év körüli nőt pillantott meg az ágya szélén, akinek hosszú, derékig érő fekete haja egyenletesen omlott a vállára. Arcán a döbbenet apró jelei látszottak, amikor Hope riadtan farkasszemet nézett vele.
- Te is láttad, igaz? – kérdezte a nő, kinek hangja olyannyira barátságosan csengett, hogy Hope még a kérdésről is megfeledkezett meglepődöttségében.
- Tessék? – A lány ekkor vette csak észre, hogy a nő tenyere az ő karján pihen.
- Éreztem… éreztem az angyalt, és tudom, hogy te is láttad.
- Bocsánat, de nem tudom, hogy miről beszél – kapkodott levegő után Hope.
- A jövőről, drágám. A jövőről – majd elhallgatott és komoly arckifejezéssel folytatta. – Úgy hiszem, nem csak Michaelnek van szüksége erre az öt napra. Neki a lelke igényli, neked pedig az erőd, amelyet fogantatásod napján kaptál attól az angyaltól, akivel az előbb… Ez egy nagy kincs, drágám, amit meg kell becsülnöd.
- Mégis miről beszél? Ki maga? – A lánynak már a torkában dobogott a szíve. A gyomra görcsbe rándult.
- Hogy megnőttél! – mérte végig büszke tekintettel a rémült lányt. – A szüleid biztosan nagyon büszkék lennének rád.
- Főleg az édesapám, aki… aki… - Hope érezte, amint a sírás a torkát szorongatja. - Egyszerűen csak letagadott, mintha nem is a…
- Tudom, Hope. Tudom. És nagyon sajnálom, de muszáj volt. Michael megkért rá.
- Ezt nem értem - rázta meg a fejét a lány. – Michaelnek miért lett volna szüksége az édesapámra?
- Sajnálom, de nem mondhatom el. Azt teszem, amit ő mond. Már így is túl sokat árultam el neked a sorsoddal kapcsolatban és… - majd hirtelen elhallgatott. Ugyanis tudta, hogy az arkangyal bármelyik percben megjelenthet a szobába. Elég volt csak rá gondolnia, Michael egy másodperc múlva a nő mögött termett. Köszönésképpen a vállára tette a kezét. A fekete hajú nő a férfira nézett, majd felállt, és minden szó nélkül elhagyta a szobát.
- Örülök, hogy felébredtél – majd Michael egy kurta mosolyt engedett meg magának, miután leült a lány mellé az ágyra. Hope hol a takaróját, hol pedig az arkangyalt fürkészte zavaros tekintetével. Fogalma sem volt, hogy miért ilyen kedves vele. Vagyis azért érthető, hiszen közel a rituálé és minden bizonnyal azt szeretné, ha minden gond nélkül zajlana. -, és annak is, hogy sikerült megismerkedned Rebecca-val. Nagyon kedves egy hölgy, nem igaz?
- Ne fáradj. Nem kell a színjáték.
- Ez nem színjáték, Hope. Szeretném, ha a másik énemmel is tisztában lennél, és nem szeretném, ha egyfolytában csak a kegyetlen arkangyalt látnád bennem.
- Azt hiszem, ezzel már egy kicsit elkéstél – vágott a férfi szavába a fiatal lány magabiztos hangon, közben pedig megpróbálta elengedni a füle mellett az arkangyal kedvesen csengő szavait. Még maga sem hitte, hogy valaha ezt gondolja majd, de ez volt az igazság. Michael olyan lágy és barátságos hangon szólt hozzá, mint ahogy annak idején a szülei tették. Egy kicsit összeszorult a lány szíve.
- Tudom – jelentette ki az arkangyal, mire a lány teljesen megdöbbent, ugyanis nem épp ezt a reakciót várta. -, de hiszem, hogy van még remény – majd ismét egy nyájas mosoly. – Ha bármire szükséged lesz, csak szólj. Most mennem kell, de nyugodtan érezd otthon magad. – Michael felállt, bólintott, majd eltűnt.
- Öhm... kö… - szólalt volna meg Hope, de az angyal távozása láttán elharapta a szó végét. Elképedve nézett maga elé. Ezt maga sem gondolhatta komolyan, hogy meg akarta köszönni az arkangyalnak, hogy azt mondta, nyugodtan érezze otthon magát. Gyorsan megrázta a fejét, és elhessegette a gondolatot, majd kitakarózott, de ahogyan lehúzta magáról a takarót, úgy vissza is rántotta. Nem akarta elhinni, hogy nem a saját ruháiban van. Valaki átöltöztette, miközben mélyen aludt. Egy hófehér, néhol csipkés hálóingszerűségben tért magához.
A másik meglepetés akkor érte, amikor erőt vett magán, és lassan körülnézett a barackszínű szobában. Közvetlenül az ágy mellett mind a jobb, mind pedig a baloldalon egy éjjeliszekrény díszelgett: az egyiken egy porcelán talpazatú lámpa állt, a másikon pedig egy fehér angyalszobor, mely egy fehér és aranyozott ékszeres doboz mellett vigyázott a szoba lakójának az álmaira. A bejárat mellett egy – szintén fehér - barokk kort idéző asztal állt, melyen üvegvázában frissen vágott liliomok mámorító illata töltötte be a szobát.
- Ha ilyen az angyalok börtöne – gondolta magában a lány, miközben a liliomok helyett már a hatalmas gardróbban lévő ruhákat csodálta. -, akkor akár örökre itt tudnék maradni.
***
- Biztos, hogy jól érzed magad? – kérdezte Sam aggódva. – Nem kellett volna elszöknöd a kórházból. Tudod, hogy ez igencsak rossz ötlet volt, pláne az után a szörnyű baleset után.
- Én… - kezdte halkan Amy, közelebb húzódva a fiatalabbik Winchesterhez, hogy a többiek ne hallják. – Én nem szöktem el, csak nem volt szükségem további kezelésre és ápolásra. Teljesen jól vagyok – mosolyodott el, majd megpuszilta a fiút és leült Bobby mellé.
Sam mielőtt leült volna, észrevette Castielt, amint egy tőlük távolra eső kocsi motorháztetejének támaszkodva a földet bámulja. Arca kifejezéstelen volt.
- Mindjárt jövök – súgta oda Amy-nek. A fiatal nő bólintott, mire a Winchester fiú a többieket kikerülve angyalbarátjához sétált.
- Nem tudom, hogy mennyire van kedved beszélni róla… – kezdte együtt érző hangon a fiatalabbik testvér. Az angyal megrázta a fejét, és a távolba meredt. – Nézd, Cas. Pamela és te mindent megtettetek, amit csak lehetett – majd Castiel vállára tette a kezét. Az angyal ekkor Samre nézett, még mindig rezzenéstelen arckifejezéssel, majd tekintete egyszer csak hirtelen magabiztossá és elszánttá vált.
- Előbb adom fel a halhatatlanságomat, minthogy Hope-nak valami baja essen – szólalt meg mély hangján az angyal, majd ismét a semmibe meredt. A fiatalabbik Winchester tudta, hogy barátja komolyan beszél, és egy szemernyi kételkedés sem volt benne afelől, hogy ha eljön az ideje, meg is teszi.
Hosszas hallgatás után Sam gyengéden megveregette Castiel vállát, aki megnyugtatásképpen lassan bólintott egyet. A Winchester fiú visszasétált Amy-ékhez, ahol már nagyban zajlott a Dean-féle kiképzés.
- Akkor folytassuk onnét, ahol tegnap abbahagytuk – nézett végig Dean mindhárom lányon. Mindegyikük arcáról más-más érzést lehetett leolvasni. Volt, aki kíváncsian várta, hogy végre-valahára maga is kezében foghasson egy igazi fegyvert, volt, aki rájuk se bírt nézni, de volt olyan is, aki szinte már biztosan tudta a dolgát. Az idősebbik Winchester elmosolyodott, Katie kezébe nyomott egy Jerichot, majd a pár méterre, az egyik autóroncsra felállított üres konzerves dobozokra mutatott.
- Ugye ez csak valami rossz vicc akar lenni? Miért pont én? – nézett hunyorogva a fiúra a lány.
- Mert kiszúrtad a szemem ezzel az igencsak előnyös felsőddel – mosolyodott el csibészesen a Winchester fiú. - Másrészt viszont, már mindent tudsz a céllövészetről. Tegnap szép kis leckét kaptatok – tette csípőre a kezét.
- Beszélj a magad nevé… – szólalt meg Katie, amikor hirtelen eldördült a pisztoly a kezében. A golyó szerencsére pár centire a cipőjétől fúródott a földbe. Bobby sóhajtva megrázta a fejét.
- Hé, hé, csak nyugi – majd lassan megfogta a lány karját, és kivette a kezéből a pisztolyt. – Tudod, először célozni szoktak, és csak aztán lőni.
- Te pedig tudtad, hogy utálom a fegyvereket? – nézett Dean szemébe Katie.
- Jó, rendben – húzta el a száját az idősebbik Winchester. – Pihenj egy kicsit – majd a többiek felé fordult. – Ki lesz a következő?
- Majd én – bólintott Sally, és Deanhez sétált. – De én azt a kis csinos Berettát kérem – mutatott az Impala csomagtartójában pihenő pisztolyra.
- Hidd el, kislány, ez is jó lesz – mosolyodott el a fiú.
- Azt nem hiszem – majd az autóhoz sétált, és kivette belőle a Berettát, közben pedig alaposan megvizsgálta. – Hmm, szép példány. Visszatérve az előbbi témára – mosolyodott el Sally. -, a Jericho-t nem céllövészetre tervezték, ezt viszont annál inkább, és valamivel könnyebb is. Arról nem is beszélve, hogy kapacitás szempontjából egy tölténnyel többet bír, mint a Jericho. -–Az idősebbik Winchester letaglózva hallgatta a lányt, majd zavarában megvakarta a fejét, és elmosolyodott.
- Ügyes – bökte ki végül.
- Hmm… látom értesz hozzá, de vajon célozni is ilyen jól tudsz? – szólalt meg Amy, aki a többiekkel ellentétben csak kevésbé lepődött meg a hallottakon.
- Nem egyszer lőttem már – válaszolt magabiztosan Sally. Amy szája sarkában egy mindent eláruló mosoly jelent meg.
- Akkor hajrá!
Sally magabiztosan mosolyogva a fiatal nő szemébe nézett. Kibiztosította a kezében lévő Berettát, majd a középső üres konzervdobozra célzott. Ahogy meghúzta a ravaszt, a golyó a célpontot igencsak elkerülvén az egyik távoli autó rozsdás roncsába fúródott bele. Sally elképedve figyelte a golyó útvonalát, és miután észrevette, hogy a doboz még mindig a helyén van, egy ’Basszus!’ kíséretében Deanre nézett. A Winchester fiú egy cseppet sem szerette volna elvenni a lány kedvét a lövészettől, így biztatásképpen csak ennyit mondott:
- Néha megesik az ilyesmi.
- Még sokat kell gyakorolnod, kislány – állt fel Amy egy bátorító mosollyal az arcán. Alig pár méterre volt Sally-től, amikor elővette a zsebéből az egyik kedvenc pisztolyát, méghozzá egy Sivatagi Sast. A fiatal nő minden megerőltetés nélkül, szinte pár másodperc késéssel mind az öt konzerves dobozt a földre küldte, majd mint a „vadnyugat cowboy”-ai, megfújta a füstölgő pisztolyát, és visszadugta a helyére.
Dean majdhogynem csillogó szemekkel hangosan elfüttyentette magát, Bobby elképedve alighanem tapsolni kezdett, Sam pedig csodálkozva, szinte már imádattal nézett a fiatal vadászra.
- Ez igen! – szólalt meg a fiatalabbik Winchester, aki már egy kevésbé sem megtört nőt látott maga előtt.
Sally Amy előbbi kis mutatványát egyértelműen kihívásnak tekintette.
- Ha harc, hát legyen harc – gondolta összeszűkült szemmel, és a fiatal nőre nézett, aki Samre mosolygott, majd amikor észrevette Sally tekintetét, ugyanolyan pillantással viszonozta azt.
- Hát, úgy látom, Amy-nek sikerült szépen kipurcantania a konzerves dobozokat – kacsintott a fiatal vadász felé Dean, majd a többiek felé nézett. -, szóval most tartunk egy hosszabb pihenőt és folytatjuk. De aki akar, az nyugodtan gyakorolhat. Én szívesen a rendelkezésére állok – mosolyodott el az idősebbik Winchester, majd hirtelen megcsörrent Amy telefonja.
