35. fejezet

PÁR ÓRÁVAL KORÁBBAN

Castiel épp csak egy pillanatra állt meg a fából eszkábált ház ajtaja előtt. Egészen idáig minden kétség nélkül azt érezte, hogy biztos a dolgában, de most egy belső hang – talán a lelkiismeretéé – felszínre törve szinte kiabálta, hogy ’Fordulj vissza!’. Amire akár a ballonkabátos férfi hallgathatott is volna, de nem tette, mert a figyelmeztetés ellenére tudta, hogy neki Rebecca-ra van szüksége. A világ talán legerősebb boszorkányára, akinek segítségére egyszer már rászorult: szintén Hope-pal kapcsolatban.

Határozott lendülettel belökte a kissé rozoga ajtót. Azt hitte, hogy ezzel Rebecca-nak fog majd hatalmas meglepetést okozni, de tévedett. Az a váratlan és rég nem látott vendég, aki a boszorkával volt, teljes döbbenetet váltott ki belőle.

- Szép jó estét, drága barátom – jelent meg egy hatalmas mosoly az ismerős férfi arcán.

- Balthazar – suttogta összeszűkült szemmel az angyal. A fekete hajú nő gyanakodva, de mégis baráti tekintettel fogadta a ballonkabátos férfit.

- Castiel? Tényleg te vagy az? – majd hirtelen csend. – Megváltoztál – jelentette ki hosszas hallgatás után Rebecca, érzékelve az angyal erejének meggyengülését.

- Ő mit keres itt? – bólintott Balthazar felé.

- Szimpla üzleti ügy, de nem kell félned, semmi köze a védencedhez – szólalt meg az angyal sejtelmes fél mosollyal a szája sarkában. – Viszont, később még meghálálod – majd lassan a nőre pillantott, és ugyanazzal a könnyed mosollyal az arcán elhagyta a házat.

Az angyal távozása után kínos csend töltötte be a szűk kis előszobát. Sem a férfi, sem pedig a nő nem akart megszólalni. Csak némán, mozdulatlanul néztek egymás szemébe. Mindkettejüknek voltak titkaik és gyengeségeik egyaránt. Sosem beszéltek arról, ami 16 évvel ezelőtt történt, pedig jól tudták, hogy mit vállalnak, de mégsem hallgattak a túlvilágról jövő figyelmeztetésekre.

- Ha csak rá gondolok, mindig te jutsz az eszembe – kezdte elérzékenyült hangon Rebecca, majd félve közelebb lépett az angyalhoz. – Felnevelhettük volna saját gyermekünkként. Hallgatnunk kellett volna a szellemekre. Miért nem tettük, Castiel? Miért nem?

- Jól tudod, hogy lehetetlen lett volna. Grace és Matthew mindennél jobban vágytak arra a kislányra – szólalt meg egy percnyi hallgatás után Castiel. - És tudnod kell azt is, hogy az érzéseid soha nem találtak és soha nem is fognak viszonzásra találni.

- Jellemző – vont vállat szomorkásan a nő. – Ti, angyalok, sosem az érzelgőségetekről voltatok híresek. De… te megváltoztál – jelentette ki ismét Rebecca. – Miért olyan fontos neked ez a lány? – Castiel nem válaszolt. Lehunyta a szemét, mély levegőt vett, majd ismét a fekete hajú nőre nézett. – Hallottam, mi történt vele – folytatta Rebecca, miután kérdésére nem kapott választ.

- Valóban? – kérdezte gyanakodva a férfi.

- Boszorkány vagyok, Castiel. Az ilyen hatalmas dolgokat megmozgató események előbb-utóbb a tudomásomra jutnak – válaszolt megfontoltan a nő. Nem szerette volna, ha Michael véget vetne az örök halhatatlanságának. – És te? Miért jöttél?

- A segítségedért. – A boszorkány felnevetett. 

- Hmm, érdekes. Nagyon érdekes – majd lassan elindulva egy szabályos kört írt le Castiel körül, közben pedig alaposan végigmérte őt. Miután ismét szembe találta magát vele, a szemébe nézett és felsóhajtott. – Hope miatt, ugye?

- Igen.

- És? – vonta fel a szemöldökét a nő.

- Csak te tudod megtalálni őt, és kapcsolatba lépni Michaellel.

- Szóval – kezdte lassan -, azt kéred tőlem, hogy keressem meg Hope-ot, de a biztonság kedvéért tartsam szemmel Michaelt is?

- Pontosan. Ahol ő van, ott lesz Hope is.

- Rendben. Segítek. Viszont, te még mindig nem válaszoltál a kérdésemre. Miért olyan fontos neked ez a lány? – Az angyal tudta, hogy Rebecca addig fogja ostromolni ezzel a kérdésével, amíg őszinte választ nem ad rá. Így nem tehetett mást. Elárulta félve őrzött titkát, amiről talán még a Winchester fiúk előtt sem beszélt ilyen nyíltan.

- A lelke, Rebecca. Még sosem találkoztam olyan makulátlan emberi lélekkel, mint amilyen az övé. Ha a közelében vagyok, úgy érzem, mintha újra a Mennyországban lennék, és mintha minden egyes alkalommal újjászületnék. Még sosem éreztem ilyet azelőtt. És van még egy új dolog, egy furcsa érzés, amit lehetetlen, hogy angyal valaha is érzett volna. Képtelen vagyok elmagyarázni, hisz még magam sem tudom, hogy mi is ez valójában. – A fekete hajú nő arcán ekkor egy könnycsepp gördült le. Tudta, hogy végleg elveszítette azt a személyt, akit az első találkozásuk pillanatától fogva teljes szívből és titokban szeretett. Bármi is történt az elmúlt 16 évben, nem változtathatja meg a döntését. Megígérte Castielnek, hogy segít megtalálni Hope-ot, de közben Michaelre is gondolnia kell, hisz neki köszönheti az életét. Ahogy magában mérlegelte a dolgokat, elhatározta, hogy elárulja a lány hollétét, viszont a rituálé megvalósulásához segítséget nyújt az arkangyalnak.

- Hope-ot megtalálod Hastings egyik szállodájában. Kívülről egyszerűnek tűnik, de belülről csodaszép. Ugyanakkor az egész személyzet Michael irányítása alatt áll: a portástól elkezdve a cselédeken át mindenki. És a rituálé… - folytatta együtt érzést tettetve. – Tudnod kell, hogy Michael semmit sem bíz a véletlenre.

- Jól ismerem – bólintott Castiel.

- És a legerősebb varázslatot használja majd fel. Erőt merít a természetből, a túlvilágról és még a halandókból is.

- Gondolom, a halandókat Hope testesíti meg.

- Így van – helyeselt Rebecca.

- Van esély rá, hogy megakadályozzuk?

- A rituálét? Van – hazudott könnyedén a fekete hajú nő, de legbelül ostorozta magát, amiért végleg az arkangyal oldalára állt. Sajnos nem volt más választása.

- Megmenthetjük őt? – Castiel hangjában némi remény csillant meg.

- Igen, de nagyon fontos, hogy még azelőtt meg kell ölnötök Michaelt, mielőtt ő végezne saját magával.

- Saját magával? Megölné magát? De miért?

- Azt hiszi, Isten parancsának tesz eleget ezzel, de ami a legfontosabb, egy halandónak kell megtennie ezt a lépést.

- Angyalpengével – tette hozzá a férfi egyértelműen, hiszen csak ez az egy fegyver az, amely képes végezni akár egy arkangyallal is. A fekete hajú nő bólintott, majd ismét egy hosszú, kínos csend szállt le közéjük, melyet most Castiel tört meg. – Köszönöm Rebecca, és sajnálom – majd elindult a bejárat felé.

- Castiel – szólt utána a nő. Az angyal hátranézett a válla felett, és érdeklődve Rebecca arcát kezdte el fürkészni. – Szerelem. Így hívják azt a furcsa érzést. – A ballonkabátos férfi gondolkodva maga elé meredt. Egy perc elejéig mozdulatlanul a padlót vizsgálgatta, majd az ajtó nyikorgásának kíséretében magára hagyta a salemi boszorkányt.

Ez az éjszaka nem csak Rebecca-nál tartogatott számára érthetetlen és megfejthetetlen dolgokat. Miközben azon gondolkodott, hogy mikor közölje Deanékkel a jó hírt, egy fiatal lány ragadta meg hátulról a karját, amit akár vehetett volna támadásnak is, de az alig 18 éves lány zihálásától majdhogynem kirázta a hideg.

- Ne engedd, hogy meghaljon! Kérlek! – Castiel értetlenül és szomorúan nézett a lány szemeibe. Az éjszaka félhomályában kisebb-nagyobb sikerrel tudta csak megpillantani az aggódó fiatal arcát. Mélykék szemei könnyben úsztak; hullámos, világosbarna haja kócosan ölelte körül nyugtalan, kislányos arcát. – Tudom, hogy ez most őrültségnek fog hangzani, de bármi is lesz, pontosan 18 év múlva, szeptember 21.-én ne engedd, hogy autóba szálljon – könyörgött a lány.

- Sajnálom, de nem ismerlek, és nem igazán értem, hogy miről beszélsz. Ki vagy te? – kérdezte érdeklődő tekintettel és kissé félredöntött fejjel a ballonkabátos férfi.

- Végre, hogy megtaláltalak. Már mindenhol kerestelek! – rohant oda egy fiatal fiú, erősen megszorítva a lány felkarját, és maga mellé húzta. – Annyira sajnálom, Uram! Remélem, nem okozott kellemetlenséget. Tudja, nemrég szökött meg a kórházból, és szegénykém nem tudja, hogy mit beszél. Még egyszer nagyon sajnálom! További szép estét! – mondta indulásra készen a fiú, miközben szúrós szemmel a fiatal lányra nézett és halkan ugyan, de dühösen mondott neki valamit, mire a lány nem tetszően megrázta a fejét, majd gyorsan hátrafordult, és egy-két érthetően kivehető szót kiáltott a férfi felé.

- Vigyázz anyára! – Ez volt az utolsó mondat, amit Castiel utoljára hallott a fiatal lánytól azon az estén. A tiszta éjszakai égbolton lassan esőfelhők gyülekeztek, melyekből pár percen belül, apró cseppekben az eső záporként áztatta az angyal ballonkabátját. Ismét maga elé meredt, de közben lassan sétálgatva a következő járatra indult, ami fél órán belül vissza is vitte őt Illinois-ba.

***

A kihívó bár kivilágított színpadán szebbnél szebb lányok táncoltak. Igencsak rövid szoknyájuk peremén gyémántként ragyogtak a különféle strassz kövek, merészen kivágott felsőjük minden egyes centiméterét pedig flitterek borították. Az idősebbik Winchester közvetlenül a színpad mellett, az egyik táncos lány lábánál látott hozzá a frissen csapolt söréhez. Az első korty után a zsebéből előhalászott pár dollárt, és a vörös hajú lány combfixébe csúsztatta. A lány ekkor egy pillanatra abbahagyta a táncot a rúd körül, rámosolygott a fiúra, majd levette a felsőjét és közvetlenül az idősebbik Winchester ölébe dobta, jelezvén, hogy szabad a pálya. A fiú csibészesen elmosolyodott, amikor hirtelen valaki megragadta a vállát. Dean hátrafordult és nem hitt a szemének. Amy állt előtte a fekete motoros ruhájában, ami nem csak az ő, hanem a közelben lévő vendégek figyelmét is felkeltette. Egy-ketten még el is füttyentették magukat, és különféle nyálas becenevekkel illették a fiatal nőt.

- Amy? Te mit keresel itt? – szólalt meg döbbenten Dean, aki egy kicsit zavarban is volt a lány látványától, nem beszélve az egyéb férfias dolgokról.

- Beszélnünk kell – válaszolt szúrós szemekkel Amy. – Gyere utánam. – Az idősebbik Winchester minden kérdés nélkül követte a lányt, aki a bár egyik üres szobájába vezette őt. – Zárd be az ajtót. – Jött az újabb utasítás, melynek a fiatal vadász szintén igyekezett eleget tenni.

- Előre mondom, én nem csináltam semmit sem – jegyezte meg a fiú, miközben a zárral bajlódott. – Most kivételesen hallgattam Bobby-ra, mert… - majd amikor hátrafordult, még azt is elfelejtette, amit az előbb mondott. – Ööö… izé… csak… - szólalt meg dadogva, de a látvánnyal sehogy sem tudott betelni. Amy motoros ruhája a földön hevert, és a lány csak egy szál fehérneműben állt a Winchester fiú előtt, ami fekete színével és csipkés anyagával igencsak kihívó volt. A fiatal vadász fejében másodpercek alatt olyan képek játszódtak le, amiket ha Sam megtudná, biztosan kinyírná, de valahogy ez a dolog most egyáltalán nem érdekelte.

- Na, mi az? Csak állsz ott vagy lépsz is valamit? – szólalt meg Amy hamiskás mosollyal az arcán. Dean a fiatal nő biztatására közelebb lépett, de - szégyen ide vagy oda – fogalma sem volt, hogy hogyan álljon neki, pedig nem csak egy lánnyal volt már dolga az élete folyamán. – Csak nem félsz?

- Én!? Á, dehogy – nevetett fel a fiú, majd mély levegőt vett, és lassan magához húzta Amyt.

- Már kezdtem megijedni – suttogta Dean fülébe a lány, kinek minden egyes szava olyan hívogatóan hangzott, hogy a fiatal vadász akarva-akaratlanul kezébe vette az irányítást. Most már erősebben szorította magához a lányt, szenvedélyes csókok közepette.

- És mi lesz Sammel? – bátorkodott feltenni a kérdést az idősebbik Winchester.

- Nem kell tudnia róla. Legyen ez a mi kis titkunk – válaszolt Amy mosolyogva, miközben majdhogynem úgy tépte le a ruhát a Winchester fiúról. – Dean – suttogta a lány levegőért kapkodva. – Dean, Dean, Dean – visszhangzott a fiú fejében a saját neve. – Dean, Dean. - Amikor újra a nevén szólították, már nem Amy hangját hallotta. Egy vékonyka hang volt az, kinek tulajdonosáról maga is meggyőződhetett, miután álmosan kinyitotta a szemeit.

- Jézusom! – kiáltott fel halkan, rekedtes hangon a fiatal vadász, miután észrevette az ágya mellett álló kisfiút, aki értetlen tekintettel fürkészte őt.

- Nem, én Tommy vagyok. Miért álmodtál anyuval?

- Micsoda? Én… én nem álmodtam vele – füllentett Dean.

- De igen. Miért csináltad azt, amit apu szokott vele?

- Figyelj... öhm.. Tommy, én nem csináltam semmi olyat anyukáddal, amit nem szabadna. Az álmok, azok csak álmok, nem pedig a valóság.

- Tommy? – hallatszódott az ajtó mögül egy kétségbeesett női hang.

- Itt vagyok – válaszolt mosolyogva a kisfiú, mire a szoba ajtaja kinyílt, és Amy lépett be rajta.

- Már azt hittük, hogy eltűntél – jegyezte meg aggódva a fiatal nő, majd ölébe vette kisfiát. – Miért jöttél ide?

- Láttam, hogy Dean…

- Biztos csak házfelderítő túrán volt. Igaz, Tommy? – szólt közbe az idősebbik Winchester, mielőtt még bármi szó esne az igencsak merész álmáról. – Bobby háza elég nagy, és igencsak sok hely van, ahol még te sem jártál – fordult a fiatal nő felé.

- Igen, biztosan – bólintott Amy. – Azt hiszem, mi megyünk is. Nagyon sajnálom, ha Tommy felébresztett.

- Ugyan, nincs semmi gond – mosolyodott el megkönnyebbülve a fiú, majd miután egyedül maradt a szobában, megdörzsölte a homlokát. Percekkel később észrevétlenül Bobby autójavító műhelyébe sétált, ahol az Impala bütykölésével töltötte az egész délelőttjét. Igaz, hogy semmi baja sem volt, de Dean mindig talált rajta valamit, amit megszerelhetett.

Bármennyire is lefoglalta az autó rendbetétele, az álmát sehogy sem bírta kiverni a fejéből. A nagy elfoglaltság közepette muszáj volt egy kis gondolkodási időt adnia magának. Egy szakadt rongyba megtörölte az olajos kezét, majd a Chevy csomagtartójára támaszkodva mélyen a gondolataiba merült.