29. fejezet

Az öltönyös férfi lassan elnézett a válla felett, majd visszafordította a fejét, és méltóságteljesen keresztül lépett az épp előtte lévő démon holttestén. A mellkasa lassan megemelkedett, majd nyugodt hangon megszólalt:

- Mindenkinek megvan a maga sorsa. Hope-nak pedig az, hogy világra hozzon egy olyan gyermeket, aki az oldalunkra áll majd, ha eljön az ideje, és aki az Antikrisztus végzete lesz – majd néma csend. 

Dean érezte, amint lassan elönti a düh, és ökölbe szorítja a kezét. Nem tudta, ki ez a férfi, és hogy pontosan miről is beszélt az előbb, de abban biztos volt, hogy Hope-ot senki sem kezelheti úgy, mint egy ’tárgyat’, aki csak arra kell, hogy egy nem evilági ’valamit’ szüljön, aki ki tudja, mit szabadít majd az emberiségre.

- Őt hagyd ki ebből az egészből! – kiáltotta a fiú, majd előhúzta zsebéből a démonölő kést, és a férfi hátába hajította. Az elegánsan öltözött férfi megfordult, de ahelyett, hogy dühösen az idősebbik Winchesterre nézett volna, kihúzta a kést a hátából, lassan a fiúhoz sétált, és kezébe adta a véres tőrt. A Winchester fiú döbbenten nézett először a késre, majd pedig a férfira.

- Jól tudod, hogy ki vagyok - szólalt meg kellemes hangon.

- Egy tollasseggű. Mi más? - vonta fel bosszankodva a szemöldökét.

- Dean - szólította meg barátját Castiel félig lehajtott fejjel. Az angyal egész testtartásából a tisztelet és a megbecsülés sugárzott. Ha Hope miatt nem is, de a Luciferrel való küzdelem miatt teljes tiszteletben tartotta az arkangyal egész lényét. - Kérlek... - suttogta Castiel.

- Cas? Mégis mi a fenét csinálsz? Akárki is ő, ne alázkodj meg ennyire előtte. Igenis, te is angyal vagy. Legyen egy kis önbizalmad.

- Nem lehet - majd hangja elcsuklott. - Ő hatalmasabb. – Az idősebbik Winchester ekkor jött csak rá, hogy a hatalmasabb szó csakis egy arkangyalra utalhat.

- Dean Winchester – sóhajtott a férfi. – Tényleg nem tudod, hogy ki vagyok?

- Talán – válaszolt kurtán a fiú. – És mit változtat ez a dolgon? Őt már úgy is magaddal vitted, ugye? – kérdezte idegesen a fiú.

- Igen – szólalt meg az arkangyal semmitmondó arckifejezéssel. – De nem kell aggódnod. Velem biztonságban van.

- Gondolod te! És ezzel ő is így van? – vágott az arkangyal szavába a fiatal vadász.

- Hmmm – merült el gondolataiba az arkangyal, majd tekintete hirtelen a raktár bejáratára meredt, amelynek küszöbén Andrea állt könnyes tekintettel. – A Mindenható nevében megparancsolom, hogy hagyd el ezt az épületet! – Andrea döbbent tekintettel az arkangyalra meredt, majd remegő ujjal kérdőn magára mutatott. – Egy kaszás van a helyiségben, és a lányt akarja, de nem, nem fog meghalni. Még nem – hajtotta le a fejét, majd egyenesen a kaszás szürke szemeibe nézett, akit csak ő láthatott.  Mély levegőt vett, és lassan a raktárba sétált, ahol Katie egy matracon feküdt sápadt arccal és vérrel áztatott ruhában. Az arkangyal először komoly tekintettel fürkészte a lányt, majd arca ellentmondásosan rémültté vált, és a fiatal nőhöz sétált, akinek már arra sem volt elég ereje, hogy az arkangyal neszezésére kinyissa a szemét. A férfi Katie füléhez hajolt, kezét a lány mellkasára helyezte, és halkan ezt suttogta:

- Nem engedem, hogy újra elvegyenek tőlem, meus amore – majd lehunyta a szemeit, mire a lány mély levegőt véve visszatért a halál mezsgyéjéről. Arca kipirosodott és újra megtelt élettel. Amint kinyitotta a szemeit, az arkangyallal találta szembe magát, kinek arcára ismét a méltósággal együtt járó komolyság ült ki. 

Dean az ajtófélfának feszülve figyelte az eseményeket. Andrea, miután látta, hogy barátnője magához tért, odaszaladt és óvatosan megölelte őt. Castiel az idősebbik Winchesterhez sétált, és miközben az arkangyalt figyelte, Hope járt az eszében. Tudta, hogy már nem tudja megakadályozni azt, hogy Michael magával vigye, és azt sem, hogy teherbe essen. Biztos volt benne, hogy az arkangyal minden lehetőségre felkészült abban az esetben, ha valaki félbe akarná szakítani a rituálét.

- Ki… ki vagy te? – suttogta a lány zavarában, ugyanis látta a férfi porhüvelye mögött rejtőző arkangyal igazi énjét. A hatalmas fényesség, amely az arkangyal lelkének legmélyéből sugárzott, majdhogynem elvakította a lányt. Katie megpróbált minél távolabb kerülni Michaeltől: hunyorogva maga alá gyűrte a matrac lepedőjét, és barátnője mellé kuporodott.

- Ne félj. Hisz ismersz – nyújtotta kezét a fiatal nő felé. Katie megrázta a fejét, és Andrea mellkasába fúrta az arcát.

- Nem akarom látni – suttogta a lány. – Túl fényes – szuszogta, akár egy kisgyerek.

- Túl fényes? – kérdezte Dean megrökönyödve. – Én csak egy öltönyös fószert látok – tette hozzá félvállról.

- Tényleg látod… Őt? – szólalt meg Castiel is, aki lassan Andie mellé sétált. Andrea kérdőn nézett az angyalra, mire Katie félénk tekintettel a ballonkabátos férfi mélykék szemeibe nézett, majd bólintott. – Ezek szerint akkor engem is…?

- Sajnálom Castiel, de nálad már alig… De azt sem tudom mi ez az egész. Mi történik velem? – kérdezte kétségbeesetten, majd hangja elcsuklott, és megrázta a fejét.

- Egy bukott angyal - szólalt meg szilárd hangon Michael. – Castiel… - kezdte megfontoltan. – Benned már alig ég a Mennyországnak akár csak egyetlen aprócska lángja is. Mondd, miért kellett ezt tenned, testvérem? Biztos vagy benne, hogy megéri mindaz, amit azért a lányért teszel? – majd felsóhajtott. – Ne hagyd, hogy halandóvá tegyen. Remélem, tudod, mit értek ez alatt. Én egyszer majdnem a csapdájába estem, de erősebb volt Atyám iránti hűségem – mondta, miközben a lányt fürkészte komoly tekintettel, hangjában pedig csupa rejtély bujkált. 

- Most miért mondod mindezt? – kérdezte Castiel összeszűkült szemmel.

- Sokan megbecsültek odafent – majd tekintetét az égre emelte. – Egészen addig, amíg… csalódást nem okoztál. – Rázta meg a fejét.

- Te csak ne oktasd ki Cast, okés? – állt barátja pártjára az idősebbik Winchester. – Inkább arról beszélj, hogy hová vitted Hope-ot? Milyen börtönt készítettél a számára, ha? 

- Dean, Dean, Dean. Talán úgy nézek én ki, mint aki foglyokat tart? A lányt becsben tartom, nem pedig börtönben. Ezt jól vésd az eszedbe! – Komoly tekintettel mélyen a vadász szemébe nézett, majd eltűnt.

- Castiel! Vigyél minket gyorsan a motelhoz – szólalt meg az arkangyal távozása után a fiú.

- Nem tudlak… Nem tudlak elvinni benneteket – válaszolt halkan Castiel.

- Ez most mit jelent? – kérdezte döbbenten Dean, majd válaszra várva nem is barátjára, hanem Katie-re nézett. A lány szomorúan megrázta a fejét, majd megszólalt:

- Castielnek idővel megszűnnek az angyali képességei. Nem tudom, mennyi ideje van ahhoz, hogy…

- Hogy?!

- Hogy végleg elveszítse a halhatatlanságát is.

- Szóval akkor már nem angyal? – kérdezte szemöldökét felvonva a fiatal vadász.

- Ha úgy érted, hogy már ember e, akkor nem. Vagyis azt hiszem.

- Na, jó, utálom, amikor csak találgatnak! – csattant fel Dean. – Én visszamegyek Sammy-ékhez.

- Mindannyian veled megyünk – állt fel Katie, majd Andra-hoz fordult. – Andie?

- Rám is számíthattok – bólintott a fiatal nő, majd zsebéből elővette a bár kulcsait, és mire kilépett a raktárból, megdöbbenve vette észre, hogy az előbb még a földön heverő holttestek helyét apró, hófehér szirmok foglalták el, melyeknek szegélye aranyszínnel csillogott.

- Mi a…? – szólalt meg megrökönyödve Andrea.

- Liliomszirmok. Gondolhattam volna. Most biztos valami nagy szentnek képzeli magát – idegeskedett Dean, miután ő is észrevette a virágszirmokat.

- Nem Dean. Ez egy figyelmeztetés. És nem csak nekünk, hanem Michaelnek is – szólalt meg Katie, miközben a véres felsőjét tisztogatta egy enyhén szappanos ruhával.

- Figyelmeztetés? Mégis mire?

- 166.

- 166? – értetlenkedett a fiú. – Véletlenül nem a 666-ra gondoltál?

- Nem, ez nem 666. Ez 166. 166 virágszirom, ami annyit jelent, hogy 166 órája van Michaelnek arra, hogy felkészítse lelkét a rituáléra.

- 166 szirom? Pontosan? És mire kell Michael lelkének annyira felkészülnie?

- Dean, ez túl sok így egyszerre – állította le a fiút Katie. – Idővel mindent megtudtok majd, de sajnos most nem mondhatok semmit sem.

- Mégis mit jelentsen az, hogy nem mondhatsz semmit sem? – ragadta meg a lányt erősen a vállánál.

- Áú, Dean! Ez fáj – kiáltotta a lány.

- Dean! Engedd el - ragadta meg a fiú karját Andrea, aki kétségbeesetten próbálta eltolni Katie-től. Az idősebbik Winchester végül megadta magát: elengedte a lányt, és hátat fordított a két fiatal nőnek. Katie olyannyira megrémült a fiú reakciójától, hogy szaporábban vette a levegőt, és a szíve majd’ kiugrott a mellkasából. 

- Dean, sajnálom. Tényleg – suttogta Katie, majd a fiú mellé állt, és félve megfogta a kezét. A fiatal vadász azonban kirántotta a lány lágy szorításából, és dühösen mélyen a szemébe nézett.

- Ehhez több kell, mint egy ártatlan kis bocsánatkérés! Katie, Hope bajban van. Sokkal nagyobb bajban, mint amilyenben gondolnád. – A lány egy ideig csak hallgatta a fiút, majd az ő szemeiben is felizzott a düh és érezte, hogy ki kell adnia magából mindent. Mindent, ami lassan már több mint egy hónapja érlelődött benne, aminek főbb oka leginkább a munkabeli stressz volt.

- Azt hiszed, hogy én nem tudom?! Ne kezelj úgy, mintha valami hülye, szőke liba lennék. Amikor először találkoztunk, személyesen, azt hittem, hogy ismerlek, vagyis… szinte biztos voltam benne, de most… Mondd, hogy lehetsz ilyen undok? Elegem van! Nemhogy a főnököm, de még te is. Tudod, mit? Remélem, hogy ez a prófétás halandzsa is egy nagy hülyeség, és hogy ez a sok dolog mind csak véletlen egybeesés. Most hazamegyek, és folytatom szánalmas kis életem, és nem érdekel, hogy mi lesz ezek után. Ha netalántán egy démon másnap kinyírna, tudd meg Dean, ha kell, még a másvilágról is visszajövök… - Az utolsó mondatot szinte már úgy hadarta, hogy a többiek számára alig volt érthető. Dean, a lány dühét látván megpróbált mihamarabb lenyugodni, és tiszta fejjel gondolkodni. 

- Katie…

- Nem, nem érdekel! Mondom, hogy hazamegyek – majd vállával félrelökte a vadászt, és kirohant a bár bejáratán.  Andrea megrázta a fejét, majd tekintete találkozott Deanével.

- Szerintem jobb lenne, ha utána mennél. Akkor talán majd megnyugszik.

- Gondolod? – kérdezte bizonytalanul Dean.

- Katie-t nagyon nehéz kiborítani. Ahhoz szinte már tehetségre van szüksége az embernek. Csodák csodájára neked sikerült. Reménykedj, hogy nem utált meg egy örök életre.

- Igazán köszi. Ezzel most megnyugtattál.

- Hé, nem én akartam az előbb halálra rémiszteni.

- Inkább utána megyek, mert a végén még veled is összeveszek – mosolyodott el a fiú, majd elindult a motel felé. Miután Andrea-nak sikerült bezárnia az ’Iszákos Vadász’-t, Castiellel együtt követték Deant.

***

- Basszus Katie! – szisszent fel Sally, miután a telefon újabb búgással felelt a túloldalon, majd hirtelen egy hatalmas csattanás hallatszódott a folyosón, ami sokkal erősebb volt, mint az előző. – Gyere haza! Valami nagy gáz van odakint… Mintha… Jézusom! – sikított fel a lány, mikor a szoba ajtaja egy határozott mozdulattal bedőlt, és egy fiatal férfi esett be rajta, aki közvetlenül Sally lábai előtt ért földet. A fiú a tekintetét a lányra emelte, aki félelmében még a mobilját is kiejtette a kezéből.

- Merre van a konyha? – szólalt meg rekedtes hangon a földön heverő fiatal férfi.

- A…arra – válaszolta halkan a lány, majd remegő ujjal a háta mögötti kis helyiségre mutatott. A fiú, amilyen gyorsan csak tudott, felkelt a földről, majd megragadta a lány karját, és a konyha felé húzta.

- Hol a só?

- A micsoda?

- A só.

- De miért?

- Valahogy talán vissza tudjuk őket tartani.

- De kiket? És mi ez az egész? És különben is… Te ki vagy? – A fiú nem is foglalkozott a lány kíváncsiságával, csakis arra koncentrált, hogy találjon valami hathatós eszközt a folyosón lévő másvilági lények ellen. – Ha nem tűnt volna fel, épp az előbb törted be az ajtónkat. Katie ki fog nyírni ezért.

- Katie? – fordult a lány felé a fiú. – Azt hittem, te vagy Katie.

- Ő nincs itt. Ki keresi? – vonta fel kíváncsiskodva a szemöldökét Sally.

- Most ezt így elég bonyolult lenne elmagyarázni, de… - majd erősen koncentrálva kutatott tovább. – Nincs valami ezüst késetek? Vagy bármi…?

- Kés? Ezüstből? Minek?

- Mond, tudod mik azok a démonok? Szellemek? Alakváltók?

- Dé…dé…démonok?

- Látom nem – rázta meg a fiú a fejét.

- De! Tudom, mik azok a démonok és a többit is. De miért kérdezted?

- Csak azért, mert ha nem találunk valamit, amivel legalább lelassíthatjuk őket, akkor elég csúnya halálunk lesz.

- Várj! Te most azt mondod, hogy odakint…?

- Igen – válaszolta komolyan a fiatal férfi. A lány hangosan felnevetett.

- Ez… ez őrültség. Ilyenek nem léteznek.

- De olvastál róluk, igaz?

- Nem. Vagyis igen! De az csak egy kitalált történet. Egy fikció.

- Megértem, ha így gondolod, de most akkor játsszuk azt, hogy ez mind valóság. Én vagyok Sam, te pedig öhmm...

  - Sally.

  - Rendben, Sally. Szóval?

-Te megőrültél?! – kérdezte tátott szájjal a lány. – És ha ártatlan embereket ölünk meg?

- Hidd el, ők nem azok.

- És miért pont Sam? – kíváncsiskodott Sally.

- Mert így hívnak. A nevem Sam Winchester. Lehet, hogy ezt már az elején említenem kellett volna, amikor egy szemét szellem miatt a földön landoltam. És ha már itt tartunk, ő volt az, aki betörte az ajtótokat – majd szája félmosolyra húzódott. Sally nagyokat pislogva figyelte a fiút.

- Mármint… ömmm... az igazi… Sam…? Jesszus… 

- Sally, nehogy elájulj nekem – fogta meg a lányt idejében a fiatalabbik Winchester, aki már valóban az ájulás határán állt.