18. fejezet

 Az események olyan gyorsan történtek, hogy Bobby még azt sem tudta mondani Amy-nek, hogy a férfi, aki a házban van, a barátjuk. Castiel szomorkás tekintettel a lányra nézett, majd kihúzta a tőrt és visszaadta tulajdonosának. Amy meglepődve tapasztalta, hogy a férfi még csak meg se támadja őt, sőt, kedves is volt hozzá.

- Bocsáss meg, ha megijesztettelek. Bizonyára Bobby nem említette, hogy én is itt leszek.

- Öhm.. én… azt hiszem… egy kicsit félreértettem a dolgokat – dadogta a lány zavarában. – Szóval te…?

- Ő a barátunk. A neve Castiel – válaszolt Bobby a még fel nem tett kérdésre. – És elhiheted, egy cseppet sem kell aggódnod. Nem démon.

- Castiel? Te vagy az a Castiel? – nézett kérdőn az angyalra a lány. Cas zafírkék tekintetével mélyen Amy szemeibe nézett, és teljes együttérzéssel így válaszolt:

- Sajnálom.

- Sajnálod?! Hogy tehetted ezt Pammel? – kérdezte dühösen Amy, majd megmarkolta a tőrét, és újra Castiel felé szúrt, Bobby azonban megfogta a lány csuklóját, és kiszedte kezéből az éles szerszámot.

- Amy, én a mai napig bánom, ami Pamela-val történt, de az, hogy agyon szurkálod Castielt, még nem old meg semmit – csitítgatta Bobby a fiatal nőt. A lány felsóhajtott, majd dühösen Castielre nézett.

- Ezek után ne számíts arra, hogy jópofizni fogok veled – majd tőrét visszarakta a kabátja zsebébe.

- Látom, sikerült összeismerkedned a mi drágalátos házi őrangyalunkkal – szállt ki vigyorogva az Impalából Dean.

- Volt szerencsém – mondta félvállról Amy, aki egyszerűen sehogy sem tudta megkedvelni a férfit, hiába volt a Winchesterek barátja.

- Akkor már csak Hope-ot kell bemutatnunk – szólalt meg Sam mosolyogva, aki épp Pamela-nak nyitotta ki az autó ajtaját. 

Bobby, ahogy észrevette a médiumot, egy megkönnyebbült pillantást vetett Amy-re és a nőhöz sétált, hogy üdvözölje őt. Az idős vadász és Pam egy rövid kis csevejbe kezdtek, a Winchester fiúk pedig felnyitották a csomagtartót és kipakolták a szertartáshoz szükséges kellékeket. Amy és Castiel egymástól mindössze csak pár méterre álltak. A fiatal nő dühös arckifejezéssel keresztbe fonta a karját, és elfordult az angyaltól. Megpróbálta teljesen figyelmen kívül hagyni őt, és nem törődni vele, ugyanakkor még sosem látott angyalt így testet ölteni. Szinte már furdalta a kíváncsiság, hogy milyen lehet egy ember testébe „zárva” lenni. Biztos más, mint a démonok esetében. Legszívesebben elbeszélgetett volna vele a földre szállt angyalok életéről. Vajon milyen lehet a Mennyország után egy ilyen helyen tartózkodni vagy akár élni? Esznek vagy isznak egyáltalán? Nem beszélve az ember ösztönösen feltörő szükségleteiről. Hogy tudják uralni azt a testet, amelynek meglehet, hogy még mindig vannak gondolatai, érzései és vágyai…

Amy-t lassan már a szédülés kerülgette a gondolatban feltett sok kérdés miatt. A lány kezdte kissé kínosan érezni magát, hogy egy szót sem szól az angyalhoz. Talán kíváncsiságból, de mégis hátrafordult és Castiel sajnálkozó tekintetével találta szembe magát, ahol az angyal zafírkék szemei még jobban fokozták a kívánt hatást. Amy szem forgatva megrázta a fejét, majd a kezét Cas felé nyújtotta:

- Ne hidd, hogy ettől még puszipajtások leszünk, de most az egyszer kössünk fegyverszünetet. Rendben? Legalább a közös ügy érdekében. – Castiel értetlenül nézett először a lány kinyújtott kezére, majd pedig egyenesen a szemébe. – Tudod, ilyenkor általában kezet szoktak fogni – majd maga sem tudta miért, de elmosolyodott az angyal tájékozatlanságán. Dean épp ebben a pillanatba hozta fel a lépcsőn a kellékekkel teli dobozt, majd Amy mosolyát látván nem tudta megállni, hogy ne fűzzön megjegyzést a dologhoz:

- Nem tudom Cas, hogy csinálod, de kérlek, tanítsd meg nekem is – kérlelte az angyalt vigyorogva.

- Mit, Dean? – kérdezte Castiel ártatlan tekintettel.

- Nem számít – mosolygott csibészesen az idősebbik Winchester. – Folytassátok csak. Én itt se voltam – majd épp indulni akart, amikor észrevette barátja véres kezeit. – Cas, ezt már egyszer megbeszéltük – fordította komolyra a szót Dean. – Azok a rohadékok úgysem mondanak semmit sem. Nincs értelme a dolognak.

- Tudom – mondta lehajtott fejjel az angyal. – Csak már elegem volt abból, hogy ennyire tanácstalanok vagyunk Hope ügyében. – Dean még mindig komoly tekintettel figyelte barátját, Amy azonban olyan dolgot vett észre Castiel szemében, ami több volt egy átlagos óvó pillantásnál. 

- Dean? – szólt egy rekedtes és félénk hang a ház folyosója felől. Az ajtóban állók közül mindenki a hang irányába fordult.

- Igen sokáig aludtál, de nem baj. Legalább kipihented magad – mondta mosolyogva az idősebbik Winchester. Amy a fiú gondoskodó hangvételéből jött rá, hogy a lány, aki vele szemben áll, nem lehet más, mint Hope. Első pillantásra teljesen meglepte a dolog. Sokkal fiatalabbnak gondolta az elmondottak alapján és nem hitte volna, hogy valaki ilyen fiatalon ilyen erős kisugárzással rendelkezzen. Már az első látásra egy igazi angyalnak tűnt, ugyanakkor látszott rajta, hogy kötelességre elszánt egyéniség, aki bármit megtenne a szeretteiért.

- Még egy kicsit fáradt vagyok – ásított Hope. – Csak zajt hallottam, és azt hittem, hogy valami baj van.

- Oh nem, dehogy. Mindössze csak egy kis segítség érkezett két vadász személyében. Nem kell aggódnod. Ők igazán egyetértőek és nem fiúk – mosolyodott el Dean. – Talán jobban kijössz majd velük – tette hozzá a fiú, és maga mellé húzta Amy-t, aki megpróbált kellő távol maradni az idősebbik Winchestertől. – Ha már itt vagyunk, bemutatnám Amy-t. Mi is nemrég ismertük meg és mondanom sem kell, hogy igazán elbűvölő teremtés – mutatta be a lánynak a fiatal nőt egy csibészes mosoly kíséretében.

- Szia, Hope! Igazán örülök a találkozásnak – mosolyodott el Amy, majd egy fintorral az arcán eltolta magától a fiút.

- Én is örülök, Amy – mosolyodott el Hope is, kinek tekintete megakadt Castiel véres kezein.

- Nehogy kiakadj – szólalt meg Dean, miután észrevette Hope kétségbeesett arcát. – Cas mindössze csak egy kis kutatást végzett, de eskü, hogy ez volt az utolsó. Igaz? – fordult angyalbarátja felé. Castiel magabiztosan bólintott, majd aggódóan a lány szemébe nézett.

- Ha nincs okom kiborulni, akkor nem fogok – mondta Hope, majd elmosolyodott, azonban az arckifejezése kevésbé tűnt vidámak. Fáradtnak és betegnek érezte magát, melyet testtartása is megerősített. Két kezét a hasa elé helyezte, és kissé összehúzta magát.

- Jól vagy? – kérdezte Amy, aki Deant kikerülvén a lányhoz sétált, és jobb kézfejét Hope homlokára helyezte.

- Keveset aludtam. Fáradt vagyok. Ez minden – válaszolta a lány, majd kezét a hasához szorította.

- Biztos? – tette csípőre Amy a kezét. Hope bizonytalanul a fiatal nő szemébe nézett, és már épp bólintani akart, amikor a fiatal vadász megfogta a lány csuklóját, és elkezdte a nappali felé húzni.

- Hé, hé, hé, csak óvatosan – sietett utánuk Dean.

- Te ott maradsz! – parancsolt rá Amy az idősebbik Winchesterre, aki teljesen végigsértve érezte magát, hogy egy lány dirigál neki. Dean nem tehetett mást, minthogy hallgatott a fiatal nőre, sőt még hátrébb is lépett pár métert, csakhogy ne hallja a lányok beszélgetését. Hope olyannyira megijedt Amy felemelt hangjától, hogy amit kérdezett, arra is alig mert válaszolni. – Mióta fáj a hasad? – érdeklődött a lány felé fordulva.

- Ki mondta, hogy fáj? – vágott vissza Hope, aki megpróbált bátrabbnak tűnni a magabiztos fiatal nő mellett.

- A fiúkat lehet, hogy be tudod csapni, de engem nem. Ha hiszed, ha nem, én is nőből vagyok, és ez alól te sem vagy kivétel. Hol fáj? – váltott kedvesebb hangnemre Amy.

- Ugye nem vagyok terhes? – kérdezte kétségbeesetten a lány.

- Még nem tudom, de ha elárulnád a kérdésemre a választ…. – A lány az alsó ajkába harapott, majd bólintott. Érezte, hogy megbízhat Amy-ben, attól függetlenül, hogy teljesen ismeretlen volt a számára.

- Néha csak úgy rám jön minden ok nélkül. Olyan, mintha egyfolytában csak a hasamat szurkálnák és ennek tetejébe még hányinger is kerülget, ahogy most is. Pedig esküszöm, hogy nem rontottam el a gyomrom.

- Hmm, azt hiszem, már tudom, hogy mi történik veled. Tudod, ez egy folyamat, ami előbb vagy utóbb minden lányt utolér. Valaki előbb, valaki pedig utóbb esik át a „holtponton”.

- „Holtponton”? 

- Kérdezhetek valami személyeset?

- I-igen – válaszolt bátortalanul Hope.

- A szüleid milyen sokat foglalkoztak veled? Mármint „női” szempontból.

- Azokra a felvilágosítós dolgokra gondolsz? Hát… elég sokat foglalkoztak volna velem, csak hát én valahogy mindig meglógtam, és kitaláltam valamit, hogy ne keljen azokat az undorító dolgokat hallanom - fintorgott Hope.

- Na, látod, ezt nem kellett volna – rázta meg a fejét Amy, majd elmosolyodott. – Mindenesetre egyetértek veled. Én úgy szintén rühelltem. Habár így utólag visszagondolva, nem volt felesleges végighallgatnom a suli védőnőjének a beszédét. Sok minden igaz volt, amit akkor még totál hülyeségnek tartottam. Pláne, azzal a sok idiótával egy osztályban… úgy, hogy én és a barátnőm voltunk az egyetlen lány azon az évfolyamon.

- Nekem szerencsére nincsenek ilyen emlékeim – sóhajtott Hope, majd ártatlanul Amy szemébe nézett. – Ugye akkor nem vagyok..?

- Nem, dehogy! – nevetett fel a fiatal nő, mire Hope is megkönnyebbült egy kicsit, és együtt nevetett Amy-vel. – Viszont szükségünk lesz egy-két fontos dologra – vonta fel a szemöldökét. – De előbb csinálok egy igencsak bevált módszert hasi görcsök ellen. Remélem, Bobby nem szűkölködik gyógynövényekben. Te addig nyugodtan menj és pihenj le, mindjárt hozom azt a bizonyos bájitalt – mosolygott, majd a nappaliból a konyhába sietett, Hope pedig belebújt a még mindig meleg ágyba és összehúzta magát, hogy enyhítse a fájdalmát.

***

Pár órával ezelőtt Missouri egyik leghíresebb szórakozóhelyén – ahol a hétvégi buli hangulata már a tetőfokára hágott - Crowley a pultnál skót whiskyt iszogatott. Amikor az utolsó kortyot is kihörpintette a poharából, Aleera jelent meg a táncoló tömegben, majd a pulthoz sétált és leült a komoly arcú férfi mellé. Crowley letette a poharát, majd intett egyet a pultban dolgozó fiúnak, aki még egy italra valót szolgált fel a férfinak.

- Mi ez a nagy búskomorság? – kérdezte Aleera, aki még Crowley előtt belekortyolt a whiskybe, majd a férfi elé csúsztatta a poharat.

- Én ezt úgy hívnám, hogy kikapcsolódás – jelent meg egy kurta mosoly a férfi szája sarkában.

- Aha, értem – bólogatott Aleera, majd ő is intett a pultosnak, és szintén egy skót whiskyt rendelt tőle. – És mire iszunk? – szólalt meg miután már az ő itala is a kezében volt.

- Talán a győzelemre – vonta fel a szemöldökét a férfi.

- Hogy érted azt, hogy talán? – kérdezte összeszűkült szemmel a démon.

- Nekem már épp elég annyi, hogy a Winchesterek ellenségei vagyunk – majd belekortyolt az italába.

- Ők csak szánalmas emberek. Egyedül az az angyal segít nekik, de nem hiszem, hogy hasznát vennék – mosolyodott el gúnyosan Aleera.

- Igaz, hogy emberek, de azért nem becsülném őket annyira alá. Még több mint tíz napunk van a rituáléig. Nem szeretném, ha meglepetés érne – rázta meg a fejét Crowley, és kiitta a pohár tartalmát.

- Ha már a rituálénál tartunk, Michael sürgősen beszélni akar velünk. Azt mondta, nagyon fontos.

- Michael? – kérdezte kedvtelenül a férfi. – Mit akar?

- Az épület raktárában vár minket. Öt perced van. Nehogy elkéss! – tette hozzá a nő, majd a hátsó kijáraton távozva elindult a raktár felé. Crowley, amint Aleera elhagyta a szórakozóhelyet, leszállt a bárszékről, és a tömegben átfurakodva követte a nőt. Aleera az éjszakai mulatóhely háta mögött elhelyezkedő kis raktár bejáratánál várta. Amint a férfi odaért, kinyitotta a helyiség nyikorgó fémajtaját, és mindketten egyszerre léptek be a koszos épületbe. A két démon érkezését a Michael mellett álló két angyal felhorkanása jelezte, és szúrós tekintettel mérték végig őket.

Az arkangyal a bejárattól nem messze, háttal, egy magasított asztal előtt állt, kezeit az ég felé emelve. Az asztalon kör alakban elrendezett, hófehér gyertyák égtek. Az alakzat közepén az az aranyozott kehely volt, melyet Michael napokkal ezelőtt Hope vérével töltött meg. Az utolsó latin mondatnál kezébe vette a kelyhet és így szólt: 

- Benedicite Domino contenta calicem sum perficere quod usura calicem omnes quod servus concluditur. Amen! – majd visszahelyezte a gyertyákkal kirakott kör közepébe. – A lány vére készen áll – szólalt meg magasztos hangon. – Aleera, kérlek, gyere ide mellém – majd az angyalainak intett, akik eltávolodtak Michaeltől.

Aleera az arkangyal parancsa hallatán először Crowley-ra nézett. A férfi arckifejezése teljesen nyugodt volt, tekintete ugyanakkor ellenszenvet mutatott. A nő nem várta meg, míg az angyal még egyszer maga mellé szólítsa. Magabiztosan Michael jobb oldalára állt.

- A rituálé, amely nem csak a mi sorsunkat, hanem másét is megpecsételi majd, csak úgy lesz hiteles, ha a lány vérét magadhoz veszed – nyújtotta Aleera felé a kelyhet.

- Nem mondom, hogy rosszul vagyok a vér láttán, de… Ezt tényleg muszáj meginnom? – fintorodott el a nő.

- Egy korty is elég, és onnantól már Hope minden egyes rezdüléséről tudni fogunk, ugyanis nekem is innom kell a lány véréből.  Nem beszélve a rituáléról, amikor a gyermek majd megfogan. Te megszállod Hope testét, én pedig az életemet adom azért a feladatért, amit Atyám rám bízott. – Aleera tágra nyílt szemekkel hallgatta végig az arkangyal beszédét.

- Mármint megölöd magad? – kérdezte kissé összezavarodva a démon.

- Nem! – ordította Michael, amitől angyalkövetői alázattal térdre borultak előtte. A férfi dühösen a nő szemébe nézett. – Az öngyilkosság bűn. Nem szegem meg Uram parancsát. A Winchesterek majd bevégzik a sorsomat.

- És ha nem ölnek meg, csak magukkal visznek?

- Ez nem történhet meg. A rituálét, bármi is legyen, be kell fejezni. Ha nem ölnek meg, másnak kell megtennie. Crowley! – fordult a démon felé az arkangyal. – Ha a Winchesterek elszalasztják a lehetőséget, rád bízom az utolsó lépést. – Crowley kissé elmosolyodott a feladat hallatán, miközben elképzelte, hogy hányféle módon tudná a másvilágra küldeni Michaelt.

- Ez szinte már megtiszteltetés – válaszolt gúnyosan a „Pokol királya”.

- Végső esetben rajtad áll vagy bukik minden. Nem szeretném, ha csalódást okoznál – majd a nő felé fordult, aki még mindig fintorogva figyelte a kehely tartalmát. – Aleera, csak egy korty, ígérem.

A nő egy ideig még hezitált, majd bólintott és elvette az angyaltól az aranyozott kelyhet. A szájához emelte és megpróbált whiskyt képzelni a vér helyébe. Egy korty elejéig még a lélegzetét is visszafojtotta, majd visszaadta a kelyhet Michaelnek. Amint Aleera megízlelte a lány vérét, Hope egész élete lepergett a szeme előtt: a születésétől fogva egészen a jelen pillanatig.