33. fejezet

Ez valami hihetetlen! Alig 1 órája küldtem át a bétámnak az irományomat, és máris kijavítva kaptam vissza! Néha csak úgy pislogok, hogy milyen szuper és említésre méltó munkát végeznek a drágalátos segítőim! :)

Decatur, Illinois

- Várj, Amy! - fogta meg az épp induló lány kezét a Winchester fiú. A fiatal nő kérdőn és siettetve nézett rá. – Senkiben sem bízhatunk. Van fegyvered?

- Igen – bólintott magabiztosan Amy. Sam egy ideig habozott, majd erőt vett magán, és feltette a jelenleg legfontosabb kérdést.

- És hogy mondjuk el neki?

- Mármint?

- Azt, hogy te és én…

- Nem tudom, Sam. Most… csak… alig várom, hogy a karjaimban tarthassam – majd mély levegőt vett és folytatta. – Már négy éve. És csak úgy eldobtam magamtól. Azt hiszem, most kezdem csak igazán érezni ennek a négy évnek a súlyát. – Hangja hirtelen elcsuklott, és megölelte a fiatal vadászt.

- Nem engedem, hogy egyedül birkózz meg vele. Ezzel az érzéssel – suttogta, majd a lány könnybe lábadt szemeibe nézett, és vigasztalóan megcsókolta. Amy arcán egy könnycsepp gördült le, ami a szomorúság és a boldogság együttes apró megnyilvánulása volt. Percekig álltak így az Impala mellett, egymást szorosan átölelve, amikor hirtelen ismét megcsörrent Amy telefonja.

- Igen? (…) Itt vagyunk. Épp a ház előtt. (…) Harry? Mi van vele? – majd a vonal hangos recsegése félbeszakította a beszélgetést. – A francba! – rakta el telefonját a fiatal nő, majd elővette a pisztolyát és a ház felé rohant. A Winchester fiú. látva a lány reakcióját, követte őt a bejáratig, kezében szintén fegyverrel. Az ajtó zárva volt, de a túloldalról hangzó sikolyok nyomására Samnek egy határozott mozdulattal sikerült betörnie azt. A nappaliban semmi gyanús dolog nem utalt arra, hogy helye lett volna dulakodásnak. Az emeletről azonban hangos zuhanások törték meg a ház csendjét, amik egyre közelebb hallatszódtak, mígnem egy férfi gurult le a fakorláttal díszített lépcsőn, nyomában egy hosszú, szőkésbarna hajú fiatal lánnyal, kezében egy igencsak hatásos gyilkos késsel. És nem is akármilyen kés volt az, ugyanis tökéletes mása volt a Ruby által készített démonölő törnek. Sam már a lépcső aljáról kiszúrta a lány kezében lévő eszközt. 

A fiatal nő már épp lőni akart, amikor a Winchester fiú eléje állt, és letetette vele pisztolyát:

- Ő is vadász.

- Honnan tudod? Lehet, hogy egy démon – kételkedett Amy, miközben a lépcsőn álló fiatal lányt fürkészte.

- Egy olyan tőrrel? Nem hiszem – erősködött a fiú.

- Ugyan már Sam! Hisz még gyerek.

- Sam? - szólalt meg döbbenten a lány, majd amikor mindketten feléje fordultak, kiejtette kezéből a tőrt.

- Talán ismerjük egymást? – kérdezte szemöldökét felvonva a fiatalabbik Winchester, miközben elindult fel a lépcsőn a lány felé. A szőkésbarna hajú lány még mindig döbbenten figyelte a férfit, majd amikor közelebb került hozzá, hátrálni kezdett. – Hé, hé, nyugi. Nem akarlak bántani – nyúlt lassan a lány felé Sam, de ekkor hirtelen a Colt csövével találta szembe magát.

- Hozzá ne érj a húgomhoz! – szólalt meg egy magabiztos hang a lány háta mögött.

- Te pedig azonnal tedd le a fegyvert vagy golyót repítek a mellkasodba – vágott vissza szúrós tekintettel Amy a lépcső aljáról.

- Ha a démon miatt jöttetek, már nincs itt – mondta kicsit higgadtabb hangon a másik fiatal. – Kinyírtuk! Nincs szükségünk segítségre.

- Démon? – kérdezte Sam.

- Biztos Harry volt az – nézett szomorúan a lépcsőn fekvő halott férfira Amy. – Margharet mondta, hogy mostanában nagyon furcsán viselkedett, és az utolsó lépésével szinte megpecsételte a sorsát, de azt sajnos nem említette, hogy mi is volt az pontosan.

- Már elkezdődött – szólalt meg a fiatal fiú a Colt-tal a kezében, majd kilépett a lépcsőforduló sötétjéből, és testvére mellé állt. Amy csodálkozva figyelte a őt, kinek már a puszta jelenléte is lebilincselte, ugyanakkor még sosem látott olyan zöld szemeket, mint amilyenekkel a fiatal fiú rendelkezett. 

- Mégis micsoda? – kérdezte Sam komor tekintettel. A fiatal vadász nyomatékos kérdésére Amy-nek sikerült nem a fiúra koncentrálnia. Megrázta a fejét, majd válaszra várva ismét a fiúra nézett, de már kevésbé bűvölték el smaragdzöld szemei.

- Túl későn érkeztünk. A démon, akit az előbb Lily-nek sikerült eltennie láb alól, már adott a véréből és az a szemét még a feleségét is megölte. Pedig mindkettejüket megmenthettük volna, de… Most már nincs visszaút. Meg kell ölnünk a kisfiút. Gondolom, vadászok révén ti is ezért jöttetek.

- Meg egy fenét! – ordította Amy.

- Senki sem bánthatja a kisfiúnkat – szorította ökölbe a kezét a fiatalabbik Winchester.

- Őrültek vagytok, ha védelmezitek! – fogta rájuk a Colt-ot a fiú. – Ő az Antikrisztus! Ha a démonok kezére jut, az egész világnak annyi.

- Teszek rá! – vágott vissza a fiatal nő. – Ő akkor is a mi vérünk és nem engedem, hogy holmi tizenéves kamaszok Antikrisztus címszó alatt megöljék őt. Megértettétek?

- Tommy? – suttogta a lány, majd még mielőtt elvesztette volna az eszméletét, testvérébe karolt.

- Lily? Lilianne? Jól vagy? Hé?

- Ő az. A kisfiú. Tommy. Thomas – suttogta mély levegővételek közepette. – Kérlek, ne öld meg.

- Bár ilyen egyszerű lenne… de tudod mit mondott Gabriel…

- Ejnye Matty fiú. Ezért még számolunk – csendült fel egy hang a fiatalok háta mögül, majd egy csettintés és a lépcsőn nem volt más, csak a lány földre ejtett démonölő kése és áldozata.

Sam körülnézett a tágas lakásban, majd pár lépcsőfokkal feljebb lépett, és felvette a tőrt.

- Mondtam, hogy démonok – suttogta Amy, mintha attól félne, hogy valaki meghallja őket.

- Nem. Ez egy angyal műve volt. Méghozzá Gabrielé. Csak még azt nem tudom, hogy ki volt ez a két fiatal – majd elgondolkodva a tőrre nézett. Alaposan megvizsgálta, és miután rájött, hogy ez olyan eredeti, mint ahogy ő itt áll, eltette a kabátja zsebébe.

- Gabrielé? – horkant fel szarkasztikusan a fiatal nő. – Miért hiszi minden angyal, hogy körülöttük forog a világ?

- Nem tudom, de minél előbb meg kell keresnünk Tommy-t, nehogy bántódása essen – mondta Sam, majd megölelte Amy-t.

Pár másodperc múlva halk mocorgásra lettek figyelmesek a földszinti szobaajtóval szemközti gardróbban. Ahogy lassan kinyílt a szekrény ajtaja, egy sötéthajú, kerekarcú kisfiú kukucskált ki rajta, vörösre sírt szemekkel. Amikor Amy észrevette, szemei könnybe lábadtak. Legszívesebben odaszaladt volna hozzá, hogy megölelje kisfiát, de nem merte, mert tudta, hogy mennyire fél.

- Mami – suttogta a kisfiú könnyes szemekkel.

- Sajnálom… Tommy… - kezdte Sam halkan, de a kisfiú nem figyelt rá: Amy-t fürkészte árgus szemekkel.

- Mami – mondta újra, majd kimászott a szekrényből, a fiatal nőhöz szaladt, és megölelte őt.

- De én… - szólalt meg döbbenten Amy.

- Tudtam, hogy eljössz értem.

- Oh… - sóhajtott a lány, majd Samre nézett riadt, mégis csillogó szemekkel. A fiatalabbik Winchester bólintott. Amy mély levegőt vett, majd megfogta Tommy mindkét vállát, letérdelt mellé, és mélyen a szemébe nézett. – Mondd, tudod, hogy mi kik vagyunk?

- Az igazi anyukám és apukám.

- És ezt ki mondta neked? – kérdezte lágy hangon a fiatal nő, mire a Winchester fiú is letérdelt melléjük.

- Senki. Mindig is tudtam. És emlékeztem is rátok – mosolyodott el a kisfiú. – Emlékszem arra a napra, amikor megszülettem, és amikor ez a kedves család örökbefogadott. Miért hagytad, hogy elvigyenek mami?

- Tommy – szólalt meg Amy, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. – Csak így tudhattalak biztonságban. Mellettem nem lettél volna…

- Értem mami – bólintott a kisfiú, és édesanyjára mosolygott. – De most ugye veletek mehetek? – majd ismét megölelte Amy-t.

- Ígérem, magunkkal viszünk.

- Szeretlek anyu! És apu – tette hozzá boldogan Tommy, miközben oldalra fordította a fejét és Samre nézett.

- Jobb lesz, ha sietünk – szólalt meg a fiatalabbik Winchester, és a biztonság kedvéért kezébe vette a fegyverét.

- Sajnálom, de nem engedhetjük, hogy elvigyétek – hallatszódott ismét egy fiatal hang, de most már a nappali felől, majd egy dörrenés, és Samet vállon találta a Colt egyik golyója, amikor épp Tommy elé ugrott, hogy megvédje őt.

- Sam! – sikított fel Amy, majd elővette a pisztolyát, és gondolkodás nélkül a fiatalok közé lőtt vele. A szőkésbarna hajú lányt sikerült combon találnia, aki egy fájdalmas nyögéssel a földre ült, testvére pedig védelmezőn eléje térdelt, és Samékre fogta a minden természetfeletti lényt elpusztító fegyvert.

- Mit gondolsz, ki vagy te? – ordította a fiatal nő. – Megmondtam, hogy egy újjal sem érhettek hozzá!

- Én pedig megmondtam, hogy nem maradhat életben – válaszolt kemény hangon a fiatal fiú, majd a Colt hirtelen kiesett a kezéből, és hosszan csúszva a bejárat ajtófélfájának koppant. – Mi a…? – nézett hitetlenkedve a fiú Tommy-ra. – Jézusom! A kezem! – kiáltotta el magát a fiatal fiú, amikor jobb kezébe egy hangos reccsenéssel belenyilallt a fájdalom. – Azt hiszem, eltörött. Ez a valami eltörte a kezemet. Ááá!

- Matthew – kúszott testvére mellé a fiatal lány. – Talán szólnunk kellene neki. Most tényleg vészhelyzet van – nyögte halkan.

- Nem hiszem el, hogy mindent nekem kell elintéznem – jelent meg a két testvér mellett Gabriel, majd egy érintéssel rendbe hozta a fiú törött kezét és a lány golyó által megsebzett combját. – Csak egy dolgot kértem tőletek: öljétek meg! – rivallt rájuk. – Nem pedig azt, hogy csevegjetek el a szüleivel.

- Te meg miért nem tudtad említeni, hogy Thomas az, akit meg kell ölnünk? – csattant fel a fiú, majd felállt és szúrósan az angyal szemébe nézett.

- Most már így is úgy is mindegy, nemde? És ha jól informálódtam, ti különben sem csípitek egymást a sráccal. Ellentétben a húgoddal. De ez már egy másik tészta – emelte fel mindkét kezét, amikor észrevette, hogy Matthew a testvérére néz.

- Lily?

- Na, ne! – nevetett fel Gabriel. – Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy tudod Matty fiú. Hmm, de inkább hagyjuk a családi perpatvart, okés? Térjünk a lényegre. Lépjetek hátrébb – parancsolt rá a testvérekre, majd a kisfiúhoz sétált, és mielőtt megérintette volna, mind Samet, mind pedig Amy-t álomba szenderítette. Végül tenyerét Tommy homlokára helyezte, mire hatalmas fényesség töltötte be a nappalit, majd ahogy elmúlt, az angyal egyszerűen megszűnt létezni.

- Ga-Gabriel? – suttogta félénken Lilianne, majd kétségbeesetten a bátyjára nézett. Közben már Amy és Sam is magukhoz tértek.

- Mi történt? – kapkodott levegő után a fiatalabbik Winchester.

- Megölt egy arkangyalt. –Matthew Tommy-ra mutatott, és hátrálni kezdett.

- Bántotta anyuékat – dadogta a kisfiú Amy-t ölelgetve.

- El kell innen tűnnünk – állt fel riadtan Lilianne, és a Colt-ért rohant, majd kinyitotta a bejárati ajtó.

- A-a – szólalt meg Amy. – Senki sem megy sehová. Szépen leültök, és elmondjátok, hogy mi volt ez az angyalos cucc.

- És ha nem tesszük? – kérdezte felemelt fejjel a fiú.

- Akkor attól tartok, hogy nem élitek meg a holnapot – mosolyodott el a fiatal nő.

- Befejeznétek végre?! – vetett véget a vitatkozásnak kemény hangon Sam. – Nem vagyok egy kényes típus, de ha nem tudom ellátni a sebem, én leszek az, aki nem éli meg a holnapot. És különben is, ez a veszekedés nem vezet semmire sem – majd Amy-hez fordult, halkabbra véve erőteljes hangját. – Vissza kell mennünk Deanékhez. Bobby és Pamela már biztosan megtalálták Hope-ot, és reméljük, hogy Cas is sikerrel járt. Már csak három nap – sóhajtott.

- És velük mi lesz? – bólintott a fiatalok felé Amy, miközben ők is igencsak fontos beszélgetést folytattak.

- Hallottad mit mondott Sam – súgta bátyjának Lilianne. – Vissza akarnak menni Deanékhez.

- Lily, tudom, mire akarsz kilyukadni, de ez őrültség. Nem találkozhatunk velük. Ők más síkon mozognak, mint mi. Vagyis Gabriel még ezt mondta.

- De találkozhatnánk Bobby-val is, akiről anya annyit mesélt. És ott van Pamela és… Ki az a Cas? – kérdezte elgondolkodva a lány. – Biztos ő is vadász lehet.

- Nem, Lilianne! Nem és nem. Nem változtathatjuk meg a jövőt – győzködte húgát a fiú.

- Ahogy akarod, de remélem, hogy el is rendezed a haza utunkat. Ugyanis Gabriel alighanem halott, és ő hozott ide minket. Ergo csakis ő képes arra, hogy hazavigyen – válaszolt keresztbefont karral a fiatal lány.

- Hidd el, meg is oldom – majd kivette húga kezéből a Coltot, és a nadrágja övére rögzítette. – Csak találnom kell egy angyalt – morogta magában.

- Magunkkal visszük őket is – jelentette ki Sam hangosan, hogy Matthewék is meghallják. Nem is kellett megerőltetnie magát ahhoz, hogy az üzenet elérjen a nappaliban ácsorgó testvérpárhoz.

- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – hőbörgött Amy. – Szegény Bobby háza lassan már olyan lesz, mint egy szabadidő központ.

- Amy – rázta meg a fejét a fiú. – Mi a baj?

- Semmi… csak… egyszerűen nem tudom elviselni, hogy…

- Mit?

- Na, jó, akkor kimondom: az a három lány egyáltalán nem szimpatikus. Pláne Sally… és ahogy néz… rád…

- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy féltékeny vagy – mosolyodott el a fiatalabbik Winchester.

- Nem vagyok az – vágott vissza durcásan Amy.

- Tudod, hogy én csakis téged szeretlek – majd a lány arcát a két tenyere közé fogta, és megcsókolta.