BLACKHAWK,
DÉL-DAKOTA
– Drága, egyetlen Sally-m. – A sötétbarna hajú fiú a bejárat előtt sétálgatva
figyelte a székhez kötözött lányt, miközben kezében egy tőrt forgatgatott.
Sally-nek mind a keze, mind pedig a lába erősen össze volt kötözve. – Ha te nem
lennél, ki kellene találni.
– Miért? – horkantott az újonc vadász. – Talán azért, mert minden kérdés nélkül
szétrúgnám a seggedet?
– Ismerlek. Inkább valami mást csinálnál vele – csillant fel a fiú szeme, majd
kajánul elmosolyodott.
– Tudod is te – mocorgott a székben idegesen Sally. – Te biztosan nem ismersz.
– Én a fejedbe látok, cicus. Ez egy istenadta tehetség.
– Dugd fel magadnak az istenadta tehetségedet! – köpött a fiú felé, de túl
messze volt tőle, így a próbálkozása céltalan volt.
– Hmm, de harapós kedvedben vagy, cicus.
– Befejeznéd már ezt a cicusozást? Csak mert irtóra idegesít! – fújt egyet idegesen
Sally.
– Úgy hiszem, nem vagy abban a helyzetben, hogy nekem dirigálj – változtak át a
fiú szemei feketévé, majd kihúzva magát a lányhoz sétált, és közel hajolt hozzá.
– Tudod mit? – mosolyodott el félig-meddig Sally. – A képedet így még jobban át
tudom majd rendezni, mint a démonseggedet.
– Még mindig harapós vagy – simított végig a tőr pengéjével a lány arcán, másik
kezével pedig megszorította a combját.
– Te meg még mindig egy arrogáns, perverz és pokollakó pöcs – hajolt közelebb,
és dühtől izzó tekintettel a fiatal fiú mélybarna szemeibe nézett.
– Oh, miért sértegeted ennyire szegény Ronny-t? – gügyögte a démon gúnyosan.
– Nem őt sértegetem, hanem téged! – vágta rá a lány, majd akarva-akaratlanul
egy könnycsepp gördült le dühtől kipirult arcán.
– Mi a baj, cicus? Talán rossz gazdatestet választottam magamnak? – tűnődött el
a fiú állát megvakarva, végül hátrébb lépett, és lassan körbe sétálta az apró terem
közepére kikötözött lányt. – Hmm, pedig szép pár lettetek volna.
– Fogd be! Azt sem tudod, miről beszélsz.
– Már hogy ne tudnám? – nevetett fel hangosan, ördögi nevetéssel a fiú. – Ha
nem vetted volna észre, egy démon uralja életed szerelmének a testét.
– Befogtad?
– Hogy is volt az a végzős bál a középiskolában?
– Miről beszélsz?
– Ron téged akart elhívni. Két évet várt arra, hogy kidobd már azt az idióta
Jerry-t.
– Ezzel most mit akarsz mondani? – kérdezte összeszűkült szemmel Sally.
– Csak azt, hogy Ron a mai napig szerelmes beléd.
– Hazudsz! A démonok mind hazudnak! – kiáltotta könnyes szemekkel a lány.
– Talán az ő szájából akarod hallani? – villantotta meg gúnyos mosolyát a démon,
mire fekete szemeinek a helyére a fiú mélybarna, zavart tekintete költözött.
Értetlen arccal a kezében lévő tőrre meredt, majd pedig Sally-re.
– Te jó ég, Sally! Mi történt veled?
– Nagyon okos, de nem veszem be ezt a színjátékot! – kiáltotta dühösen.
– Színjátékot? – rázta meg zavartan a fejét.
– Igen, jól hallottad. Azt hiszed, ha most átveszed Ron viselkedését, el fogom
neked árulni, hol van Hope, ha? Különben meg a válaszom még mindig az, hogy
fogalmam sincs.
– Sally, kiről beszélsz? – A lány egy darabig csak bámult a fiúra. Nem akart
hinni a démonnak, vagyis... nem igazán volt benne biztos, hogy még mindig nem
Crowley egyik csatlósával beszélget.
– Ron? Tényleg te vagy az? – suttogta kissé bátortalanul.
– Igen. Miért? Ki más lennék? – mosolyodott el, majd a tőrre meredt. – Mi ez
az… ez az egész?
– Ez most nem fontos – vonta meg a vállát Sally, és egy feszült mosolyt küldött
a fiú felé. – Te… tényleg el akartál hívni a bálba?
– Öhm… az már ezer éve volt… jobb a múltat nem bolygatni – jött zavarba Ron
olyannyira, hogy dadogni kezdett. – Én... nem... vagyis... nem akartam Jerry levesébe
köpni. Tudtam, hogy arra az estére valami különleges dologgal akar meglepni.
– Ja, igen – bökte ki Sally dühösen, de mégis szomorúan. – Bevallotta, hogy a
két év alatt több csaj volt meg neki mellettem, mint ahány évesek voltunk
akkor. Undorító! És ha beleegyeztem volna, hogy így menjen tovább, valószínűleg
még mindig együtt lennénk. Fújj! – borzongott bele a gondolatba a lány.
– De te szerelmes voltál belé – suttogta lehajtott fejjel Ron.
– Fogjuk rá – vont vállat. –, de igazából – folytatta kipirult arccal. – mindig
is téged szerettelek.
– Ez… ez igaz? – csillant fel a fiú szeme.
– Jelenleg nem vagyok abban a helyzetben, hogy hazudozzak – mosolyodott el
Sally, mire Ron is felnevetett.
– De mégis mi történt? – nézett körül a szűk, poros raktárhelyiségben a
pincérfiú.
– Nem hiszem, hogy megértenéd – kezdett bele a magyarázkodásba Sally.
– És miért van ez a tőr a kezemben? Ugye nem én tettem ezt veled? – nézett
végig a lány véres arcán.
– Nem, vagyis… nem is tudom, hol kezdjem – hezitált a fiatal vadász.
– Talán ott, hogy hová bújt el előlem a mi kis Hope-unk, mert az már biztos,
hogy ezen a világon nem találjuk – jelent meg a szűk bejárati ajtóban egy
fekete ruhás férfi.
– Crowley – szűrte meg a férfi nevét a fogai között Sally.
– Te pedig – fordult a fiú felé a férfi. – ne nyúzd már ilyen sokáig azt a
lányt. Öld meg! Úgy sem vesszük hasznát. Vagy talán igen?
– Nem, uram – váltott a fiú szeme ismét feketévé, mire eltávolodott Sally-től,
és Crowley mellé sétált.
– Nagy kár – mosolyodott el gúnyosan a Pokol királya. – És ezt a lépést pont a
szerelemednek kell megtennie. Mondd, ilyenkor hol vannak a barátaid?
– Tégy, amit akarsz, de amint rád találnak, halott leszel. Pláne, hogy az
angyalok is a mi oldalunkon állnak. Gondolom – tette hozzá alig hallhatóan a
lány, miközben alsó ajkába harapott.
– Az angyalok? – nevetett fel gúnyosan Crowley. – Még a könnyeim is előjöttek
ettől a vicctől. Szívecském… ugye szólíthatlak így? Az angyalok… hmm… ne hidd,
hogy különbek nálunk. Ugyanazt akarják, mint mi: Hope gyermekét. Vagy az
Antikrisztust holtan. Csak az emberek tudatába az rögzült, hogy ezek a csodás
lények – mondta fintorogva. – Isten küldöttei, míg mi, démonok, a Gonosz hírnökei.
***
– Sam, semmiképp sem mehetsz egyedül – ellenkezett Bobby, kiállva igaza mellett.
– Nem leszek egyedül. Velem lesz…
– Tudod, hogy értem – szakította félbe az idős vadász a fiatalabbik
Winchestert.
– Rendben. Akkor magammal viszem Cast is. – Castiel a tekintetét a fiúra emelte,
majd magabiztosan, beleegyezésképpen bólintott egyet. – Ha Gabriel bármiféle
csapdát állítana…
– Te most komolyan ilyen kis megbízhatatlan sunyinak nézel? – horkant fel a legkevésbé sem barátságosan az
arkangyal.
– Mégis mi mást gondolhatnék, ha még saját magamban sem bízom meg!?
– Bobby – szakította félbe a Winchester fiú és Gabriel között zajló kezdeti állapotban
lévő vitatkozást Katie. – Bárhogy is döntötök, nekünk indulnunk kéne. Mégpedig
olyan hamar, amilyen hamar csak lehet.
– Igen, persze – bólintott Bobby, majd a kanapén ülő lányokhoz sétált. – Van ötletetek,
hogy vajon hol lehet? – Katie és Andrea szomorúan egymásra nézett. Arcukról az egyértelmű kétségbeesés jelei
voltak leolvashatóak. Nem volt biztosan meghatározott pontjuk, de sosem voltak
ötlet nélküli vadászok. Pláne nem ebben a pár hónapban. Legelső vadászati
útjuk egyenesen egy wendigo barlangjába vezette őket, ahol volt olyan perc,
amikor teljesen reménytelennek érezték azt, hogy valaha is megmenekülhetnek a
szörnyszülött megtévesztő képessége elől. De Sally még az utolsó másodpercekben
is pozitívan állt a dolgokhoz, és még akkor is egy frappáns tervvel rukkolt elő. És azóta sokat tanultak a
barátnőjüktől.
– Van egy-két hely – suttogta Andrea alig hallhatóan.
– Rendben, akkor induljunk – jelentette ki az idős vadász, majd elővett egy táskát,
amiben már elő volt készítve minden: szenteltvíz, fegyverek kősóval töltött
lövedékkel, és néhány elengedhetetlen, aprócska könyv is.
***
Eljött egy újabb nap vége a Gabriel által megtervezett világban. A sötét
éjszaka közeledtét jelezve felgyúltak a reflektorfények is. A stábtagok közül
csak kevesen maradtak bent, hogy az utómunkálatokkal minél hamarabb végezzenek
a holnapi napra. A többiek egy ’Jó éjszakát! Holnap majd találkozunk!’
kíséretében autóba ültek, és hazavezettek.
Hope olyannyira elfáradt a nap folyamán, hogy még a hazamenetelhez is alig volt
energiája. Ha nem épp az öltözőjében pihente ki a nap fáradalmait, akkor ahányszor
csak lehetett Deanéknél, vagyis Jensenéknél töltötte az éjszakát. Sosem hitte
volna, hogy Dean valaha is meg fog nősülni. Beletelt egy-két napba, amíg
megszokta ennek a világnak a ”szabályait”. Daneel – Jensen felesége – hihetetlenül
vendégszerető és kedves nő volt. Hope-ot pedig szinte majdhogynem a húgaként
szerette. Részben azért is, mert látta, hogy Jensen – Dean - mennyire szívén
viseli ennek a tizenéves lánynak sorsát.
Lerúgva magáról a cipőjét, Hope szinte teljes erejét veszve zuhant bele az öltözőjében
elhelyezett kanapéba. Fáradt volt, de mégsem jött álom a szemére. Castielre
gondolt és a babára, aki ebben a pillanatban is növekedett benne. Érezte,
ugyanakkor mégsem tudta megmagyarázni magának, miért lesz egyre nagyobb napról
napra a pocakja.
– Miért vagyok ennyire makacs? – tette fel magának a kérdést Hope, miközben a
félhomályban úszó plafont kémlelte. – Hiszen annyira hiányoznak! Mindannyian.
Nincs semmi értelme ennek az akaratos sztrájknak – suttogta lemondóan. – Ha
csak úgy juthatunk haza, hogy vigyázunk a babára… – kezdte kissé bizonytalanul.
– Gabriel, ígérem, nem esik bántódása – majd lassan felült az ágyon, megdörzsölte
fáradtságtól száraz szemeit, és körbenézett az öltözőjében. Abban reménykedett,
hogy Gabriel újra megjelenik, és egy csettintéssel rendbe hozza majd a dolgokat. –
Hát jó! Ha nem, hát nem – szállt ki megmakacsolva magát az ágyból Hope. –
Megyek, és iszom egy jó erős kávét! Talán ettől majd a pici is jobban életre
kel – jelentette ki fennhangon, Gabrielnek címezve. – Persze az most egy
cseppet sem számít, hogy nem szoktam kávézni – suttogta maga elé türelmetlenül.
„Okés, Gabriel! Most vagy tényleg ennyire le vagy foglalva, vagy direkt játszol
velem?” – gondolta magában idegesen.
Hope-ot az sem érdekelte, hogy holnap korán kell kelnie, és munkába állnia. Miért
stresszelne emiatt, hiszen ez a világ nem a valóvilág része. Csak egy kitaláció,
egy unatkozó angyal játszótere.
A lakókocsinak álcázott öltöző ajtaja szinte kősziklaként nehezedett a helyére.
Hope csak a sokadik próbálkozásra tudta kilökni a beszorult ajtót. Gyors léptekkel
átszelte a lakókocsija és a stúdió közti, pár méteres távolságot. Az est csendjét
az aszfaltos úton kopogó bakancsának a talpa törte meg. A stúdió bejáratán
átlépve, az öltözők közelében lévő kávéautomata felé vette az irányt. Az, hogy
a világítás még nem volt teljesen lekapcsolva, utólag tűnt csak fel neki.
„Miért is lenne, hiszen mindig is voltak olyan szorgalmas stábtagok, akik éjnek
évadján virrasztanak.” – A gondolatra Hope szája sarkában egy halvány félmosoly
jelent meg, de amikor megpillantotta a szemben jövő Jaredet és Misha-t, arca
komollyá vált. Akárhányszor, amikor a mélykék szemű férfira nézett,
Castielt érezte maga mellett, aki oly’ közel volt,
ugyanakkor mégis távol. A napok múlásával már nagyon elege volt ebből a rossz
és felemésztő érzésből.
– Jó éjt, Jared! Jó éjt, Misha! – erőltetett egy mosolyt az arcára Hope,
miközben térben egyre közelebb került a két férfihez.
– Hope? – szólította nevén a ballonkabátos férfi, aki egyenesen elállta az
útját a lánynak.
– Mi az? – kérdezte Hope egy kissé idegesen.
– Tényleg ő az – csillant fel a magasabb férfi szeme. – Volt értelme, hogy magunk
mögött hagytuk Gabrieléket.
– Fiúk, ehhez most tényleg nincs kedvem. Légyszí, gyakoroljátok máson a forgatókönyvet
– fújt egyet ingerülten a lány.
– Hope, hát nem érted? Én Sam vagyok, ő pedig Castiel! – kezdett a magyarázkodásba
a kockás inget és farmert viselő fiú. – Gabriel és Peter hozott ide minket,
hogy hazavigyünk – majd tekintete hirtelen megakadt Hope gömbölyödő pocakján. A
fiatalabbik Winchester pillantását Castiel is követte, aki szinte letaglózva
állt a látottak előtt.
