41. fejezet

Az idősebbik Winchester idegességében percekig fel-alá járkált a nappaliban, telefonját szorongatva.

- Gyerünk már, Cas – mormolta. – Hol a fenében vagy? - majd a mobilját a füléhez emelte.

- Hová készülsz? – jelent meg a bejáratnál egy olajos ruhával a kezében Bobby.

- Csak összepakoltam egy-két dolgot – bólintott a kanapén lévő táskája felé, amiből félig egy puska csöve lógott ki. – Rufus rábukkant egy újabb ügyre. Épp oda készültem.

- Egyedül? – kérdezte felvont szemöldökkel az öreg vadász.

- Hát, most hogy mondod… - vont vállat kicsit idegesen. – Sam az előbb hívott, hogy pár napra Amy-ékkel marad, Cas pedig… fogalmam sincs, hogy hol lehet. Amióta megkaptam ezt az ügyet, azóta próbálom hívni, de semmi. Kicsöng, majd ahelyett, hogy felvenné, a hangposta kapcsol be –fújt egyet a fiú.

- Mmm, érdekes – hümmögött Bobby.

- És ami a legrosszabb, már mindenhol kerestem. Az egész házat felforgattam miatta. A lányok sem látták, Amy-éknél meg nem lehet. Ahhoz kocsiba kellett ülnie.

- Hope?

- Mi van vele? Ugye nem azt akarod mondani, hogy ő is eltűnt? – kérdezte felpaprikázott hangulatában Dean.

- Nem, dehogy! Isten ments! Csak egy ötlet volt.

- Ötlet? Milyen ö…? – majd hirtelen mintha valami megvilágosodott volna benne, hatalmas mosoly terült el az arcán, és megveregette az idős vadász vállát. – Kösz, Bobby. – A férfi megrázta a fejét.

- De csak csendben.

- Pszt – fordult hátra Dean, majd lassan és halkan kinyitotta Hope szobájának az ajtaját. Az idősebbik Winchesternek fogalma sem volt róla, hogy mire számítson, de az a látvány, ami fogadta mosolygásra késztette: Castiel arccal Hope felé fordulva aludt, átölelve a lányt, Hope pedig még mindig őrangyala mellkasán pihent.

- Jó reggelt – kiáltotta el magát Sally a fiatal vadász mellett, amitől Dean reflexszerűen majdhogynem becsapta az ajtót.

- Sally – nézett szúrós tekintettel a lányra. – Hogyhogy ilyen korán ébren vagy?

- Gondoltam segítek egy kicsit Bobby-nak szerelgetni – válaszolt mosolyogva. – És te mit csinálsz itt?

- Semmi különöset – vont vállat, majd résnyire behajtotta az ajtót.

- Ugye tudod, hogy nem illik más után leskelődni – próbált Sally is bekukkantani a félig-meddig nyitott szobaajtón.

- Aha – jegyezte meg Dean. – A szerelgetni való kint van – célozgatott.

- Jajj, Dean – tette csípőre a kezét Sally. – Ha már itt vagyok, igazán elmondhatnád, hogy mit figyelsz annyira.

- Majd máskor. – Az idősebbik Winchester fiú megpróbálta elterelni a témát, de a lány addig-addig ügyeskedett, amíg sikerült megpillantania az ágyon pihenő Hope-ot és Castielt. Boldogságtól sugárzó arcán a szokásosnál még vidámabb vonások terültek el, majd érezte, hogy alig tudja visszatartani a belőle kikívánkozó hírt és felkiáltott az emeletre, mit sem törődve Dean szigorú tekintetével.

- Katie, Andie, ezt látnotok kell!

- Nem, nem kell – ragadta meg Sally karját a fiú, majd becsukta az ajtót, és a nappali felé húzta.

- Jó, ígérem, tartom a szám – mentegetőzött vállat vonva a lány.

- Köszönöm – mosolyodott el Dean. – Na, nyomás szerelni.

- Igenis – nevetett fel Sally, majd Bobby-ra nézett, aki mosolyogva épp az udvar felé indult.

Miután Sally-ék kimentek, az idősebbik Winchester újra kinyitotta az ajtót, fülig érő mosollyal az arcán. Egészen addig figyelte őket, amíg Hope mocorgása ki nem zökkentette. Gyorsan berakta az ajtót, majd, mintha mi sem történt volna, leült a konyhába és egy üveg sört iszogatva elgondolkodott az élet nagy dolgain: persze ez csak látszólag tűnt annak.

Közben a szobában Hope épp ébredezni kezdett. Amikor először kinyitotta a szemeit, meglepetten vette észre, hogy Castiel mellette alszik. Aztán eszébe jutott a tegnap este, és ezzel együtt minden egyes érzés, amit akkor érzett. Gondolatában megjelentek az este képei, melyek hatására pillanatok alatt elpirult, majd Castielre nézett, aki teljesen nyugodtan aludt. Ahogy a férfi mellkasán pihent, kezei ösztönösen átkarolták Castiel felsőtestét. A lány szívverése felgyorsult, mert érezte, amint a férfi mély levegőt vesz és megköszörüli a torkát. Hope tekintetét lassan végigfuttatta a kezein, amelyek Castielt karolták át, majd a férfi zafírkék szemein, amelyek nyugalmat és boldogságot sugároztak. A lány zavarában meg se tudott szólalni, végül suttogva csak ennyit mondott:

- Sajnálom – majd kezeit lassan leemelte Castielről, de a férfi még időben utánuk nyúlt  és megnyugtatóan a lány kávébarna szemeibe nézett, amit Hope egyértelmű célzásnak vett: Castiel már nem veszi zokon, ha megpróbálja kimutatni az érzéseit. – Már nem félsz tőlem?

- Sosem féltem – szólalt meg Castiel, majd ösztönösen a lány fölé hajolt, aki megszeppenve, mozdulatlanul figyelte közeledését. „Szeretlek!”- gondolta magában és még közelebb hajolt a lányhoz, mintha maga a szó ösztönözné arra a lépésre, amit talán már rég meg kellett volna tennie. Hope félig lehunyta a szemét és zavarában megpróbált nem elhúzódni a férfitől. Szinte már érezte az illatát, a teste melegét, ami egész éjszaka óvóan körülölelte őt. Érezte, amint orruk összeér: a szíve még őrültebb ütemet diktálva dörömbölt a mellkasában. Visszafojtott lélegzettel várta azt, amit csakis Castiel nyújthat neki: várta és akarta, hogy kimutassa mennyire fontos neki. 

- Hope, kész a reggeli! – szólt az ajtó mögül az invitálás és a pillanatot, ami már majdnem megtörtént, Dean magabiztos hangja törte meg. A lány másodpercek alatt, összerezzenve távolodott el Castieltől és gyors ütemben rendbe hozta magát, majd a férfira nézett, akinek mélykék szemei szinte kínozták: egy percre sem akarta levenni róluk a szemét.

- Nem akarom, hogy a többiek bármit is sejtsenek – suttogta lehajtott fejjel Hope. – Habár Dean lehet, hogy már így is tud valamit.

- Megértelek – helyeselt Castiel. – Majd én rendbe hozom a szobát. Te csak menj nyugodtan reggelizni.

- És mi lesz, ha keresnek és…

- Ha megtalálnak itt? – A lány bólintott. – Nem fognak – bólintott Castiel. – Majd használom az ablakot.

- Lehet, hogy… nem is kellene titkolóznunk – rázta meg a fejét.

- Hope! – kopogott be az ajtón Dean, mintha csak arra várna, hogy beengedje őt, és ”hivatalosan” is észrevegye őket együtt.

- Mindjárt megyek, csak felöltözöm – szólt vissza a lány. – Nem is tudom… ez… nem helyes. Tudom, hogy miattam lettél halandó. Nem kellett volna ezt tenned!

- Nem kellett volna? – kérdezte félrebiccentett fejjel. – Hidd el, erről nem én döntöttem. Mindenkinek megvan a maga sorsa. Nekem ez jutott, és egyáltalán nem bánom – majd felkelt az ágyból, Hope-hoz sétált, és a lány arcát végigsimítva sóhajtott egyet. – Menj! A többiek már várnak – suttogta. Hope elindult az ajtó felé, de mielőtt még kinyitotta volna, még egyszer Castel zafírkék szemeibe nézett, amik még mindig ugyanolyan hatást gyakoroltak rá.

***

WHITEFISH, MONTANA

- Hihetetlen, hogy itt vagy – mosolygott meghatottan Amy, majd ujjait lassan végigsimította a mellette pihenő férfi felkarján.

- Nem. Az a hihetetlen, hogy te itt vagy nekem. El sem tudod képzelni, milyen régóta várok már egy olyan lányra, mint te – mosolygott Sam is, majd szorosan magához húzta, és megcsókolta Amyt.

- Lassan fel kellene kelnünk – szólalt meg suttogva a fiatal nő, mire a fiatalabbik Winchester sejtelmesen elmosolyodott, és gyengéden megsimogatta Amy hátát, majd keze lassan, lefelé vándorolva elérte a lány combjait, mire ő felsóhajtott, és szelíden a fiú szemeibe nézett – Ahogy a kezed vándorol a testemen – suttogta, majd elmosolyodott. – Ahogyan nézel… látom a szemeidben… érzem a csókjaidból – majd mielőtt folytatta volna, Sam mutatóujját a lány ajkaira helyezte és újra megcsókolta, de most már szenvedélyesebben és úgy, mintha sosem akarná elengedni. Végül Amy lassan, és hogy a fiatal vadászt meg ne sértse, kiszabadult a Winchester fiú szoros öleléséből. – Tudom, hogy szeretsz, de…

- Még nem akarod ezt – nézett együtt érzően a lány kék szemeibe.

- Sajnálom – hunyta le a szemeit. – Még… még fel kell dolgoznom, ami… - majd szemei könnybe lábadtak.

- Sss – ölelte magához gyengéden Amy-t. – Nincs semmi baj.

Eközben odakint, a faház nappalijában Pamela egy széken ülve hallgatta, ahogy Tommy a tévét bekapcsolva mesék nézésével tölti el a reggelét. Alig fél óra múlva a kisfiú lassan odasétált a médiumhoz, és megfogta a kezét. A nő mosolyogva Tommy felé fordult.

- Mi az, kicsim?

- Nem játszol velem? – kérdezte kérlelő hangon.

- Dehogynem! Mit szeretnél?

- Labdázni – válaszolt, majd vidáman a szobába szaladt azért a focilabdáért, amit még Samtől kapott.  – Bocsánat, bocsánat! -  Az ágyban pihenő Amy zavarában magára húzta a paplant, a fiatalabbik Winchester pedig mosolyogva a boldog kisfiút figyelte, aki miután megtalálta a labdát, az ágyhoz sétált, és mindkettejüknek egy reggeli puszit adott. - Pamela néni játszani fog velem – közölte vidáman.

- Hát, ha sietünk, akkor még mi is beszállhatunk a játékba – kacsintott Sam, majd Amy-re nézett, aki szintén helyeselte a dolgot. Tommy magához szorította a labdát, majd ahogy jött, úgy ki is szaladt a szobából.

- Tudod mit mondtam a szobában való közlekedésről – szólalt meg egy kissé szigorúan Pamela, miután Tommy kilépett az ajtón.

- Igen, tudom – válaszolt lehajtott fejjel, végül a nőhöz sétált, a kezébe adta a labdát és hátrébb lépett, hogy felkészüljön a passzra. – Ugye azért játszol velem?

A médium egy rövid ideig elgondolkodva tapogatta végig a kezében lévő labdát, majd szomorúan a földre rakta, és a kisfiú felé fordult.

- Tudod, Tommy, a betegségem miatt nehezen tudnék veled játszani. 

- De ha meggyógyulnál, akkor tudnál?

- Valószínűleg: igen – mosolyodott el szomorkásan a fiatal nő.

- Majd én segítek – mondta lelkesen Tommy, majd Pamelához sétált, és megölelte őt. Hosszú, percekig tartó ölelés volt, és talán még tovább is így maradtak volna, ha a médium a szemüvegén keresztül a szobában lévő tárgyakat nem látta volna.

- Biztos csak képzelődöm – suttogta, majd csodálkozva levette a fekete napszemüvegét, és néhányat pislogva körülnézett az aprócska helyiségben: látott minden egyes bútort, ami körülvette őt. – Hihetetlen – suttogta még mindig megdöbbenve, végül az ablakhoz sétált, és könnyes szemekkel gyönyörködött a hegyekkel tarkított táj szépségében, és meghatottan tapasztalta, hogy lát. Valóban visszanyerte a látását! – Tommy – ölelte szorosan magához a kisfiút, majd az ölébe vette, és mosolyogva ezt kérdezte tőle:

- Mégis hogy csináltad?

- Azt szerettem volna, ha meggyógyulnál.

- Szóval akkor csak akarnod kellett?

- Igen.

- És nem… nem vagy fáradt? Nem vagy kimerült? – A kisfiú megrázta a fejét. – Amy, Sam! – kiáltotta el magát vidáman a médium, majd óvatosan lerakta Tommy-t.

- Pamela, mi a baj? – lépett ki aggódó tekintettel a szobából Amy Sammel együtt.

- Látok! – nevetett fel.

- Ez… ez nem lehet... de hogyan? – kérdezte döbbenten a fiatal nő. A médium Tommy-ra nézett, aki mosolyogva visszanézett rá.

- Tommy? – suttogta Amy, majd kissé nyugtalanul Samre pillantott.

- Ezt el kell mondanunk Deanéknek – jegyezte meg halkan, Amy fülébe suttogva a fiatalabbik Winchester, majd visszament a szobába, hogy rendesen felöltözzön.

***

- Szóval elég egyszerű esetnek tűnik. Rufus most az egyszer rád is gondolt – kacsintott Castielre Dean, aki a reggeli szendvicsét majszolgatta. Mellette Hope egy bögre teát kortyolgatott. Néha-néha a fiatal vadászra pillantott, hátha el tud kapni egy-két ”Tudok mindent” pillantást, de szerencsére a Winchester fiú olyan tökéletesen leplezte, hogy senki sem vett észre semmit sem. – Négy diáklányról lenne szó, akik állítólag megidézték a volt úszóoktatójuk szellemét, és most balszerencsét balszerencsére halmoznak. De ahogy Rufus értesített, a dolgok kezdenek egy kicsit eldurvulni.

- Hogyhogy? – érdeklődött Castiel.

- Tegnap az egyik lány olyannyira beverte a fejét úszás közben, hogy ott a helyszínen meg is halt.

- És a másik három lány?

- Tudtommal ők még életben vannak, de az egyikük elmegyógyintézetbe került. Szóval, mit szólsz hozzá, Cas? – kérdezte mosolyogva a fiú.

- Benne vagyok - harapott egyet a szendvicsébe.

- Király! – nevetett fel Dean. – Haver, ez lesz az első vadászatunk! Csak mi ketten. Remélem, jól kipihented magad. – És ekkor Hope egy olyasfajta utalást vett észre a fiatal vadász arcán, amitől már-már biztosan tudta, hogy sejt valamit. Castielt szinte hidegzuhanyként érte a fiú utolsó mondata, és hirtelen még azt sem tudta, mit válaszoljon. Ekkor döbbent csak rá valóban, hogy még nagyon sok mindent meg kell tanulnia az emberi reakciók kontrollálásáról. A lány kissé megriadt Castiel döbbent arckifejezése láttán, de megpróbálta nem Dean tudtára adni.

- Persze – nyögte ki végül. – Mikor indulunk? – váltott témát.

- Ezt már szeretem! Örülök, ha érdekel a dolog.

- Eddig sziesztázó vadász voltam. Itt az ideje, hogy a tettek mezejére lépjek – majd szája sarkában egy mosoly jelent meg.

- Látom, ma reggel elég vicces kedvedben vagy. Biztos jó estéd lehetett – villantotta meg csibészes mosolyát, mire Hope hangosan lerakta a bögréjét az asztalra, és semmitmondóan Deanre nézett.

- Na, jó! Mit akarsz tudni? – vonta fel a szemöldökét.

- Semmit, semmit… - emelte fel mindkét kezét az idősebbik Winchester, majd Castielre és Hope-ra nézett. – Vagy kellene?