Még mielőtt sokaknak elkezdődne a suli, nyár záró bejegyzésként hoztam nektek egy kis Dean-féle összeállítást.

Remélem, mindenki csodásan töltötte ezt az egy-két hónapos szünetet és sok-sok élménnyel gazdagodott a nyár folyamán! :)

33. fejezet

Ez valami hihetetlen! Alig 1 órája küldtem át a bétámnak az irományomat, és máris kijavítva kaptam vissza! Néha csak úgy pislogok, hogy milyen szuper és említésre méltó munkát végeznek a drágalátos segítőim! :)

Decatur, Illinois

- Várj, Amy! - fogta meg az épp induló lány kezét a Winchester fiú. A fiatal nő kérdőn és siettetve nézett rá. – Senkiben sem bízhatunk. Van fegyvered?

- Igen – bólintott magabiztosan Amy. Sam egy ideig habozott, majd erőt vett magán, és feltette a jelenleg legfontosabb kérdést.

- És hogy mondjuk el neki?

- Mármint?

- Azt, hogy te és én…

- Nem tudom, Sam. Most… csak… alig várom, hogy a karjaimban tarthassam – majd mély levegőt vett és folytatta. – Már négy éve. És csak úgy eldobtam magamtól. Azt hiszem, most kezdem csak igazán érezni ennek a négy évnek a súlyát. – Hangja hirtelen elcsuklott, és megölelte a fiatal vadászt.

- Nem engedem, hogy egyedül birkózz meg vele. Ezzel az érzéssel – suttogta, majd a lány könnybe lábadt szemeibe nézett, és vigasztalóan megcsókolta. Amy arcán egy könnycsepp gördült le, ami a szomorúság és a boldogság együttes apró megnyilvánulása volt. Percekig álltak így az Impala mellett, egymást szorosan átölelve, amikor hirtelen ismét megcsörrent Amy telefonja.

- Igen? (…) Itt vagyunk. Épp a ház előtt. (…) Harry? Mi van vele? – majd a vonal hangos recsegése félbeszakította a beszélgetést. – A francba! – rakta el telefonját a fiatal nő, majd elővette a pisztolyát és a ház felé rohant. A Winchester fiú. látva a lány reakcióját, követte őt a bejáratig, kezében szintén fegyverrel. Az ajtó zárva volt, de a túloldalról hangzó sikolyok nyomására Samnek egy határozott mozdulattal sikerült betörnie azt. A nappaliban semmi gyanús dolog nem utalt arra, hogy helye lett volna dulakodásnak. Az emeletről azonban hangos zuhanások törték meg a ház csendjét, amik egyre közelebb hallatszódtak, mígnem egy férfi gurult le a fakorláttal díszített lépcsőn, nyomában egy hosszú, szőkésbarna hajú fiatal lánnyal, kezében egy igencsak hatásos gyilkos késsel. És nem is akármilyen kés volt az, ugyanis tökéletes mása volt a Ruby által készített démonölő törnek. Sam már a lépcső aljáról kiszúrta a lány kezében lévő eszközt. 

A fiatal nő már épp lőni akart, amikor a Winchester fiú eléje állt, és letetette vele pisztolyát:

- Ő is vadász.

- Honnan tudod? Lehet, hogy egy démon – kételkedett Amy, miközben a lépcsőn álló fiatal lányt fürkészte.

- Egy olyan tőrrel? Nem hiszem – erősködött a fiú.

- Ugyan már Sam! Hisz még gyerek.

- Sam? - szólalt meg döbbenten a lány, majd amikor mindketten feléje fordultak, kiejtette kezéből a tőrt.

- Talán ismerjük egymást? – kérdezte szemöldökét felvonva a fiatalabbik Winchester, miközben elindult fel a lépcsőn a lány felé. A szőkésbarna hajú lány még mindig döbbenten figyelte a férfit, majd amikor közelebb került hozzá, hátrálni kezdett. – Hé, hé, nyugi. Nem akarlak bántani – nyúlt lassan a lány felé Sam, de ekkor hirtelen a Colt csövével találta szembe magát.

- Hozzá ne érj a húgomhoz! – szólalt meg egy magabiztos hang a lány háta mögött.

- Te pedig azonnal tedd le a fegyvert vagy golyót repítek a mellkasodba – vágott vissza szúrós tekintettel Amy a lépcső aljáról.

- Ha a démon miatt jöttetek, már nincs itt – mondta kicsit higgadtabb hangon a másik fiatal. – Kinyírtuk! Nincs szükségünk segítségre.

- Démon? – kérdezte Sam.

- Biztos Harry volt az – nézett szomorúan a lépcsőn fekvő halott férfira Amy. – Margharet mondta, hogy mostanában nagyon furcsán viselkedett, és az utolsó lépésével szinte megpecsételte a sorsát, de azt sajnos nem említette, hogy mi is volt az pontosan.

- Már elkezdődött – szólalt meg a fiatal fiú a Colt-tal a kezében, majd kilépett a lépcsőforduló sötétjéből, és testvére mellé állt. Amy csodálkozva figyelte a őt, kinek már a puszta jelenléte is lebilincselte, ugyanakkor még sosem látott olyan zöld szemeket, mint amilyenekkel a fiatal fiú rendelkezett. 

- Mégis micsoda? – kérdezte Sam komor tekintettel. A fiatal vadász nyomatékos kérdésére Amy-nek sikerült nem a fiúra koncentrálnia. Megrázta a fejét, majd válaszra várva ismét a fiúra nézett, de már kevésbé bűvölték el smaragdzöld szemei.

- Túl későn érkeztünk. A démon, akit az előbb Lily-nek sikerült eltennie láb alól, már adott a véréből és az a szemét még a feleségét is megölte. Pedig mindkettejüket megmenthettük volna, de… Most már nincs visszaút. Meg kell ölnünk a kisfiút. Gondolom, vadászok révén ti is ezért jöttetek.

- Meg egy fenét! – ordította Amy.

- Senki sem bánthatja a kisfiúnkat – szorította ökölbe a kezét a fiatalabbik Winchester.

- Őrültek vagytok, ha védelmezitek! – fogta rájuk a Colt-ot a fiú. – Ő az Antikrisztus! Ha a démonok kezére jut, az egész világnak annyi.

- Teszek rá! – vágott vissza a fiatal nő. – Ő akkor is a mi vérünk és nem engedem, hogy holmi tizenéves kamaszok Antikrisztus címszó alatt megöljék őt. Megértettétek?

- Tommy? – suttogta a lány, majd még mielőtt elvesztette volna az eszméletét, testvérébe karolt.

- Lily? Lilianne? Jól vagy? Hé?

- Ő az. A kisfiú. Tommy. Thomas – suttogta mély levegővételek közepette. – Kérlek, ne öld meg.

- Bár ilyen egyszerű lenne… de tudod mit mondott Gabriel…

- Ejnye Matty fiú. Ezért még számolunk – csendült fel egy hang a fiatalok háta mögül, majd egy csettintés és a lépcsőn nem volt más, csak a lány földre ejtett démonölő kése és áldozata.

Sam körülnézett a tágas lakásban, majd pár lépcsőfokkal feljebb lépett, és felvette a tőrt.

- Mondtam, hogy démonok – suttogta Amy, mintha attól félne, hogy valaki meghallja őket.

- Nem. Ez egy angyal műve volt. Méghozzá Gabrielé. Csak még azt nem tudom, hogy ki volt ez a két fiatal – majd elgondolkodva a tőrre nézett. Alaposan megvizsgálta, és miután rájött, hogy ez olyan eredeti, mint ahogy ő itt áll, eltette a kabátja zsebébe.

- Gabrielé? – horkant fel szarkasztikusan a fiatal nő. – Miért hiszi minden angyal, hogy körülöttük forog a világ?

- Nem tudom, de minél előbb meg kell keresnünk Tommy-t, nehogy bántódása essen – mondta Sam, majd megölelte Amy-t.

Pár másodperc múlva halk mocorgásra lettek figyelmesek a földszinti szobaajtóval szemközti gardróbban. Ahogy lassan kinyílt a szekrény ajtaja, egy sötéthajú, kerekarcú kisfiú kukucskált ki rajta, vörösre sírt szemekkel. Amikor Amy észrevette, szemei könnybe lábadtak. Legszívesebben odaszaladt volna hozzá, hogy megölelje kisfiát, de nem merte, mert tudta, hogy mennyire fél.

- Mami – suttogta a kisfiú könnyes szemekkel.

- Sajnálom… Tommy… - kezdte Sam halkan, de a kisfiú nem figyelt rá: Amy-t fürkészte árgus szemekkel.

- Mami – mondta újra, majd kimászott a szekrényből, a fiatal nőhöz szaladt, és megölelte őt.

- De én… - szólalt meg döbbenten Amy.

- Tudtam, hogy eljössz értem.

- Oh… - sóhajtott a lány, majd Samre nézett riadt, mégis csillogó szemekkel. A fiatalabbik Winchester bólintott. Amy mély levegőt vett, majd megfogta Tommy mindkét vállát, letérdelt mellé, és mélyen a szemébe nézett. – Mondd, tudod, hogy mi kik vagyunk?

- Az igazi anyukám és apukám.

- És ezt ki mondta neked? – kérdezte lágy hangon a fiatal nő, mire a Winchester fiú is letérdelt melléjük.

- Senki. Mindig is tudtam. És emlékeztem is rátok – mosolyodott el a kisfiú. – Emlékszem arra a napra, amikor megszülettem, és amikor ez a kedves család örökbefogadott. Miért hagytad, hogy elvigyenek mami?

- Tommy – szólalt meg Amy, majd egy könnycsepp gördült le az arcán. – Csak így tudhattalak biztonságban. Mellettem nem lettél volna…

- Értem mami – bólintott a kisfiú, és édesanyjára mosolygott. – De most ugye veletek mehetek? – majd ismét megölelte Amy-t.

- Ígérem, magunkkal viszünk.

- Szeretlek anyu! És apu – tette hozzá boldogan Tommy, miközben oldalra fordította a fejét és Samre nézett.

- Jobb lesz, ha sietünk – szólalt meg a fiatalabbik Winchester, és a biztonság kedvéért kezébe vette a fegyverét.

- Sajnálom, de nem engedhetjük, hogy elvigyétek – hallatszódott ismét egy fiatal hang, de most már a nappali felől, majd egy dörrenés, és Samet vállon találta a Colt egyik golyója, amikor épp Tommy elé ugrott, hogy megvédje őt.

- Sam! – sikított fel Amy, majd elővette a pisztolyát, és gondolkodás nélkül a fiatalok közé lőtt vele. A szőkésbarna hajú lányt sikerült combon találnia, aki egy fájdalmas nyögéssel a földre ült, testvére pedig védelmezőn eléje térdelt, és Samékre fogta a minden természetfeletti lényt elpusztító fegyvert.

- Mit gondolsz, ki vagy te? – ordította a fiatal nő. – Megmondtam, hogy egy újjal sem érhettek hozzá!

- Én pedig megmondtam, hogy nem maradhat életben – válaszolt kemény hangon a fiatal fiú, majd a Colt hirtelen kiesett a kezéből, és hosszan csúszva a bejárat ajtófélfájának koppant. – Mi a…? – nézett hitetlenkedve a fiú Tommy-ra. – Jézusom! A kezem! – kiáltotta el magát a fiatal fiú, amikor jobb kezébe egy hangos reccsenéssel belenyilallt a fájdalom. – Azt hiszem, eltörött. Ez a valami eltörte a kezemet. Ááá!

- Matthew – kúszott testvére mellé a fiatal lány. – Talán szólnunk kellene neki. Most tényleg vészhelyzet van – nyögte halkan.

- Nem hiszem el, hogy mindent nekem kell elintéznem – jelent meg a két testvér mellett Gabriel, majd egy érintéssel rendbe hozta a fiú törött kezét és a lány golyó által megsebzett combját. – Csak egy dolgot kértem tőletek: öljétek meg! – rivallt rájuk. – Nem pedig azt, hogy csevegjetek el a szüleivel.

- Te meg miért nem tudtad említeni, hogy Thomas az, akit meg kell ölnünk? – csattant fel a fiú, majd felállt és szúrósan az angyal szemébe nézett.

- Most már így is úgy is mindegy, nemde? És ha jól informálódtam, ti különben sem csípitek egymást a sráccal. Ellentétben a húgoddal. De ez már egy másik tészta – emelte fel mindkét kezét, amikor észrevette, hogy Matthew a testvérére néz.

- Lily?

- Na, ne! – nevetett fel Gabriel. – Pedig meg mertem volna rá esküdni, hogy tudod Matty fiú. Hmm, de inkább hagyjuk a családi perpatvart, okés? Térjünk a lényegre. Lépjetek hátrébb – parancsolt rá a testvérekre, majd a kisfiúhoz sétált, és mielőtt megérintette volna, mind Samet, mind pedig Amy-t álomba szenderítette. Végül tenyerét Tommy homlokára helyezte, mire hatalmas fényesség töltötte be a nappalit, majd ahogy elmúlt, az angyal egyszerűen megszűnt létezni.

- Ga-Gabriel? – suttogta félénken Lilianne, majd kétségbeesetten a bátyjára nézett. Közben már Amy és Sam is magukhoz tértek.

- Mi történt? – kapkodott levegő után a fiatalabbik Winchester.

- Megölt egy arkangyalt. –Matthew Tommy-ra mutatott, és hátrálni kezdett.

- Bántotta anyuékat – dadogta a kisfiú Amy-t ölelgetve.

- El kell innen tűnnünk – állt fel riadtan Lilianne, és a Colt-ért rohant, majd kinyitotta a bejárati ajtó.

- A-a – szólalt meg Amy. – Senki sem megy sehová. Szépen leültök, és elmondjátok, hogy mi volt ez az angyalos cucc.

- És ha nem tesszük? – kérdezte felemelt fejjel a fiú.

- Akkor attól tartok, hogy nem élitek meg a holnapot – mosolyodott el a fiatal nő.

- Befejeznétek végre?! – vetett véget a vitatkozásnak kemény hangon Sam. – Nem vagyok egy kényes típus, de ha nem tudom ellátni a sebem, én leszek az, aki nem éli meg a holnapot. És különben is, ez a veszekedés nem vezet semmire sem – majd Amy-hez fordult, halkabbra véve erőteljes hangját. – Vissza kell mennünk Deanékhez. Bobby és Pamela már biztosan megtalálták Hope-ot, és reméljük, hogy Cas is sikerrel járt. Már csak három nap – sóhajtott.

- És velük mi lesz? – bólintott a fiatalok felé Amy, miközben ők is igencsak fontos beszélgetést folytattak.

- Hallottad mit mondott Sam – súgta bátyjának Lilianne. – Vissza akarnak menni Deanékhez.

- Lily, tudom, mire akarsz kilyukadni, de ez őrültség. Nem találkozhatunk velük. Ők más síkon mozognak, mint mi. Vagyis Gabriel még ezt mondta.

- De találkozhatnánk Bobby-val is, akiről anya annyit mesélt. És ott van Pamela és… Ki az a Cas? – kérdezte elgondolkodva a lány. – Biztos ő is vadász lehet.

- Nem, Lilianne! Nem és nem. Nem változtathatjuk meg a jövőt – győzködte húgát a fiú.

- Ahogy akarod, de remélem, hogy el is rendezed a haza utunkat. Ugyanis Gabriel alighanem halott, és ő hozott ide minket. Ergo csakis ő képes arra, hogy hazavigyen – válaszolt keresztbefont karral a fiatal lány.

- Hidd el, meg is oldom – majd kivette húga kezéből a Coltot, és a nadrágja övére rögzítette. – Csak találnom kell egy angyalt – morogta magában.

- Magunkkal visszük őket is – jelentette ki Sam hangosan, hogy Matthewék is meghallják. Nem is kellett megerőltetnie magát ahhoz, hogy az üzenet elérjen a nappaliban ácsorgó testvérpárhoz.

- Ezt ugye nem gondoltad komolyan? – hőbörgött Amy. – Szegény Bobby háza lassan már olyan lesz, mint egy szabadidő központ.

- Amy – rázta meg a fejét a fiú. – Mi a baj?

- Semmi… csak… egyszerűen nem tudom elviselni, hogy…

- Mit?

- Na, jó, akkor kimondom: az a három lány egyáltalán nem szimpatikus. Pláne Sally… és ahogy néz… rád…

- Ha nem ismernélek, azt hinném, hogy féltékeny vagy – mosolyodott el a fiatalabbik Winchester.

- Nem vagyok az – vágott vissza durcásan Amy.

- Tudod, hogy én csakis téged szeretlek – majd a lány arcát a két tenyere közé fogta, és megcsókolta.

Ízelítő a 33. fejezetből

Jelentem visszatértem! Már itthon vagyok. Kárpótlásként hoztam nektek egy kis ízelítőt a következő fejezetből. :)

(...)

- Túl későn érkeztünk. A démon, akit az előbb Lilly-nek sikerült eltennie láb alól, már adott a véréből és az a szemét még a feleségét is megölte. Pedig mindkettejüket megmenthettük volna, de… Most már nincs visszaút. Meg kell ölnünk a kisfiút. Gondolom, vadászok révén ti is ezért jöttetek.

- Meg egy fenét! – ordította Amy.

- Senki sem bánthatja a kisfiúnkat – szorította ökölbe a kezét a fiatalabbik Winchester.

- Őrültek vagytok, ha védelmezitek! – fogta rájuk a Colt-ot a fiú. – Ő az Antikrisztus! Ha a démonok kezére jut, az egész világnak annyi.

- Teszek rá! – vágott vissza a fiatal nő. – Ő akkor is a mi vérünk és nem engedem, hogy holmi tizenéves kamaszok Antikrisztus címszó alatt megöljék őt. Megértettétek?

- Tommy? – suttogta a lány, majd még mielőtt elvesztette volna az eszméletét, testvérébe karolt.

- Lilly? Lillianne? Jól vagy? Hé?

- Ő az. A kisfiú. Tommy. Thomas – suttogta mély levegővételek közepette. – Kérlek, ne öld meg.

- Bár ilyen egyszerű lenne… de tudod mit mondott Gabriel…

- Ejnye Matty fiú. Ezért még számolunk – csendült fel egy hang a fiatalok háta mögül, majd egy csettintés és a lépcsőn nem volt más, csak a lány földre ejtett démonölő kése és áldozata.

(...)

Kedves Olvasóim!

Sajnos egy-két hétre távol leszek a blogomtól, így a következő fejezetet csak a hónap vége körül olvashatjátok!

Ezen kívül szeretnék köszönetet mondani minden olvasónak ill. látogatónak, akik mindez idáig olvasták a történetet, de leginkább Boszorka666 és Cofotka nevű olvasóimnak, akik őszinte kritikájukkal inspiráltak további izgalmas és olvasható fejezet megírására. :)

És végül ezer köszönet drágalátos bétámnak és Kimmy B.-nek is, akik nélkül szintén igencsak szétcsúsznék! :)

Köszönetképpen fogadjátok ezeket a képeket tőlem! Remélem tetszenek, és ígérem, hogy mihamarabb igyekszem a következő fejezet megírásával!

Puszi nektek!

32. fejezet

Amy remegő kézzel nyúlt a telefonja után, ugyanis nem sokan tudták a számát, de aki tudta, az vagy nagyon fontos volt neki, vagy az egyik közeli hozzátartozója volt. A kijelzőn a ’Rejtett szám’ felirat jelent meg. 

- Hallo – vette fel a telefont a fiatal vadász. – Margharet? – ismerte fel a túloldalon beszélő nő aggódó hangját. – Mi a baj? Tommy? (…) Igen, megígértem, de… (…) Muszáj látnom őt. (…) Máris megyek – majd lerakta a telefont, és Samre nézett könnyes szemekkel. A fiatalabbik Winchester megfogta a lány kezét, és lágyan megszorította. – Ugye velem jössz? – Sam bólintott, majd a többiekre nézett.

- Milyen messze van innét? – kérdezte Dean Tommy lakóhelye felől érdeklődve. A fiatalabbik testvér kérdőn Amy-re nézett.

- Körülbelül 610 mérföldnyire. Ha gyorsak vagyunk, odaérünk 9-10 óra alatt – válaszolt a lány. – De ahhoz egy igencsak gyors kocsira lesz szükségünk – nézett az Impalára.

- Esélytelen – súgta oda Sam Amy-nek.

- Vigyétek – bólintott a Chevy felé a fiú. Sam meglepődötten bátyjára nézett, de Dean mintha észre sem vette volna, a három lányhoz sétált és újabb jó tanácsokkal látta el őket.

***

- Pamela? – érintette meg az angyal a médium vállát. A nő, ahogy megfordult, nem kellett, hogy lássa a férfit. Jól tudta, ki akar tőle újabb segítséget kérni.

- Castiel – kezdte sóhajtva, miközben a csonkig égett gyertyákat cserélte ki Bobby nappalijának asztalán, amit mostanában leginkább különféle rituálékra használtak: legtöbbször Hope miatt. – A legutóbb épphogy csak pár percre sikerült a közelébe férkőznöd. Miért gondolod, hogy most…

- Ez most más.

- Hogy érted azt, hogy más? Castiel, kezdesz megrémíteni. – A médium most kivételesen elvonatkoztatott attól az angyaltól, aki, bár tudtán kívül, de mégis, megfosztotta őt a szeme világától. És valóban aggódott érte. Már nem azt az erőteljes angyalt érezte a közelében, mint akkor. Valami megváltozott Castielben. Valami, amitől kicsit más lett.

- Segíts újra kapcsolatot létesíteni vele. Kérlek! De most erősebb kötelék kell, amivel az emlékeibe tudok férkőzni.

- Az emlékeibe? – kérdezte kissé döbbenten Pamela.

- Tudsz ilyen kapcsolatot? – majd bizakodó tekintettel a médiumra nézett.

- Sajnos nem, de… van egy ötletem, ami akár lehet, hogy még be is válhat. Talán nem megvalósíthatatlan.

***

Aznap éjszaka Castiel ismét meglátogatta Hope-ot álmában. A lány, mielőtt elaludt volna, az angyalra gondolt, és mélyen abban reménykedett, hogy újra láthatja majd. A mai ’találkozó’ helyszíne – talán egy kivételes alkalom miatt – nem egy hűvös és sötét erdő volt, hanem egy napfényben úszó tópart. Hope, amikor megpillantotta Castielt, először nem is akart hinni a szemének, pedig már szinte biztos volt benne, hogy ma is találkozni fognak. Mégis olyannyira megigézte a látvány, hogy a boldogságtól még moccanni sem mert, nehogy újra egy másik álomba csöppenjen. 

Az angyal – Pamela figyelmeztetésére – minél hamarabb segíteni akart Hope-on, így gyorsan a lányhoz sétált, majd bal kezét kinyújtva a szemébe nézett:

- Sajnos, most sem lesz több időnk, de muszáj megmutatnom.

- Mit, Castiel? – kérdezte nyugodt és lágy hangon Hope.

- A múltbéli emlékeidet. Az emlékeidet, amelyeket a szüleid kérésére feledtettem el veled. Újra és újra.

- Ezt nem hiszem el – lábadt könnybe a lány szeme. – Tudtam. Már akkor tudtam. Miért nem mondtad el eddig? – Az angyal a legelső legördülő könnycsepp útját követvén sajnálkozó tekintettel a lány szomorú arcát kezdte el fürkészni.

- Megígértem. A szüleidnek. De úgy érzem, most már nincs mit rejtegetnem. Eljött az ideje, hogy megismerd a múltad azon részét, amelyben én is szerepet kaptam. Biztos készen állsz rá? – majd kezét ismét a lány felé nyújtotta. Hope egy ideig még erősen hezitált, végül lehunyta a szemét, és a Michael tőre által megsebzett kezével megszorította Castiel szintén sebhelyes tenyerét.

Hope épphogy lehunyta a szemét egy ismerős illat csapta meg az orrát: méghozzá vanília és friss virágok illata. A közelben tücskök ciripeltek, kicsit messzebb pedig kutyák ugatása és az éjszakai forgalomban lévő autók hangja hallatszódott. Néhol egy-két határozott dudaszó is kivehető volt.

- Ez az én szobám – suttogta elcsukló hangon, miközben lassan kinyitotta könnyes szemeit, majd egy lányt vett észre az ágy szélén ülve, csinosan felöltözve. – Az ott én vagyok? – Castiel bólintott.

- Itt körülbelül 14-15 éves lehettél.

- De… Miért vagyok koktélruhában? – kérdezte pislogva Hope, majd a lányra nézett, akinek arcára kétféle érzés ült ki: hol aggódott, hol pedig nagyon is izgatott volt.

- Egy perc és meglátod – suttogta Castiel, végül elhallgatott. Helyette a félig feltolt ablakot kezdte el figyelni, mintha arra várna, hogy valaki bemásszon rajta. Ahogy az angyal emlékezett, pár perc múlva apró kavicsok koppanása hallatszódott az üvegen, amikre Hope is felfigyelt.

- Pszt! Hope – szólt lentről egy hang. Az ágyon ülő lány az ablakhoz sietett és feljebb tolta azt. Hope kíváncsi tekintettel szintén az ablakhoz sétált, de amint közelebb ért a lányhoz, megtorpant és Castielre pillantott.

- Az időnek ezen a síkján mi csak árnyak vagyunk. Mintha itt se lennénk. Nem fog észrevenni, ha közelebb mész hozzá. – Hope megkönnyebbülten felsóhajtott, és kinézett az ablakon.

Közvetlenül a szoba ablaka alatt – ami az emeleten volt – egy 16 év körüli fiú állt, elegáns öltönyben figyelve az épp feltolódó ablakot.

- Jason – szólt ki halkan az ablakon a fiatal lány.

- Jason? – fordult Hope kíváncsian Castiel felé, majd hirtelen észrevette az angyal mellett álló fiút, akivel sikerült farkasszemet néznie. Pillantása ugyanolyan áthatóan tiszta és mélykék volt, mint Castielé. A lány a számára ismeretlen fiú szemébe nézett és észrevette, hogy valójában nem is az ő, hanem a mögötte álló Hope tekintetét fürkészi. A világosbarna hajú fiú elindult a lány felé. Hope ekkor jobbnak látta, ha visszamegy Castielhez és együtt figyelik a két fiatalt.

- Ezt mégis hogy csináltad? – kérdezte döbbenten a lány.

- Épp ezt akartam elmondani neked, és azt is, hogy ma itt kell maradnunk.

- És mi lesz a bállal? A szüleim tudnak róla? – hadarta a lány, majd zavartan a fiú elé lépett, aki megfogta Hope kezét és az ágyhoz vezette, ahol végül helyet foglaltak egymás mellett.

- A szüleid már úton vannak az iskola felé – válaszolta nyugodt hangon a fiú.

- De miért?

- Édesapádnak egy igencsak fontos dolga akadt.

- Ugye nem…? – temette arcát mindkét tenyerébe a lány. – Mindenhol megtalálnak, ugye? Már sosem élhetem azt az életet, mint régen – fakadt ki belőle a kétségbeesés.

- Attól tartok, hogy nem.

- És te? Miért segítesz nekünk? Még sosem találkoztam olyan démonnal, aki egyszerű jóindulatból mindent megtett volna az emberekért.

- Talán azért, mert én nem is démon vagyok – sóhajtott a fiú, mert tudta, hogy ez a beszélgetés újra és újra ugyanígy meg fog majd ismétlődni, és azt is, hogy Matthew tiszteletes nem fogja hagyni, hogy a lánya bármi olyanra is emlékezzen, ami a démonokon és a szellemeken kívül létezik. Hope édesapja abban a hitben nevelte az egyetlen lányát, hogy az angyalok túl tiszta teremtmények ahhoz, hogy bármilyen isteni parancs nélkül testet öltsenek ebben a bűnös világban.

- Szellem? – Jason megrázta a fejét. – Akkor mi vagy?

- Az Úr egyik angyala. – Az ágyon ülő lány elképedve meredt a fiúra, majd eszébe jutott édesapja angyalokról szóló teóriája.

- Ismét egy angyal – nézett egy kissé szúrós tekintettel Hope Castielre. – Mégis hány angyal volt még rajtad kívül az életemben?

- Egy sem – felelte az angyal, mire Hope már kezdte összerakni a dolgokat a fejében.

- Akkor ez a fiú… Nem, ez nem lehet. Vagy mégis? – majd tekintetét elkapva a fiúról ismét Castielre nézett.

- Szóval akkor ő is egy…

- Egy mi!? – csattant fel az ágyon ülő lány hangja, aki szintén az előbb tudta meg a fiútól, hogy az a Jason, akit már hetek óta ismer, egy angyal porhüvelye.

- Csak így maradhattam a közeledben – mondta szinte egyszerre Castiel és Jason is.

- Szóval akkor én… én… Jézusom! Egész végig egy angyallal jártam? – Hope-ot hirtelen sokként érte a lány kijelentése. Hogy ő és Castiel régen egy párt alkottak? Hope még a szimpla gondolattól is teljesen zavarba jött. Lesütött szemmel lassan az angyalra nézett, majd halkan hozzátette:

- Ezt azért igazán elárulhattad volna.

Castiel nem szólt semmit sem. Mélyen Hope kávébarna szemeibe nézett, majd az ágyon ülő két fiatalra, ahol Jason is a lány rezdüléseit figyelte mélykék szemeivel.

- Ideje indulnunk – törte meg a csendet Castiel.

- Várj, várj. Idehoztál, hogy megtudjuk, mi is történt valójában, és már megyünk is?

- Nincs időnk, és nem ez volt az egyetlen, amit meg akartam mutatni. – Hope beleegyezően bólintott, majd ismét megfogta Castiel kezét, felkészülve a következő utazásra.

***

Mintha csak egy pillanat lett volna az egész, a szobából egyenesen egy madárcsicsergéstől hangos erdőbe kerültek, melynek szívében egy kis patak csordogált. A hűs vizet szállító patak partján ruhadarabok hevertek: egy melegítő felső és egy világosbarna ballonkabát. Hope már látta ezt a helyet, amikor olyannyira kiborult, hogy majdhogynem agyonverte Castielt. Ha a Winchester fiúk nem léptek volna közbe, lehet, hogy igencsak súlyos végeredménye lett volna annak a bizonyos kiképzésnek. A lány gondolatmenetét hangos kiáltások és botok csattogása zavarta meg.

- És az utolsó döfés – hallatszódott egy magabiztos lány hangja. Hope felismerte ezt a hangot. Alighanem az övé volt. 

A hangos zajokat követve lassan eljutottak egy tisztásra, ahol az este közeledtét már jelezte a néhol leszállni látszódó köd. Az apró bokrok tarkította tisztáson a múlt Hope-ja és Castielje küzdött egymással kardot helyettesítő fabotokkal.  Hope döbbenten figyelte múltbéli énjét. Mintha nem is saját magát látta volna. Pedig ő volt, igazi hús-vér ember, de az, ahogy Castiellel harcolt, felülmúlt mindent. Amikor az angyal épp szúrni próbált – már ha egy fabottal ez lehetséges -, a lány egy semmiből jövő kézmozdulattal a földre terítette a férfit.

- Ez az! Végre sikerült! – kiáltotta el magát örömében a fiatal lány, majd lerakta maga mellé a botot és segítségül a kezét nyújtotta az angyalnak. Castiel azonban kihasználta a lány segítőkészségét, megragadta mindkét csuklóját, és lerántotta maga mellé a földre, majd testhelyzetet váltva a földre szegezte.

- Sose becsüld le az ellenséget. Még ha ártalmatlannak tűnik, akkor se – szólalt meg Castiel fölényes hangon. A lány fújt egyet, majd sóhajtott.

- A napi szent beszéd. Ígérem, igyekszem észben tartani.

- Úgy, mint a többit? – nézett Hope-ra szúrós szemekkel az angyal.

- Elfelejtettem. Nem tarthatok mindent észben – sütötte le a szemét, majd Castiel kézfejét kezdte el vizsgálgatni, amellyel erősen a földre nyomta őt.

- Fontos, hogy meg tudd magad védeni. És ha sikerül idejében felkészítenem téged, akkor talán még az édesapádnak is tudsz majd segíteni.

- Már most is segíthetek, hiszen szinte már kívülről fújom a démonok kiűzésére használt latin szöveget. Ha kell, tudok szellemet idézni. Tudom mire jó az ezüst, a szenteltvíz, a só, és azt is tudom, hogy a kén a démonokkal van összefüggésben.

- Ennek örülök – nézett büszkén Hope szemébe az angyal, majd felállt, feltűrte az inge ujját és felsegítette a földön fekvő lányt.

- Ezeket mind tőled tanultam? – Hope tekintetét egy pillanatra elfordította a múltbéli énjükről. Érezte, amint szemei könnybe lábadnak, de épphogy csak egy pici időre. A sírás szerencsére most nem kerülgette. Az angyalra nézett, akinek zafírkék szemeiben ugyanolyan büszkeség tükröződött, de nem válaszolt a lány kérdéseire.

- Mi a baj, Castiel? – kérdezte a lány, miközben a ruháját tisztogatta a rátapadt portól és fűszálaktól. Az angyal arca olyannyira feszültté vált, hogy a lány már aggódva szorította meg a kezét.

- A szüleid a nevemet kiabálják.

- Kiabálják? – kérdezte a lány kétségbeesetten. – Bajban vannak? Azonnal haza kell mennünk Castiel. Kérlek, siessünk! – Az angyal kissé bizonytalanul a lányra nézett, majd megérintette a lány homlokát és eltűntek.

Hope érezte, hogy valami hatalmas nagy baj van. Maga sem tudta, hogy miért, de a szülei halálának az éjszakája jutott az eszébe, ami olykor-olykor rémálomként kínozta őt.

- Muszáj utánuk mennünk – szólalt meg a lány elcsukló hangon.

- Nem kell, hogy újra átéld – nézett szomorúan a lány szemeibe az angyal. Castiel bármennyire is szerette volna, ezt az egy szörnyű emléket sosem sikerült teljesen elfeledtetnie Hope-pal. És sosem talált rá választ, hogy miért nem.

- Tudnom kell, mi történt pontosan.

- Nem muszáj, hogy…

- Igen, tudom, de… Kérlek! – Végül Castiel beleegyezően bólintott és megfogva a kezét újra a lány otthonában találták magukat.

- Maradj itt – nyílt ki a szemközti szoba ajtaja, melyen a múlt Castielje lépett ki, maradásra kérve a lányt. – És bármit is hallasz, nagyon kérlek, ne gyere ki.

Eközben Hope és Castiel átsétáltak a nappaliba, ahol Matthew tiszteletesnek sikerült csapdába csalnia egy feketeruhás férfit, de sajnos már túl későn. Grace, Hope édesanyja feltépett mellkassal holtan hevert a démon előtt, kinek kezein a nő friss vére vöröslött. Hope, ahogy észrevette édesanyját, térdre borult és fájdalmas zokogásba kezdett.

- Anya! – szaladt ki a szobából vörösre sírt szemekkel a lány is, semminek tekintve az angyal óva intő szavait.

- Hope? – A tiszteletes félelemmel teli tekintettel nézett a lányára, majd pedig Castielre. – Kértük, hogy semmi esetre ne hozd haza. Megígérted.

- Apa, miről beszélsz? És ki ez a… démon?

- Crowley – sziszegte Hope. – Ha még egyszer meglátom, esküszöm, megölöm.

- Ez nem megoldás – vigasztalta a lányt Castiel.

- Miért nem!? Talán mert akkor végre végleg kinyiffan? Nem hagyhatom, hogy a szüleim gyilkosa csak így szabadon járkáljon, amerre csak akar.

- Hope…

- Nem, Castiel. Ebben már nem akadályozhatsz meg. Ha tudnám, már most megölném – majd észrevett egy nem épp hétköznapi tőrt az édesanyja mellett zokogó lány oldalára rögzítve. – Kérlek Istenem, add, hogy sikerüljön – suttogott Hope, majd még mielőtt Castiel rájött volna a tervére, gyorsan a lányhoz szaladt, és úgy húzta ki a tőrt, mintha csak egy síkon lenne a mellette zokogó képmásával.

- Hope, mit csinálsz? Az egy lándzsa! – ordította Castiel, de már túlkéső volt. Ahogy a lány hátulról átszúrta vele Crowley mellkasát, a kezében lévő fegyver pengéje a nyomás hatására meghosszabbodott, és egyenesen a démonnal szembe álló férfi szívébe is belefúródott.

- Apa! – hallotta a lány sikítását, de már nem volt visszaút. Matthew tiszteletes szemeiből kihunyt az élet, és felesége mellett végleg örök nyugalomra talált