Ízelítő a 38 fejezetből

(...)

A fényárban úszó bálteremben, ami leginkább egy tükörteremre emlékeztetett, a vendégek kisebb-nagyobb társalgási csoportokat kialakítva, hol beszélgetve, hol pedig lassan andalogva hallgatták, ahogy a kis pódiumon egy fiatal lány Bonnie Tyler egyik híres dalát adja elő lassúzásra alkalmas változatban.

- Eddig könnyen ment – szólalt meg Dean, miután a portás fiú minden gond nélkül átlagos vendégeknek titulálta őket.

- Megkeresem Hope-ot – indult el Castiel a másik bejárat irányába, de az idősebbik testvér megragadta a karját.

- Várj, Cas, még ne – súgta oda neki. A férfi értetlenül nézett barátjára, hiszen mire várjon még? Ezért jöttek. Vagy talán nem? – Engedd, hogy megmagyarázzam. Mi most vadászok vagyunk, igaz? Mindannyian. Hidd el, én sem akarom húzni az időt, és egyből a keresésére indulnék, de el kell vegyülnünk és meg kell ismernünk a vendégeket. És itt most nem a barátkozásra gondolok – vonta fel a szemöldökét gyanús érzést sugallva a fiú. – Nem lepődnék meg, ha a mi kis drágalátos arkangyalunk egy-két igencsak természetfeletti „vendéget” is becsempészett volna a buliba. Azok után, hogy Crowley-val szövetkezett. Biztos vagyok benne, hogy valamelyik sarokból minket figyelnek… vagy akár a táncparkettről. Bármilyen természetfeletti lény lehet. Tartsátok nyitva a szemeteket! Még szerencse, hogy hoztunk fegyvereket. Lassan már úgy érzem magam, mint James Bond. Csajok?

- Ez a kérdés most a kinézetednek szólt? – kérdezte szem forgatva Katie.

- Bármennyire is szeretném… de nem – sóhajtott, majd elnevette magát. – A fegyverekre gondoltam. Nálatok is minden rendben? – nézett Sally-re és Andrea-ra, most már komoly tekintettel.

- Szinte már az ujjaim között érzem a tőr hideg markolatát – szorította meg erősebben a retiküljét Andrea egy mosoly kíséretében, amiben a démonölő kés lapult.
(...)


U.I.: A következő fejezet remélhetőleg és egyben sajnos, csak a hétvégén kerül majd fel a blogra. Sajnos mostanában nem sok időm van. Nem csak az írásra, hanem másra sem. De tudjátok, hogy igyekszem, és remélem, hogy egy újabb izgalmas fejezettel térek majd vissza hozzátok! :)

It's a terrible life (4.17)

             

         

            

         

Nem éppen jó hír... 

Azt hiszem, már végleg haldoklik a blogom! Képtelen vagyok elhinni, hogy pont én nem látom a modulokat.. sőt, még néha a kirakott bejegyzéseket sem. És ami a legrosszabb, utólagosan nem enged javítani, ezért sokszor törölnöm kell, hogy újat rakhassak ki. Ha tudnék egy másik megosztóhelyet, hagynám a blogger-t a fenébe. Csak az a baj, hogy ez tűnik eddig a legjobbnak és a legegyszerűbbnek.

Ez miatt a "kis" hiba miatt, sajnos csak az e-mail-címemen tudtok elérni vagy a történet facebook oldalán, mert a chat-et törölnöm kellett, mert már azt sem töltötte be nálam... :/ És félek, hogy emiatt a történet is rövidebbre fog sikerülni... olyannyira elegem van, hogy a blogger nem enged meg semmit sem! :S

Boszorka666 nevű olvasóm kérésére hoztam egy olyan képet Castiel-ről (Misha Collins), ami hasonlóan ábrázolja a mi kiöltözött angyalunkat, ahogy én elképzeltem.
Ha már egy igazi arkangyal rendez számunkra estélyt, akkor adjuk is meg a módját, nem igaz? :)

U.I.: Ezer köszönet Száraz Andreának, hogy megosztotta velem ezt a képet!

37. fejezet

EGY NAPPAL AZ ŐSZI NAPÉJ EGYENLŐSÉG ELŐTT

Késő délután szinte már tapintani lehetett a nyugtalan várakozás minden egyes percét, amit a házban lévők különféle tevékenységekkel próbáltak leplezni. Sam a laptopja előtt ült, a hastings-i szállodák illetve hotelok listáját böngészve. Dean az öccse mellett támaszkodott, majd hirtelen rámutatott az egyik szálloda képére, ami az épületet ábrázolta.

- Ezt nézd meg, Sammy. – A fiatalabbik Winchester megnyitotta a kép alatt lévő hivatkozást. – Hmm, azt hiszem, ez lesz az – mondta olvasás közben Dean.

- Miért gondolod? – nézett bátyjára a fiú.

- Nézd csak a dátumot. Szeptember 21. És lesz itt egy estély is. Épp ezen az estén. Micsoda véletlen egybeesés – ráncolta össze a homlokát a fiatal vadász. – Michael okosabb, mint hittem.

- Most hogyan tovább? – kérdezte Sam a testvérétől, majd megfordult és a többiek felé nézett.

- Ahogy megbeszéltük – kezdte komolyan Dean. – Te, én és Castiel mindennel felszerelve elkapjuk Michaelt a többi rohadékkal együtt, és kiszabadítjuk Hope-ot. Andrea-ék, valamint Amy, Tommy és Pam Bobby hétvégi házába mennek, ahol biztonságban lesznek. Bobby pedig éberen figyel, ha esetleg segítségre lenne szükségünk – majd a férfira nézett, mire az idős vadász beleegyezően bólintott egyet.

- Ez valóban jó tervnek hangzik – kezdte Sam. -, de közbejött egy aprócska… hogy is mondjam… bibi. Mivel az estélyekre általában kísérőkkel szoktak menni, alighanem szükségünk lesz a lányok segítségére is.

- Azt mondod? – vonta fel a szemöldökét Dean.

- Azt – mosolyodott el Sam, majd elgondolkodva a három barátnőre nézett, akiket látszólag kevésbé csigázott fel ennek a puccos estélynek a gondolata.

- Katie velem jön, Sally Sammy-vel, Andie pedig Cassel. Ügy lezárva – majd kihúzta magát és a konyhába sétált, hogy a hűtőből elővegyen egy üveg sört.

- És nem hallottál még a demokrácia fogalmáról? – szólt az idősebbik Winchester után Katie, majd amikor a fiú egy felbontott sörrel visszatért a nappaliba, folytatta. – Tudod, a szabad választás lehetősége, jogegyenlőség, blah, blah, blah…

- És te a diktatórikus hatalomról? – vágott vissza Dean egy csibészes mosoly kíséretében. A fiatal nő szúrós tekintettel a fiúra nézett. – Érdekes, a többieknek nincs semmi kifogásuk a kísérőjük ellen – majd véleményt kikérő tekintettel a másik két lányra nézett.

- Mindent az ügy érdekében – mosolyodott el Andrea.

- Nekem tökéletes – pirult el Sally, majd félve Samre pillantott.

- Fantasztikus kerítőnő lennék – nevetett fel Dean. – Most már minden készen áll ahhoz, hogy holnap örökre leszámoljunk Michaellel és az ő nagy tervével.

***

Az éjszaka közepén Hope könnyes szemekkel riadt fel álmából. Már napok óta a múltbéli énje szívbemarkoló kiáltására ébred fel, édesapja halálát újra és újra átélvén. Talán az égiek ezzel büntetik, amiért végzett a saját apjával? Az ő lelkén szárad egy ember halála, és nem is akárkié. Talán ezért is egyezett bele a rituáléba. Talán valóban ez a sorsa…

A kora reggeli órákat nyugtalanul és ébren töltötte. Épp csak pár perce szállt ki az ágyából, amikor halkan kinyílt a szoba ajtaja és Michael lépett be egy komoly tekintetű férfival, akinek látványától Hope-nak majdhogynem a lélegzete is elállt. Mélykék szemei még a szoba félhomályában is szinte világítottak, és a lelke mélyéig hatottak. A lány alig akarta elhinni, hogy valóban az a személy áll vele szemben, akinek a jelenléte a legjobban hiányzott számára az elmúlt napokban. Bármennyire is hihetetlennek tűnt, a férfi tekintete mindent elfeledtetett vele. Még a legfontosabb kérdéseket is, amelyekre ha éberen figyelt volna, tudná, hogy a két angyal viszonya nem épp a legfényesebben alakult a közelmúltban.

- Gondoltam, én is megleplek valakivel, amiért felvállaltad ezt a hatalmas áldozatot, ami bármennyire is taszít téged, mégiscsak egy áldás. Hidd el, idővel rájössz – jelentette ki Michael büszke tekintettel. – De nem is zavarlak benneteket, hisz biztosan rengeteg mesélni valótok van egymásnak. És Hope – fordult a lány felé, miközben kezét a kilincsen pihentette. – Ne feledd, hogy ma este hatalmas feladat vár rád – majd magára hagyta a lányt és a férfit.

- Nem hittem volna, hogy Michael – kezdte könnybe lábadt szemekkel Hope. – Olyan nehéz volt… nélkületek. Ez a pár nap… Esküszöm… nem találok szavakat. Én… még sosem voltam ennyire boldog! Annyira hiányoztál… Castiel – szólította nevén az angyalt. A férfi azonban nem szólt semmit sem, csak a lány érzelmekkel teli arcát fürkészte. - Mondd, hogy kerültél ide? – lépett közelebb a ballonkabátos férfihoz Hope.

- Ki kell találnom valamit, mielőtt még bármit megsejtene – gondolta magában a férfi, miközben erősen gondolkodott a válaszán. Vajon az igazi Castiel hogy viszonyulna ehhez a kérdéshez? – Rebecca segített rád találnom – szólalt meg végül, ami részben igaz is volt.

- Rebecca? Ő kicsoda?

- Egy boszorkány.

- És honnan ismered? – majd hirtelen elhallgatott, és összerakta a hiányzó képkockákat a fejében. - Te jó ég… Ő volt az, aki… Láttam rajta, hogy ismer, de nem mertem... nem mertem megkérdezni, hogy honnét – mondta lehajtott fejjel, majd amikor már kezdte érezni és elhinni, hogy Castiel valóban előtte áll, minden gondolkodás nélkül megölelte őt. A férfi épphogy csak egy kicsit tolta el magától a lányt, de amint az még jobban magához szorította, másodpercek alatt információk tömkelege futott át az agyán és Castiel emlékei között kutatgatva egyetlen egy emléken akadt meg a „tekintete”, ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy az angyal távolabb kerüljön valódi énjétől, viszont közelebb ehhez a halandóhoz. Kissé undorodva nézte vissza újra és újra az angyal emlékét, amit sehogy sem tudott megérteni. Ha ő a férfi helyében lenne, biztosan nem pazarolná az idejét, de legfőképp a természetfeletti hatalmát efféle múlandó dolgokra. 

- Hope – tolta el magától a lányt a férfi. – A rituálé…

- Tudom, hogy most azért jöttél, hogy elvigyél Bobby-hoz, de, nem mehetek. – A férfi mélyen sóhajtott egyet, mintha bánná a dolgot, majd hogy még jobban magához kösse a lány bizalmát, lassan megfogta a kezét és lágyan megszorította. – Castiel – szólalt meg újra zavarba ejtve Hope. – Megígértem. Sőt, megesküdtem, hogy bármi lesz, meg kell tennem. Édesapámért. A szüleimért. Ez lesz az én áldozatom. Értük – mondta szomorúan, majd hirtelen megrázta a fejét. – És mi történt Bobby-nál ebben a pár napban? Hogy vannak Deanék? Na és Amy és a kisfia, Tommy? Sikerült megtalálniuk? – erőltetett egy mosolyt az arcára. A férfi a kérdések hallatán teljesen tanácstalanul állt a lány előtt. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon neki, ugyanis az angyal utolsó emlékében, ami még a benzinkútnál történt, szó sem volt Amy kisfiáról. Csak egy valamit „tudott”, hogy Megnek, a démonnak köze volt Tommy-hoz. – Castiel? Talán valami baj van? – kérdezte aggódva Hope, miután látta, hogy az előtte álló ballonkabátos férfi erősen elgondolkodva, komoly arccal mered maga elé.

- Minden a legnagyobb rendben – nézett a lány szemébe. – És Tommy-val is. Mindenki jól van, de… furcsa, hogy nem vagy velük. Hiányzol nekik.

- Ezt nagyon jó hallani! Köszönöm! – mondta könnybe lábadt szemekkel. - Ők is nagyon hiányoznak nekem. Bízom benne, hogy holnap már újra velük folytathatom az eddig átlagosnak hitt életem – majd szája félmosolyra húzódott.

- De addig még rengeteg dolgunk lesz – mondta egy kellemes hang közvetlenül a szoba bejárata előtt. Michael volt az. – Remélem, hogy semmiben sem szenvedtél hiányt az elmúlt napokban. Ugye elmondtad volna, ha bárki bántott volna az enyémek közül? – kérdezte őszintén, majd közelebb lépett a lányhoz, és a férfi vállára tette a kezét, miközben Hope-ot figyelte.

- Igen – bólintott minden gondolkodás nélkül a lány. – Csak a többiek... Túl sokat voltam távol. Nagyon hiányoznak. De most, hogy megengedted, hogy Castiellel találkozzak... Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem. Köszönöm – suttogta, amin maga is megdöbbent. Valóban köszönetet mondott annak az arkangyalnak, akit mindenkinél jobban gyűlölt, és nemrég még meg akart ölni? Talán nem is olyan, mint amilyennek hitte. Elhozta neki Castielt, annak ellenére, hogy a rituálé közeledtével távol akarta tartani tőle. De nem csak az angyalt, hanem a Winchestereket is. Az emberek változnak. Lehet, hogy elég esély van arra, hogy az angyalok is ezt tegyék?

***

Odakint lassan már leszállt a köd és a sioux falls-i autótelepre igazi csend borult, amit azonban az idős vadász emeleti szobájáról nem igazán lehetett elmondani. Andrea és Sally izgatottan készülődtek az estélyre, ugyanakkor komolyan is vették, hiszen ez mégsem egy szórakozásnak indult. A fiúk részéről biztos nem.

A nappaliban a két Winchester testvér a falnak támaszkodva, egy kissé türelmetlenül várta a lányokat egészen addig, amíg Castiel egy szál öltönyben ki nem lépett a szomszéd szobából, és értetlenül igazgatni nem kezdte a nyakában lógó sötétkék nyakkendőt.  A fiúk, amikor észrevették barátjukat a kevésbé elegáns ballonkabát nélkül, kihúzták magukat és mosolyogva az angyalra néztek.

- Furcsa így látni – szólalt meg Dean nevetve, majd barátjához lépett, és segített megigazítani a nyakkendőjét.

- Nem értem, miért kellett ruhát váltanom – rázta meg a fejét értetlenül Castiel.

- Mert csak így tudunk Hope közelébe férkőzni. És mert így egy igazi gentleman-nek nézel ki– tette hozzá mosolyogva.

- Nem tudom, mi lehet vele – hallatszódott Andrea hangja az emeleti lépcső legfelső fokáról.

- Egy magas sarkú még nem a világ vége – rázta meg a fejét szem forgatva Sally, majd barátnőjével együtt elindultak le a nappaliba, ahol a fiúk már árgus szemekkel várták őket.

Először Sam vette észre a lépcsőn óvatosan lefelé lépkedő lányokat. Halkan megköszörülte a torkát, mire Dean és Castiel is felfigyelt. A fiatalabbik Winchester tekintete egyből megakadt Sally fiatalos vagányságához illő fekete, pántos és combközépig érő, alul fekete tüllel ellátott szoknyáján. Andrea nőies szolidságához tökéletesen passzolt az a bíborvörös, kicsit hosszabb selyemszoknya, melynek nyakba akasztható pántján fényesen csillogtak a kisebb-nagyobb strassz kövek. Dean elfüttyentette magát, de nehezen bírta ki, hogy ne tegyen valami csípős megjegyzést, ami legtöbbször persze bóknak sült el.

- Andie, hát szóhoz sem jutok! Az ’Iszákos Vadász’-nak is egy ilyen reklám kellene, és máris több vendéged lenne. Azt ajánlom, hogy szolgálj fel ebben a ruhában. Én biztosan mindennap odajárnék – kacsintott egyet a fiú, majd Sally felé fordult.

- Ha megszólalsz, kinyírlak – szólalt meg a lány nemtörődöm arckifejezéssel, miközben megpróbált komoly maradni, de amint tekintete Deanével találkozott, hangosan elnevette magát. – Csak vicceltem! De ettől függetlenül nem kérek a véleményedből – mondta mosolyogva.

- Pedig tudtam volna egy-két szép mondatot fűzni a te ruhádhoz is.

- Inkább valahogy vedd rá a randi-partneredet arra, hogy felvegye azt a cipőt és végre kimásszon a szobából.

- Most komolyan egy cipő miatt…? – kérdezte felvont szemöldökkel az idősebbik Winchester.

- Ha nem hiszed, nézd meg magad – mondta Sally. – Fogadok, hogy még mindig a cipő sarkát méregeti. – Dean sóhajtott egyet, majd elindult az emeletre, ahol a szobában Katie valóban szúrós tekintettel a magas sarkú cipőt vizsgálgatta.

- Bármennyire is szép vagy és elegáns, engem nem versz át. Az edzőcipőmnek még a közelébe sem érhetsz.

- Csak nem magadban beszélsz? – mosolyodott el csibészesen a Winchester fiú a szobaajtó küszöbén.

- Arról egy szó sem volt, hogy nekem ezt fel kell vennem – jegyezte meg morcosan a lány.

- Hát, a többieknek is sikerült.

- Jah, de nem ők baktattak végig kerek két órát cipőben. Ráadásul sarok nélkül. Utálom az ilyen… izéket – majd a magas sarkúra pillantott, lerakta maga mellé az ágyra és keresztbe font karral Deanre nézett. - Szóljatok Amy-nek. Én nem megyek.

- Olyan nincs.

- Miért is? Cipő nélkül nehezen megy. Hacsak nem mehetek edzőcipőben.

- Látom, vicces kedvedben vagy.

- Azt nem mondanám.

- Akkor maradsz?

- Egyértelmű – felelte kurtán Katie.

- Hát jó. Akkor nem is zavarlak tovább.

- Remek – mondta félvállról a lány, majd épp a cipők után nyúlt, hogy visszategye a dobozba őket, amikor valaki a derekánál fogva megfogta és felfektette a vállára. – Dean, azonnal tegyél le! Mert ha nem... esküszöm…

- Meghívsz egy sörre? Remek! – vágott a lány szavába nevetve a fiú. Katie dühösen fújt egyet, majd Dean hátába boxolt, amit a Winchester fiú mosolyogva reménytelen próbálkozásnak fogott fel. A fiatal vadász a másik hóna alá kapta a dobozt a cipőkkel együtt, és elindult le a lépcsőn, hogy minél hamarabb Hastingsbe érjenek.

- What's your name?

- Winchester.

Kimmy B. legújabb alkotása. Ismerős? :)

Egy kicsit unatkoztam... :)

Ízelítő a 37. fejezetből

(...)

- Ezt nézd meg, Sammy. – A fiatalabbik Winchester megnyitotta a kép alatt lévő hivatkozást. – Hmm, azt hiszem, ez lesz az – mondta olvasás közben Dean.

- Miért gondolod? – nézett bátyjára a fiú.

- Nézd csak a dátumot. Szeptember 21. És lesz itt egy estély is. Épp ezen az estén. Micsoda véletlen egybeesés – ráncolta össze a homlokát a fiatal vadász. – Michael okosabb, mint hittem.

- Most hogyan tovább? – kérdezte Sam a testvérétől, majd megfordult és a többiek felé nézett.

- Ahogy megbeszéltük – kezdte komolyan Dean. – Te, én és Castiel, mindennel felszerelve elkapjuk Michaelt a többi rohadékkal együtt és kiszabadítsuk Hope-ot. Andrea-ék, valamint Amy, Tommy és Pam Bobby hétvégi házába mennek, ahol biztonságban lesznek. Bobby pedig éberen figyel, ha esetleg segítségre lenne szükségünk – majd a férfira nézett, mire az idős vadász beleegyezően bólintott egyet.

- Ez valóban jó tervnek hangzik – kezdte Sam. -, de közbejött egy aprócska… hogy is mondjam… bibi. Mivel az estélyekre általában kísérőkkel szoktak menni, alighanem szükségünk lesz a lányok segítségére is.

- Azt mondod? – vonta fel a szemöldökét Dean.

- Azt – mosolyodott el Sam, majd elgondolkodva a három barátnőre nézett, akiket látszólag kevésbé csigázta fel ennek a puccos estélynek a gondolata.

- Katie velem jön, Sally Sammy-vel, Andie pedig Cas-szel. Ügy lezárva – majd kihúzta magát és a konyhába sétált, hogy a hűtőből elővegyen egy üveg sört.

(...)

36. fejezet

Késő délután, amikor Bobby már Pamela-t és Castielt is elhozta, mindenki jelen volt a nappaliban: Sally, Katie, Andrea, Amy, Tommy, a két Winchester testvér, valamint az idős vadász egy médiummal és egy bukott angyallal egyetemben. A három lány és Pam a kanapén foglaltak helyet; Sam és Amy – ölében Tommy-val – Bobby asztala mellett várakoztak a Castiel által megtudott információkra. Dean közvetlenül Sally-ék mellé, a kanapé kipárnázott karfájára ült. A hallgatás közepette néha észrevétlenül Tommy-ra pillantott, remélve, hogy nem tette közzé szüleinek az éjszakai ábrándos kalandját. Bobby az asztala mögött ült. Az előtte tornyosuló könyvek itt-ott eltakarták az arcát a nappaliban türelmetlenkedők elől.

- Szóval – törte meg a csendet Dean, majd megköszörülte a torkát. – Mi az, ami ilyen fontos?

- Megmenthetjük Hope-ot és megakadályozhatjuk, hogy a rituálé beteljesedjen – válaszolt ünnepélyes hangon Castiel, mindenkinek a szemébe nézve.

- Hogy mi?! – állt fel a székéből Bobby, majd gyanakodva az angyalra nézett. – És mégis hogyan?

- Hé, hé, hé – szólt közbe az idősebbik Winchester. – Ez nekem egyáltalán nem tetszik. Mégis honnan tudod mindezt?

- Egy régi baráttól.

- Egy régi baráttól – ismételte meg barátja szavait Dean. – És kicsoda vagy micsoda a te régi barátod? Hm?

- Egy boszorkány. Egy salemi boszorkány. – Bobby összeszűkült szemmel Castielre nézett.

- Még sosem találkoztam egyetlen salemivel sem – mondta az idős vadász.

- Ő az egyetlen. Halhatatlan, amit egy angyalnak köszönhet – válaszolta nyugodt hangon a ballonkabátos férfi, ugyanakkor tudta, hogy a többiek kételkednek benne. Leginkább Dean és Bobby arcán látta a bizonytalanság jeleit.

- Hát, jó. Azt hiszem, ez így már érthető – adta meg magát az öreg vadász vállat vonva, majd leült. – Hallgatunk.

- Hope egy hotelban van, Hastingsben.

- És ott lesz a rituálé is? – kérdezte Sam.

- Igen.

- És hogy tudnánk megakadályozni?

- Rebecca szerint…

- Áh, szóval már neve is van – szólt közbe a fiatal vadász.

- Dean – szólt rá bátyjára a fiatalabbik Winchester.

- Bocsi, Cas. Folytasd csak – bólintott a fiú szem forgatva.

- Tehát, Rebecca szerint meg kell ölnünk Michaelt, mielőtt végezne magával.

- Ez nem lesz egyszerű – szólalt meg halkan a kanapén Katie.

- Remélem, ezt azért mondod, mert már halott – jegyezte meg Dean.

- Nem. Sajnos nem. Michael porhüvelyt váltott.

- Az a tollasseggű aztán tudja, hogy kell összekutyulni a dolgokat. És ezt eddig miért nem mondtad? – fordult Katie felé.

- Dean, épp tegnap este történt. Emiatt voltam olyan sokáig a konyhában. Muszáj volt leülnöm, mert már nem bírtam tovább azt az elviselhetetlen fejfájást.

- Most már értem, miért olyan üres a hűtő – vonta fel a szemöldökét az asztal mögött ülő férfi.

- Nagyon sajnálom Bobby, de csak az tűnt a legjobb fejfájás csillapítónak.

- Megbocsájtva, de ha legközelebb bármi ilyen lesz, szólj – mosolyodott el barátságosan az idős vadász.

- Rendben – válaszolta megkönnyebbülve a lány.

- De ettől még nem oldódik meg a problémánk, személy szerint Michael – vágott közbe Dean keresztbe font karral.

- Látomásod volt? – kérdezte Castiel alig hallhatóan.

- Általában ezek a ’tünetek’ – válaszolt Katie, majd hirtelen rossz előérzete támadt. - Miért?

- Te nem vagy próféta. Nem lehetsz az – rázta meg a fejét a ballonkabátos férfi.

- Bár igazad lenne, de akkor mivel magyarázod mindezt?

- Mióta vannak látomásaid? – válaszolt kérdéssel az angyal. Castiel kérdésére a lány alig észrevehetően ökölbe szorította a kezét. Csak a mellette ülő barátnője, Andrea vette észre Katie hirtelen érzelmi változását, mire lassan megfogta a lány ökölbe szorított kezét. Katie a fiatal nőre nézett, kinek tekintete szinte ezt sugallta: ”Mondd el nekik!”

- Egy éve – kezdte szorongva a lány. - Volt egy balesetem, ami nem igazán nevezhető annak, de a lényeg, hogy rosszkor voltam rossz helyen. Késő őszi este volt, és épp a lakásomhoz közeli parkon keresztül mentem haza, amikor egy hajléktalan udvariasan megszólított, és egy kis élelmet kért tőlem. Mondanom sem kell, hogy nem volt nálam semmi hasonló, hiszen a barátnőmnél voltam. Ekkor a szakadt ruhába öltözött férfi egyszer csak a semmiből előkapott egy fegyvert és megfenyegetett, hogy ha nem adom oda az összes pénzem, megöl. Még sosem kerültem ilyen helyzetbe, ezért megpróbáltam hívni a zsarukat. Tudom, nem kellett volna – nézett Deanre, aki érdeklődve figyelte a lányt. – Aztán egy hangos dörrenés, és éreztem, ahogy a földre rogyok. Hihetetlen fájdalmat éreztem a mellkasomban, majd pislogva a férfira néztem, de már nem volt ott. A pisztolya viszont igen. Az én kezemben. – Az utolsó mondatnál szemei könnybe lábadtak. Andrea átkarolta barátnője vállát, és vigasztalóan megölelte őt. – A szemétláda – kezdte szipogva. – Öngyilkosságnak akarta beállítani a saját… - majd elhallgatott. – Tudtam és éreztem, hogy meg fogok halni. Szinte már láttam magam előtt a kaszást, aki a lelkemért jött. Mondjátok, létezik egyáltalán ilyen? – kérdezte halkan a lány. Az idősebbik Winchester bólintott. – Akkor csakis ő lehetett. Sokakat hallottam már, akik a halál közeli élményeikről számoltak be, de ez… ez teljesen más volt. Tudom, hogy meghaltam, pár perc múlva mégis újra lélegeztem, és még a fájdalom is megszűnt, a golyó általi sebnek pedig nyoma sem volt. – Rázta meg a fejét Katie. – Talán nekem is van egy őrangyalom - mosolyodott el szomorkásan.

- Van bármilyen emléked a feltámadásoddal kapcsolatban? – kérdezte Castiel összeszűkült szemmel.

- Láttam a testemet kívülről, és éreztem a kaszás jéghideg tekintetét a hátamon, majd hirtelen sötétség, de… volt még valami. Mintha valaki hozzám csapódott volna.

- Hozzád csapódott? – szólalt meg döbbenten Sam.

- Mintha a lelkemhez egy másik lélek csatlakozott volna. Szinte belém kapaszkodott. – A nappaliban mindenki visszafojtott lélegzettel hallgatta Katie furcsábbnál furcsább történetét. Bobby látszólag nagyon elgondolkodott a dolgon: elmélyülve a homlokát masszírozta.

- És mi történt ezután? – kérdezte az angyal változatlan arckifejezéssel.

- Valaki megérintett, de nem láttam, mert… - majd hirtelen elhallgatott, és Castiel mélykék szemeibe nézett. – Mert túl fényes volt.

- Akkor ezek szerint nem csak én vagyok az egyetlen, akit egy angyal hozott vissza az életbe – jegyezte meg Dean halkan.

- Ez más, Dean. Ahogy a próféta énje is. Mind mondtam, ő nem lehet az, hiszen a neve nincs a ’listámon’.

- De akkor mi ez az egész? Egy angyalnak kedve szottyant egy kis szórakozáshoz? - szólalt meg az idős vadász széttárt karokkal.

- A jövőbelátás egy képesség, ami akár lehet ajándék is, de mégsem adják ok nélkül – mondta a ballonkabátos férfi. – Annak az angyalnak, akitől kapta, még tervei vannak Katie-vel és az ő képességével.

- Ez így mind logikus, de miért csak Hope és a hozzá kötődő emberek jövőjét látja előre? – tette fel a kérdést Sally.

- Fogas kérdés – szólalt meg Dean is, majd az ’Iszákos Vadász’ jutott az eszébe és az ott történt események. Többek között az, amikor Katie majdnem meghalt, de Michael megmentette őt. De miért tette? Ennyire fontos lenne a számára? – Michael – csúszott ki a száján az arkangyal neve.

- Hogy mi? – fordult bátyja felé a fiatalabbik Winchester.

- Mi van, ha ő az az angyal, aki visszahozta őt? Hiszen… Andie, emlékezz csak vissza. Te is ott voltál, amikor megmentette az életét. Miért nem hagyta meghalni? Miért zavarta volna egy újabb halandó halála? Az angyalok amúgy sem rajonganak értünk, emberekért, nem igaz? Tudom, hogy Hope miatt már mindenkinek elege van ebből a tollasseggűből, de… Csak gondolj bele, Cas! Így minden klappol – majd felállt, és zsebre tett kézzel elkezdett fel-alá járkálni a nappaliban. – Egy arkangyalnak megvan a maga ereje ahhoz, hogy bizonyos embereket "megajándékozzon". És Katie – pillantott a lányra. -, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de pont kapóra jöttél neki. Fogalmam sincs, hogy talált rád, mindenesetre jól Hope nyomára vezetted. Többek között ezért is vagyunk ott, ahol most. A nagy semminél. Hiába tudjuk, hol van, nem tudjuk megakadályozni. Bárhogy is szeretnénk, nem hinném, hogy Michael csak úgy hagyná, hogy megöljük.

- És még ha csak ez lenne a gond – szólalt meg a fiatalabbik Winchester, majd zsebéből előhúzta a démonölő kést.

- Hé, én mikor adtam oda a…? – majd Dean is elővette Ruby kését, és elképedve bámult az öccse kezében lévő tökéletes másolatra.

- Hát ez az, hogy semmikor. Ugyanis ez nem a miénk.

- Ez nekem már magas – sóhajtott az idősebbik Winchester.

- Tommy nevelőszüleinél bukkantunk rá, a tulajdonosával együtt – mondta Amy, majd letette Tommy-t és keresztbe font karral folytatta. – Sam biztos volt benne, hogy nem démonok.

- Akkor ezek szerin többen voltak? – kérdezte Dean.

- Aha. Egy lány és egy fiú. És látszólag igen szoros testvéri kapcsolat volt közöttük - válaszolta a lány.

- Szóval ez volt az, amit nem lehetett telefonon közölni?

- Ez is. – Bobby a fiatal vadász kijelentésére felvonta a szemöldökét. – Amy kivinnéd Tommy-t egy pillanatra? – nézett a fiatal nőre Sam. A lány bólintott, majd ölébe vette a kisfiút és a hátsó kijáraton kisétált vele az udvarra.

- Csak nehogy azt mond, hogy a kis srácnak köze van hozzá – fordult a fiatalabbik Winchester felé az idős vadász.

- Sajnos, igen – kezdte halkan, majd egy mély levegővétel után folytatta. – Megölte Gabrielt.

- Mi? Gabrielt? Tommy? De hogyan? Angyalpengével? – Dean minden egyes kérdéséből csak úgy áradt a megdöbbenés.

- Talán a puszta elméjével. Nem tudom – rázta meg a fejét. -, de az biztos, hogy az a démon, akivel a fiatal lány végzett, már adott a véréből. – Ekkor a kanapén ülő Sally felszisszent, mire minden szem rászegeződött. -–Mi az? -–kérdezte Sam a lányt fürkészvén.

- Semmi - válaszolt halkan. – Csak… tudom, hogy ez mennyire kényes téma… a démonvér… és sajnálom, hogy pont Tommy… - majd szomorúan a fiú szemébe nézett, talán kicsit több érzelemmel, mint kellett volna.

- Köszönöm Sally, hogy ennyire együtt érzel – mondta a fiú, majd szája barátságos félmosolyra húzódott.

- De még mindig nem értem, hogy miért jelent gondot az a két fiatal – kíváncsiskodott Dean összeszűkült szemmel. -, hiszen megölték a démont.

- Ez igaz, de Tommy-t is megölték volna, ha nem érünk oda időben. És tudjátok mi volt a legfurcsább? Hogy ismertek minket. A lány pedig majdhogynem letaglózott, amikor Amy a nevemen szólított. Aztán Tommy-t úgy emlegette, mintha nem azt a kisfiút ismerné, akivel végezni akartak: hirtelen meg akarta menteni a haláltól. Még a testvérének is könyörgött emiatt, és ekkor jött Gabriel.

- Sam, hogy nézett ki az a lány? – szólalt meg Castiel is, miközben a rémült fiatal arca lebegett a szeme előtt.

- Miért? Talán te is…? – kérdezett vissza a fiatalabbik Winchester.

- Azt hiszem, igen – bólintott a férfi. – És teljesen érthetetlen dolgokat mondott. Aztán jött az a fiú… Látszólag nagyon dühös volt a lányra, amiért megszólított és könyörögve a karomat szorongatta –majd lassan lehajtotta a fejét. - 18 év múlva… Vajon mi lesz akkor? – suttogta maga elé az angyal.

- 18 év múlva? Ezt mondta a lány? – A ballonkabátos férfi bólintott.

- Akkor ez a ’Vissza a jövőbe’ múltbeli változata? Vagy mi? – kérdezte Dean egyik szemöldökét felvonva.

- Nem hinném – rázta meg a fejét Sam.

- Szerintem meg nem őrültség, amit Dean mond – állt fel újra Bobby, majd az asztala elé sétált és a szélének támaszkodott. - Csak egy kérdés: miért volt ott Gabriel? Attól függetlenül, hogy az elején még Hope-hoz is köze volt.

- Velük… volt – majd gyanakodva az idős vadászra nézett. – Gondolod, hogy…?

- Elég, ha csak belegondolsz – vont vállat a férfi. – Tudsz jobb magyarázatot?

- De ha igaz, amit Bobby állít, akkor most itt ragadtak. A mi világunkban, a mi időnkben – szólalt meg Andrea. – Gabriel halott – folytatta elgondolkodva.

- Ezek szerint, akkor szükségük lesz egy másik angyalra, hogy visszavigye őket a jövőbe vagy akárhová is - egészítette ki Dean a fiatal nő gondolatát.

- Úgy bizony – bólintott az idős vadász.

- Balthazar – suttogta alig hallhatóan Castiel. Azzal, amit Balthazar mondott Rebecca-nál, egyre erősebben gyanakodott rá. „Szimpla üzleti ügy, de nem kell félned, semmi köze a védencedhez. Viszont, később még meghálálod.” – hallotta a férfi hangját a fejében. A többiek azonban mintha meg se hallották volna az angyal gondolatát, témát váltva a rituáléról kezdtek el beszélni.

- Ez egyszerű, mint a pofon – csattant fel Dean. – Kiveszünk egy szobát abban a hotelban, és felkeressük Michaelt a követőivel együtt.

- Hát nem érted, Dean? Michael egy arkangyal. Erősebb nálunk, és ami a legfontosabb, semmit sem bíz a véletlenre – mondta erőteljes mély hangján Castiel. – Ráadásul az egész hotel a markában van. Mindenki, aki csak ott dolgozik.

- És az emberek? Egy hotelt nem lehet csak úgy birtokolni minden feltűnés és vendégek nélkül.

- Valószínűleg semmi olyan dolog nem történt, ami miatt nem működne tovább a megszokott módon. Michael biztos a dolgában. – Az idősebbik Winchester kezdte belátni, hogy barátjának igaza van, de egy valamit mindig is utált: a tehetetlenséget. Egyszerűen sehogy sem tudta elképzelni, hogy ne tegyenek semmit se annak érdekében, hogy Hope-ot kihozzák az arkangyal börtönéből. Másfelől viszont, most az egyszer talán a türelemmel többre mennek. Megvárják, amíg eljön szeptember 21-e, az őszi napéj egyenlőség, és még a rituálé befejeztével megölik Michaelt, amit Dean saját kezűleg fog megtenni. Viszont addig még két napjuk van hátra, és már most érezte, hogy ez az idő túl hosszú lesz ahhoz, hogy megfelelő türelemmel nyugton tudjon maradni.