37. fejezet

EGY NAPPAL AZ ŐSZI NAPÉJ EGYENLŐSÉG ELŐTT

Késő délután szinte már tapintani lehetett a nyugtalan várakozás minden egyes percét, amit a házban lévők különféle tevékenységekkel próbáltak leplezni. Sam a laptopja előtt ült, a hastings-i szállodák illetve hotelok listáját böngészve. Dean az öccse mellett támaszkodott, majd hirtelen rámutatott az egyik szálloda képére, ami az épületet ábrázolta.

- Ezt nézd meg, Sammy. – A fiatalabbik Winchester megnyitotta a kép alatt lévő hivatkozást. – Hmm, azt hiszem, ez lesz az – mondta olvasás közben Dean.

- Miért gondolod? – nézett bátyjára a fiú.

- Nézd csak a dátumot. Szeptember 21. És lesz itt egy estély is. Épp ezen az estén. Micsoda véletlen egybeesés – ráncolta össze a homlokát a fiatal vadász. – Michael okosabb, mint hittem.

- Most hogyan tovább? – kérdezte Sam a testvérétől, majd megfordult és a többiek felé nézett.

- Ahogy megbeszéltük – kezdte komolyan Dean. – Te, én és Castiel mindennel felszerelve elkapjuk Michaelt a többi rohadékkal együtt, és kiszabadítjuk Hope-ot. Andrea-ék, valamint Amy, Tommy és Pam Bobby hétvégi házába mennek, ahol biztonságban lesznek. Bobby pedig éberen figyel, ha esetleg segítségre lenne szükségünk – majd a férfira nézett, mire az idős vadász beleegyezően bólintott egyet.

- Ez valóban jó tervnek hangzik – kezdte Sam. -, de közbejött egy aprócska… hogy is mondjam… bibi. Mivel az estélyekre általában kísérőkkel szoktak menni, alighanem szükségünk lesz a lányok segítségére is.

- Azt mondod? – vonta fel a szemöldökét Dean.

- Azt – mosolyodott el Sam, majd elgondolkodva a három barátnőre nézett, akiket látszólag kevésbé csigázott fel ennek a puccos estélynek a gondolata.

- Katie velem jön, Sally Sammy-vel, Andie pedig Cassel. Ügy lezárva – majd kihúzta magát és a konyhába sétált, hogy a hűtőből elővegyen egy üveg sört.

- És nem hallottál még a demokrácia fogalmáról? – szólt az idősebbik Winchester után Katie, majd amikor a fiú egy felbontott sörrel visszatért a nappaliba, folytatta. – Tudod, a szabad választás lehetősége, jogegyenlőség, blah, blah, blah…

- És te a diktatórikus hatalomról? – vágott vissza Dean egy csibészes mosoly kíséretében. A fiatal nő szúrós tekintettel a fiúra nézett. – Érdekes, a többieknek nincs semmi kifogásuk a kísérőjük ellen – majd véleményt kikérő tekintettel a másik két lányra nézett.

- Mindent az ügy érdekében – mosolyodott el Andrea.

- Nekem tökéletes – pirult el Sally, majd félve Samre pillantott.

- Fantasztikus kerítőnő lennék – nevetett fel Dean. – Most már minden készen áll ahhoz, hogy holnap örökre leszámoljunk Michaellel és az ő nagy tervével.

***

Az éjszaka közepén Hope könnyes szemekkel riadt fel álmából. Már napok óta a múltbéli énje szívbemarkoló kiáltására ébred fel, édesapja halálát újra és újra átélvén. Talán az égiek ezzel büntetik, amiért végzett a saját apjával? Az ő lelkén szárad egy ember halála, és nem is akárkié. Talán ezért is egyezett bele a rituáléba. Talán valóban ez a sorsa…

A kora reggeli órákat nyugtalanul és ébren töltötte. Épp csak pár perce szállt ki az ágyából, amikor halkan kinyílt a szoba ajtaja és Michael lépett be egy komoly tekintetű férfival, akinek látványától Hope-nak majdhogynem a lélegzete is elállt. Mélykék szemei még a szoba félhomályában is szinte világítottak, és a lelke mélyéig hatottak. A lány alig akarta elhinni, hogy valóban az a személy áll vele szemben, akinek a jelenléte a legjobban hiányzott számára az elmúlt napokban. Bármennyire is hihetetlennek tűnt, a férfi tekintete mindent elfeledtetett vele. Még a legfontosabb kérdéseket is, amelyekre ha éberen figyelt volna, tudná, hogy a két angyal viszonya nem épp a legfényesebben alakult a közelmúltban.

- Gondoltam, én is megleplek valakivel, amiért felvállaltad ezt a hatalmas áldozatot, ami bármennyire is taszít téged, mégiscsak egy áldás. Hidd el, idővel rájössz – jelentette ki Michael büszke tekintettel. – De nem is zavarlak benneteket, hisz biztosan rengeteg mesélni valótok van egymásnak. És Hope – fordult a lány felé, miközben kezét a kilincsen pihentette. – Ne feledd, hogy ma este hatalmas feladat vár rád – majd magára hagyta a lányt és a férfit.

- Nem hittem volna, hogy Michael – kezdte könnybe lábadt szemekkel Hope. – Olyan nehéz volt… nélkületek. Ez a pár nap… Esküszöm… nem találok szavakat. Én… még sosem voltam ennyire boldog! Annyira hiányoztál… Castiel – szólította nevén az angyalt. A férfi azonban nem szólt semmit sem, csak a lány érzelmekkel teli arcát fürkészte. - Mondd, hogy kerültél ide? – lépett közelebb a ballonkabátos férfihoz Hope.

- Ki kell találnom valamit, mielőtt még bármit megsejtene – gondolta magában a férfi, miközben erősen gondolkodott a válaszán. Vajon az igazi Castiel hogy viszonyulna ehhez a kérdéshez? – Rebecca segített rád találnom – szólalt meg végül, ami részben igaz is volt.

- Rebecca? Ő kicsoda?

- Egy boszorkány.

- És honnan ismered? – majd hirtelen elhallgatott, és összerakta a hiányzó képkockákat a fejében. - Te jó ég… Ő volt az, aki… Láttam rajta, hogy ismer, de nem mertem... nem mertem megkérdezni, hogy honnét – mondta lehajtott fejjel, majd amikor már kezdte érezni és elhinni, hogy Castiel valóban előtte áll, minden gondolkodás nélkül megölelte őt. A férfi épphogy csak egy kicsit tolta el magától a lányt, de amint az még jobban magához szorította, másodpercek alatt információk tömkelege futott át az agyán és Castiel emlékei között kutatgatva egyetlen egy emléken akadt meg a „tekintete”, ami erősen hozzájárult ahhoz, hogy az angyal távolabb kerüljön valódi énjétől, viszont közelebb ehhez a halandóhoz. Kissé undorodva nézte vissza újra és újra az angyal emlékét, amit sehogy sem tudott megérteni. Ha ő a férfi helyében lenne, biztosan nem pazarolná az idejét, de legfőképp a természetfeletti hatalmát efféle múlandó dolgokra. 

- Hope – tolta el magától a lányt a férfi. – A rituálé…

- Tudom, hogy most azért jöttél, hogy elvigyél Bobby-hoz, de, nem mehetek. – A férfi mélyen sóhajtott egyet, mintha bánná a dolgot, majd hogy még jobban magához kösse a lány bizalmát, lassan megfogta a kezét és lágyan megszorította. – Castiel – szólalt meg újra zavarba ejtve Hope. – Megígértem. Sőt, megesküdtem, hogy bármi lesz, meg kell tennem. Édesapámért. A szüleimért. Ez lesz az én áldozatom. Értük – mondta szomorúan, majd hirtelen megrázta a fejét. – És mi történt Bobby-nál ebben a pár napban? Hogy vannak Deanék? Na és Amy és a kisfia, Tommy? Sikerült megtalálniuk? – erőltetett egy mosolyt az arcára. A férfi a kérdések hallatán teljesen tanácstalanul állt a lány előtt. Fogalma sem volt, hogy mit mondjon neki, ugyanis az angyal utolsó emlékében, ami még a benzinkútnál történt, szó sem volt Amy kisfiáról. Csak egy valamit „tudott”, hogy Megnek, a démonnak köze volt Tommy-hoz. – Castiel? Talán valami baj van? – kérdezte aggódva Hope, miután látta, hogy az előtte álló ballonkabátos férfi erősen elgondolkodva, komoly arccal mered maga elé.

- Minden a legnagyobb rendben – nézett a lány szemébe. – És Tommy-val is. Mindenki jól van, de… furcsa, hogy nem vagy velük. Hiányzol nekik.

- Ezt nagyon jó hallani! Köszönöm! – mondta könnybe lábadt szemekkel. - Ők is nagyon hiányoznak nekem. Bízom benne, hogy holnap már újra velük folytathatom az eddig átlagosnak hitt életem – majd szája félmosolyra húzódott.

- De addig még rengeteg dolgunk lesz – mondta egy kellemes hang közvetlenül a szoba bejárata előtt. Michael volt az. – Remélem, hogy semmiben sem szenvedtél hiányt az elmúlt napokban. Ugye elmondtad volna, ha bárki bántott volna az enyémek közül? – kérdezte őszintén, majd közelebb lépett a lányhoz, és a férfi vállára tette a kezét, miközben Hope-ot figyelte.

- Igen – bólintott minden gondolkodás nélkül a lány. – Csak a többiek... Túl sokat voltam távol. Nagyon hiányoznak. De most, hogy megengedted, hogy Castiellel találkozzak... Nem is tudod, mennyit jelent ez nekem. Köszönöm – suttogta, amin maga is megdöbbent. Valóban köszönetet mondott annak az arkangyalnak, akit mindenkinél jobban gyűlölt, és nemrég még meg akart ölni? Talán nem is olyan, mint amilyennek hitte. Elhozta neki Castielt, annak ellenére, hogy a rituálé közeledtével távol akarta tartani tőle. De nem csak az angyalt, hanem a Winchestereket is. Az emberek változnak. Lehet, hogy elég esély van arra, hogy az angyalok is ezt tegyék?

***

Odakint lassan már leszállt a köd és a sioux falls-i autótelepre igazi csend borult, amit azonban az idős vadász emeleti szobájáról nem igazán lehetett elmondani. Andrea és Sally izgatottan készülődtek az estélyre, ugyanakkor komolyan is vették, hiszen ez mégsem egy szórakozásnak indult. A fiúk részéről biztos nem.

A nappaliban a két Winchester testvér a falnak támaszkodva, egy kissé türelmetlenül várta a lányokat egészen addig, amíg Castiel egy szál öltönyben ki nem lépett a szomszéd szobából, és értetlenül igazgatni nem kezdte a nyakában lógó sötétkék nyakkendőt.  A fiúk, amikor észrevették barátjukat a kevésbé elegáns ballonkabát nélkül, kihúzták magukat és mosolyogva az angyalra néztek.

- Furcsa így látni – szólalt meg Dean nevetve, majd barátjához lépett, és segített megigazítani a nyakkendőjét.

- Nem értem, miért kellett ruhát váltanom – rázta meg a fejét értetlenül Castiel.

- Mert csak így tudunk Hope közelébe férkőzni. És mert így egy igazi gentleman-nek nézel ki– tette hozzá mosolyogva.

- Nem tudom, mi lehet vele – hallatszódott Andrea hangja az emeleti lépcső legfelső fokáról.

- Egy magas sarkú még nem a világ vége – rázta meg a fejét szem forgatva Sally, majd barátnőjével együtt elindultak le a nappaliba, ahol a fiúk már árgus szemekkel várták őket.

Először Sam vette észre a lépcsőn óvatosan lefelé lépkedő lányokat. Halkan megköszörülte a torkát, mire Dean és Castiel is felfigyelt. A fiatalabbik Winchester tekintete egyből megakadt Sally fiatalos vagányságához illő fekete, pántos és combközépig érő, alul fekete tüllel ellátott szoknyáján. Andrea nőies szolidságához tökéletesen passzolt az a bíborvörös, kicsit hosszabb selyemszoknya, melynek nyakba akasztható pántján fényesen csillogtak a kisebb-nagyobb strassz kövek. Dean elfüttyentette magát, de nehezen bírta ki, hogy ne tegyen valami csípős megjegyzést, ami legtöbbször persze bóknak sült el.

- Andie, hát szóhoz sem jutok! Az ’Iszákos Vadász’-nak is egy ilyen reklám kellene, és máris több vendéged lenne. Azt ajánlom, hogy szolgálj fel ebben a ruhában. Én biztosan mindennap odajárnék – kacsintott egyet a fiú, majd Sally felé fordult.

- Ha megszólalsz, kinyírlak – szólalt meg a lány nemtörődöm arckifejezéssel, miközben megpróbált komoly maradni, de amint tekintete Deanével találkozott, hangosan elnevette magát. – Csak vicceltem! De ettől függetlenül nem kérek a véleményedből – mondta mosolyogva.

- Pedig tudtam volna egy-két szép mondatot fűzni a te ruhádhoz is.

- Inkább valahogy vedd rá a randi-partneredet arra, hogy felvegye azt a cipőt és végre kimásszon a szobából.

- Most komolyan egy cipő miatt…? – kérdezte felvont szemöldökkel az idősebbik Winchester.

- Ha nem hiszed, nézd meg magad – mondta Sally. – Fogadok, hogy még mindig a cipő sarkát méregeti. – Dean sóhajtott egyet, majd elindult az emeletre, ahol a szobában Katie valóban szúrós tekintettel a magas sarkú cipőt vizsgálgatta.

- Bármennyire is szép vagy és elegáns, engem nem versz át. Az edzőcipőmnek még a közelébe sem érhetsz.

- Csak nem magadban beszélsz? – mosolyodott el csibészesen a Winchester fiú a szobaajtó küszöbén.

- Arról egy szó sem volt, hogy nekem ezt fel kell vennem – jegyezte meg morcosan a lány.

- Hát, a többieknek is sikerült.

- Jah, de nem ők baktattak végig kerek két órát cipőben. Ráadásul sarok nélkül. Utálom az ilyen… izéket – majd a magas sarkúra pillantott, lerakta maga mellé az ágyra és keresztbe font karral Deanre nézett. - Szóljatok Amy-nek. Én nem megyek.

- Olyan nincs.

- Miért is? Cipő nélkül nehezen megy. Hacsak nem mehetek edzőcipőben.

- Látom, vicces kedvedben vagy.

- Azt nem mondanám.

- Akkor maradsz?

- Egyértelmű – felelte kurtán Katie.

- Hát jó. Akkor nem is zavarlak tovább.

- Remek – mondta félvállról a lány, majd épp a cipők után nyúlt, hogy visszategye a dobozba őket, amikor valaki a derekánál fogva megfogta és felfektette a vállára. – Dean, azonnal tegyél le! Mert ha nem... esküszöm…

- Meghívsz egy sörre? Remek! – vágott a lány szavába nevetve a fiú. Katie dühösen fújt egyet, majd Dean hátába boxolt, amit a Winchester fiú mosolyogva reménytelen próbálkozásnak fogott fel. A fiatal vadász a másik hóna alá kapta a dobozt a cipőkkel együtt, és elindult le a lépcsőn, hogy minél hamarabb Hastingsbe érjenek.